Tisztesség

Reggel volt. A kislány felfutott a dombra és örömtől csillogó szemmel nézett végig a zöld pusztán. –Ethin! Hol vagy? Gyere vissza! –hallotta anyja hangját. Mennyire félti! Mintha bármi veszély fenyegetné őt itt, Edoras smaragd gyepén. Megfordult és közeledő anyjára nevetett. Az megfogta a kezét, majd pofon vágta. Ethin értetlenül nézett rá. Anyja kiabálni kezdett vele: -Nem megmondtam, hogy maradj mellettem? Fognod kellett volna a zsákot! Még nincs is teljesen világos! Mit csinálok, ha elvisz egy északi? Ethin! Ne légy ilyen felelőtlen! –a lány durcásan nézett rá. Méghogy elviszi egy északi! Mit kezdenének vele a hegyiemberek? Ezt meg is kérdezte anyjától.
-Hogy mit tesznek veled? Ne akard tudni, kislányom, ne akard tudni. Letörik ifjúságod virágát. És akkor már hiába szabadítanak is ki, nem lehetsz többé tisztességes nő. –Ethin vállat vont, majd lesétált a dombról és segített anyjának a betakarításban.
Délután már Éowynnel játszott az Arany Csarnok előtt. Néha a kis Éomer is közéjük vágtatott, kis fakardját kivonva, harci indulót énekelve. Ilyenkor a lányok szétrebbentek és nevetve próbálták elfogni. Éowyn ilyenkor teljesen belehevült a játékba és ha elkapta bátyját, dühösen verni kezdte. Ethin ilyenkor megállt és mintha az apjuk lenne, rendre utasította őket. Pedig mindkettőjüknél fiatalabb volt. Mégis, lány létére férfias higgadtsággal vetett véget a két gyerek verekedésének. Olyan volt, mint egy kis hercegnő. Így aztán, mikor estefelé elindult hazafelé szegényes házukba, nagyon megörült, ha az őrök úgy köszöntek neki, mintha királylány lenne. Úgy tekintettek rá és Éowynre, mint két testvérre. Mindkettő méltóságos volt már tizenöt éves korában. És Meduseld emberei csodálattal nézték az együtt felnövő, fehér virágokat.
Egyik nap, mikor a symblemynek között játszottak, lódobogást hallottak. Ethin hátrafordult és egy szép, szőke fiút látott egy gyönyörű, fehér lovon. A fiú szemei szomorkásak, komolyak voltak, olyasmik, mint Ethiné. Mély hangján megszólalt: -Ne játsszatok a régi nagy királyok sírjainál. Ez méltatlan hozzád, Éowyn. –szólt, majd megfordult lovával és el akart menni, mikor Éowyn utána kiáltott: -Jajj Théodred, ezt csak azért mondod, mert te nem jöhetsz ide játszani! Éomer szólt neked, ugye? Másképp úgyse jönnél ki a Csarnokból és a karámból! Nem is tudod, milyen jó ezt a virágot megfogni! Mint a selyem! Na és az illata… -mondta pimaszul Éowyn, Théodred pedig még komorabb lett. Ethin, aki eddig még nem ismerte Théoden fiát, letépett egy gondoljrámvirágot, odafutott a királyfihoz, és a kezébe akarta adni. Az viszont csak nézett rá a nagy ló hátáról, csodálkozva, s próbálta megérteni a lányt. Ethin szélesen elmosolyodott és a fiú öve mellé tűzte a virágot, mert feljebb már nem ért el a keze, pedig szerette volna, ha Théodred megszagolja az emlékezés virágát. Így viszont csak ennyit mondott: -Symbelmyne.- megfordult és otthagyta a fiút.
