– Trumbardi!
– Jelen!
– Guzsulyás!
– Jelen!
– Fertségi!
– Jelen!
– Lameroc! – ám most hallgatás volt a válasz. A sorozó tiszt felpillantott papírjából, majd mély baritonján ismét elkiáltotta magát. – Lameroc! – de megint semmi válasz. A jelentkező nyilván megfutamodott, gondolta, és kihúzta a nevet a listáról.

Lameroc bőségesen megreggelizett otthonában. Hosszú ideig nem fogja látni saját üregét, sem a többiekét… De nagy elszántsággal készülődött az útnak. Ez az év volt az első, amikor már hobbitok is megkapták az esélyt, hogy szolgálhassanak Minas Tirithben, és hírnevet szerezzenek maguknak úgy, mint Kilencujjú Frodó és Bátor Samu! Lameroc mindig is efféle hírnévről álmodozott, de a Megyében nem volt lehetősége, hogy megszerezze. Tudta, ezért el kell hagynia a hobbitok földjét. És hova máshova is mehetne, mint Gondorba, Aragorn Elesszár király udvarába? De egész eddig nem volt rá lehetőség. Eddig.
Lenyelte a torta utolsó falatát is, és pár pillanatig csak a néma ház csendjét figyelte szomorúan. A múlt egy-egy darabkái, melyek mind ide kötik, ebbe a kicsi, mégis otthonos lyukba… Fáradt sóhaj hagyta el a tüdejét. Talán maradni kéne… Majd hirtelen megrázta magát, hátha ettől lerázza a pillanat hozta elérzékenyülést is.
Az ablakon túl Terényi Marcsi cseresznyefája állt a napsütésben, sötétvörös gyümölcsöktől roskadozó ágakkal. Még jót is tenne azzal, ha kicsit könnyítene a fa terhén… És mintha nem most evett volna meg egy 7 fogásos reggelit, felpattant székéből, és dudorászva elindult a cseresznyefa irányába.
Út közben szórakozottan arrébb rúgott egy kavicsot, mely halk koppanással először egy öreg tölgy törzsének csapódott, majd a földre hullt. Ezután Lameroc letépett egy kék virágot, gondosan a mellényzsebébe tűzte, majd könnyedén nekilendült, hogy átugorja a szomszéd kerítését.
A földetérés szinte hangtalan volt, de ez a dús, nedves pázsitnak köszönhető, amely felfogta Lameroc puffanását, ugyanis a lába beleakadt az egyik lécbe, így kiszolgáltatva a természet erőinek: hasra esett. Egy hosszú másodpercig mozdulatlanul feküdt a fűben, figyelve, észre vette-e valaki, de mivel semmi változást nem érzékelt, feltérdelt, úgy is körbenézett, azután pedig talpra állt. Észre vette, hogy a kis kék virágocska kiesett a zsebéből, és megnyomorgatva hever a pázsiton. Egy apró vállrándítás kíséretében megfordult, és immár minden figyelmét a cseresznyékre összpontosította. Az alsóbb ágakon már egy cseresznye sem volt, azt gondosan leették róla a környékbeli fiatalok, így nem volt mit tenni, fel kellett valahogy mászni a középső ágakhoz.
Lameroc körbenézett a kerten. Hobbit-méretű tuják az egyik oldalon, velük szemben rengeteg piros pipacs, a harmadik oldalon az üreg oldalfala, vele szemben pedig a kerítés. A cseresznyefa volt az egyetlen nagy dolog a kertben. Ugyanakkor nem volt ott semmi mozdítható sem, se egy talicska, se egy kisszék, netán létra, ami megkönnyíthetné számára a feljutást. Így hát nincs más hátra, mint előre, azaz meg kell próbálnia felmászni - önerőből!
Volt is egy elég erősnek tűnő faág, melyet Lameroc még el is ért. Erősen megfogta, és megpróbálta felhúzni magát, miközben a fa törzsén próbált megkapaszkodni a lábával. De a kísérletnek nem sok eredménye lett azon kívül, hogy kissé megizzasztotta az erőlködés. Pár lépést hátrált a fától, és leült vele szemben gondolkozni. Ha ő nem tud felmenni a cseresznyékhez, akkor kizárásos alapon a cseresznyéknek kell lejönniük hozzá… de ahhoz kéne valami hosszabb bot… Ámde egy ilyen rendezett kertben nem fér meg holmi cél nélkül heverő botocska, így hát nem is volt.
