Ha egy sas hátán röpülnél végig déltől északnak Középföldén, megannyi vidám és komor táj tárulna szemeid elé--s mind különböző, akár az emberek lelkei.Némelyik földről parasztok dalát hozza a lágy déli szél, s hívogató illatok szállanak feléd. Más tájék komoly fennséget áraszt, s fehér tornyokkal szédíti szemed, bár méltósága nem ebből fakad--csupán létéből.
Vannak azonban egyéb birodalmak is e földön--retegést, félelmet keltők, melyeknek látására mintha jeges kéz szorítaná össze a torkodat, s csak azt nézed, mere futhatnál. Nem is az rettent, amit látsz, hanem amit tudsz--hogy mögötte a gonoszság tanyáját leled.
Az Árnyékhegységre, Mordor sötétjének határára mindez ráillik. Hajdan itt is emberek éltek, erdők virultak, s az erdőkben állatok tanyáztak. Sok esztendeje azonban kihalt itt a föld--aki nem ment el, az most rabszolga, vagy meg is halt talán. A sziklák kopárak és magányosak--nemhogy erdők, de egy csenevész tüskebokor sincs az egész láthatáron. Még az orkok felderítői is csak ritkán tévednek erre--ugyan kitől kéne védeniük a határt? Nincs, ki nekivágna az éles sziklák rengetegének.
Habár az orkok sem tévedhetetlenek. A vöröses alkonyi égen kirajzolódik a késéles hegygerinc, s rajta egy mozgó árnyék. A kis alak a kőszáli kecske fürgeségével ugrál a szirteken--egy pillanat alatt megtalálja az utat az áthatolhatatlannak látszó köveken. Bizonyosan nem orkról van szó.
Az ég fokozatosan teljesen elsötétedett, lehetetlenné téve a további leereszkedést. De ez nem aggasztotta a köpenyes alakot--így is csak holnapra számolta, hogy elér a hágóig. Ha minden a tervei szerint halad, egy hét múlva Ithiliában lesz--otthon.
Milyen rég is volt, hogy elment...
Megpróbált egy szélvédettebb helyet találni a sziklák közt, ha már tüzet nem gyújthatott. Bár attól még megfagyhat, szerencséjére azonban a bélelt köpeny sokat kirekesztett a hidegből. Eddig is sok hasznát vette, még odaát Mordorban.
Leült, és most döbbent rá arra, hogy tíz éve, mióta a nagy útra vállalkozott, csak most van ideje higgadtan végiggondolni a vele történteket. Eddig mindig volt valami más, amire muszáj volt figyelni--élni kellett, egyik pillanatról a másikra.
Lecsúsztatta fejéről a csuklyáját--és láthatóvá vált hosszú, homokszőke haja és a fiatal leányarc. Nem látszott többnek tizennyolc-húsz évesnél--csak a szemében tűnt fel valami olyan bölcsesség, mely a sokat szenvedettek és a kalandos életűek sajátja.
Még egy darabig hallgatta a szél fütyülését, majd lehunyta szemeit, és átadta magát az emlékek áradatának.
Milyen régen is volt...

Csak lehunyta szemét, s gyermekkorát látta maga előtt. S ami gyermekkorát jelentette: Ithiliát. Amióta járni tudott, minden nap a környéki erdőkben találta. Elbűvölte a sok fa, melyeket a kislány égig érőnek látott, s az állatok, melyek annyifélék voltak, mint az emberek. Nem eggyel barátságot kötött--a maguk módján, mikor már megszokták közelségét, s nem futottak el. Nem is volt más társa rajtuk kívül--az öccse, Neldor még járni sem tudott, s anyjuk folyton a szoknyája mellett tartotta. De Nurielt tökéletesen boldoggá tette a rengeteg élettel teli közelsége. Az erdők szeretetét apjától, a kószától örökölte, aki büszke volt arra, hogy a kisleány ennyire hasonlít rá. Nuriel még most, sok évvel később is mosolyogva gondolt azokra az órákra, mikor apja megtanította lovagolni, vagy később az íjjal, karddal bánni, s közben arra, amit az erdőről tudni érdemes. Nem is tudta, melyikük élvezte jobban: az apja, hogy taníthat, vagy ő, hogy tanulhat.
Anyja persze ezt nem nézte jó szemmel, annál inkább, minél idősebb lett Nuriel. Lánya nem sok érdeklődést mutatott olyan dolgok iránt, mint a főzés, mosás, vagy egyéb házkörüli teendők. Megcsinálta, amire kérték--de ha lehetett, inkább meg sem hallotta, ha effélével zargatták.
--Hogyan fogjuk így férjhezadni?--sopánkodott néha anyja, ám apja erre többnyire csak legyintett.
--Ismered te is a népünket, a dúnadánok között bizony nem ritka a vándor leány. S vajon nálatok, rohíroknál nem születnek-e a leányok a nyeregbe, csakúgy, mint fiaitok? Hisz a ti legendáitok, csakúgy, mint a mieink is, szólnak nemegy hőslelkű nőről, kinek bátorsága és tudása férfiaknak is becsületére válnék. Hagyd Nurielt, hadd tegye, amihez kedve van. Különben is, még csak tizenkét esztendős. Később tán megszelidül.
Nuriel ismét elmosolyodott az emléken: nem volt ő sosem szelíd, és nem lett az utána sem. Sőt, ahogy idősödött, egyre szertelenebb lett, s gyakran tett olyat, amire még különben engedékeny apja is bosszúsan vonta össze szemöldökét. Néha komolyabb életveszélybe is került volna, ha nincs az öccse, aki valamennyire visszatartotta.
Neldor mindig is teljesen más volt, mint ő. Nuriel heves volt, és gyors, hamar döntött, és a tettek embere volt. Elég volt egy átsuhanó ötlet, s már nyakába vette az erdőt, hogy újabb kalandra találjon. Neldor ezzel szemben nyugodt volt, s megfontolt, nővére szerint feleslegesen lassú. Bármit tett, előtte hideg fejjel kétszer is végiggondolta azt, s előre mérlegelte a következményeket. Nemegyszer rángatta vissza nővérét egy-egy veszélyes kalandjából azzal, hogy rávilágított annak kimenetelére, s bizony Nuriel kénytelen-kelletlen igazat is adott neki. Bárcsak tíz éve is hallgatott volna rá...