- Elbereth! Elbereth! Gyere hozzám! Ide! – a fiú egyik kezét széttárva hívogatta barátját, a vízesés mellől. A tenyerére hamarosan egy szépséges sólyom szállt le, tollai, mintha ezüstből volnának, csőre olyan, mintha, legalább száz munkás dolgozta volna ki, szemei démonian csillogtak, lába kecses, akárcsak egy szép őzé.
- Látom, látom, hogy mit hoztál nekem… Remélem, megtanították veled Völgyzugolyban, amire megkértem őket… A fiú állatja lábáról levett egy kis pergamenlapot, amire ez volt ráírva: Sikeresen elvégeztük, amire megkért minket! Szívesen látnánk egy ilyen szép sólymot, és gazdáját, egy teljes hétvégére! Remélem, hogy meglátogat minket, üdvözlettel: Kimilí.
- Nagyon kedves tőle, nem, Elbereth? – kérdezi barátságos mosollyal gazdája. A madár egy hangos süvítéssel jelezte, hogy legszívesebben már indulna is, hogy lássa Középfölde dombos vidékeit.Rákövetkező nap már elindultak, hogy lássák, miféle táj is ez a híres Völgyzugoly, ahova meghívták őket. Két boldog vándor, akik olyan nagy megértéssel mentek egymás mellett, mint ha a boldogultságnak szívében vándorolnának. Hegyeken át, völgyeken keresztül, tavakon kellett átmenniük, hogy eljuthassanak a csodák csodájába, Középföldére.