- Faroth! Faroth! Gyere ide! Hozzám! Hozzám! - a fiatal fiú magasba tartotta bőrkesztyűs kezét. Hamarosan egy fenségesen szép, kifejlett sas foglalta el rajta a helyét.
- Jól van, ügyes vagy, Faroth! - dicsérte meg kedvesen gazdája.
Ekkor egy lány lépett ki a fákkal szegélyezett kis erdei tisztásra. Fiús alakja volt; magas volt és vékony. Világos haja eredetileg szoros kontyba kötve a feje tetején, de a sok futástól, ugrálástól mostanra lazán szétcsúszott. Benne, mint mindig, sok levél, és ágacska. Apró melleit elrejtette a zöld-barnás köpenye, amit viselt. Csak a mozgásában volt valami kecses, ahogy kőről, kőre pattant, volt benne valami tündés.
- Látom Faroth mára már jól lakott. - nevetett a lány. Odalépett a fiú mellé és megsimogatta a madarat. A félelmetes ragadozó házi cicává szelídülve tűrte az apró kezek becézgetését.
- Igen, már többször is volt vadászni, de ahogy látom, ennyi elég is volt neki. - mosolygott vissza a fiú.
- De, mintha hozott volna valamit nekünk! - a sas csőrében egy szál-szerű valami himbálózott. A fiú óvatosan kiszedte belőle. A hajszálszerű valami, mintha aranyból lett volna. A fiút, ahogy nézte teljesen megbabonázta. Gyorsan a köpenye zsebébe süllyesztette.
- Mi volt az? - kérdezte a társa.
- Semmi különös, csak egy fűszál…- válaszolta zavartan az.
- Akkor jó… mehetünk? Késő van! - és a lány már ott sem volt, hanem vidáman énekelve kocogott a fák között.
A fiú még állt ott egy pillanatig, aztán az újra a feje fölött köröző madarával együtt ő is elindult.

Este, apja házában egy gyertya lángjánál újra megvizsgálta a gyönyörűséges szálat. Ahogy elővette a zsebéből, egy pillanatra a sötétben feltörő fénye szinte elvakította. Később nem tudta volna megmondani, meddig csodálta az aranyhajszálat - mert közben rájött, hogy az valóban hajszál - de egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét.
Elhatározta, hogy másnap megmutatja nagy tudású apjának, aki Elesszár király, és Gondor feltétlen híve volt. Végül aludni tért, de még éjszaka is az aranyhajszálról álmodott.
Amikor felvirradt a nap, hamar felöltözött, és bebocsátást kért apjához. Ez néha elszomorította; hogy külön engedélyt kell kérnie, ha apjával kíván beszélni. Volt, amikor azt kívánta, bár inkább hobbitnak született volna, akiknél nem csinálnak ebből ekkora ügyet, hanem apa és fia békésen pipázgat a kandalló tüze mellett. De ezt el kellett fogadnia, hisz apja fontos tisztséget töltött be Elesszár király udvaránál, - noha kissé távol éltek attól -, aki a saját házában is megköveteli a katonás rendet. Azért is tudtak olyan keveset beszélgetni, mert apja sokat volt távol, amikor a királynál teljesített szolgálatot. De azért, ha volt ideje szívesen mesélt a fiának, népükről, a kószákról, dúnadánokról, de ő leginkább azokat a történeteket kedvelte, amik a híres Gyűrűháborúról szóltak. A hős hobbitokról, a kitűnő íjász tündéről, a bátor törpről, a hősi halált halt Boromirról, a bölcs varázslóról, de leginkább a királyukról, akit azelőtt Aragornnak hívtak. Úgy gondolta, ő ennek a történetnek az igazi hőse, a titokzatos Vándor, akit annyira nehezen tudott azonosítani, mostani, királyi énjével. Persze ott volt még Frodó is, de az volt az igazság, hogy néha még a létezésében is kételkedett, hiszen utolsó éveiben a világtól elvonultan élt, aztán két évvel a történtek után tengerre szállt. A fiú feltételezte, hogy az ő személye csak az évek múlásával rakodott a történethez, hogy az érdekesebb legyen. De most nem ért rá ezen gondolkozni, mert szóltak neki, hogy bemehet apjához.
- Á, kedves fiam, Ciryandil! Gyere beljebb! - még a neve is apja Gondor iránti hűségét fejezte ki, hiszen Ciryandil a Déli Dinasztia négy „hajókirályának” egyike volt.
- Mi szél hozott erre, felém?
- Jó reggelt, apám. - Ciryandil mélyen meghajolt apja előtt.
- Hogy vagy ezen a szép napon?
- Köszönöm fiam, jól! Jól mennek a dolgok a királyunknál, és tudod, hogy ez az, ami engem a legjobban boldoggá tesz.
Ciryandil ennek hallatára egy kissé elszomorodott. A szíve mélyén tudta, hogy az apjának többet jelent a király, mint a saját fia, de mindig, amikor erre emlékeztette valaki, akkor újra és újra elszomorodott. Önmagának sem merte bevallani, de ő még Elesszár királynál is jobban tisztelte az apját, és mindenkinél jobban neki akart megfelelni. Amióta anyja meghalt érezte, hogy bizonyítania kell, hogy felnőtt, a maga huszonegy évével teljes értékű férfi, akit nem kell félteni. Élete legnagyobb terhe az volt, hogy apja még mindig gyerekként kezelte.
- Apám, a segítségedet szeretném kérni egy igen apró dologban.
- Ugyan, ha a gyermekemnek fontos, akkor nem lehet olyan apró! - mosolygott sűrű szakállán keresztül a férfi.
- Miről van szó? - kérdezte.
Ciryandil megmutatta neki az aranyhajszálat, és elmesélte, hogy akadt rá.
Apja hosszan vizsgálgatta azt, aztán fiára nézett és így szólt:
- Ez fiam, alighanem egy tünde hajszála. Méghozzá az eséséből, és rendkívüli vékonyságából arra következtetek, hogy egy tünde nőé.
Ciryandilnak elállt a szava. Eddig erre nem is gondolt. Hogy egy igazi tündéé lenne. Ez idáig csak egyetlenegyszer látott tündéket, amikor egyszer apjánál vendégeskedtek valami hivatalos ügyben, de akkor még kicsi volt, és nem szabadott zavarnia. Nem sok mindenre emlékezett belőlük, de őket tartotta Középfölde legtitokzatosabb, legbölcsebb, legszebb lényeinek. Most már világos, hogy ez csak egy tünde hajszála lehet. Ilyen szépséggel, fénnyel, csillogással…
Álomkórosan megköszönte apjának a segítséget, és visszament saját külön termébe. Ott még tovább nézte, mint előző este. Elképzelte azt a csodálatosan szép tünde lányt, akinek a hajából származhat ez a szál. Ahogy jobban és jobban belemerült az álmodozásba, annál jobban érett meg benne a gondolat, hogy csak ez a lány lehet élete szerelme. Sokat hallott Elesszár király és gyönyörű hitvese, Arwen Undómiel szerelméről, és tudta, hogy nem lehetetlen egy ilyen házasság. Persze, lemondássokkal jár, de a szerelem mindent legyőz.
Álmodozásai közepette belépett eddigi kalandozásai hű társa Niphredil.
- Jó reggelt álomszuszék! - kiáltotta- De hát te már nem is alszol! Akkor miért nem jössz velem az erdőbe? Amíg te itt bámultad a négy falat, addig én már felfedeztem egy rókacsaládot! Gyere, és nézd meg őket!
- Most nem akarok… - a válasz, Ciryandil akarta ellenére kicsit gorombára sikeredett. Megszokhatták, hogy a lány mindig előbb ébred, mint ő, és mindig benéz hozzá - már kipirult arccal, és szétcsúszott hajjal - hogy hívja őt is kószálni. A fiú mindig nagyon szívesen ment, ezért is volt most furcsa, hogy nemet mondott.
- Mi az, beteg vagy? - kérdezte aggódó hangon Niphredil.
- Nem dehogy, csak valahogy… fáradt vagyok… - jobb kifogás nem jutott eszébe.
