Kezdet…
A penge felülről suhintott felé.
Az ifjú épp guggolt, kezében egy szövetdarabot tartva, de hallotta a mozdulatot, s ki is tért előle. Arrébb gurult, majd felpattant egy sziklára. Kezében ott termett két rövid kard.
A támadó ork eléugrott. Egy pillanatig tartott, s több darabban feküdt Forack lábai előtt.
Ő tett egy lépést hátra, majd még egyet fel, egy párkányra. Hátrapillantott. Nincs több szikla. A Gundabad-hegy tetején állt. Az eget villám hasította keresztül.
Lenézett egykori ellenfelére. Jobb öklét homlokához emelte, majd az ég felé tartotta. Így búcsúztatták el ellenfeleiket. De azok az ellenfelek legfeljebb portyázó útonállók voltak; nem egy egész ork-horda…

1.
„Miután az Északi Királyságot újraalapították, szinte legelső feladata a két hegy, a Gram és a Gundabad mélyén lévő orkok elpusztítása volt. Elsőként a közelebbit támadták, a Gram-hegyet. Hatalmas feladat volt, de Arnor bátorsága diadalt aratott, s nem sokkal később a sereg már a Gundabad előtt állt.
A haderő szokatlanul hamar tért vissza, azzal, hogy övék a hegy. Mindenki örült, ám páran furcsállták az esetet. Köztük volt Aralon és Forack. Két örök bajkeverő, mondták egyesek, kik nem ismerték őket. Akasztanivaló bolondok – mondták mások. Fiatalabb korukban például még a Megyébe is sikerült bejutniuk… és gyűlölték Arnor mostani politikáját…
A sereg alig vesztett embert, de az elesettek közt volt Fioril, Forack atyja. Fura egy ember volt…
Egy nap Aralon, s barátjának többszöri intése ellenére titokban útra kelt, hogy felkutassa a hegyet. Társa elszörnyedt. Ő is tudta, a Gonosz még mindig ott lapul. És barátja a halálba érkezik, ha nem fordítja vissza…
Így hát elindult ő is, át az Ettensziken, át a félelmen…”
Forack előreszökkent. Jobb kardját belévágta a bestia sötét testébe, majd kifordult, s baljával leszúrt egy másikat. Régóta gyakorolta kétkezes harcot - itt volt a vizsga ideje. Szúr, fordul, szúr, hasít, kántálta a lépéseket. Egy nagy kiáltás kíséretében széles mozdulattal összecsapta a pengéket a tánc végén. Három ork fej gurult szanaszéjjel…

2.
„Az ember érdekes szerzet – állapította meg az idefelé úton Forack. Az északi szél hideg ujjai beletúrtak gesztenyebarna tincseibe. Rövidre vágatta haját, csak tarkóján hagyott meg pár szálat hosszabbra.
Semmi szélsőség nincs benne, folytatta a gondolatsort. Nem sír minden egyes letaposott fűszálért, mint a hajdani eldák. Nem folyt magába minden érzést, mint a törpök. Nem olyan gyenge, mint az orkok…”

Csókolóztak a pengék, hasadtak a koponyák. Kaotikus harc alakult ki egy addig elhagyatott helyen.

„Gyűlölt ő mindenféle népet. Ő már „kiszületett” abból a korból, mikor még tündék sétáltak az erdőkben, törpök járták a világot, s mindenki félve tekintett kelet felé… nem, ezek az idők már elmúltak. Akkor a Színek küzdöttek a Fekete ellen. Ma már csak a Szürke maradt. S Forack imádkozott, hogy maradjon is ez így, mindörökre.”
„Az ember átvette az uralmat a világon. Törpök, félszerzetek, orkok, manók, névtelenek… mind-mind el fognak tűnni rövid időn belül. Elmosolyodott, valahányszor játszott ezzel a gondolattal. A tündék kaptak egy másik életet a halálon is túl - de az emberé lett az itteni élet, halálon innen.”

Az ellenfelek nem akartak elfogyni. A férfi teljesen átizzadt. Kezdetben meg sem érezte, majd kapott egy lökést a hátára, s ez kizökkentette a ritmusból. A fagy, mint keselyűhad csapott le rá. Lerázta ezt az érzést, majd gyilkolt tovább.
A harci hév teljesen átjárta. Szemében vérlob égett. Már nem is harc volt, amit művelt. Ellenőrizhetetlen mészárlás.

„Este érte el a Hegy tövét. Barátjának még mindig nem volt semmi nyoma.
Felpillantott. A csúcs mágnesként vonzotta. Igen, ő ha törik, ha szakad felmegy oda.
Még éjfél előtt… mint a mesékben…”

Bal kezéből kiütötték a pengét. Másik kardját két kézzel fogta meg, majd keresztülhasította vele egy ork mellkasát. Vércseppek és csontdarabkák hullottak mindenfelé.
Már zsibbadt a csuklója, de ő nem hagyta abba. Szeme könnybe lábadt, nem is nézte, kit támad meg. Nem is volt néznie. Csupa torz, szeretetre sem méltó, embertelen figura. Vagy mégsem?
Az előbb egy embert vágott ketté! Egy északi katonát! Nem, ez nem lehet; képzelgés az egész…

3.
„A hegy oldalában, a földön mindenhol páncélok és fegyverek hevertek. A nemrégi „nagy” csata mementói ezek.
Forack elhaladt mellettük, majd megállt egy olyan tárgy közelében, mi kissé elütött a többitől. Egy arnori vezéri sisak. A férfi folytatta útját. Mikor elhaladt a sisak mellett, leköpte azt.”

