Egy öregasszony üldögélt a sziklák között, a Köd-hegység nyugatra eső oldalán és a lemenő napot figyelte. Minden nap kijött ide, és napról-napra végignézte ezt a csodálatos eseményt. A látvány, ahogy a lenyugvó nap először sárgára, majd vörösre festette az égboltot, lenyűgöző volt.
Szerette nézni a színeket és várni a közelgő másnapot, de a szemei ürességet és szomorúságot tükröztek. Teste elfáradt az évek súlyától, amelyek a vállát nyomták, és magányos volt. Voltak ugyan barátai, de ritkán látta őket és sokan, akiket a régmúltból ismert, már halottak voltak.
Szomorúan felsóhajtott és lehajtotta a fejét, hogy pár pillanatra egyedül maradhasson a gondolataival. Hófehér hajába, amely évekkel korábban még éjfekete volt, belekapott az esti szél és most úgy lobogott, akár egy zászló. Még most is viselte tünde köpenyét, amely viseletes volt az út porától és attól a sok csatától, amelyben megfordult a gazdájával együtt. Azonban még mindig el lehetett vele rejtőzni a fák zöld lombjai zöldjében, vagy a hegyek között. Nem viselt hagyományos női ruhát, mert jobban kedvelte a nadrágot és az egyszerű tunikát és zekét. Talán nem is lett volna olyan furcsa látvány, de az a majd négy láb hosszú, vékony kard az oldalán változtatott mindenen.
A kard, a Limlint, ahogy ő nevezte, soha nem hagyta cserben. Élete minden nehéz helyzetében, amikor az élete forgott kocán, bátran támaszkodhatott erre a több mint háromezer éves fegyverre. Már rég elhatározta, hogy a Limlint vele együtt fog megpihenni, ha eljön az ideje. Túl hosszú ideig volt a családja birtokában, ideje volt már a pihenésnek.
Hirtelen kinyitotta a szemeit, majd újra a napra pillantott. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint amikor először látta meg Középföldén, és annak már olyan hosszú ideje, hogy szinte egy örökkévalóságnak tűnt a számára. Még most is örömmel gondolt a múltra, amikor idekerült és igaz barátokra lelt. Számtalan csatában vett részt és sok szomorúság érte az évek alatt, de mindig is több boldog pillanata volt, aminek nagy részét a családjának köszönhette.
Büszke volt a gyermekeire és azok gyermekeire, s soha nem szűnő vággyal várta azt a pillanatot, amikor újra láthatja majd Felegart. Több mint száz éve volt már, hogy először találkoztak, Rohan mezein, épp egy háború kellős közepén. Mindketten túlélték a borzalmakat, és bár el kellett válniuk egy időre, mégis újra egymásra találtak. A férfi lassan negyven éve halott volt, és ez csak még inkább fájdalommal töltötte el. Azok a hosszú, magányos évek. Meg szeretett volna már pihenni.
Azonban hirtelen megérzett valamit, vagy inkább valakit a közelében. Abban a pillanatban, hogy Felegarra gondolt, megjelent a háta mögött valaki. A semmiből lépett elő, akárcsak egy szellem.
- Nem számítottam egy olyanra, mint te. - szólalt meg halkan az idős asszony.
- Milyenre? - hallatszott mögüle egy férfihang.
- Egy maiára. - jött a válasz.
A magas, szálas férfi ekkor odalépett a nő mellé, és kíváncsi tekintettel fürkészte az öreg arcot. Nem érthette hogyan volt képes valaki meglátni valódi kilétét.
- Honnan tudod? - kérdezte végül.
- Megéreztem. - felelte a nő és a férfira emelte a tekintetét. A maia valóban magas volt, főleg az ő öt és féllábnyi magasságához képest. Hollófekete haja a vállát verdeste, hátán hatalmas pallos foglalt helyet, mellvértjén egy sas képe látszódott. Az idős nő már ebből tudta, hogy ki küldte hozzá.
- A nevemet ismered? - faggatózott tovább a maia.
- Nem. - mosolyodott el a nő. - Nem tudom, de az Urad nevét ismerem. Manwe küldött hozzám, de hogy milyen okból, nem tudom.
- A nevem Eonwe. - mutatkozott be a maia és meghajolt. - Manwe zászlóhordozója, fegyvernöke és hírvivője.
- Az én nevem pedig Nami. - mutatkozott be az idős nő és fejet hajtott, de nem állt fel. - Rohan és Gondor katonája, múlt és jövő ismerője. Miért jöttél?
Eonwe egy ideig szótlanul nézett a lenyugvó napra és próbált nem gondolni a nő tiszteletlenségére vele szemben. Végül rendezni tudta annyira a gondolatait, hogy meg tudjon szólalni.
- Az Uram azért küldött, hogy elmondjam neked: örök élet vár rád a tengerentúlon, Valinorban, vagy ha úgy kívánod, Tol Eresseaban. - mondta Eonwe.
Most Namin volt a hallgatás sora. Hosszú percek teltek el egyetlen szó nélkül, s csak néha-néha lehetett hallani a hümmögését. Komolyan átgondolta az imént elhangzottakat, mert tudta, hogy a valák nem rendelkezhettek csak úgy a halandó emberek sorsáról. Nem osztogathattak kedvükre mindenkinek halhatatlanságot, de még a saját otthonukba sem igazán hívtak meg akárkit. Mikor már kezdett a csend kínossá válni, megszólalt.
- Nagy megtiszteltetés, hogy Manwe a valák leghatalmasabbika felajánlotta ezt nekem. Earendil óta nem adtak ekkora ajándékot valakinek. - mondta tiszteletteljesen. - De azt hiszem, le kell róla mondanom.
- Hogyan? - bukott ki a kérdés a meglepett Eonwe száján. A maia azt hitte, hogy a nő majd elfogadja ezt a nagylelkű ajándékot. Arra azonban nem számított, hogy majd visszautasítja.
- Jól fontold meg Nami. - mondta Eonwe komoran, miután visszanyerte az önuralmát. - Azért kaptad ezt az ajándékot, mert megmentetted Középföldét a pusztulástól.
- Sejtettem. - suttogta a nő alig hallhatóan. - Mégis, nem kívánok örök életet.
- Ne felejtsd, nincs még egy ilyen alkalom. - figyelmeztette Eonwe, azonban Namit nem tudta meggyőzni. A nő mindig is makacs volt, és ha valamit a fejébe vett, attól soha nem tágított.
- A döntésem végleges. - mondta Nami emelt hangon. - Nem áll szándékomban elhajózni sem most, sem pedig később. Itt vannak a gyermekeim, és még egy fiúról is gondoskodnom kell. Nem drága Eonwe, nem kérek a halhatatlanságból. Már oly régóta vágyom arra, hogy újra láthassam Felegart. Azonban, ha halhatatlanná válok, akkor nem lesz rá többé lehetőségem, hogy az arcát láthassam.
Eonwe szinte szánakozva nézett az idős asszonyra, és a közelben lévő házra pillantott, ahol a nő már közel nyolc éve lakott. Takaros kis ház volt, kerttel és sok fával körülötte. A maia mégsem értette, hogy miért kíván a nő itt maradni, holott egy még gyönyörűbb világ várja.
- Nem tudod megérteni igaz? - kérdezte hirtelen Nami bánatosan.
- Sajnálom, nem. - mondta Eonwe. - Az örök élet várna rád egy pompás birodalomban, de te visszautasítod. Nem, nem tudlak megérteni.
- A halandók maradjanak halandók. - magyarázta a nő. - Ilyennek születtünk és az én számomra Középfölde többet ér, mint Valinor. Ne sértődj meg kedves Eonwe. - tette hozzá gyorsan, mikor meglátta, hogy dühösen megrándul a maia arca. - Nem rossz szándékkal mondtam. Ez a világ az otthonom. Nem itt születtem, de mégis minden testrészem ide húz, és nem akarok tőle megválni. Itt akarok megpihenni örökre. A halandók sorsa a halál. Rövid ideig élünk, de az a kis idő többet ér, mint több ezer év.
Halkan felsóhajtott és kedvesen rámosolygott a maiára. - Mondd meg Manwenak, hogy hálás vagyok az ajánlatáért, de nem fogadhatom el. Meg akarok halni, ha eljön az ideje.
Eonwe nem szólt semmit. Tudomásul vette Nami válaszát, még ha talán nem is örült neki igazán. Sajnálta, hogy egy ilyen remek embernek meg kellett halnia, de nem tehetett semmit.
- Átadom az üzenetedet az Uramnak. - mondta és búcsúzóul meghajolt. - A férjed pedig várni fog rád, ha eljön a pillanat.
Nami hálásan elmosolyodott és köszönetképp biccentett. Figyelte, ahogy a maia először ködszerűvé vált, majd hirtelen elfújta a szél, mintha ott se lett volna.
- Még pár év.- mondta halkan az egyre sűrűsödő homálynak.- Már nem kell sokáig várnod rám kedvesem.