Két év múlva anyja meghalt. Beteg volt, a kórt a hegyiemberek hozták be az országba. Ethin dühös volt és nagyon, nagyon szomorú. Tudta, hogy a király gondját viselné, de elege volt Rohanból. Szíve elkezdte gyűlölni a várost, s talán a királyra is mérges volt, mert az engedi, hogy mindenféle koszos népek járkáljanak a városban. Egy reggel aztán elbúcsúzott Éomertől és Éowyntól, felkapta kis batyuját és elment a városból. Bejárta az Entséd északi részeit, patakjai mentén, az erdőkben élt. Anyja megtanította a földművelés fortélyaira, így a mezők szélén egyszerűbb növényeket szedett, és ha elég jó magot talált, még termeszteni is tudott magának, vagy gazdák földjeiről vett magának annyit, amennyi éppen kellett neki. Egy napra, egy hétre valót, attól függött, mennyire volt messze a következő tanya. Egyszer egy lovat látott. Megpróbálta befogni, de az elfutott előle. Lába fájt, fáradt volt. Lerogyott a földre és dühében sírni kezdett. Hát miért nem lehet erős? Miért nem tudott ő is Éomerrel tartani, mikor az lovagolni tanult? Miért kellett neki mindig Éowyn játékait játszani, mikor sokkal jobban érdekelte Éorl története és a lovasok élete? Ilyenkor sajnált mindent, ami eddig volt. De bánata hamar elszállt. Erőt vett rajta a honvágy és hazatért.
Két éve nem lépte már át a Csarnok küszöbét. Az őrök először nem ismerték meg, majd az egyik megszólalt: -Jé, hát ez az Úrnő testvére! Tudod, aki mindig itt játszott! –Ethin ezt mosolyogva vette tudomásul. Hát még emlékeznek rá. Viszont az ajtón már nem engedték be. –Háma, hát nem ismersz meg? –kérdezte az őrt.
-Dehogynem, Ethin kisasszony. De csak kevesek léphetnek be. Te pedig régen jártál itt.
-Beszélni szeretnék Éowynnel . –mondta szelíden Ethin és megpróbált mégis csak bemenni. Háma keresztbe tette előtte a lándzsáját. Ethin megtorpant. Ekkor azonban egy erős kar félretolta a lándzsát és egy zöld szempár villant a lányra. A királyfi. Hogy megnőtt! Sisakot viselt, s tekintete talán még komorabb volt, mint régen. Théodred ránézett a lányra:- Te vagy az, Ethin. Úgy emlékszem, régen jártál itt.
-Régen. Az Entsédnél jártam. –válaszolt Ethin. Théodred szemében érdeklődés csillant és hidegen megkérdezte: -Nem történik arra semmi furcsa? Orkok, hegyiemberek?
-Néha hallottam furcsa zajokat, de olyankor mindig elbújtam. –mondta a lány ártatlan hangon. Théodred mélyet sóhajtott: -Nagy veszélyben voltál, te kislány. Azt a területet folyamatos támadások érik. Most menj haza. A Csarnokba nem léphetsz be.
Ethin kábán tért haza. Hová jutott Rohan fensége, ereje, hatalma? Nem léphet be az Arany Csarnokba a király unokahúgának egykori legjobb barátnője? Utálni kezdte ezt a helyet, a kis házát és úgy döntött, ha beszélt Éowynnel, újra elmegy. Másnap reggel kivárta, amíg az Úrnő kilépett a nagy faajtón és elé állt. Éowyn nagy örömmel üdvözölte, s elmesélte neki, mi minden történt a városban távolléte során. Ethin is elmondta élményeit és újra gyerekek, barátnők lettek. Útjuk a királysírok között vezetett. Gondoljrámvirágot szedtek csokorba, mikor Théodred arra vágtázott nagy, fehér csataménjén. Megállt, egy fél percig nézte a lányokat, majd idegesen elvágtatott.
Este Ethin már összepakolta csomagjait, és felkészült a másnapi útra kelésre. A symblemyne-csokor, amit Éowynnel szedtek, ott díszlett az asztalon. Ledobta a földre az utolsó csomagot is, mikor kopogtak. Théoden követe állt az ajtóban. Néhány perc múlva Ethin egy gyönyörű, aranyos tőrt forgatott a kezében, a csokorból pedig hiányzott egy szál virág.

