fbpx
 
 

Nefadar: Életem története

Életem története

Prológus

2990. november 3-án nagy futkosás volt az Esthajnal-tó melletti egyik kis faluban. Szülés kezdődött az anyának már megindultak a fájásai, ezzel egy időben egy árny osont be a faluba. A bábák tudták, hogy elég nehéz szülés lesz és kevés a valószínűsége, hogy a nő túl élje. Volt már egy négy éves fia és most fog megszületni a második gyermeke. Nem akarta ezt a gyereket, de egy férfi megerőszakolta és utána el is menekült a faluból ahol nevelkedett és addig élt.
- Ha jön a következő fájás, nyomjál. – mondták a nőnek
- Ha lány lesz… azt akarom, hogy… Nefadar legyen a neve – zihálta – Áááá!
- Gyerünk, már látom a fejét.
A nő nyomott és a gyermek megszületett és felbőgött.
- Lány? – kérdezte a bábák bólintottak ekkor a nő arcán egy mosoly futott át majd kiszállt belőle az élet
- Kék a szeme akárcsak az apjáé. Meg kell ölnünk – mondta valamelyik
- Nem Viana – mondta egy másik nő – én felnevelem. A húgom leánya és a fiút Deriont is magamhoz veszem. A lány az én védelmem alatt áll és a neve Nefadar.
- De Moriana, ez öngyilkosság, olyan mint az apja
Nem válaszolt, felvette a kislányt és hazaindult. Az árny látta és halotta az egészet, majd elégedetten osont ki a faluból…



Gyerekkorom
(10 évvel később)

Bátyámmal nevetve futottam vissza nevelőink házához. Mindig is furcsálltam, hogy nagyon más vagyok kinézetre, mint a többi itt lakó. A hajam dúnadán létemre szőke és a szemem kék színű, míg a bátyám fekete hajú és szürke szemű volt. Az emberek valamilyen okból féltették tőlem a gyerekeiket.
- Derion, miért féltik tőlem őket? – kérdeztem a bátyámat
- Nefi szerintem szó sincs erről. Csak…
- Csak?
- Semmi, hazaértünk.
Az erdőből jöttünk, mert mind a ketten nagyon szerettünk ott sétálni, játszani és kóborolni. Barátai néha velünk jöttek, de legtöbbször csak ketten mentünk. Tudtam, hogy miattam nem jönnek, de azt nem, hogy miért. Talán, mert máshogy nézek ki mint ők vagy valami sötét titok.
- Örülök, hogy visszajöttetek – mondta Moriana – Berthon kérdezi, hogy nem lenne kedvetek tanulni.
- Mit? – kérdeztem Deriont megelőzve
- Fegyverforgatást Nefadar.
- Nekem lenne, de szerintem Nefi túl fiatal még hozzá – mondta Derion
- Szerinted – mondtam sértődötten, erre odajött hozzám és vigasztalásul megpuszilt
Másnap reggel nevelőapánk oda hívott minket magához és megkérdezte tőlünk, hogy milyen fegyverforgatást szeretnénk megtanulni. Derion hosszúkardot választott, míg én rövidkardot és annak is a kétkezes formáját. Berthon csak mosolygott ezen, túl fiatalnak gondolt, igaz egy tíz éves lányt ki nem gondol annak főleg ezen a téren. Jobb kézzel elég hamar meg tanultam nagyon jól harcolni, de ballal kissé nehezebben ment.
Az első nap végén egyedül mentem vissza a városka széléről a házunkhoz, sötét volt már és elég késő is, már csak nevelőapám volt kint az erdőnél. Már közel voltam a házunkhoz, amikor veszekedést és kiabálást hallottam, elbújtam a házunknál lévő bokrokba és hallgatóztam.
- Moriana nem vagy észnél! Annak a szörnyszülöttnek fegyvert adtatok a kezébe, mit gondolsz kik vagytok ti? – kérdezte a nő szinte kiabálva. Hangjáról felismertem Viana volt
- Viana, ő is ember és én nagyon szeretem Nefadart, olyan mintha a saját lányom lenne. Ő nem hibás az apja tetteiért, nem is élt akkor még.
- Viana sértődötten ment el mellettem fél méterre, de szerencsére nem vett észre. Ő gyűlölt legjobban a városban, és most már azt is tudtam, hogy az apám miatt. Pár perc múlva mentem csak vissza a házba és nem szóltam soha sem erről, hogy hallottam volna.


