fbpx
 
 

Csillaglány: Haldír halála (ahogy a filmben láttam :(()

Haldír halála

A Helm-szurdokban a helyzet egyre reménytelenebbé vált. A védők keményen küzdöttek... Vad, véres forgatag vette őket körül.
Haldír, Lórien büszke tündéje egy pillanatra arra gondolt: mily groteszk ez az egész... ölni a életért... Körülnézett. Szőke haján erőtlenül csillant meg egy villám sápadt fénye.
Páncélba öltözött tündék és emberek harcoltak vállvetve az ork túlerő ellen. Kardok és nyílvesszők sújtottak le halálos pontossággal. Test test ellen küzdött. Parancsszavak röpködtek a levegőben, túlharsogva a harc zaját: az üvöltéseket, a kardok csengését, a fájdalom és az elmúlás hangjait.
Szinte gondolkodás nélkül, villámgyorsan hajította bele a tőrét egy támadó ork torkába, majd meg sem torpanva, széles ívű kardcsapással lesújtott a háta mögött közeledő ellenségre... Nem volt idő tétovázásra, töprengésre. Tette, amit kell. Amire vállalkozott.
Elrond úr és Galadriel úrnő végül nem hagyta, hogy Rohan egyedül nézzen szembe a Sötétség fenyegetésével – de aki eljött, az szabadon választott... és jól tudta mit vállal. Akárcsak ő maga.
Felajzotta íját, látva, hogy egy tünde társa veszélyben van. Biztos kézzel lőtt – az ork lehanyatlott... Egy pillanatra magán érezte a másik tünde tekintetét. „Köszönöm.”, s ő visszaintett, majd folytatta a küzdelmet.
Aztán mintha Aragornt látta volna a szeme sarkából... Aragorn... A keserűség érzése feltolult benne. Milyen kár, hogy kevés, hozzá hasonló embert ismer: olyat, aki tiszteletet érdemel... Nem. Ő nem az emberekért van itt... hanem Ardáért. Nem a Másodszülöttek sorsáért aggódott: ők csupa látszat, felszín... Nem látják, mekkora kegy az Idő, mely megadatott nekik, s a Halál, mellyel lerázhatják a világ terheit.
Nem érdemlik meg Arda csodáit.
De talán van még remény. Talán ha Szauron végleg elpusztul, az emberek is ráébrednek, hogy a hatalom felelősséggel jár. Ardát uralni annyi, mint gondoskodni róla – a legutolsó facsemetéig.
Haldír bízott abban, hogy így lesz... de a lelke mélyén azért örült annak, hogy ha a reménye mégsem teljesedne be, azt ő már nem fogja látni... Nyugatra megy népével. Követi az Úrnőt, ahogy eddig is.
Észrevette, hogy a torony lábánál harcolók befelé igyekeznek. „Visszavonulás?”
Még két ellenféllel végzett, amikor meghallotta Aragorn kiáltását:
- Haldír...! Nan barad!
„Hát mégis.”
Bólintott neki, majd továbbította a parancsot a távolabb küzdőknek.
Lassan visszafelé húzódtak, de az orkok úgy zúdultak utánuk, mint a haragvó tenger árja. A tünde remélte, hogy még nem vágták el a visszavonulás útját. Aggódva nézett társai után... de nem. Még szabad az út. Megkönnyebbülés öntötte el.
Ekkor érezte meg az ütést a hátán. Első érzése a meglepődés és a bosszúság volt... Felemelte kardját, hogy méltó választ adjon a támadónak... ám ekkor fájdalom nyilallt a tüdejébe. Rádöbbent, hogy az előbb eltalálták. „Talán nem súlyos...” Hallotta a háta mögül közeledő orkokat. Kardjával a kezében ösztönösen megfordult – ám a testében szétáradó fájdalom lelassította mozdulatait...
A következő csapás már erősebb volt... A tünde érezte, hogy elhagyja az ereje. Térdre rogyott... „Haldír!!” Úgy rémlett, a távolból Vándor kétségbeesett kiáltását hozza a szél. A szél... Hogy szerette hallgatni Lórien erdeiben a fák lombjainak susogását! „Ég veled, barátom” gondolta. Tudta, hogy már sosem láthatja Valinor békés földjét... Az éles fájdalom ismét belenyilallt... nehezen lélegzett. Pillantása a földre tévedt... s ekkor meglátta a hűséges tünde-harcosokat, akik az előbb még vele küzdöttek. Tekintetük most a semmibe révedt, üresen, kifejezéstelenül. Elöntötte a veszteség érzése.
A harc zaját egyre távolabbról hallotta... s mintha lelassult volna körülötte minden. Hallotta szíve dobbanását, a vér zúgását a fülében... a föld robaját a harcosok lába alatt... s mindez összemosódott valami messzi morajlássá...
S akkor... Akkor egyszerre megszűnt minden fájdalom, s ő meghallotta a leggyönyörűbb dallamot, amelyet tünde-fül valaha hallhatott. Az ének fájdalmasan szép volt... Emlékek árját hozta magával, s úgy tűnt, hosszú élete megannyi érzése buborékként pattant el. S ő az ámulattól némán lebegett, akárcsak a mallorn levelei a lágy őszi szélben...
Mély nyugalom töltötte el, egyfajta megkönnyebbülés. Hagyta, hogy a szelíd hangok magukkal sodorják...
Velük emelkedett a dallam forrása felé, hogy végre megpihenhessen... Mandos távoli csarnokában.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére