Lassan esteledett.
A meleg nyári napot enyhítő esti szellő megrezegtette az ithiliai fák leveleit, megsimogatta a kis ház előtt üldögélő öregember arcát, besurrant az ablakon – meglebbentve a függönyöket –, körbeszaladt a szobában, majd a nyíló ajtón kisurranva tovább folytatta pajkos útját.
Az öregember arca felderült, ahogy meglátta a házból kilépő feleségét. Az asszony visszamosolygott, és a mosolytól kisimulni látszottak arcán az idő véste ráncok. Nem szólt, leült szorosan az ura mellé a másik székre, és összesimulva nézték a napnyugtát, míg tudatok határán rég elmúlt idők napnyugtái remegtek.

A szellő, a szelek pajkos gyermeke az erdei ösvényen találkozott testvérével, az embergyerekkel. A négy-öt éves kisfiú, Beregond ugyanolyan ártatlan játékossággal szaladgált az erdő sokat megért fái közt. Néhány lépéssel mögötte nővére, Thilanna követte, mosolyogva. Gondolatai el-elkalandoztak csacsogó kisöccsétől, és Őrá gondolt.
A kisfiú már messziről észrevette a tisztást, ahol a nagyszüleik háza állt, és boldogan futni kezdett. Nevetve vetette magát nagyszülei ölébe, és megállíthatatlanul mesélte úti élményeit: a lepkét, a gombát, a virágokat és fákat, amelyeknek megtanulta a nevét...
Hamarosan Thilanna is odaért, letette a kosarát és örömmel üdvözölte a nagyszüleit. Nagypapa újra elcsodálkozott nagymama és unokája közti ily mértékű hasonlóságon. Ugyan a szeme az anyjáé volt, minden arcvonása tökéletes mása volt a Nagymama lánykori képének, ami Nagypapa emlékeiben élt. Gyönyörködve figyelte a nap utolsó sugarainak fényében a csaknem tizenhat éves lányt. Épp az imént az a napnyugta járt az eszében…

Melhín – akit eddig Nagypapaként ismertünk – nemrég épült fel egy súlyos sebéből, így anyjával és kisgyerekkori lánypajtásával, a már teljesen árva Rilrómennel, az asszonyokkal és gyermekkel elhagyni kényszerült Minas Tirithet az ostrom előtt. A kis faluban, ahová menekültek, barátságos fogadtatásra leltek – Gondor népe összefogott a bajban. Ám mindenki szüntelenül aggódott, és minden pillanatban lehetett találni a főváros felé kémlelő embereket, mintha bizony a puszta levegőég vagy a lassan alászálló Nap üzenetet hozhatott volna onnét. Melhín is aggódott: amikor elhagyták otthonukat, három legjobb barátja még nem tért vissza az ithiliai harcokból, ahol ő pár hónapja a sebét kapta. Melhín együtt nőtt fel velük: Faramirral, a Helytartó fiával, Thalionnal és Herusírral. Együtt vesztették el Melhín húgát, Thilannát, aki szinte már mindannyiuk testvére volt, sok-sok évvel ezelőtt, egy orkokkal vívott ütközetben. Rilrómen – vagy ahogy ők becézték, Ril – csak gyerekkorukban volt társuk, mert édesapja halála után segítenie kellett édesanyjának, és a város szélén laktak. Azonban néhány évvel ezelőtt a lány elveszítette édesanyját is, és Melhín anyja fogadta be, hisz fia úgyis szinte mindig Ithiliában harcolt, Faramir csapatában. A súlyos sebbel hazatérő Melhínt hónapokig együtt ápolták. És most… Melhínnek a napnyugtát nézve eszébe jutott a gyerekkori emlék – akkor is pont ilyen színben ragyogott Arien szekere –, amikor gondtalan jókedvüket hirtelen kettétörte az érthetetlen, hirtelen halál: Ril édesapjának halála. Felrémlett előtte a kislány könnyáztatta arca, és az a tehetetlenség, amit akkor érzett… Az emléktől újra belényilallt húga elvesztésének fájdalma, de nem maradt ideje a szomorúságra, mert Ril közeledett. A fiú arca felderült, és elésietett. Valami fontosat szeretett volna mondani, valami szépet, ennek a kényszerét érezte a lány meleg tekintetének tüzében, megfogta a kezét – de mégsem tudott semmit mondani, s úgy érezte, közömbös témákról kezdtek beszélni, a háborúról, barátaik sorsáról, itteni életükről. Elindultak sétálva, Melhín észre sem vette, de már nem fogta Ril kezét. A patakpartra értek, és leültek egy fűz alá. A beszéd kimerült, hallgattak egy ideig. A lány egy fűszállal játszott, a fiú a vizet nézte – valójában az Ő tükörképét. Végre rászánta magát a cselekvésre.
– Ril – kezdte, kicsit bátortalanul megfogva a kezét. A lány ráemelte tekintetét, és a fiú úgy érezte, most mintha még szebb lenne, s ettől újra összezavarodott. – Én csak azt… én már… én régóta szeretnék Neked valamit mondani…
A lány elmosolyodott, és ragyogó tekintettel, boldogan felelte:
– Tudom – és kicsit közelebb húzódott –, tudom.
– Én… – kezdte volna újra a fiú, de rájött, hogy amit érez, azt képtelen szavakba önteni. Így csak lassan, először kicsit félénken, de lassan felbátorodva egyre közelebb hajolt a lányhoz, a tekintetük egymásba fonódott, és a szemükkel mondták el azt, amire nem volt szavuk. Már szinte öntudatlanságban a fiú ráhajolt a lány ajkára, és a nap utolsó sugarai is lebuktak, hogy ne legyen tanúja kettejük boldog titkának.

Melhín, akinek nagy bánatára csak fia született, egyetlen lányunokáját nevezte el szeretett húgáról Thilannának. Most Ril, azaz Nagymama szeretettel figyelte Thilanna arcát, és észrevette rajta, amit remélt, és amit a férfiszem nem láthatott meg. A lány észrevette nagyanyja fürkésző pillantását, és boldog mosolya megerősítette őt abban, hogy Valami beteljesedett.
Nagypapa a kisfiúval játszott, és mesélt neki a saját gyerek- és ifjúkori kalandjaikról – amiket a lány már mind tudott, és annyira szerette ezeket a történeteket, hogy megfogadta, egyszer megírja őket a Gondori Könyvtár számára. De most nem gondolt erre – alig várta, hogy megoszthassa boldogságát Nagymamával, fő bizalmasával. Nem sejtette, hogy ő már mindent leolvasott az arcáról, az anyák és nagyanyák mindentudásával kitalálta titkát. Hisz mennyit mesélt eddig is Barahirról, Faramir unokájáról!
És a nap leszállt, Nagymama és unoka bementek a konyhába, hogy gondoskodjanak a vacsoráról. És a lány csak mesélt, mesélt Róla, a fiúról, akit szeretett. És Nagymama arra gondolt, hogy a múltat beteljesíti a jelen: a névadó Thilanna szerette Faramirt, de meghalt anélkül, hogy a fiú tudott volna a szerelméről, és ím, vér a vérükből, Barahir és a kis Thilanna beteljesítik azt, aminek több mint ötven éve kellett volna megtörténnie. És a lány, miközben mesélt, hirtelen arra gondolt, hogy újabb ötven év múlva talán az ő unokája – erre a gondolatra kicsit elpirult –, talán az a lány, akiről most még a gondolat is csoda, az is így fog őneki mesélni egy fiúról, aki neki jelenti majd az Életet.