Hófehér volt minden. Az ég és a föld szinte összefolyt, határukat csupán sejteni lehetett egy halványszürke csíkból, valahol messze a láthatáron.
A földet – ha föld volt egyáltalán, s nem csak valami különösen szilárd derengés – finom fehér por borította, ami minden lépésnél felszállt, s csak lassan ülepedett le.
A fiú – a többiek Nasarnak szólították, de volt benne valami furcsa érzés arról, hogy nem mindig ezt a nevet viselte – türelmetlenül járkál fel s alá a hófehér pusztaságban, s percenként kémlelt dél felé.
Fehér ruhájából kilátszó karja és lába, valamint barna hajfürtjei idegennek hatottak ebben a szűziesen tiszta környezetben.
Megunhatta a várakozást, mert törökülésben leereszkedett a földre, és gondolataiba mélyedt. Teltek a percek – órák? – míg végre halk lépteket lehetett hallani. Nasar felpillantott, s arcán egyszerre tükröződött megkönnyebbülés és félelem. Magas, vékony alak állt előtte, szőke haja a vállára omlott s kék ruhája élesen elütött környezete hótiszta ragyogásától.
- Áll fel, kérlek. – szólította meg a fiút, hangjában tanáros szigorúsággal.
Nasar nyomban talpra ugrott, lesimította ruhájának ráncait, és felszülten várakozott.
- Nasar – szólt újra az idegen, zengő baritonja mintha visszhangot vert volna a térben, holott közel s távol nem volt semmi, ami visszaverhette volna a hangot. – húsz földi évet éltél, s még ennyit idefent. Elérkezett az idő, hogy megválaszd, miként akarod szolgálni az Urat.
Fürkészve nézte a fiú arcát, de azon a határozottságon kívül nem tükröződött más. Ha volt is más a szívében, jól titkolta. A férfi bólintott, mintha csak megbizonyosodott volna valamiről, amit eddig is sejtett.
- Tehát Őr akarsz lenni.
- Igen. – válaszolta Nasar, s hangja egy kicsit megremegett.
- Nem vagy biztos magadban. – mondta a férfi megrovón.
- De! De.. Csupán félek. Félek, hogy nem tudom majd elég jól ellátni a feladatom.
Az idegen bátorítóan elmosolyodott, s ettől vonásai is megenyhültek.
- Ne félj! Az, hogy megfogalmazódott benned a vágy az Őrségre tesz alkalmassá a feladatra. A Tanács határozott. Mától Őr vagy, a tisztség minden előnyével és hátrányával együtt.
Hangja szomorúan csengett, s Nasar nem értette miért. Csodálkozva nézte a férfit.
- Miért szomorkodsz? Hiszen ez nemes feladat, nem? Engem örömmel tölt el, hogy Őr lehetek. Büszke vagyok.
- Büszke is lehetsz. S én is az vagyok. Szomorúságom mindannak szól, ami elvész Nasarból, s feloldódik az Őrben. Más leszel, ugye tudod?
- Tudom hogy megváltozom, s ez így van rendjén. Megéri az áldozat, mert segíthetek másokon.
A férfi elmosolyodott, de mosolyában nyoma sem volt derűnek, s csak tovább mélyítette arcán a szomorúság redőit.
- Hát legyen. Felkészültél? Felkészültél hogy feladd magad másokért? Hogy megkapd a szárnyaid?
- Felkészültem.
- Csukd be a szemed.
Nasar így tett. Az érzés furcsa bizsergésként kezdődött valahol a nyakánál, de hamarosan égető fájdalommá vált a lapockáknál. Forró, perzselő fájdalommá, ami táncoló, parázsló fényfoltokat idézett csukott szemhéjára. Térdre zuhant, ujjaival a csillogó, hófehér porba túrt.
Soha nem képzelte, hogy ez ennyire fáj! A kín tetőfokán hasadó hús hangját hallotta, mintha maguk a lapockák szúrták volna át hátának bőrét, s hamarosan a feszülő ruha is recsegve, szakadva adta meg magát a születő szárnyaknak.
Hátán a szakadás körüli folt gyorsan terjedt, mígnem az egész ruha felöltötte az Őrangyalok jelképének számító vörös színt. A szeme elhomályosult, talán az eszméletét is elvesztette..
Elájulhat-e aki már halott?
Mikor felébredt, minden megváltozott. A táj, amit azelőtt hófehérnek látott, most színjátszó volt, mint a tócsába hullott olajcsepp. Állandóan változott, hegyek és völgyek alakultak, csak hogy aztán újra semmivé legyenek a színes kavargásban. A talaj mégis szilárdnak tűnt a lábai alatt, akárcsak azelőtt.
Azelőtt?
Nem tudta honnan jött a gondolat. Nem volt azelőtt. Legalábbis semmi megfogható. Pár kép – citromos fagylalt… naplemente… egy lány csókjának íze… - , de ezek is gyorsan halványultak, kihullottak a fejéből, és neki eszébe se jutott utánuk kapni. Lelke szilárd volt, csupán egy gondolat világított benne kiolthatatlanul: segíteni.
Feltekintett. A másik ott állt, és arcán olyan végtelen szomorúság tükröződött, hogy Nasarnak belesajdult a szíve, és egy könnycsepp indult magányos útjára az arcán.
- Ismerlek. – szólította meg az alakot. – Tudom a neved.
- Persze hogy tudod. Mindent tudsz, amit tudnod kell. S amit nem… - lemondóan rázta meg a fejét, szőke haja mintha visszaverte volna a színes kavargást, fénylett, akár az újcsillag.
Nasar értetlenül nézett rá. Furcsa szerzet – gondolta. De hamar kiverte ezt a gondolatot is a fejéből. Határozottan húzta ki magát.
- Feladatom van. Segítenem kell.
- Igen, segítened. Menj… minden, amire szükséged van, ott van a szívedben. S ami elveszett.. azt én őrzöm.
De a fiú, aki angyallá lett, már nem hallotta őt. Elnyelte a színes kavargás, s minden, ami emberi volt benne, ott ragyogott egy könnycseppben, amit lassan magába szívott az újra hófehérré vált föld.