Niphredilen látszott, hogy meg van bántódva, de inkább kiment, minthogy a fiú lássa a csalódottságát. Ciryandil is sajnálta, hogy megbántotta őt, de néha fárasztotta a lány mindig pörgő stílusa, ahogy soha egyetlenegyszer sem áll meg a rohanásban. Ciryandil tudta, hogy apja egymásnak szánja őket, de ő nem nőként tekintett rá, hanem barátként, aki gyerekkorukban is minden kalandban benne volt, sőt, inkább ő kezdeményezte azokat, és ez idősebb korukra sem változott. A fiú nem tudta volna elképzelni, hogy valaha feleségül vegye a mostoha testvérét, akit szülei halála után az ő szülei vettek pártfogásba. A szinte már tünde szépségű anyja, igazi anyai szeretettel vigyázta a lányt, ő is nevezte így el: Niphredil, a tündék egy gyönyörű virágáról. Amikor meghalt a lány belülről teljesen összetört, de ezt nem mutatta a környezetének. A történtek után, ha lehet, még kalandvágyóbb lett, még inkább hajtotta a kalandokat, mintha azt hitte volna, ha nem áll meg a rohanásban, talán nem kell belegondolnia a történtekbe.
Az elkövetkező napokban egymás után ismétlődött meg a reggeli jelenet. Niphredil hívja Ciryandilt, de ő nem megy.
A lány kezdte erősen furcsállni a dolgot, és őszintén szólva haragudott is a fiúra. Eddig, ha valami problémája, baja volt, neki mindig elmondta, de most…
Nem értette, mi rosszat tett. Egyik reggel, amikor már végképp megelégelte a dolgot, nemcsak benézett Ciryandilhoz, hanem be is lépett a szobába, és leült az ágyára, a fiú mellé.
- Ciryandil, én ezt nem bírom tovább! Minden reggel bejövök hozzád, te pedig minden reggel ugyanígy ülsz az ágyadon, és bámulsz a semmibe. És már vagy egy hete nem voltál velem sem az erdőben, sem a közeli hegyekben, és egyáltalán sehol kószálni! Ez nem illik a te, a mi fajtánkhoz! Nem is értem, hogy bírod!
Ciryandil csak bámult a semmibe, pontosabban az aranyhajszálra, amit a lány eddig nem vett észre. Aztán álmatag hangon megszólalt:
- Niphredil, elmegyek…
A lány először nem akart hinni a fülének. Aztán várt egy kicsit hátha Ciryandil bővebben kifejti iménti kijelentését. De mivel nem tette ő kérdezett:
- De hova… és mikor, és egyáltalán miért? Apád kért meg rá… egyáltalán tud róla?
- Nem tud…- mondta még mindig álmatag hangon. Ekkor a lány erősen megrázta két vállánál fogva:
- Ciryandil! Ébredj már föl! Tudni akarom, hogy miről beszélsz! Azonnal mondd el, hogy értetted ezt!
A fiú végre ránézett a lányra, és Niphredil úgy látta, mintha végre tisztulna a tekintete.
- El kell mennem…te ezt nem érheted és senki sem értheti meg soha! Nézd! - és Ciryandil a lány felé nyújtotta két tenyerét, amiken keresztül volt fektetve az aranyhajszál. Niphredil egy pillanatig csak bámulta azt és nem szólt egy szót sem. Jól mondta Ciryandil, tényleg nem értette. Amint a fiú látta, hogy nincs tisztában a dolgokkal, elkezdte mesélni neki ugyanazt, amit az apjának. Elmondta, hogyan babonázta meg őt ez a kis hajszál, és azt is elmondta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem találja meg a gazdáját.
- Akármilyen keservesen is megfizetnek érte, meg kell őt találnom! Biztos vagyok benne, hogy csak ő lehet a hitvesem! - mondta.
- De…de… honnan tudod, hogy ő szeretne- e téged…és egyáltalán honnan ismernéd fel őt?- Niphredil teljesen meg volt zavarodva.
