[egy gondori krónika részlete a Negyedkor 268. évéből]
Északon járva pedig Tegilbor sok történetet hallott az ottaniaktól, s minthogy az Északi Királyság lakói a kószák leszármazottai voltak, történeteik is főként a vadon vándorairól szóltak. Ezek közül egy Sirwennek, Arhael lányának a története, ami most következik:


Narn Sirwen Feiniel

Arhael úr nevét még ma is sokan emlegetik az Északi Királyság lakói, mert jól ismerte az erdőket, és sokat harcolt minden gonosszal, akik az északi vidéket lakták, és az ott élő békés népeket fenyegették. Mert bár ezek a népek nem sejtették, a dúnadánok voltak mindig is azok, akik őket vigyázták és védték, mert nélkülük Észak réges-rég a Gonosz martaléka lett volna. De erről az egyszerű embereknek nem volt tudomásuk. A dúnadánokat, vagy ahogy ők nevezték, a kószákat nem sokra becsülték, csavargóknak hitték őket, és gyakran tartottak tőlük. Azok pedig valóban tűnhettek csavargóknak, mert a vándorlás, meg az örökös hajsza az orkok és más gonosz teremtmények ellen megviselte a külsejüket, pedig királyok utódai és a gondori nép rokonai voltak.
Arhael pedig egyike volt ezeknek a kószáknak: ifjúkorától a vadont járta, mint a népéből annyian, és elkerülte a falvakat és városokat, ahol nem látták szívesen, de aki ismerte, becsülte bölcsességéért és igazságosságáért.
Azokban az években pedig egyre nőtt az árny északon, különösen Dol Goldur, a Varázsló Tornya körül. A Fehér Tanácsban sok szó esett erről, és Gandalf meg Elrond úr és Galadriel úrnő egyre siettette a támadást, mert rég sejtették, hogy a torony lakója nem más, mint maga Szauron, aki, bár gyenge volt és képtelen testet ölteni, így is nagy veszélyt jelentett egész Középfölde számára. Ám a tanács más tagjai, köztük Fehér Szarumán, a tanács vezetője időről-időre elvetette ezt a javaslatot, így az északi gonosz hatalma nem csökkent, hanem minden évben nagyobb lett. Arhael nem volt ugyan tagja a Fehér Tanácsnak, hiszen ez a nagy tisztesség csak Középfölde legnagyobb bölcseinek adatott meg, de már nem volt egészen fiatal és tapasztalatlan: így ha nem is tudott biztosan semmit, annyit sejtett, hogy hatalmas és gonosz erő vert tanyát a Varázsló Tornyában. Meghagyta hát a többi kószának, hogy kétszeres óvatossággal járják azt a vidéket.
Elrond, Völgyzugoly ura pedig tanácskozni hívta Arhaelt és még másokat is az északi dúnadánok vezetői közül, akikkel jó barátságban volt, mert a segítségüket akarta kérni, hogy a tündék mellett az emberek is őrizzék az Utolsó Meghitt Otthon határait. Akkor látta meg először Arhael Gildint, Lanthir lányát, a tündét. Azt beszélik, hajnal volt, mikor először találkoztak; őszi köd ülte meg a Brúinen völgyét, de a nap első sugarai nyílként törték át ezt a ködöt, míg az végképp feloszlott. Arhael gondterhelten sétált azon a reggelen, mert nyugtalanítónak találta mindazt, amit Elrond elárult neki. Az egyik hídon átkelve aztán egy kertbe ért, a kertben pedig megpillantotta Gildint, aki a fehér alfirinek fölé hajolt, és maga sem látszott egyébnek fehér virágnál. Arhael sokáig állt ott némán, a tündét figyelve, mert nem tudott betelni annak szépségével, moccanni pedig nem mert, nehogy megriassza. A lány azonban mégis észrevette, hogy figyelik – feltekintett, majd riadtan, mint akit tetten értek, elkapta a tekintetét a kószáról, és elszaladt. Arhael pedig ezután minden reggelen elsétált ahhoz a kerthez, de Gildin többé nem szaladt már el. Mire befejeződtek a tanácskozások, ők ketten megszerették egymást.