Homály lepte a szobát. Az ablakon túl arany sugarak keretezték a háztetőket. Virradt. A férfi ahogy megérkezett, leült egy székre, s a mellé térdelő nő haját simogatta. –Már ma elmegyek. –mondta. –Muszáj? –kérdezte a nő szomorúan. –Igen. Apám parancsa. –hangja rekedt, kemény, lemondó volt. Ahogy a nap feljött, az ablakon belesve megcsillant hosszú, szőke haján és pelyhedző szakállán. Zöld szemeiben kis nyugalmat fedezett fel a lány, s ezt bátorításnak vélte. –Félsz, Théodred? –Te félsz, Ethin? –a lány most néma maradt. Persze, hogy fél. Hazáját folyamatos támadások érik, s a férfi, mivel a második seregvezér, örökös veszedelemben él. Erősen megszorította Théodred kezét, fejét az ölébe hajtotta és az ébredő várost nézte. Théodred tétován végigsimított a hátán. Ethin elmosolyodott. Milyen félénk még most is! Már vagy fél éve annak együtt. De a királyfi még mindig hideg, tartózkodó, mondhatni magányos. Úgy látszott, ezt sosem fogja már kinevelni belőle. –Mikor térsz vissza? –kérdezte elhaló hangon. Még élt benne az a halvány remény, hogy visszatarthatja. –Ha apám úgy gondolja. –Ethinben újra összeomlott valami. Már görcsösen szorította Théodred kezét. Annak megesett rajta a szíve és felemelte magához. –Ethin, nem akarom, hogy ha meghalok, semmi se maradjon, ami rám emlékezetet. Ezért adok neked valamit. –ezzel előhúzott egy vöröses, kovácsolt, szépséges nyakláncot, mely bár vasból volt, könnyen himbálózott a kezében. A térdelő nő csodálattal nézte. Théodred tőle nem megszokott módon melegen rámosolygott, majd fehér nyakára kapcsolta a láncot. Ethin szemét könnyek futották el, megölelte a fölé hajoló férfi nyakát és arcát a hajába fúrta. –Théodred… Annyira sajnálom, hogy… Úgy sajnálom! –Théodred maga elé nézett, lassan végigjáratta szemét a sötét kis szobán, viszonylagos boldogsága helyszínén, hallgatta Ethin hangját, majd szorosan, gyengéden magához szorította úgy, hogy Ethin szíve megdobbant és halvány mosoly jelent meg ajkán.
Mikor délkörül Théodred kilépett a házból, Ethin lenge ruhában kísérte ki, nyakában a vörös lánccal. Bőrét, arcát csípte a februári szél, de nem érdekelte. Théodred hiába adta rá köpenyét, a lány visszacsavarta a férfi vállára. –Nem kell. Hadd lássák, mit adtál nekem. Hadd lássák… Neked úgyis jobban kell a köpeny. Hideg a Vas-folyó környéke. Óvjon ez is. Mert én nem lehetek ott veled. –Théodred megint rámosolygott, megsimította a lány sápadt arcát, szalmaszőke haját és lélekben köszönetet mondott neki. Mindenért. Majd mindkettőjükön erőt vett a búcsú fájdalma és a félelem, egymásra borultak és várták, hogy történjen valami, valami, ami megváltoztatja a világot és nem lesz már háború, s Théodred nem lesz királyfi, harcos. De a nap ugyanolyan közömbösen aranyozta a hajukat, mint eddig, s az emberek ugyanazt gondolták kettőjükről, mint eddig. Így a férfi végül elengedte a lányt, szemébe nézett, majd a vörös függőre, megcsókolta a középre vésett virágot. –Symblemyne. –suttogta, talán csak a virágnak, és elindult az Arany Csarnok felé.
Késő délután volt, mikor kopogtak Ethin ajtaján. Reménykedve nyitotta ki, de megint csak a küldönc volt. –Théoden király köszönetét fejezi ki a szolgálataiért, kisasszony. Hálás, amiért felüdíti a herceg mindennapjait. –cinkos mosoly húzódott a szájára. –Ezért ma ezt a csekélységet küldi. –előhúzott egy kis csomagot, Ethin kezébe adta, s mivel az válaszképpen csak hidegen nézte, kioldalgott a kertből. Egy öregasszony a szomszédban szemrehányó tekintetet vetett a lányra. Az szúrósan nézett rá vissza, majd haját szétsimította, hogy a Théodredtől kapott ajándék jobban látsszon. „Nézd csak. –gondolta –Nézd és gondold, amit eddig gondoltál. Most már van rá okod.” Bement a házba és kibontotta a kis csomagot. Gyönyörű aranygyűrű csillogott benne. Ethin letérdelt, kihúzott ágya alól egy ládát és beletette. Egy kis ideig csodálva nézegette a sok kincset, ékszert, díszfegyvert és aranytárgyat, amit „összegyűjtött”, majd megborzongott, lecsapta a láda tetejét és visszalökte az ágy alá.