7 évvel később
A tanulmányaim alatt, ami idáig hét év volt nagyon jó harcos vált belőlem úgyszint Derionból. Mostanra már a bal kezemmel is ugyanolyan jól harcoltam mint a jobbal. Egy évvel ezelőtt Berthon meghalt és halála után két gyönyörűen megmunkált rövidkardot örököltem.
Elég sok barátom lett az elmúlt években, de még ez sem tudta feledtetni Viana mondását amit akkor hallottam. A barátaim leginkább bátyám barátai voltak, de korombeliek közül is voltak és főleg lányok. Az idősebbek rengetegszer mondogatták nekem, hogy szebb vagyok mint anyám, - aki állítólag nagyon gyönyörű volt – de apámról soha semmit sem mondtak és utalást sem tettek. Úgy látszott, hogy végre kezdenek elfogadni.
Most tavasz volt, ebben az évben töltöttem tizenhetedik születésnapomat. Derion húsz éves lett és eldöntötte, hogy a vadonba megy. Bár nem szívesen akart itt hagyni, de a vadon hívása egyre erősebb lett.
Nyáron meghalt Moriana is és ettől kezdve az életem pokol lett. A bátyám sem tudott semmit apámról, de ő így is próbált megvédeni, de mindenki ellenem fordult. Akiket barátaim voltak a szüleik eltiltották tőlem, így velük sem tudtam beszélni.
Kora ősszel egyedül mentem haza Derionhoz, aki nevelőanyánk halála miatt még sem ment el. Befordultam az utcasarkon amikor emberek elállták előttem az utat.
- Viana, mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten
- Most megfizetsz az apád bűneiért átkozott – mondta fenyegetően és egy tőrt húzott elő, a többiek pedig kardokat – Meg kell halnod!
A kosarat ami a kezemben volt eldobtam és megfordultam, hogy elfussak, de az emberek már körbe vettek. Nem tehettem ebben a helyzetben mást kezeimbe vettem kardjaimat. Az emberek arcán láttam, hogy ezzel a tettemmel végképp olyan lettem a szemükben mint az apám. A felismerés fájdalmas volt, hogy ha most nem ölnek meg akkor mindenképp el fognak üldözni innen engem is és Deriont is. De én mit tettem? És apám mit tett, hogy ennyire utálják?
Nem tudtam tovább ezen gondolkozni, mert hárman jöttek felém. Elsiklottam közöttük hihetetlen gyorsasággal és kettőnek mélyen megvágtam az alkarját, erre azok felkiáltottak fájdalmukban és elejtették kardjaikat. A következő pillanatban ütést éreztem a tarkómon és a földre zuhantam. A kardokat elrúgták messzire így nem tudtam utánuk nyúlni, teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltam, épp le akartak szúrni amikor egy hang megállította őket.
- Elég legyen! Hagyjátok a húgomat! Nem tett semmit.
- Derion – mondtam könnyes szemmel és hozzábújtam miközben felsegített
- Nézd meg, hogy mit tett kettejükkel tizenhét évesen, mi lesz ha teljesen felnő és még jobb harcos lesz belőle? – kérdezte valamelyik férfi – Ugyan olyan mint az apja és ezért vesznie kell!
- Úgy van! – kiáltották a többiek is
- Nem bántott volna senkit ha nem támadtok rá. Önvédelem volt, hasonló helyzetben ti is ugyanígy cselekedtetek volna – mondta és visszavette kardjaimat – Ő nem az apja, egyikünk sem tudja, hogy mit követett el az a férfi, de egy lány nem fizethet az apja tetteiért!
- A haja ugyanolyan aranyszínű, a szeme metsző kék és természetileg is olyan kiszámíthatatlan. Az apja egy gyilkos és soha sem született volna meg ha anyádat meg nem erőszakolja, a szülésébe halt bele az anyád Derion – mondta Viana – és még a harci stílusa is ugyanolyan.
- Bármit is tett ő, Nefi nem olyan. Én nagyon örülök neki, hogy egy ilyen fantasztikus húgom van. És ha még egyszer bele mer kötni valaki annak velem gyűlik meg a baja.
Utat tört nekünk és hazamentünk, egész úton támogatott, mert mindenem fájt úgy látszik elvesztettem az eszméletemet amikor leütöttek, mert sok zúzódás borította testemet ami ütések és rúgások nyomai voltak, ezen kívül több vérző sebem is volt, azokat bekötötte.
- Annyira sajnálom – mondtam sírva – talán jobb lett volna ha otthagysz meghalni. Akkor legalább normális életed lehetne.
- Nefikém ne is mondj ilyet – mondta – ha kell elviszek magammal a vadonba, mert egyedül nem hagylak itt. Nem érdekel, hogy mit tett az apád a testvérem vagy és nagyon szeretlek hugicám.
- Én is téged Derion.


Megint eltelt egy év, Deriont most már barátai is elkerülték, szinte senki sem állt szóba velük, és ez miattam volt. Egész télen betegvoltam és ez idő alatt megváltoztam; hűvösebb, távolságtartóbb és csöndesebb lettem ezen kívül gyorsan ki lehetett hozni a béketűrésemből. De a bátyámmal ugyanolyan viszonyban maradtam, talán csak annyi változott, hogy még inkább megszerettük egymást. A betegségtől legyengültem és az egész tavasz és nyár kellett ahhoz, hogy régi kondíciómat visszaszerezzem.
Késő ősszel Derionnal együtt sétáltam az erdőben - évek alatt nem változott meg ez a kedvenc szokásunk – mikor orkok támadtak ránk. Derion már legyőzte ellenfelét amikor egy fekete köpenyes s csuklyás alak lépett ki bokrok és cserjék közül és rátámadt. Két rövidkard volt a kezében, a bátyám is rátámadt a férfire aki kitért a támadása elől és kirúgta Derion kezéből a hosszúkardot.
Rám két ork támadt, az elsőnek a két karddal felvágtam a mellkasát majd a másik ork támadása elől félresiklottam és elvágtam a torkát. A bátyámék harcát már láttam, mikor már fegyvertelen volt egy pillanatra rám nézett és elkiáltotta magát:
- Nefi menekülj! – a férfi ebben a pillanatban elvágta a torkát
Derion a földre zuhant, a férfire támadtam, tudtam, hogy nem vagyok ellenfele, de a bosszú hajtott. Felrémlett bennem amit régen tanultam, hogy bosszúból soha sem szabad harcolni, mert az biztos halál, de én támadtam. A támadásomat könnyedén kivédte és a földre lökött, arcán kegyetlen vigyor jelent meg már amennyit a csuklya alatt láttam majd elsétált. Ezt a vigyort soha sem tudtam elfelejteni. Odafutottam Derionhoz.
- Derion kérlek szólalj meg – kérleltem sírva.
Próbáltam szóra bírni, lökdöstem, hogy mozduljon, de többé nem szólt és nem mozdult. Megértettem nagy sokára, hogy soha nem hallom már kedves nevetését nem érezhetem az ölelését és nem kapok tőle már több szeretetet sem. Gyerekkorom véget ért ezzel.