Ám amikor Arhael a mithlondi Lanthir elé állt, hogy Gildin kezét kérje tőle, az így felelt:
- Ismerem a néped, dúnadán, és hallottam már a te híredet is. Tudom, hogy bölcs vagy, és a néped vezetőként tisztel. De ne feledd: a lányom elda. Nem nyújthatja a kezét akárkinek.
Arhael erre dühbe gurult, mert fiatal volt még és büszke, és így felelt: - Nem ismered a népem, ha így beszélsz róluk: a legnemesebb az minden embernép közül. Én pedig Elros Tar-Minyatur véréből származom, és szeretem a lányodat. - Majd némileg megnyugodva hozzátette: - Emlékezz Beren és Lúthien történetére, uram, és ne okozz több szenvedést a lányodnak, mint amennyit egyébként is el kell viselnie.
Lanthirt pedig megérintették ezek a szavak, hiszen ő is jól ismerte a történetet, amire Arhael célzott, és tudta azt is, hogy Gildin, a lánya kész volna az életét egy otthontalan, rövid életű halandóhoz kötni. Ezért így felelt:
- Fiatal vagy még, és heves, dúnadán uram. Nem állok a lányom boldogsága útjába, ha azt hiszitek, együtt csakugyan boldogok lennétek. De arra kérlek, várj még néhány évet, és ha szerelmetek nem csökken, neked adom őt.
Arhael úr pedig nem szólt, csak bólintott erre. Másnap pedig elbúcsúzott Gildintől, és visszaindult északra. Vészterhes idők következtek ezután, sok olyan dolog esett meg, amit, ha a Fehér Tanács Gandalfra hallgat, meg lehetett volna akadályozni. Nem sokkal azután, hogy Arhael és Gildin találkoztak, Szauron elhagyta Dol Goldurt, és titokban visszaköltözött Mordorba, hamarosan pedig újjáépítette Barad dûrt, a Sötét Tornyot. A kószák, köztük Arhael, és a tündék elfoglalták ugyan Dol Goldurt, ám hamarosan három nazgûl támadta meg a tornyot, így az ismét Szauron kezére került. Évek teltek el így, gyakori összecsapásokkal, míg Arhael visszatért Imladrisba, hogy Gildint nőül vegye, ám Gildint és Lanthirt nem találta már Völgyzugolyban.
- Mithlondba mentek - mondta Elrond úr, mikor Arhael Gildin felől kérdezte. - Sokáig várt rád Gildin, hosszú éveken át, még elda-mértékkel mérve is, de te nem jöttél, Arhael, nem is üzentél. Lanthir pedig egyre sürgette az indulást. Te talán nem érzed még, de a mi népünk tudja már, hogy éveink Középföldén lassan elfogynak.
Arhael arcából minden vér kifutott erre, és halk hangon kérdezte:
- A Révbe mentek? Elhajóztak? Mikor?
- Egy hónapja indultak. Talán, ha szerencséd van, eléred még őket.
Arhael pedig egy lovat kért erre Elrondtól, és még aznap nyugat felé indult. Arhael csak akkor állt meg pihenni, mikor a lova már nem bírta a hajszát, de végül elérte Szürkerévet, és ott találta még Lanthir lányát. Ő pedig könnyek között elbúcsúzott apjától, de nem utazott el vele, hanem Arhael felesége lett.
Közös életükről nem szólnak a regék, de néhány öreg azt meséli, északra mentek, és az Esthajnal-dombok lábainál éltek, távol mindentől és mindenkitől, a kószák szokásai szerint. Itt született Sirwen is, Arhael egyetlen gyermeke. Ott nevelkedett a vadonban, egy kis kunyhóban, de az anyja, aki tünde volt, már egészen fiatal gyermekkorában is megtanított neki minden éneket, és minden történetet, amit valaha hallott. Sirwen pedig megismerte az állatokat és növényeket is, az erdő illatát és zajait, és boldog volt.
Amikor azonban Sirwen elérte a nyolcadik évét, egy idegen érkezett az éjszaka közepén. Hargam volt a neve, és Arhael népéhez tartozott.
- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek titeket. Orkokat láttam egynapi járóföldre innen. Szembeszálltam volna velük, de túl sokan voltak, én pedig megsebesültem. Nagy csata volt nemrég, sok jó emberünk veszett oda.
Arhael pedig ekkor ébredt rá, hogy a béke, amiben eddig élt, káprázat volt csupán és öncsalás, hiszen az Ellenség még nem győzetett le, hanem egyre erősödött.
Úgy határozott hát, hogy feleségét és lányát Imladrisba kíséri, ő maga pedig tovább folytatja a harcot a gonosz ellen. Gildin pedig nem tiltakozott férje döntése ellen, csak nagy bánat ülte meg erre a szívét. És bár volt benne némi tehetség a jövőbelátásra, nem akarta Arhaelt baljós sejtelmeivel terhelni.
Gildin sejtelmei pedig valóra váltak a harmadik napon azután, hogy maguk mögött hagyták az otthonukat. Orkok támadták meg őket, ugyanazok, akiket Hargam látott. És bár Arhael derekasan harcolt ellenük, és sokaknak oltotta ki az életét, a sorsát ő sem fordíthatta vissza. Mert mikor már számos ork hevert a földön holtan vagy sebesülten, a többiek pedig menekülni látszottak, egyikük nyila eltalálta Gildin vállát, aki a földre hanyatlott. Arhael kétségbeesve hajolt fölé, és látta, hogy nincs már remény, mert a seb nem volt ugyan nagy, de ahogy a nyílvesszőt kihúzta belőle, látta, hogy az mérgezett volt. De amikor a csomagokhoz indult volna, hogy gyógyfüveit elővegye, Gildin hangja megállította.
- Hagyd, uram, a füveket. Nem segít rajtam az sem, tudom. Szép életem volt veled és a lányunkkal, de most, úgy tűnik, véget ér. Búcsúzzunk hát el egymástól békében, ne gyászban.
- Úrnőm... - suttogta Arhael, és a hangja megbicsaklott a visszafojtott könnyektől, de ezt az asszony már nem hallotta.
Akkor Arhael szörnyű esküt tett halott felesége teste fölött; megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem tisztítja a vidéket az orkoktól, vagy ő meg nem hal.
Ezután eltemette az asszonyt, majd megkereste Sirwent, aki a közeli bokrok között rejtőzött. És nem szólt neki semmit, részben, mert túl nagy volt a fájdalma, hogysem beszélni tudott volna, és mert látta, hogy a gyermek kérdés nélkül is ért mindent. Kézen fogta hát, és közben arra gondolt: "Árva lettél hát, szegény gyermekem, de nem csak anyádat veszítetted el ma, hanem emgem is, mert nem maradhatsz ezután velem".

Völgyzugolyban pedig rokona, Gilraen gondjaira bízta Sirwent, és Elrondéra, aki mindig jó barátja volt. Ő maga pedig késedelem nélkül visszatért Északra, további sorsárról pedig nem tudunk.

II
Aki látta Arhael lányát, azt mondja, mire elérte a felnőttkort, meglátszott rajta kettős származása: a haja sötét volt, szeme pedig szürke, ami a tündék és a dúnadánok népére egyaránt jellemző, mégis, mikor anyja népe körében élt, látszott rajta, hogy nem tartozik közéjük. Ám később, mikor az emberek között járt, vidám-szomorú, messze tekintő szemei elárulták, mert a Völgyzugolyban töltött évek nem múltak el nyomtalanul.
Az idő gyorsan telik, ha az ember gondtalan és boldog. Így volt ez Imladrisban is. Hiszen a Szépek ideje más, mint az embereké, nem fog rajtuk sem betegség, sem öregség, és bár közeledett az az idő, mikor el kell majd hagyniuk Imladrist, ez ekkor még nagyon távolinak tetszett. Egyedül Gilraenen látszott meg az idő nyoma, és fogadott lányán, Sirwenen; egyikük szépségét megfakította, a másikét virágba borította.