„A csúcson iszonyúan fújt a szél. Apró dérszikrákat sodort arcába. Látását sűrű köd akadályozta.
Megtörölte arcát, majd leguggolt. Nyomok a kövek közt. Alig látható, emberi nyomok. Kutatott tovább. Végül kezébe akadt egy sötétzöld posztódarab. Kis rózsahímzés rajta. Aralon lesz ez, gondolta.”

Ám a következő is embernek tűnt… meg az azutáni is… fiatal, szakállas zsoldosok… fényes sisakban.
–NEM! – kiáltotta Forack, majd nyakba szúrt egy ilyen katonát. Az nevetett… nevetett és úgy adta meg magát a halálnak. Majd kacagni kezdett a többi is, gonosz hangon… –Nem! Ti nem éltek!!!
Félt. Rettegett. Égette bőrét a borzalom. Kétségbeesetten kezdte kaszabolni ellenfeleit. Mozgása közben a halál nevetett arcába.

„Az a rózsa a titkos szimbólumok volt. Rejtett jele egy eltitkolt anarchiának. Hogy szakítsunk a múlttal. A múlttal, melynek egy emlékeztetőjén állt éppen. S hol azt az embert kereste, kivel együtt akarta átvészelni a jövő megpróbáltatásait. Mert lesznek küzdelmek, ez bizonyos. S ők erős szövetség voltak. Ott, a földön térdelve idézte fel emlékeit… Aralont… az apját…
…a penge felülről suhintott felé…”

Egy öregember ballagott felé lassan. Vörös és fehér színű volt a köpenye. Nyakában medálok lógtak. Kezében bot.
A nevén köszöntötte az ifjút. – Ki vagy te? –kérdezte az. Szorosabban megmarkolta a pengét.
Aztán elszörnyedt. Az apja nézett vissza rá.
–Szellem vagy te is! – kiáltotta Forack, majd előrevetődött és lecsapott. Újra és újra. Az aggastyán egyre hátrált. A kard nem érhette el a testét egyszer sem.
–Szellem… –állt meg az öreg – hisz itt csak szellem maradhat életben!
Kezek tapadtak Forack vállára. Oszló, holt kezek. A férfi elájult.

…és vég
Egy különös helyen ébredt. A semmiben lebegett. Mellette feküdt valaki.
–Aralon! –odaugrott, megpróbálta felkelteni társát. Semmi.
–A lelkét ne keresd! –szólt rá egy hang. Az öregember volt az. Már nem viselte az apja vonásait –Mert belém költözött. Akárcsak a tiéd…
Forack felállt és megvetően rápillantott a köpenyesre. –Mi?
–Lelkedet most már én birtoklom, ifjú Forack, Fioril fia. Belém szállt.
Forack szeme összeszűkült. Lepillantott barátja testére.
Ugrott, s kezében ott termett Aralon kardja. Kész volt agyonsújtani az öreget. Az aggastyán keze lassan felemelkedett.
–Ne feledd, mi már egyek vagyunk! Amennyiben megölsz, úgy saját halálodat hozod előbbre. S társadét is…

Forack leengedte a kardot. –Mit csináltál vele?
–Pihenj le, barátom –az öreg megfordult. Odalépett egy állványhoz, melyet Forack eddig nem vett észre. Egy sötét, rúnákkal kivésett tál állt a tartón. Az ifjú szorosabbra fogta fegyverét.
–Ismertem az apádat, Forack. –szólt az öregember.
–Elhiszem. Itt pusztult el… S gondolom az ő lelkét is beszippantottad.
A másik nem válaszolt azonnal. –Így van.
Majd visszafordult feléje. Sötét szemekkel vizsgálgatta őt. –Én vagyok a Gundabad ura. Valamikor a Boszorkányúrnak voltam szolgája. Én voltam az Angmar-hegységnek helytartója. S gyűlölöm a fajtátokat. Az egész Királyságot. Úgyhogy patrónusokat gyűjtök. Olyanok lelkét, akik még kárt tehetnek bennem. Ezért csalogattam ide a barátodat is…

Forack meghökkent. Lepillantott az alélt Aralonra. –Mi kárt okozhatna néked?!
–Ő? Semmilyent… viszont te… Bizony te. Tudtam, hogy követed akár a pokolba is.
Az ifjú megborzongott. Ismét játszadoznak vele! Hirtelen rájött, csupa seb. Nyögött egyet.
–Én nem e világban élek. –folytatta a Helytartó. –Ahol te éldegélsz… járkálsz, a mezőkön… a hegyek alatt… az számomra idegen világ. Lidérccé lettem én is. S azóta keresem a választ, amin már érdemes lenne elzüllött fajtársaidnak is elgondolkodni. Szerinted, Forack –mélyen a másik szemébe nézett–, van emberi élet a halálon innen?

–Már tudom, mi a terved –mondta Forack fagyos hangon, majd egy lépéssel közelebb lépett az öreghez. Megértette, Aralonon nem segíthet. –Tied a túlvilág, hát akarod az ittenit is. A kérdésedre pedig a válasz… –köpenye alól előröppent a kard, majd tövig beleszúrta a Helytartóba. –… legyen élet a halálon innen!
Az agg felbőszült. –Átkozott bolond! –megragadta Forack gallérját.
Majd bőre lepergett a csontjáról, s az öregember megszűnt létezni. Csak egy kósza árny lett.
Forack térdre esett. Látása elhomályosult. Egy ideig hegyeket látott, orkok tetemét, aztán minden elsötétült.
Véget ért evilági feladata…