Fogság

Ráborultam sírva, egész este ott sírtam a testén ami alattam hűlt ki. Már most nagyon hiányzott a szidása a szavai és mindene, az egész lénye. Másnap reggel egy ismerős helyen ébredtem fel a szobámban. Emberek álltak az ágyamnál és ahogy rám néztek megértettem, hogy többé nincs itt maradásom. Elmondták, hogy eltemették a bátyámat ezek után elmentek, és én felöltöztem. Saját fegyvereimet és Derionét is magamhoz vettem, táskámba ételt, vizet és váltóruhát pakoltam és felöltöttem fekete köpenyemet majd kiléptem a ház ajtaján. A temetőhöz mentem és végleg elbúcsúztam Deriontól.
- Miért pont te, hisz még olyan fiatal voltál – sírva kezdtem és így is fejeztem be, mert máshogy képtelen voltam beszélni – és engem meg életben hagyott, de miért? Drága Derionom, bármit megtennék azért, hogy csak egy percre újra viszont lássalak, én nem így képzeltem el végső elválásunkat, el sem tudtam neked mondani személyesen, hogy mennyire szeretlek. Annyira hiányzol már most, bár ne mentünk volna ki, az én hibám volt. Miattam haltál meg, mindenki aki a rokonom miattam hal meg. Te voltál az egyetlen aki miatt érdemes volt élnem erre meg te is itt hagysz. El kell mennem nem maradhatok itt tovább testvérem, sajnos soha többé nem láthatom még a sírodat sem, mert még ezt is megtagadják tőlem. Én soha sem akartam tőled megválni, nagyon szeretlek és kérlek mindig legyél mellettem. Elhoztam neked kedvenc fegyveredet, itt hagyom neked. Ígérem, hogy soha sem felejtelek el a szívemben örökké élni fogsz bátyám és esküszök a nevedre, hogy megfizet az a férfi azért, hogy megölt téged…
Folytattam tovább, de már magam sem tudom, hogy mivel, mert annyira zokogtam, hogy nem is tudom mit mondtam értelmetlen zagyvaság lett belőle. Kardját lefektettem a sírjára majd elhagytam a temetőt és az erdőbe mentem, még utoljára visszafordultam és könnyes szemmel suttogtam: „Soha sem felejtelek el Derion…” Egy óra alatt elértem ahhoz a helyhez ahol tegnap harcoltunk ott észrevettem a férfi nyomait és elindultam azt követve. Egész nap követtem majd este egy táborig értem. A férfi ott ült a tábortűznél két társával és sok orkkal. Éppen fordultam volna el, hogy menjek amikor hátulról valaki a vállamra tette a kezét. Annyira megijedtem, hogy felsikoltottam, majd tompa fájdalmat éreztem a tarkómon és mindent sötétség vett át.