Sirwen pedig a tündék között gyakran el is felede, hogy ő nem tartozik közéjük, és maga sem különbözött tőlük. Nem emlékezett már a kis házra fenn északon, ahol a gyermekkorát töltötte, anyja hangját azonban még hallotta néha álmaiban. Elfeledte apja különös történeteit is, amiket magáról meg a kószákról mesélt. Pedig kószák sokszor fordultak meg Völgyzugolyban. Elrond úr hívta őket tanácskozni, vagy a fiai, Elladan és Elrohir kíséretében jöttek. Velük járt egy idő óta Elessar király is, Gilraen fia. Ekkor azonban még Estelnek hívták őt. Valódi neve Aragorn volt, Ezt a nevet azonban titokban tartották, mert Isildur utóda volt ő, a gondori és arnori trón jogos örököse, és az Ellenség vadászott rá.
Sirwen azonban mit sem tudott minderről. Fiatal volt még ezekben az időkben, és a világ csak most kezdett kitárulni számára. Nem kívánt mást sokáig, mint amije megvolt, és maradéktalanul elégedettnek hitte magát. Aztán egy este mégis megváltozott minden. Talán a dalok váltották ki, amik a Tengerről, meg a nyugati utazásról szóltak. A dalban érződő sóvárgás sóvárgást ébresztett a szívében, de hirtelen arra is ráébredt, ő nem tarthat majd a többiekkel ezen az úton. Nem értette ezt az érzést, hiszen máskor is hallotta már ezeket az énekeket, mégis, mintha most hallotta volna őket először igazán. Nem aludt azon az éjjelen, hanem a holdfényes kertekben sétált a fák között. Kétségek gyötörték, mert nem tudta, mit tegyen. Úgy döntött végül, elhagyja Imladrist és a tündéket. De nem asszonynak való volt az, hogy idegen országok útjait tapossa, bogyókon és vadhúson éljen, és a puszta földön háljon. Pedig Sirwen ezt kívánta most, egyre türelmetlenebbül: megkeresni apja népét, a saját népét, akikhez évekkel ezelőtt Gilraen is távozott, mikor megérezte, hogy élete a végéhez közeleg.
Reggelre aztán úgy döntött, követi a sorsát, bármi legyen is az. Elrondhoz fordult hát, akit apjaként tisztelt, és az engedélyét kérte, hogy útnak indulhasson.
- Régóta láttam már a szemedben a vágyakozást, mikor a perian történeteit hallgattad. Tudom, úgy érzed, menned kell, mert a véred szava szólít. De arra kérlek mégis, hogy maradj. A vadont járni nem asszonynak való.
Sirwen pedig így felelt:
- Nem a tündék asszonyainak. De a kószák leányai gyakran ugyanúgy járják az úttalan utakat, mint a férfiak. Elfeledted tán, uram, hogy ki volt az apám?
- Nem, és te se felejtsd el, sem azt, hogy mi lett a sorsa. Észak, amerre te indulnál, veszélyes – veszélyesebb, mint ahogy gondolod. Még Bilbó, aki pedig sokat utazott, sem ismerte fel, mekkora veszély fenyegette, mikor egyedül vágott neki az ide vezető útnak. Eddig békében és boldogságban éltél közöttünk. Miért tennéd kockára az életed értelmetlenül?
Sirwen ekkor sokáig hallgatott, mert bár már elhatározta magát, érezte, hogy Elrond szavai igazak. Aztán, mikor megszólalt, a hangjában eddig sosem hallott szomorúságot érzett Völgyzugoly ura:
- Uram, valóban békében és boldogságban éltem köztetek egészen tegnapig. Olyan boldog voltam, hogy szinte el is feledtem, ki vagyok, és mi a sorsom. De tegnap este megértettem végre, hogy nem tartozom közétek.. Nem élhetek úgy köztetek, mintha nem így lenne. Ti egyszer elhagyjátok majd ezt a földet, nekem pedig itt kell maradnom az én fajtámmal. Ti halhatatlanok vagytok, ennek minden átkával és áldásával, én pedig ember: halandó. Ezért uram, szeretném megköszönni mindazt, amit értem tettél, hogy befogadtál, felneveltél, tanítottál, de kérlek, érts meg engem. Szeretném megtalálni apám népét, és velük élni.