Már fél éve kapja ezeket az ajándékokat a királytól. Fél éve jött először a követ azzal a szép kis tőrrel a kezében, hogy maradjon a városban és fogadja kegyeibe a királyfit. Mert annak megtetszett a kis Éowyn barátnője, s a király örülne, ha harcos fia örömét s vonzalma viszonzását lelné a lányban. Ekkor jött rá, hogy hidegsége és komolysága vonzó lehet, s hogy nem biztos, hogy neki vándorolnia kell. Szegény volt, és persze hízelgőnek találta a királyfi figyelmét. Emlékezett rá, mikor először látta nagy, fehér lován, mikor még kisgyerek volt. Emlékezett rá, mikor a királyfi megvert egy másik fiút, mert az kavicsokkal dobálta a lovát. Az is eszébe jutott, hogy Théoden mennyire leszidta utána a fiát, felpofozta és bezavarta a palotába. S aztán egy napon beállított a szép Théodred, a maga hideg, tartózkodó kedvességével, félszeg bókjaival és még jobban elbűvölte a lányt. A herceg először neki öntötte ki lelkét. Elmondta, mennyire gyűlöli a harcot és háborút, hogy nem akar király és hős lenni. Ethin tudta, hogy a szavak mögött sokkal több van. Koraérettség, megkeseredettség, bánat. Théodred néhány elejtett szavából tudta, mennyire irigykedik unokatestvérére, Éomerre és a kis Éowynre, mert ők boldogok, gondtalanok voltak mindig. Ők játszhattak, bolondozhattak, szerethettek és szenvedhettek amikor csak akartak, míg ő az Arany Csarnokban ült és Éorl hőstetteiről hallgatott történeteket, vagy épp kardozott, lovagolt. Ethinnek elmondta, mennyire bántotta, hogy mikor egyszer leesett a lóról, s Éowyn oda akart menni hozzá, hogy fölsegítse, apja, aki akkor még nem került Kígyónyelvű hatása alá, rákiáltott, hogy micsoda szégyen, ha egy lány segít rajta. Ekkor Ethin gyűlölettel gondolt királyára, hiszen az még meg is fizeti ezt a segítséget. Ezeket leszámítva a maguk módján boldog, átlagos pár voltak ők ketten. Mikor anyja halála utáni vándorlásából Ethin hazatért, és a királyfi eljárt hozzá, Ethin csak miatta maradt Meduseldben. Beszélgettek, énekeltek, majd szerelem szövődött köztük, amit csöndes belenyugvással vettek tudomásul, s barátságukon nem sokat változtatott.
De Ethinnek hamar rá kellett jönnie, hogy Théoden nem ezért fizeti. Vagyis hogy mások nem ezt hiszik. Meg kellett ismernie a szemrehányó, idegenkedő, rosszindulatú pillantásokat, ha az utcán járt. Hallotta a suttogást a háta mögött, az ellenszenves szavakat. Megértette, miért a sok becses ajándék. S akkor mindet ládába pakolta, elrejtette, nehogy Théodred meglássa őket. Azon is gondolkozott, hogy elküldi a királyfit. De nem volt hozzá ereje. Tudta, milyen szörnyű lenne a hercegnek elveszíteni egyetlen barátját. Abba bele se mert gondolni, milyen lenne az élete, ha Théodred nélkül élne. Ha nem lenne semmi, ami megóvná ráragasztott bűnének szégyenétől.