- Ó, hát nem érted? - kiáltott fel Ciryandil - Nekem az is elég lenne, ha egész életben csak egyetlenegy pillantást vethetnék rá! Tudom, hogy az is a legteljesebb mértékben boldoggá tenne! Egyetlenegy éltető pillantás.…És a másik kérdésedre a válasz: hogyha valóban megtalálnám őt, akkor tudnám, hogy ő az! A szívem mindennél jobban vágyik rá, és ez a vágy nem csalna meg soha!
- Niphredil egy ideg lehorgasztott fejjel állt. Ilyen érvekkel szemben nem volt mit mondania. De aztán egy gondolat kezdett kibontakozni az elméjében:
- Mondd csak Ciryandil…- kezdte gyanakvóan - Ez az ötlet egészen biztos, hogy nem függ össze Deremir megérkeztével?
- Micsoda? - a fiú úgy pattant fel az ágyról, mintha ártó szellem szállta volna meg. - Deremir itt van, apám házában? Ez nem lehet igaz!
Deremir volt Ciryandil legidősebb unokabátyja, és mindközül a legdélcegebb, a legtöbb kalandot átélt, mindenki által csodált ifjú. Ciryandil nagyon jól tudta, hogy az apja inkább Deremirt fogadta volna el fiaként, mint őt. Ciryandil élete állandó hadakozás volt Deremirrel, de a szíve mélyén tudta, hogy az sokkal erősebb, mint ő,
Sokkal nagyobb népszerűségnek örvend, és tudta, hogy őt soha nem fogják annyira csodálni, mint unokabátyját.
Már megjelenésükben is annyira eltértek: Deremirt mindenki a hős Boromirhoz hasonlította (a nevét is az ő tiszteletére kapta), haja hollófekete volt, erős, zömök ember volt, ezzel szemben Ciryandil inkább vékony volt, mint zömök, magas sudár termete, és világos színű haja volt. Ciryandilnak minden vágya az volt, hogy egyszer, valamiben legyőzze Deremirt. Nagyon régen látta már őt, több, mint öt éve, anyja temetésén. A szívében már kezdett feléledni a remény, hogy talán örökre eltűnt az életéből vetélytársa, és erre most, a legrosszabb pillanatban, villámcsapásként újra felbukkan.
- Tehát itt van. - mondta még mindig feldúltan - Még egy ok, hogy elmenjek apám házából, és talán soha többé ne is jöjjek vissza.
- Ne, Ciryandil! - pattan fel Niphredil is, és öntudatlanul megragadta a fiú karját - Nem teheted ezt vele… úgy értem, velünk! Az apáddal, az öcséddel és a húgaiddal, akik lesik minden szavadat, a ház egész népével, az erdő állataival, akik szinte már testvérükként szeretnek…. Nem teheted ezt…
- Ugyan… - mondta Ciryandil, és egy hanyag mozdulattal lerázta magáról a lány kezét. - Itt senkinek sincs igazán szüksége rám… nem! Ne is mondj semmit! Tudom, hogy így van… és ezen kívül, elegem van belőle, hogy mindenki annyi helyen járt már, annyit kószált, de én még nem voltam különösebben távol apám házától! Elég idős vagyok egy nagyobb kalandhoz, nem gondolod? És amint már mondtam, meg kell találnom őt, különben biztos, hogy belepusztulok a fájdalomba!
- De apád mit fog szólni ehhez az ötletedhez? - ez jellemző volt Niphredilre: soha nem mondta azt, apánk, mindig csak azt, apád. Pedig Ciryandil anyját édesanyjaként szerette.
- Nem tudom, de valószínűleg megtudom, miután elmondtam neki.
Niphredil még sosem látta barátját ilyen elszántnak, és komolynak. Olyan csillogást vett észre a szemében, amitől egy kicsit meg is ijedt. „ Ez alatt az egy hét alatt, amíg én kint ugráltam az erdőben, ő pedig bent kuksolt a szobájában, ez a fiú felnőtt.”
- És mikor mondod el neki?
- Valószínűleg ma este, vacsora után. - nézett rá a fiú, és Niphredil újra látta a szemében azt az elszánt csillogást.