Elrond úr, aki bölcs volt, megértette végre Sirwent, és a szíve nem lett könnyebb, mert látta, a lány tudja már, mit jelent a féltünde lét. Hiszen valaha, nagyon régen neki és a testvérének is választaniuk kellett, melyik nép sorsát követik. De Sirwennek nem volt választása, és azt ő is tudta. Akkor pedig talán valóban jobb, ha most megy el, szabad akaratából.
- Nem állok az utadba, mert hiszem már, hogy helyes, amit tenni készülsz. Apád, aki néha ember létére meglepően élesen látta a jövőt, megjósolta mindezt. Ő azt szerette volna, ha velünk maradsz, de én látom már, hogy menned kell. De arra kérlek, várj még, amíg fiaim és Estel visszatérnek. Ők jól ismerik az északi dúnadánokat, és elvezetnek majd hozzájuk. Veszélyes az út egyedül.

Így hát Sirwen Imladrisban maradt, de eltelt a nyár és az ősz, és sem Elrond fiai, sem Aragorn nem érkezett meg. A lány pedig türelmetlen volt már, miután eldöntötte, mit akar tenni. Rég elbúcsúzott már mindentől és mindenkitől, és úgy érezte magát, ahogy a holtak szellemei érezhetik magukat az élők között. Mikor pedig újra beköszöntött a tavasz, és friss föld illatát hozta a szél, újra felkereste Elrondot.
- Egy évet vártam, uram, Estelre és a fiaidra, de hiába. Az időm pedig rövid, és úgy érzem, elvesztegetett minden nap, amit még itt töltök. Kérlek, uram, engedj el. Nem udok már tovább várni.
Elrond úr pedig mély sóhajjal így felelt:
- Menj hát, ha menni akarsz. Nem tarthatlak vissza, bár tudom, megtennéd, ha arra kérnélek, maradj még. De nem teszem, helyette azt kérem csak, vigyázz magadra. A világ sok veszélyt rejt, te pedig ezekről keveset tudsz, hiszen eddig biztonságban éltél itt.
Azzal elvezette a lányt egy hatalmas terembe, ahol fegyverek lógtak a falon, a falak mellett pedig körös-körül ládák, pajzsok, vértek. Elrond úr hosszasan töprengett, vizsgálgatta a kardokat, tőröket, míg végül kiválasztott egy szépen megmunkált íjat, egy tegezt tele íjakkal és egy tőrt.
- Az úton lehet, hogy meg kell majd védened magad. Egy darabon néhányan elkísérnek majd, de félek, nem maradhatnak örökké veled. Tudom, ezt nem is kívánnád. Mivel azonban nő vagy, és nem tanítottak meg harcolni, azt tanácsolom, veszély esetén tartsd magad távol a küzdelemtől. Utatok alatt megtanítanak majd használni ezt az íjat. A tőrt pedig csak akkor használd, ha nincs már más mód a menekülésre.
Ezután az istállókhoz kísérte őt, ahol a lovász segítségével egy gyors, de kezes pej lovat választottak neki. Sirwen a lovat később Sadronnak nevezte el, mert az úgy megszerette, hogy sohasem kellett kikötni vagy –pányvázni, nem ment el a gazdája közeléből, másnak pedig nem engedte, hogy a hátára üljön.
Másnap hajnalban útnak indult Sirwen, Arhael lánya ötödmagával Észak felé. Elrond úr búcsúzóul annyit mondott még:
- Én nem igazíthatlak útba, mert az északi dúnadánok vándor nép. Csak annyit mondhatok, az Esthajnal tó partján valaha sokan éltek azok közül, akiknek családjuk volt. Elbereth vezessen utadon, Sirwen Adaniel!
A tündék tíz napig kísérték, akkor aztán vissza kellett fordulniuk. Ekkorra már a lány megtanult bánni az íjjal annyira, hogy vadászhatott is, és szükség esetén megvédhette magát. Kószákkal azonban nem találkoztak, de Sirwen eltökélte, hogy nem fordul vissza.

[a krónika itt másfél oldalon keresztül alig olvasható, csak szavakat érteni belőle]

Sirwen pedig, mikor először találkozott emberekkel az útja során, megrémült tőlük, hiszen tündék nevelték, rajtuk kívül pedig csak dúnadánokkal találkozott, akik az adánok között a legnemesebbek. A többi embert pedig durvának, faragatlannak és erőszakosnak találta. Mivel pedig félt tőlük, falvaikat és útjaikat elkerülte, és az erdei állatok csapását követte, míg minden élelme el nem fogyott.
