Tűz Csarnoka


Tűnt időkben találkoztunk utolszor társam-testvérem;
éjben együtt énekeltünk, vándorútra így vetődtünk
havas-hideg hegyek kövén, alkony elomló aranyán,
s bár egymástól elsodortak sziszegő-suhogó szelek,
utunk nagy néha összeér Kortirion kertjeiben,
Tűnt Játék Kicsiny Házában, mesék-mondák szép szigetén;
s fogas ujjunk összefogva ilyenkor dús dalt dalolunk.
Őseinktől örökölvén mi is így mondjuk a mesét,
szövünk szomjas szívűeknek legendából fényes füzért:

gazdag-rejtett Gondolinról; hét hatalmas kapujáról;
kegyes Ulmó küldöttéről, kit hű Voronwe vezérelt;
megátalkodott Maeglinnek árulása miként esett;
város véres veszéséről; Ecthelion erejéről;
Gothmog-győző Glorfindelről, Turgon tornyának dőltéről.

Earendil miért ment el, s hánykódott a habok hátán;
ékes-szent kővel kebelén örvényekbe ugró úrnő
Ulmó különös kegyéből sebes szárnyú szép sirállyá
hogy lett, égő erdejéből futva fás Arverniennek;
s útra együtt-egyesülve el Nyugatot miként nyerék.

Kínról, Könnyek Csatájáról, bátor, büszke-hős Berenről,
tünde Tinúviel táncát ködből kélve ki kileste,
s véle veszélybe vágtatott, Melkó komor kapujához,
s hogy énekelt Lúthien lágy bűvös-bájoló dallamot,
s vaskoronát vágva vassal szent szilmarilt hogy szereztek,
tehetnék vén vadon végén Thingol trónjának tövéhez,
hogy szívük szándéka szerint ő engedné élni éltük.