- És mindezt csak egy istenvert hajszál miatt? - kérdezte indulatosan Ciryandil apja, amikor kettesben maradtak annak szobájában vacsora után.
A fiú felszegett fejjel, büszkén állt atyja előtt. Látszott, nem fog engedni tervéből.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Csak így, hirtelenjében, holmi fellángolásból… nem vagy te hobbit, hogy egyetlen zsebkendő nélkül elhagyd hazádat!
- Nagyon tévedsz apám! - fojtotta belé a szót Ciryandil - Ez nem holmi fellángolás! Tudd meg, hogy amióta megláttam Faroth csőrében ezt a gyönyörű hajszálat, azóta érik bennem a gondolat, hogy el kell mennem oda, ahonnan ez jött!
Ekkor lépett be a szobába Deremir. Ciryandil már látta a vacsoránál, de most újra rá kellett döbbennie, hogy milyen erős, és délceg. Olyan, amilyen ő sohasem lesz. Deremir száján, ahogy meglátta, hogy Ciryandil veszekszik az apjával kárörvendő mosoly terült szét.
- Bocsáss meg Balarien, azt hittem végre tudunk egy-két szót váltani kettesben - mondta.
- Ne haragudj Deremir, de mint látod, most nem alkalmas. Majd később szólítalak.
- Persze, semmi probléma! Tudod, hogy én megértem, ha ilyen korban gondok vannak a fiaddal! - és még mindig gonoszan mosolyogva becsukta maga után az ajtót.
„Még ez is” gondolta dühösen Ciryandil. Hiszen Deremir alig pár évvel volt idősebb nála! De persze ez mindenki szemében sokkal többnek tűnt. Nem Deremir látszott idősebbnek, inkább Ciryandil fiatalnak. Mindenki azt beszélte, hogy az apja még a széltől is óvja, amióta hasonlóan törékeny testű felesége betegségben meghalt. Talán ezért is akarta most olyan nehezen elengedni.
- De egyáltalán merre keresnéd? Tündék sok helyen élnek Középföldén.
- De nem akármilyenek! Az én tünde lányom csak Lothlórienben vagy a Bakacsinerdőben élhet! Tudom… érzem!
- De édes fiam, hogy akarsz bármelyik helyre is eljutni? Te még nem voltál távolabb birtokunk északi határánál… tudom, tudom, a Balarien birtok elég nagy, és már széltében, hosszában bejártátok Niphredillel, de ez mégsem elég indok ahhoz, hogy most egy kósza hajszál hatására felkerekedj, és a nyakadba vedd Középföldét!
Ekkor Balariennek is megadatott, hogy meglássa azt a félelmetes fényt fia szemében.
- Apám, én már határoztam! Elég idős vagyok hozzá, hogy magamtól döntsem el, mit akarok. Eddig soha nem kértem tőled semmit, és most sem kérem, hogy érts meg, sem azt, hogy add áldásodat utamra, csak annyit mondok: neked is, nekem is sokkal könnyebb lenne, ha könnyű szívvel válnánk el.
„ Te jó ég, a fiam felnőtt” gondolta Balarien is, Niphredilhez hasonlóan. „Pedig annyira nem akartam, hogy eljöjjön ez a pillanat. Talán azt akartam, hogy örökre gyermek maradjon….de ez lehetetlen… és most itt áll előttem, tettre kész férfiként, aki véghez viszi, amit elhatároz. Csak félek, hogy annyira még nem férfi, hogy tényleg végig tudja csinálni. A kudarcba pedig bele is pusztulhat. Nem tudom, mit kellene tennem.”
Balarient fia szavai térítették vissza a merengéseiből:
- Két hét múlva indulok.
- Két hét? De fiam az nagyon kevés! Legalább egy hónapot kell szánnod a készülődésre!
- Nem, apám. Már így is túl sokat vártam. A lábam bizsereg, hívja az Út, a kaland, és a szívem is bizsereg, és, ha egyhamar nem indulok útnak, úgy érzem, megszakad a tétlenkedésbe. Értsd meg, nem tudok tovább várni!