De ekkor sem kereste meg az utat, hanem vadászni próbált, több-kevesebb sikerrel. Ekkor tanulta meg megkülönböztetni az állatok nyomait, megállapítani, hogy milyen régen jártak arra. Ekkor fedezte fel azokat a nyomokat is, amiket nyilvánvalóan ember hagyott maga után. Rövid habozás után úgy döntött, követni fogja ezeket a nyomokat.
Mély volt a csönd az erdőnek ezen a részén. Sirwen úgy számolta, mérföldekkel eltávolodott már attól az úttól, ami Bilbó, a perian szerint a Megyébe vezet, ahol a hobbitok népe él. Nem járt erre senki, csak az erdőlakók. A fák sűrűn nőttek, zöld kupolaként borultak a feje fölé, a tisztásokon pedig friss, zöld fű serkent. A madarak szüntelenül énekeltek, a nap pedig ragyogóan sütött. Az utazás kellemes volt, de Sirwen úgy érezte, az emberhez, aki a nyomokat hagyta, szemernyit sem került közelebb, bár ő lovon ült (még ha időről-időre le is szállt, hogy a nyomokat ellenőrizze), amaz meg gyalogosan haladt.
Aztán egyik éjjel kitört a vihar. Az ég naplementekor kezdett el dörögni, és sötét felhők lepték el az eget. Sirwen már dél körül elvesztette az ismeretlen nyomait, mert köves volt a talaj errefelé. Úgy döntött hát, menedéket keres inkább, még azon az áron is, hogy túl messzire kerül a nyomoktól. A félhomály azonban egyre erősödött, míg végül teljesen beesteledett. Az eső is eleredt, ő alig látott már, így nem tehetett mást, mint egy olyan helyett keresett, ahol a fák elég sűrűn álltak, hogy lehetőleg ne ázzon meg nagyon. Ekkor már villámok szaggatták az eget. A szél is viharosra fordult, a fák sikoltottak, nyögtek, ahol koronájukat tépte. A jég és eső úgy csapódott Sirwen arcába, mintha a tisztáson maradt volna. Rövid idő alatt bőrig ázott, és vacogni kezdett. Mivel tüzet gyújtani értelmetklen lett volna, összekuporodott a földön, és Elberethhez, meg Manwéhoz fohászkodott, míg el nem aludt.
A lova dühös prüszkölésére ébredt, meg arra, hogy valaki a csizmája orrával megböki. Kinyitotta a szemeit, és egy magas, ösztövér, csuromvizes férfit látott maga felett, aki Sadron kantárját tartotta (azért prüszkölt és nyihogott az állat), és a lovat csitította.
- Kelj fel és kövess, ha nem akarsz itt pusztulni – vetette oda a lánynak, majd a lovat vezetve elindult anélkül, hogy visszanézett volna Sirwenre. Az, mint aki álomban jár, követte.
Később nem tudta volna visszaidézni, mennyi ideig bolyongtak a vaksötétben. Ő legalábbis csak a villámok fényénél látott valamit, de a férfi nyilván tudta, merre jár, mert végül egy barlang bejáratánál találták magukat. Odabent tűz parázslott.
- Ülj le, és pihend ki magad. A tűz mellett majd megszáradsz hamarosan. Ettél valamit? – kérdezte tőle a férfi, miközben ágakat, gallyakat rakott a tűzre, hogy az erőre kapjon.
- Nem vagyok éhes.
- Napok óta követsz engem. Nem tudom, mit akarsz tőlem, de nem hagyhattam, hogy ott pusztulj az erdő közepén. Most tudni akarom, ki vagy. – jelentette ki a másik cseppet sem barátságosan. A lány azonban nem ijedt meg tőle.
- A nevem Sirwen, Arhael, a kósza lánya vagyok. – mondta büszkén.
A férfi felemelte a fejét, és fürkészőn nézett a lány szemébe. - Arhael lánya… - mormolta maga elé. – Az nem lehet. Az a lány Völgyzugolyban él, biztonságban, az anyja rokonainál.