A következő emlékem már az volt, hogy a tábortűznél fekszem, kinyitottam a szememet; a tűz fényén kívül sötét volt. Ahogy ki tudtam venni a tájból már nem ugyanott voltunk mint legutóbb, már nem erdő vett körbe hanem pusztaság. Nem voltam megkötözve, a torkom égett a szárasságtól és nagyon éhes is voltam. Nem tudtam azt sem megbecsülni, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen, észrevettem a kardjaimat és a táskámat tőlem úgy kb. két méterre lehettek. Elindultam feléjük kúszva hátha nem vesznek észre, de valaki felrángatott a földről és talpra állított.
- Mivel próbálkozol kislány? – kérdezte a férfi – Ha eléred is őket akkor sem jutsz messzire, láttam jól bánsz velük, de túlságosan lassú vagy még hozzánk képest és az orkok megölnek mielőtt bármit is tudnál tenni.
Félve néztem rá az arcára. Fiatal volt pár évvel lehetett csak idősebb nálam, arca tiszta és szép a haja fekete volt és a válláig ért a szeme szürke és gyerekesen komiszan csillogott. Egy kicsit megnyugodtam amiatt, hogy nem ő volt az aki megölte Deriont.
- Mit akartok velem csinálni? Megölni? – kérdeztem a lehető legnyugodtabb hangomon, de így is remegett a hangom
- Megölni? – kérdezte vissza nevetve – ha ezt akartuk volna tenni már halott lennél. Nem lett volna szabad meglátnod minket.
- Kik vagytok? Kinézetre dúnadánok, de orkokkal…
- Azok vagyunk, de Szauront szolgáljuk és néha még Szarumánnak is segítünk. Te viszont…
- Tarlion! Kötözd meg a lányt, ne szökjön el – mondta egy mély hang
A fiú elfordította rólam az arcát és én akkor futásnak eredtem. De egy másik férfi úgy kb. tíz méterre elállta az utamat és lefogott. Felemelt és visszavitt a tűzhöz, ott ledobott a földre és a kardját a nyakamhoz szorította.
- Ha még egyszer akár csak egy gyanús mozdulatot teszel meghalsz és akkor nem érdekel majd Mereth parancs – sziszegte a mélyhangú
- Arathrad ereszd el! Mert Mereth téged is megöl. Kell neki ez a lány, de nem tudom miért – mondta Tarlion majd összeközözte a kezemet és a lábamat. Nem mertem ellenkezni nehogy megöljenek
- Tehát ő az akiért meg kellett volna ölni ez egész falut. Ébren még gyönyörűbb mint eszméletlenül. Nekem bármit megért volna – mondta egy harmadik mosolyogva
- Tarya ne felejtsd el, hogy ő nem lesz a tiéd. Merethnek van rá szüksége – mondta Tarlion
Arathrad és Tarya elmentek a tűzfényéből, véleményem szerint őrségbe álltak. Tarlion maradt itt velem. Rám nézett a szürke szeme most már bánatos volt majd leguggolt, hogy körübelül egy magasságban legyen velem.
- Nem vagy éhes vagy szomjas? – kérdezte – végül is három napja nem ettél se ittál.
- De igen, szomjas vagyok és szívesen ennék is valamit – mondtam, a fiú odaemelte a számhoz a kulacsát és megdöntötte. Nem érdekelt, hogy mérgezett e ittam, utána még sült húst is adott, éhes voltam így megettem. – Miért teszed ezt velem? Miért vagy ilyen jó hozzám?
- Aludj! Holnap fárasztó napunk lesz, el kell érnünk Arnorba – felállt és ő is elsétált
Ki lehet az a Mereth? Aggasztott és félelemmel töltött el, hogy nem tudom erre a kérdésre a választ. Lehet, hogy ő ölte meg Deriont, ahogy a bátyámra gondoltam elkezdtem sírni ezenkívül hideg is volt. Csak egy ing és nadrág volt rajtam, nagyon fáztam. Inkább lettem volna otthon egyedül mint ezekkel itt kint a vadonban ahol azt sem tudom, hogy hol vagyok. A szökésemen gondolkoztam, de tudtam, hogy nem sok esélyem lenne, Tarlion nem ölne meg és talán a vezérük ez a Mereth sem, de az orkok és Arathrad egészen biztos.
Egész éjjel nem tudtam aludni nem a félelem miatt inkább a bátyám hiánya okozta fájdalom volt az ok, nagyon hideg is volt. Hajnal körül végül mégis elnyomott az álom.