Hosszas gondolkodás után, mikor már kezdtek elzsibbadni a lábai, rájött, hogy ha a fa törzsét elég erősen ütögeti, talán magától lepotyognak a cseresznyék. Odament hát hozzá, és kissé bizonytalanul vállal előre nekiment. A fa beleremegett, de cseresznye nem pottyant le. Hátrébb lépett, és nagyobb lendületet véve megint letámadta a törzset. A nehéz munka lassan meghozta gyümölcsét, azaz a cseresznyéjét, mert második kísérletre már négy szem cseresznye hullott hangtalanul a pázsitra. Lameroc rögtön felvette, és megette őket. Majd ismét a fa törzse felé nézett, mintha azt akarná neki mondani: „Mindkettőnknek jobb, ha önként adsz még cseresznyét”. De ennek a tekintetnek nem lett semmi eredménye, így megint felkészült, hogy lendületből letámadja a törzset.
De ekkor valami kemény koppant a fején. Lameroc meglepődve pillantott a lába elé, ahol egy dió állt. Felvette, hogy megnézze, de ekkor egy újabb találta el. Lameroc értetlen szemekkel nézett fel az égre, de fölötte csak a cseresznyefa volt, onnan meg, emlékei szerint, nem tud dió leesni… Ekkor vette észre Terényi Marcsi alakját, egyik kezében egy tálnyi dióval közeledni. Lameroc inkább nem kérdezte meg, hogy ajándékba akarja-e adni azokat a diókat, inkább megfordult, és a kerítés felé rohant. Hasznos a futás, és cseppet sem szégyen, ha hobbit üldöz diókat dobálva, gondolta, átugrott a kerítésen – ezúttal esés nélkül -, és berohant az üregébe.
A bejárati ajtónak támasztotta a hátát, és a hirtelen futástól liheget kicsit. De a nő nem üldözte tovább, lassan lenyugodott. Majd úgy gondolta, erre a nagy izgalomra ideje enni valamit. És amúgy is, még el sem fogyasztotta második reggelijét. Dudorászva beballagott a konyhába, és elővett pár dolgot, hogy ismét reggelizzen. Kenyeret, sajtot, mézet, lekvárt, almát, feltett vizet forrni, hogy tudjon teát is inni, előkerült az előző napi sütemény maradéka, három tojás, egy kis tejecske, sonka, és a torta utolsó két szelete. Szépen megreggelizett, majd elégedetten hátradőlt kényelmes székében, és pillanatokon belül el is aludt…

Jópár órával később, valamivel dél után ébredt fel. Elmosogatta a reggeli edényeit, majd leült kedvenc székébe, hogy elgondolkozzon, mit egyen. De ekkor észre vette összepakolt bőröndjét. Hirtelen eszébe jutott, hogy már rég nem itt kéne lennie, hanem Bríben, ahonnan az emberek elviszik őt Minas Tirithbe. Felpattant, körberohant a lakáson, hogy minden rendben van-e, felkapta bőröndjét meg az uzsonnás táskáját, és kirontott a házból. Az ajtót gondosan bezárta, majd megszaporázva lépteit elindult a megfelelő irányba. Már nyoma sem volt benne a reggeli szentimentalizmusnak, csak az járt az eszében, hogy mielőbb oda kell érnie Bríbe.
Később visszaemlékezve nem tudta, hogyan is jutott pontosan a városba, mikor, hol aludt – talán pont azon a helyen, ahol annakidején Frodó és Samu a tündérekkel. De az biztos, hogy végül megérkezett Bríbe. Méghozzá nap közben, úgy dél tájban. Éppen időben, hogy ebédeljen… Kíváncsian lépdelt végig Brí utcáin, és felfedezte a Pajkos Pónit. Emlékezett rá, hogy Frodóék itt szálltak meg, sőt, itt találkoztak Aragorn királlyal, de akkor még csak Vándornak hívatta magát… így ő is betért a Póniba.
Mikor belépett, senki nem vette észre, a hobbitok egyre kevésbé merészkedtek emberek közé, nagyon ritkán találkoztak egymással. Így Lameroc számára is rendkívül furcsa voltak a nála jóval magasabb, díszes páncélba öltözött emberek, habár már olvasott róluk, valahogy nem tudta elképzelni, hogy hogyan lehetnek olyan magasak, úgy, hogy ne nézzenek ki túl bugyután. Mert ha megnyújtunk egy hobbitot, akkor nagyon vékony lesz minden testrésze, ráadásul aránytalan hosszúak lesznek a kezei meg a lábai, mert hiszen a törzsét nem lehet megnyújtani… Nagyjából ezek a gondolatok foglalkoztathatták, amikor egy öregedő ember szólította meg.