Három nap múlva jött a hír: Théodred seregeit szétverték. Ethin aggódva rohant az utcára, nyakában a vörös lánccal. Néhány ember, aki ismerte, gonoszan nézett rá. –Ő küldte csatába. Hogy még több kincset hozzon neki. –hallotta valahonnan. Elöntötte a düh. Legszívesebben elordította volna magát. Hogy képzelik ezek az emberek, hogy bírálják őt? Őt, aki boldogságot, életet lehelt Rohan királyfiába? Ahogy továbbment, egy könnyes arcot látott. Milyen régen találkoztak! S mennyit változtak mindketten! –Éowyn! –ölelte meg a lányt. –Ne sírj, kedvesem! Éowyn, úrnőm! –Éowyn könnyein át rámosolygott. –Ethin, kedves barátnőm! Sokszor gondolok rád, mióta nem jársz hozzánk. –Más dolgom volt. –motyogta Ethin lehajtott fejjel. Bár nem tett semmi rosszat, nem mert az ártatlan, gyönyörű lány kék szemeibe nézni. –Pedig járhatnál hozzánk, kedves testvérem. –mondta lágyan Éowyn. Ethin elmosolyodott. Rég volt, mikor testvéreknek hívták őket a hasonlóságuk miatt. Rég volt… Azóta ő Meduseld „rossz nője”, Éowyn pedig Théoden támasza, az Úrnő lett. A lány folytatta: -Ethin, megosztanám veled a bánatom… Théoden király egyre sorvad. Belső kín gyötri. S én szinte egyedül vagyok mellette. Meg persze a Kígyónyelvű, ami elkeserít. Mert ő csak növeli a király bánatát. S most a gondom még nagyobb lesz. S Théodené is. Mert meghalt a trónörökös. –Théodred meghalt? –kiáltott Ethin. Zokogni kezdett, elengedte Éowyn kezét és elrohant.
Kirántotta a ládát az ágy alól, s kiszórta a tartalmát. Mindent a zsebébe tömött, köpenyét felhajtotta, oda tette őket, a maradékot a karjába fogta. Csak egyvalamit csúsztatott az öve alá. Felállt, végignézett a szobán, majd megfordult és kirohant az utcára, s közben sírt, sírt.
Az Arany Csarnokhoz érve átvágott az őrökön, s csak Théoden trónja előtt rogyott le. Szőke haja kibomlott, s ahogy vörös, égő szemeit a királyra emelte, feltámadt benne a büszkeség és felállt. Nem vette észre, mennyire megöregedett, összeaszott ember ül előtte. Théoden szinte magatehetetlenül nézte a lányt. Ethin felszegte a fejét és méltóságteljes hangon, egy megalázott, s most megbékélt ember arckifejezésével szólt hozzá: -Ajándékot hoztam neked, Théoden. –a kincseket a földre szórta. –Ezekkel temesd el fiad. Mert életében nem ez adott neki boldogságot. Talán majd halálában. Amíg élt, rád volt szüksége, de te csak egy lányt tudtál neki adni. S kincseket a lánynak. –hangja elcsuklott, arca eltorzult. –De a lány visszahozta a kincseket. Nem szolgált rájuk. –ezzel levetette a köpenyét. Ott állt az Arany Csarnok hideg aranyfényű homályában fedetlen vállal, szőkén, csapzottan, nyakán a vörös lánccal. –Csak két napja viselem ezt a láncot, tisztességem zálogát. –az őrök, akik eddig mögötte álltak parancsra várva, ámulva nézték. Hát igaz a pletyka. S mégsem az. – Ezért visszaadok mindent, amit küldtél. Csak egyvalamit nem. –ezzel előhúzta a kis aranytőrt. Az őrök megmoccantak, Gríma fészkelődött. Ethin folytatta: -Első ajándékodat. Ezzel vásároltad meg szeretetem és kedvességem a hercegnek. Ezért ehhez a tőrhöz szép emlékek fűznek. Mert ha hiszed, ha nem, nekem is vannak szép emlékeim, S fiadnak is voltak velem boldog órái. De nem úgy, ahogy ti mind gondoljátok! –nézett végig a katonákon és a teremben tartózkodókon. Hangja hisztérikus volt. –Akkor küldted ezt, mikor először jött hozzám. Akkor ismertem meg igazán. A sorsát, a boldogtalanságát. Azt, amit neked sosem mondott el. Hogy nem akart király lenni. –Gríma intett, s az őrök elindultak a lány felé. –Nem a lelkiismereted vagyok, Théoden! Engem nem kell erővel elhallgattatni. Elnémulok én magamtól is, miután tanácsot ,0adtam neked; mert rádfér, fiad halála után: szeretetet és boldogságot nem vásárolhatsz kincseken! –az őrök lefogták és ki akarták hurcolni, de a lány összecsuklott a kezükben. Bal keze véres volt, azzal döfte gyomrába a tőrt. Jobb kezével a vörös függő középső virágát markolta. Azt, ami symblemyne-t formázott. Rohan rossz nője meghalt. S Théoden erről mit sem sejtve, kábán, némán nézett maga elé.