Reggel arra ébredtem, hogy valaki belém rúg, erre felnyögtem és kinyitottam a szememet, a nap erősen sütött így semmit sem láttam.
- Ébredj te lány! – Arathrad volt. A következő pillanatban elvágta a lábamon a kötelet és talpra állított – most már te is gyalogolni fogsz, három napon keresztül úgy is mi cipeltünk. Lódulj!
Erősen lökött meg és majdnem orra buktam. Ahogy elindultunk észrevettem egy negyedik embert is, az a férfi volt aki megölte Deriont. Négy ember és körübelül harminc ork. Ennél rosszabb helyzetbe szinte már nem is kerülhettem volna. Egész nap meneteltünk az átkozott orkok gyors tempójában. Én úgy délután háromig bírtam az iramot, de ekkor kimerültem, négy óra tájában már menni sem bírtam és összeestem.
- Mereth! - kiáltott mellőlem Tarya előre. Arcvonásai élesek voltak és pár apró ránc már volt az arcán, de ő sem lehetett több harminc évesnél, fekete hajú és szürke szemű volt – A lány már nem bírja tovább meg kéne állunk.
- Majd akkor ha én azt mondom – csattant fel és odajött hozzám. A csukja alatt nem láttam az arcát csak azt, hogy az arcomba vigyorog ugyanaz a vigyor volt – Kitartóbb vagy mint hittem, nem gondoltam, hogy eddig fogod bírni van benned kitartás rendesen. Letáborozunk!
Utáltam, ahogy hátat fordított nekem minden erőmet összeszedtem felálltam és belerúgtam. A rúgásom sajnos nem lett erős, mert Arathrad elkapott és a földre lökött majd a tőrét a torkomhoz szegezte.
- Ha akarod Mereth megölöm
- Úgy sem teszed meg – sziszegtem – túlságosan féled őt
- Ereszd el azonnal! Nem meg mondtam, hogy egy haja szála sem görbülhet – csattant fel nagyon idegesen Mereth – Tarlion ettől kezdve te felelsz érte és ha baja lesz…
Nem fejezte be a mondatot odajött hozzám felállított és odavezetett az egyik vékony fához majd odakötözött úgy, hogy mozdulni sem tudtam. Közelhajolt hozzám:
- Nem akarom, hogy bajod essen, viselkedj rendesen vagy követed a bátyádat a túlvilágra – sziszegte fenyegetően, de csak úgy, hogy én haljam, miközben ment el odaszólt Tarlionnak – Itasd és etesd meg és gondolkodj róla, hogy holnapra rendesen kipihenje magát. És te Arathrad ne merj még egyszer a közelébe menni.
Arathrad már jóval bent járt a negyvenes éveiben. Arcán sebek voltak és rengeteg ránc, a sebek azt jutatták eszembe, hogy elég sokat harcolhatott már más dúnadánokkal. Fekete hajú és szürke szemű volt, jobban gyűlöltem mint Merethet. Töprengésemből Tarlion zökkentett ki amikor odajött hozzám, nyújtotta a kulacsát, de én elfordítottam utálkozva a fejemet ekkor leült mellém.
- Miért nem kérsz? Ha így folytatod Nefi akkor teljesen legyengülsz és meg fogsz halni – a Nefi hallatán könnyek futottak a szemembe, csak egy valaki hívott azelőtt így és tudtam ott volt amikor Derion meghalt. – legalább a kedvemért egy kicsit kislány. Mi a rendes neved?
- Nefadar. Már annyira kimerült vagyok, hogy enni se és inni sem birok – de azért ittam, tiszta hideg víz volt – Mióta vagy köztük?
- Négy éve tizenhét éves korom óta. Fázol? – bólintottam, elővette a táskájából a köpenyemet és rám terítette – Így már jobb?
- Igen, köszönöm. De miért vagy velük? Nem vagy idevaló.
- Közéjük való vagyok csak még nem ismersz. Másokkal nem vagyok ilyen jó, mint veled. Kivétel vagy ezt jól tartsd észben – észrevette, hogy nagyon szomorú vagyok – Hiányzik a bátyád? Így legalább csak ő halt meg és nem az egész falud.
- A falu nem érdekelt ott mindenki gyűlölt és átkozott az apám miatt. Derion volt az egyetlen aki szeretett. Gyűlölöm Merethet amiért megölte őt. Bárcsak velem is végzett volna – zokogásban törtem ki
Tarlion közelebb húzódott és átölelt. Próbált megvigasztalni, de nem sikerült neki. Ölelésében nagy nehezen sikerült elaludnom és éjjel egyszer sem keltem fel. Hajnalban a csípős hidegre és az orkok zajára ébredtem fel Tarlion már nem volt mellettem. Az orkok tőrrel közeledtek felém a csapatban lévő emberek közül senkit sem láttam. Szívembe jegyes félelem hasított, ezek a dögök meg akarnak ölni és valószínűleg enni is. Öten voltak, más körülmények között ha kardjaim is nálam vannak nem féltem volna, de így, hogy oda voltam kötözve a fához és mozdulni sem tudtam így nagyon féltem. Az éhségtől eleve szédültem így szerintem állni sem tudtam volna. Az egyik ork közel jött próbáltam elrugdosni, de az átfagyott lábam nem akart engedelmeskedni és a dög szúrt a tőre csonkig beleállt a combomba nagyon fájt, csillagokat is láttam körülöttem kezdett minden elsötétedni, de felsikoltottam, erre egy másik egy karddal végig vágta mélyen a másik combomat. Ekkor még jobban sikítottam. A jó pár pillanattal később még láttam, hogy Mereth, Tarya és Tarlion futnak felém kivont kardokkal majd elvesztettem az eszméletemet.


Mikor felébredtem a tűz mellett feküdtem egy kényelmes fekhelyen és be voltam takarva, most már a kezem sem volt megkötve. Megpróbáltam megmozdítani a lábamat, de nem sikerült fájdalmamban felnyögtem. Délután volt és még mindig ugyanott voltam. Mind a négy férfi tőlem úgy húszlépésnyire ült kardjaik véresek voltak és most már egy orkot sem láttam. Mereth felállt és odajött hozzám a fején még mindig ott volt a csukja. Féltem tőle így próbáltam félrehúzódni, de nem sikerült.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggódva ez kissé meglepett
- Nem tudom megmozdítani a lábaimat és nagyon fájnak. Miért tették?
- Mert nem voltunk itt, hiba volt már tudom éhesek is voltak és mikor eszméletlen voltál el fogásod után akkor is ugyan ezt akarták tenni, de valaki akkor mindig őrködött feletted. Most már viszont nem kell tartanod tőlük. Nagy szerencséd volt, az mentette meg az életedet, hogy ilyen hangosan tudtál sikítani. De már mindegyik halott.
Kezét nyújtotta, hogy segít felállni, felsegített, de a lábam nagyon fájt és karjaiba zuhantam. Felnéztem arcára fájdalmasan, de most csak egy aggódó kék szempárt láttam. Hirtelen valami felismerés támadta bennem. Ellöktem magamtól és a földre zuhantam.
- Nem lehetsz te… - nyögtem erre a többiek is idejöttek – ez lehetetlen
- Pedig nem lehetetlen. Sajnálom lányom, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk. – mondta bánatosan
- Ezért kellett neked Nefadar? – kérdezte Tarlion és Tarya egyszerre – Mert a lányod. Ez teljesen hihetetlen Mereth.
- És ezt eddig miért nem mondtad? És ha már az első alkalommal megöltem volna amikor szökni próbált? – mondta Arathrad
- Majd mindent elmagyarázok. A lányom többé nem fogoly, tanítani fogjuk és dúnadánt fogunk nevelni belőle – mondta és visszaadta a kardjaimat