- Anyám Mithlondban született, és a rokonaim rég távoztak már Középföldéről. Engem Elrond úr gondjaira bízott apám, és Gilraen nevelt, Arathorn asszonya.
- Valóban, mintha Arhael mondott volna ilyesmit. Te lennél hát Sirwen, a lánya… - tűnődött a másik. Egy pillanatig még kutatva nézte, mintha ismerős vonásokat keresne rajta, aztán, úgy tűnt, a lány javára döntött. – Bocsáss meg, ha gyanakvó vagy goromba voltam, de az ember nem gyakran lát asszonynépet egyedül járni az erdő mélyén. Nem emlékszel rám? A nevem Hargam. Mikor utoljára láttalak, még csak ekkora voltál – mutatta.
- Sajnálom. Sok mindent elfelejtettem, ami régen történt. De.. a szavaidból úgy veszem ki, hogy találkoztál az apámmal, miután elhagyta Imladrist. Én azóta semmit sem hallottam felőle.
Hargam nem válaszolt, de felállt, és a barlang mélyén fekvő csomagjaihoz lépett, és az egyik zsákból elővett valamit. Ahogy Sirwen közelebb ment, látta, hogy egy fegyver az: tőrnek túl hosszú volt, kardnak túl rövid. Hargam a kezébe adta, Sirwen pedig óvatosan tartotta a tenyerén, mintha félt volna, hogy eltörik vagy köddé foszlik szét. A fegyver gyönyörű volt. Markolata fával volt borítva, de ez a fa világos volt, meleg és lány fénnyel ragyogott. A markolat aljába mindkét oldalon három-három apró vörös követ ágyaztak háromszög alakban. A penge ezüstös fényű, de most a tűz lángja vörösre festette. A markolat felől véset futott fel rá, mint vadszőlő a fa ágára.
- Tünde fegyver… - suttogta Sirwen lenyűgözve. Elrond házában sokat látott hasonló tőröket, kardokat, de megérinteni ezeket sohasem merte.
- Tévedsz – felelte Hargam. – Ez a Nelvegor. Apád hagyta nálam, mielőtt a hegyekbe indult az orkok után. Tudta ő is, én is, hogy nem fog onnan visszatérni, de nem hallgatott rám, mikor kértem, hogy ne menjen el. De mielőtt elindult volna, ezt nálam hagyta. Azt mondta akkor: „Vigyázz rá jól, Hargam, sose add ki a kezedből, és mindig legyen veled. A lányomat, Sirwent Imladrisba vittem, és ott Elrond úrra, meg rokonunkra, Gilraenre bíztam. De nyughatatlan szellem lakik benne, és érzem, hogy nem marad ott sokáig. Előbb vagy utóbb a keresésemre indul majd, akkor pedig szüksége lesz fegyverre. S minthogy nő létére túl gyenge a kardhoz, ha megtalálod, ezt add oda neki. Régi fegyver ez, régebbi, mint bármi más, amire eddig a szemed vetetted. Törpök készítették még azokban az időkben, mikor ők meg a Szépek közé viszály nem férkőzött. Sokáig egy tünde uraság oldalán függött, majd az egyik ősömhöz került egy véres csata után, jutalomképpen. Az én életemet is sokszor védte már meg, a lányomhoz sem lesz hűtlenebb. Olyan fegyver ez, Hargam, aminek nevet adtak, annyira becsülték. Úgy hívják, Nelvegor, és ismeri minden tünde, és sok dúnadán is.”
- Apám rám hagyta hát?
- Másnap aztán elindult a hegyek felé. Sirwen, még egyszer mondom, ő tudta, hogy nem fog visszatérni. Azt hiszem, épp ezért ment az orkok közé. Sosem láttam valakit úgy szeretni, ahogy ő szerette az anyádat.
A lány az ajkába harapott. – Ki vagyok én, hogy ezt a tőrt viseljem...?
- Sok mindent kell még tanulnod. De méltó leszel rá, Arhael lánya. Biztosan tudom. És ne akard felkutatni az apádat. Rámenne az életed, de nem találnád őt meg. Rád, más feladat vár.