Gúlia

Mordorban láttam meg a naptalan napvilágot. Urunk, Szauron, akinek Vörös Szeme népünket mindig látja. Mordor fölött örök sötétség uralkodik és állandó munka. Harcokra készülünk, amiknek Közepfölde legyőzése a cél. Nő ork létemre én is beálltam a harcosok közé, ami már családi szokás nálunk. Anyám is - a születésem előtt - a hadseregben harcolt. Addig küzdötte fel magát a ranglistán, amíg elért egy igen magas helyzetet. Az egyik harcos csapat vezetője lett. Apám is egy csoportnak volt a vezetője. Én meg 22 - dik életévemben értem el ugyanezt a helyzetet. Egy nap parancsot kaptam, hogy csapatommal Osgiliathoz menjek. Egy hét éhségekkel teli gyaloglással, de Urunk kérésére a városhoz mentünk. Ebben a városban már évszázadok óta harc dúl, de győztese még soha nem volt…csata kemény volt és kevesen maradtunk életben… Vissza felé lassan és megint csak éhesen mentünk. Őrséget osztottunk, majd nyugovóra tértünk.
Egy furcsa keresztúton találtam magam, én az utak kereszteződésében álltam. Négy útja talán az égtájak felé mutatott. Az utak mellett úttáblák is voltak. Mindegyiken elmosódott, olvashatatlan írás volt.
Agyamba egy régi emlék jelent meg. Anyám mesélt el nekem még kisebb koromban erről az álomról. Északi útja a Nagy Semmibe, Keleti útja a menedéket rejtő Rhúnba, Nyugati útja Gondorba, Déli útja Mordoba visz. Mielőtt még választhattam volna egy erőteljes lökés az északi útra lökött, ahonnan már nem volt vissza út.