Tanulmányaim

- De én nem akarom Szauront szolgálni – mondtam – és miért nem veszed már végre le a csuklyádat még az arcodat sem láttam soha. És miért ölted a meg a bátyámat?
- Ez ég változni fog. A bátyádat azért öltem meg, mert nem volt más választásom. – mondta és levette a fejéről a csuklyát; negyvenes éveiben járhatott ő is arca szépvolt, haja olyan szőke mint az enyém és a szeme kék – nem sok dolog igaz abból amit rólam hallottál. Anyádat nem erőszakoltam meg, szerettük egymást, de Viana elintézte, hogy rajtakapjanak minket és menekülnöm kellett. Úgy tudom, hogy téged is meg akartak ölni, de végül nem sikerült, már korábban ki akartunk onnan, de mindig valami közbejött. Indulnunk kell tovább nem maradhatunk a döglött orkok miatt.
- Miért adtad vissza nem féltek, hogy valamelyik ötöket megölöm?
- Ha tartanák emiatt nem kaptad volna vissza a kardjaidat – mondta az apám
Ezt még tőle sem vártam. 18 évig felém sem néz aztán meg csak kritizál. Azt sem tudja hogyan éltem, ki is vagyok valójában. Igazán nem most kellene elkezdenie a nevelést ezzel nagyon elkésett. Tarlion felsegített és a támogatásával indultam el. Nagyon lassan haladtunk, mert nem tudtam gyalogolni így Tarlion vitt ölben. Igazából csak egy valami miatt örültem, hogy kiderült, hogy ő az apám amiatt, hogy Arathrad is így már normálisan – emberhez méltóan – bánt velem. Kénytelen voltam beismerni magamban, hogy bele szerettem Tarlionba. Igaz már az első percben meg tetszett amikor nem támadott meg hanem az arcomba nevetett és komisz gyerekes szemével mélyen az én kék szemembe nézett.
A következő két hétben lábam nagyon gyorsan javult hála Mereth gyógy főzeteinek. Ebben az időben szinte csak Tarlionnal beszéltem, mert ő volt az egyetlen aki megértett. Már egy hete képes voltam hosszabb sétákat megtenni, de elég lassan. Erre az estére teljesen kimerültem, mert ma már 6 mérföldet gyalogoltam saját lábamon. Fáradtan rogytam a tűzhöz és Mereth adott egy szelet sült húst adott nekem. Próbált velem beszélni, de nem nagyon hajlottam a dologra.
Észrevettem, hogy Tarlion lement a patakhoz és utána mentem. A lábam már eléggé fájt így csak óvatosan és lassan mentem. Mire leértem ő már megmosakodott és felöltözött. Ahogy észrevett odajött hozzám és megállt előttem. Felnéztem az arcára mire ő megsimogatta az arcomat és mélyen a szemembe nézett én álltam a pillantását majd gyengéden magához húzott és szájon csókolt, nem ellenkeztem és átöleltem.
- Nefi szeretlek! – suttogta és újra megcsókolt ekkor percekig állhattunk csókolózva míg egy hang meg nem zavart minket
- Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte Tarya – Nefadar ha ezt Mereth megtudná ti óriási bajban lennétek
- Nem fogja megtudni csak ha el nem mondod neki – sziszegtem
- És miért ne tegyem meg? – kérdezte – Nekem te kellesz Nefadar és én azzal csak nyerek ha Tarlion meghal.
- Előbb fogsz te meghalni mielőtt Tarlionra kezet emelhetnél – morogtam – Gyere menjünk vissza a táborba. És ha megmered tenni Tarya meghalsz!
Másnap reggel Tarya gúnyosan mosolygott. Mereth oda hivatott magához engem és Tarliont is. A lábam most reggelre nem fájt és a seb is majdnem begyógyult.
- Este hallottam egy hírt lányom – kezdte – ami azt hiszem mindenkit érint. Nos?
- Én nem tudok semmi ilyet uram – mondta a fiú
- Ne szórakozz velem és nem téged kérdeztelek – csattant fel – Tegnap este Tarya látott titeket, lent a parton csókolózni.
- És akkor? Nem tartozok magyarázattal a tetteim miatt. Szeretem Tarliont és gondolom arról semmit sem tudsz, hogy Tarya magának akar engem.
- Erről még beszélünk ha megérkeztünk Gundabadba. Addig is Tarlion nem mehetsz a lányom közelébe.
- De Mereth… - kezdtem
- Majd ott tovább folytatjuk Nefadar – mondta és odasétált Arathradhoz
Ránéztem szúrósan Taryára még mindig gúnyosan vigyorgott. Elindultam felé a köpenyem alatt a két kardomat az alkarjaim belső felére csúsztattam. Egy hirtelen és gyors mozdulattal ledobtam magamról a köpenyemet és elővettem a kardokat. Pillanatnyi döbbenet ült ki és látszott a fiú arcán majd egy elégedett mosoly. Kivettem, hogy már most azt hiszi, hogy legyőzött. Elővette a kardját ahogy a közelébe értem csapott, hallottam ahogy elsiklik a fejem mellett a pengéje, innen mellé ugrottam és bal kezemmel felvágtam a jobb karját válltól csuklóig és a vágást az alkarvédő sem tudta megállítani vagy felfogni. Fegyverét elejtette és én ekkor már hátulról derékba rúgtam erre térdre rogyott, oda álltam mögé és az egyik kardot a torkához szorítottam.
- Nem meg mondtam, hogy megöllek – sziszegtem a fülébe – de még azt így a halálod előtt jegyezd meg, hogy soha becsülheted le az ellenfeledet.
Már akartam volna átmetszeni a torkát, amikor hátulról valaki lefogott és kicsavarta a kezemből a kardokat. Látta, hogy Arathrad felsegíti a földről Taryát, tehát apám volt az aki nem engedte, hogy végezzek vele. Kitéptem magamat a kezeiből és kirúgtam a lábát kardjaimhoz ugrottam, hogy felvegyem azokat, de most Arathrad fogott le. Túl erősen tartott bármit csináltam nem tudtam szabadulni. Apám odajött elém arca dühös volt, de elégedetten mosolygott.