- Nem tudlak megérteni, de megpróbálok beletörődni. - mondta szomorúsággal teli hangon Balarien.

A következő napokban Ciryandil diadalittasan járt-kelt apja házában. Tudta, hogy nyert ügye van. Azt az apja sem akarhatja, hogy csakúgy búcsú nélkül szökjön el, anélkül, hogy meghallgatná apja tanácsait. Nem, inkább beleegyezik, hogy útnak induljon. Úgyis tudnia kellett, hogy ez a nap az ő életében is bekövetkezik egyszer, mint szinte mindenkinél Elesszár király népéből. Az ismeretlen; a Vadon utáni vágy. Az pedig csupán egy véletlen egybeesés, hogy Ciryandilnál ez szerelemmel is párosul.

Az indulás előtti első hét valóban azzal telt, hogy Balarien tanácsokkal látta el fiát. Térképeket és nagy vándorok úti beszámolóit mutogatta neki. Ezt néha annyira túlzásba vitte, hogy már-már terhesnek tűnt a fiú számára. Az volt a legbosszantóbb, amikor a fiú néha az erdőben sétálgatott gondolataiba merülve, és apja egy fa mögül elé lépve lepte meg, mondván, hogy "a legfontosabbat még nem is mondtam", és valami apróságot kötött megint a fia lelkére.
Egy ilyen séta alkalmával megint megtörtént ez. Balarien egy vastag fa mögül ugrott a fiú elé, jócskán megijesztve azt. Ciryandil hatalmasat sóhajtott... újabb szájbarágós beszélgetés következik. Már megtanulta, hogy ilyenkor a legjobb megoldás a folyamatos bólogatás, és semmi beszéd. Úgy talán hamarabb véget ér a beszélgetés. De ezúttal nem kellett ilyen kínokra számítania a fiúnak, ugyanis az apja első mondata igencsak felkeltette a figyelmét:
- Fiam, fontos elhatározásra jutottam az elutazásoddal kapcsolatban. És ebben az ügyben semmiféle ellenvetést nem tűrök!
Itt Balarien hatásszünetet tartott, ami alatt Ciryandil feszülten figyelt. Szíve elkezdett hevesebben dobogni. Vajon, mi fog következni?
- Valószínűleg te is sejted, fiam, - folytatta végre a férfi - hogy erre az útra nem engednélek el egyedül... hosszú gondolkodás után ki is választottam megfelelő társat melléd.
Unokatestvéred, Deremir fog kísérni az utadon. Ő a legtapasztaltabb minden rokonod közül, keresve sem találhatnánk jobb útitársat!
De Ciryandil az utolsó mondatot már nem is hallotta. Csak az az egy név zakatolt a fejében: Deremir, Deremir, Deremir.

- Ezt nem teheti velem! - ez a dühös felkiáltás már a házban hangzott el Ciryandil szájából, Niphredilnek címezve. A lány, amióta tudomást szerzett Ciryandil tervéről mindenben támogatta, segített az előkészületekben, de mégis, mintha valahogy távolságtartóbban viselkedett volna vele. Gyakrabban kószált egyedül a birtokon, nem hívta többet a fiút, hogy menjen vele, nem volt annyira beszédes, mint annak előtte. De ezt a változást Ciryandil nem vette észre, vagy, ha észre is vette, nem mutatta ki.
-Pont őt? Miért csinálja ezt? – folytatta önmagából kikelve a fiú. – Vannak rajta kívül is unokafivéreim, rokonaim. Nagyon jól tudja, hogy ő az egyetlen, akit nem szívelek rokonaink közül!
Ciryandil, ha álmodozott jövendő útjáról, mindig úgy képzelt el magát, mint egy magányos vándort, akinek egyetlen társai a nyáresti égen ragyogó csillagok. Soha, még csak fel sem ötlött benne, hogy választhatna magának társat az útjára, és apja ötlete villámcsapásként érte. Belegondolva valóban ésszerű ötletnek tűnt, még talán el is fogadta volna, ha nem pont Deremir lett volna az a bizonyos útitárs.


folyt. köv. remélhetőleg ;))