- Miben segíthetek, hobbit úrfi? – kissé koszos fehér kötény volt rajta. Feltehetően ő volt a Póni tulajdonosa.
– Én… – egy pillanatra elhallgatott. Rátört a felismerés, hogy a sorozó tiszt már nem lehet itt, bizonyára elment. De megér egy próbát, hátha mégis egy fontos ügy miatt maradt… vagy valami. –Minas Tirith katonája szeretnék lenni. És a sorozó tiszt elvileg innen viszi a jelölteket a király várába – mondta kihúzva magát. Az előtte álló férfi pár pillanatig gondolkozott, majd lehajolt Lamerochoz.
– Látja, uraságod, azt a férfit? – egy társaságra mutatott, nem volt teljesen egyértelmű, pontosan kire gondol, de a hobbit bólintott. – Vele beszéljen – Lameroc megdöbbent. Hát még tényleg itt volna? Megköszönte a segítséget, megköszörülte a torkát, elrendezte a ruháját, majd a mutatott férfi felé indult. Út közben folyton arra kellett vigyáznia, nehogy rálépjen valaki, vagy fellökjék, elvégre észre sem vették, hogy ott van.
Hosszúnak tűnő szlalomozás után megérkezett a mutatott férfi mellé. Az ember magas volt, még ültében is, szálas, mégis izmos alakját fekete köpenybe burkolta.
Lameroc óvatosan megszólalt.
– Elnézést… – de semmi hatása nem volt, így kissé közelebb lépve hangosabban szólalt meg. – Elnézést! – a férfi végre meghallotta, mert megfordult, és körbenézett. De mivel nem találta a hang forrását, visszafordult az asztal felé. Lameroc úgy döntött, mással próbálkozik, és megrántgatta a férfi köpenyét. – Elnézést, itt vagyok – mondta sértett hangon. Erre már a férfi végre lenézett, és észre vette a hobbitot. Habár így, hogy ő ült, majdnem egymagasak voltak. A férfi középkorúnak tűnt, harcedzettnek.
– Nolám, egy hobbit. Régen nem láttam már közületek valót, leszámítva persze Pippint – mondta halvány mosollyal az arcán, és végigmérte az előtte állót. – Miben segíthetek? – a férfi rendkívül kedves volt, valami mégis megzavarta Lamerocot. Némi odafigyelés után észre vette, hogy az asztalnál ülők mindegyike őt nézi.
– Kérem, uram, én szeretnék Minas Tirith katonája lenni. Az a… – de mondatát nem tudta befejezni, mert hangos nevetés fojtotta belé a szót. De az a férfi, akivel beszélt, nem nevetett. Csendre intette a többieket, majd ismét a hobbit felé fordul.
– Akkor jelentkezz a katonaságba. Ma már hobbitok is csatlakozhatnak.
– De én jelentkeztem, csak… – elhallatott. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet elmondani, miért késett.
– Csak? – bíztatta kíváncsian a férfi.
– Csak tudja, úgy volt, hogy elindultam otthonról, a Megyéből. Mert tudja, én ott lakom, az Északi Fertályon. Szóval elindultam, hogy idejöjjek a megadott időpontban. Minden rendben volt, már két nappal korábban összepakoltam, elcsomagoltam kenyeret, sonkát, három flaska tejet, répát, sajtot, meg egy kis sört is, elvégre finom az, és hát ballagok szépen az úton, amikor szembejött velem egy idegen. Hatalmas, fekete csuklyás alak volt, tudja, olyan, mint azok a… nazgúlok –ezt a szót szinte suttogta, hogy csak az előtte lévő férfi hallja. – Tiszta fekete volt mindene, és megállított. Én mondtam neki, hogy dolgom van, meg sietek, de ő nem hagyta, hogy elmenjek mellette, és elkezdett valami Gyűrű felől érdeklődni. Először nem tudtam, mit akar, aztán rájöttem, hogy az a Gyűrű érdekli, amit Frodó sok évvel ezelőtt megsemmisített. Tudja, amit abba a hegybe dobott, és azóta uralkodik Aragorn Elesszár király Minas Tirithben.
– Valóban? – a férfi teljes érdeklődéssel hallgatta a történetet, de arcán széles mosoly húzódott.
– Igen. Ezért elmondtam neki, hogy az a Gyűrű már megsemmisült, és hogy ne keresse, de ő nem hitt nekem, és azt mondta, menjek el vele egy helyre, aminek ugyan nem tudom, mi a neve, de ő azt állította, hogy ő már járt ott, és szerinte ott kell lennie a Gyűrűnek. Mit tehettem volna, uram, hát kénytelen voltam vele menni. Két napi gyaloglás után elértünk valami sziklához, ahol ő alaposan körülnézett, és rájött, hogy nincs ott a Gyűrű.
– Ó, és mit csinált? – a férfi láthatóan egyre jobban élvezte a történetet, így Lameroc is egyre nagyobb átéléssel mesélte.
– Hát nagyon dühös lett. Körbe-körbe járkált, meg kavicsokat dobált, meg ilyesmi. Aztán persze nálam kezdte keresni a Gyűrűt, mert biztosra vette, hogy én vittem el. Kiforgatta a cuccaimat, sőt, még a kulacsaimból is kiöntötte a tejet, látja? – gyorsan lecsavarta egyik kulacsáról a tetejét, és fejjel lefelé fordította, de semmi nem csurgott ki belőle. – Aztán, mivel nem talált nálam semmit, haragosan elment, engem meg otthagyott az ismeretlen helyen. Egy napomba került, hogy visszajussak olyan helyre, amit már megtaláltam a térképemen… És emiatt késtem le a sorozást, uram…
– Értem… – mondta a férfi mosolyogva, és egy másik emberhez fordult. Mondott neki valamit, amit Lameroc nem értett meg, mert épp arrébb kellett ugrania, hogy elkerüljön egy ütközést egy katonával. – Mondd csak, hobbit, mi a neved?
– Lameroc Bora G., uram – a férfi kezében valami lista volt, amin keresni kezdett, majd a szeme megakadt egy néven.
– Lameroc. Itt a neved, de ki van húzva. Nyilván, mert elkéstél – kihúzva? Lameroc torkába hirtelen gombóc keletkezett. Nem lehet, hogy visszaküldjék! Most, hogy ilyen messzire ment a Megyétől, most már igazán felvehetnék.
– És nem lehetne, hogy mégis ne legyen kihúzva a nevem? Azaz hogy átírják, vagy felírják megint, vagy valami egyéb dolog…? – kérdezte hebegve, de a férfi lassan megrázta a fejét.
– Sajnálom, nem lehet. Az újoncok már elindultak – Lameroc tehetetlenül állt, nem volt mit tenni, nem veszik fel, nem lesz katona… De egy pillanattal később a férfi karját érezte a vállán. – De egyet se félj, Lameroc úrfi, mert megtetszett ahogy beszéltél. Régen nem hallottam már ilyen jól összeszedett hazugságot, mert hazugság volt, ne is tagadd! Helyed lehetne az udvarban, ha nem is katonaként, mesemondóként bizonyára a legjobbak közt lennél.
– De hiszen… Tényleg? És majd láthatom Elesszár királyt? Mesélhetek neki is történeteket? – a férfi felnevetett, és hátra hajtotta csuklyáját.
– Már meg is tetted, Lameroc úrfi, mert én vagyok Aragorn Elesszár – a hobbit tátott szájjal nézett a férfira. Az ember nyakában ott lógott egy csodálatos ékszer, mely annyira szép volt, hogy (Lameroc szerint) csakis tündék készíthették; arca szabályos volt, kis szakállal díszítve, és hosszú hajjal körbefogva.
– De… én… bocsásson meg… felség, hogy… én csak úgy… – hebegte a hobbit, nem is tudva, mit mondjon, majd Aragorn hangja fojtotta belé a szót.
– Ne magyarázkodj. Inkább ülj ide mellém, egyél valamit, és közben mesélj – mondta, felkapta a hobbitot, és a mellette lévő üres székre ültette. Az asztalnál ülők értetlenkedve figyelték a jelenetet. – Ő Lameroc, a kihúzott hobbit. Mától ő lesz a mesemondó Minas Tirithben! – jelentette be Aragorn az asztalnál ülőknek, akik együtt emelték poharukat.
– Lamerocra, a kihúzott hobbitra!