- Alábecsültelek Nefadar – mondta – talán jobb lenne ha a kardjaidat egy darabig még nem kapnád vissza.
- Talán félsz, hogy megöllek azért amit Derionnal tettél? – sziszegtem
- Magamat nem, de Taryát igen.
- Figyelmeztettem tegnap este hogyha szól meghal – morogtam
- Ereszd el Arathrad! Nagyon jó harcos lesz belőled, de ha kérhetlek ne az embereimen gyakorolj. Most miattad Tarya lehet, hogy többé nem tud fegyvert forgatni majd – mondta, vonakodva de mégis visszaadta a kardjaimat
- Csak magának köszönheti – morogtam apám képébe
Szándékosan Tarya mellett mentem vissza a helyemre. A sérülése nem volt mély csak fájdalmas direkt ezt akartam. Fájdalmas arccal nézett rám nem szóltam hozzá csak elégedett mosollyal sétáltam el mellette. Tarlionhoz mentem nem érdekelt Mereth parancsa leültem a fú mellé mire ő átölelt. Tarya pokolian féltékeny volt legszívesebben megölte volna Tarliont, de láthatólag már tartott tőlem.
Apám ellátta Tarya sebét majd tovább indultunk, és Tarlionnal mentem leghátul egész álló nap. Már bent jártunk az ősi Angmar területén, december vége volt és nagyon hideg is, egyik nap elkezdett a hó is esni. Ennyire északon még soha sem jártam.
Egy héttel később már alig tudtunk haladni a hatalmas hóviharok miatt és amiatt is, hogy a hó már a combunk fölé ért. Az utóbbi időben semmilyen értelmes élettel sem találkoztunk.
Napok óta a hó miatt már tüzet sem tudtunk gyújtani és teljesen átfagytunk. Hiába töltöttem az éjszakákat szorosan Tarlionhoz bújva még így is felfáztam. Én nem voltam hozzászokva még a vadonjáráshoz a többieket meg sem viselte ez a hideg. Éreztem, hogy belázasodtam, mert nagyon legyengültem és bármilyen mozgás is nagy meg erőltetésembe került. Próbáltam leplezni, de Tarlion így is észrevette, hogy valami bajom van, de meg nyugtattam annyival, hogy csak a kimerültség miatt van. Nem tudom, hogy elhitte vagy sem, de így is mindig mellettem volt.
Még innen már csak szerencsére néhány napot kellett gyalogolni amikor a távolban feltűnt Gundabad. Mint megtudtam ez egy hatalmas hegy a Köd-hegységtől északra és a legnagyobb ork erőd. Igaz az Öt Sereg Csatájában az erőd lakosságának mintegy egyharmada elesett még így is nagyon erős maradt és nagy veszélyt jelentett Észak Középföldére nézve. Két nap múlva elértük az erődöt, a bejáratnál emberek vártak minket.
- Üdv Mereth! Korábbra vártunk titeket vissza – köszöntötte apámat az egyik dúnadán meghajolva
Bementünk a barlangba a folyosó hosszú volt és fáklyákkal volt szegélyezve. Lefelé mentünk pont arra amerre a legkevésbé akartam, nem tetszett, hogy ennyire sötét van és bezártság. Mikor legalulra értünk itt már sok ember volt és meleg is volt. Ezen a részen volt az emberek lakhelyei. Megálltunk a folyosó vége felé egy kisebb nyílásnál.
- Ez lesz a te szobád – mondta Mereth majd a többiekkel együtt továbbment
Beléptem. A bejáratnál becsuktam magam mögött a hatalmas faajtót. A szoba nem volt túlságosan nagy, de nekem elég volt. A szobában nem volt túl sok minden csak egy ágy, egy asztal és körülötte két szék. Pár pillanattal később jött egy nő és hozott nekem ruhákat. Az asztalon lévő lámpa bevilágította az egész szobát. Kintről orkok lármája csapta meg a fülemet. A táskámat ledobtam az ágyra és elővettem a kardjaimat és kimentem. Apám bármennyire is akarta, de én képtelen voltam megbarátkozni ezekkel a dögökkel.
Észrevettem, hogy Tarlion jön felém ekkor elraktam a kardokat. Ahogy ide ért megfogta a kezemet és fejével intett, hogy menjünk fel. Elindultunk amikor Mereth hangja megállított minket.
- Gyertek erről beszélnünk kell. – mondta és mutatta az irányt
Bementünk az ő lakrészébe. Sokkal nagyobb volt, mint az enyém nem tudhattam, hogy mekkora hatalma vagy befolyása van itt, de gondoltam, hogy elég nagy. A lakása két nagy részből állt. Megdöbbentem, mert a másik szoba gyereknek volt berendezve, tehát Derionon kívül más testvérem is van. Ágya kétszemélyes, de a feleségét vagy a szeretőjét sehol sem láttam. Mutatott nekünk két széket, hogy üljünk le.
- Nos – kezdte – azt hiszem fontos kérdéseket kell megbeszélnünk…
- Mereth! – szakította félbe egy nő ahogy bejött. Oda ment apámhoz és megcsókolta – Gyerekek, apátok végre hazajött.
A nő viszonylag csinos volt, de nem találtam szimpatikusnak. Fekete haja és szürke szeme volt. Két gyerek jött be a szobába. Az egyik lány volt ő velem lehetett majdnem egyidős, de nem volt olyan sovány, kecses és szép mint én és a haja fekete és a szeme szürke volt. A kisebbik fiú volt ő kb. tizenöt éves lehetett és ő is az anyjára hasonlított.
- Üdv Tarlion! – köszöntötték őt majd hozzám intézték a kérdést – Hát te ki vagy még soha sem láttunk itt.
- Ő Nefadar – választolt helyettem az apám – a lányom. Ő Merion a feleségem, Liara a lányom és Naron a fiam.
Hirtelen nagyon megszédültem kavarogtak bennem az indulatok és az érzelmek és a lázam is magas volt. Megpróbáltam felállni, de elájultam.


Mikor magamhoz tértem egy olyan szobában voltam ahol eddig még nem jártam. Az ágy mellett egy széken Tarlion ült és aggódva tette a homlokomra a kezét.
- Még mindig lázas vagy mióta elájultál négy napja folyamatosan és gondolom már kint is az voltál napokig. Bele is halhattál volna kedvesem – mondta és sóhajtott egyet – Beszéltem apáddal kettőnkről.
- És mit mondott? – kérdeztem félve
- Engedi, hogy együtt maradjunk – mondta mosolyogva és megcsókolt
Két nappal később már nem volt lázam felmehettem a felszínre. Sütött a nap, de hideg volt és fújt. Ahogy az őrök észrevettek meghajoltak. Az orkok most kevesen voltak, vajon a dúnadánok tudjak, hogy a legnagyobb veszélyt nem az orkok okozzák a Szabad Népeknek hanem Szauront szolgáló dúnadánok? Liara jött oda hozzám láthatólag nagyon fel volt dúlva amiatt, hogy életben maradtam
- Hogy képzeled, hogy elveszed tőlem Tarlion? – kérdezte felháborodva
- Én nem vettem el tőled. Egymásba szerettünk az ide vezető úton – feleltem
- Ő az enyém – morogta – Felejtsd el őt. Engem szeret!
- Próbáld visszaszerezni úgysem fog menni kedves húgom – sziszegetem
- Apám úgy is nekem ad igazat.
- Engem nem érdekel mit mond Mereth, 18 évig nem törődött velem…
Nem fejeztem be, mert odasétáltam Tarlionhoz akit ekkor vettem észre.
- Igaz, hogy szeretted? – kérdeztem halak, hogy csak ő halja. Erre felnevetett és megcsókolt
- Ezt most nem gondolod komolyan? Ő még csak egy gyerek tizenhat éve. Nem is olyan szép mint te. Amúgy soha ő ezt csak szerette volna. Gyere menjünk el sétálni.
Mondta és kézen fogva sétáltunk el. A hegytől úgy kétmérföldnyire mehettünk el, kora délután volt a hó miatt messzire ellátszottunk, mert mind a kettőnkön fekete köpeny volt. Ezt az időt szerettem a legjobban amikor vele lehettem kettesben. Feledtette minden fájdalmamat, bánatomat és még boldog is voltam mellette. Még fiatal vagyok, de már most tudom, hogy örökké őt fogom szeretni.
- Tarlion nagyon szeretlek – leheltem és megcsókoltam – Ne hagy el soha.
- Nem foglak Nefi – mondta és magához húzott és nem még jobban hozzábújtam – Senki sem választhat el tőlem főleg nem Tarya, nem fogom hagyni
Kora estig maradtunk kint már kezdett sötétedni a szél is feltámadt és a hó is esni kezdett. Lovasok jöttek ki értünk. Felszálltunk a lovakra és fél óra alatt vissza is értünk. A szobám ajtajánál búcsúztunk el egymástól. Bementem és észrevettem, hogy Tarya ül az asztalnál.
- Mit akarsz? - kérdeztem
- Téged – mondta
Ekkor hátrálni kezdtem, de ő intett és két oldalról le fogtak kiáltani már nem tudtam, mert az egyik befogta a számat. Tarya elégedetten jött oda hozzám.
- Nem meg mondtam, hogy az enyém leszel? – kérdezte gúnyosan és megsimogatta az arcomat – Soha nem leszel Tarlioné- Hiába próbálkozol nem fogsz megszökni és ha kiabálsz megölnek.
Intett az egyik embernek aki levette a számról a kezét.
- Soha nem leszek a tied – sziszegtem – előbb halnék meg inkább mielőtt hozzám érnél
- Biztos vagy benne drága Nefadarom?
- Igen és nem vagyok a tied azt jegyezd meg és nem leszek soha sem.
Kitéptem magam a férfi kezeiből és előrántottam a kardjaimat. Erre nekem támadt pengéje elől félreléptem és mögé ugrottam. Szúrtam mindkét karddal a pengéim a tüdejébe szúródtak és hangtalanul rogyott a földre. Kirántottam belőle őket és a másikkal fordultam szembe...



Folyt. köv.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére