Búcsú

A tizennégy éves Thaliondilt álmából unokatestvére, Aileen ébresztette fel. A nap még alig bukkant fel a felhőtlen égbolton, a Fehér Város falai közt csend honolt. A fiú felült az ágyán. A szoba egyszerű volt, mint mindenkié, aki Minas Tirith katonája volt. Aileen az ágy szélén ült, testvére, Aielane az ablak előtt állt, és a békés várost figyelte, Dagor, a fiú kutyája a szoba közepén pihent, míg Caranna, a vércséje a szék támlájáról figyelt. – Jó reggelt Thaliondil.
– Jó reggelt Aileen. Jobban vagy? – Aileen szeme egy pillanatra megrebbent a fájdalom emlékétől. Thali észre vette ezt az önkénytelen jelet, de inkább megpróbált róla nem tudomást venni.
– Igen. Ezért is keltettettelek fel. Mostmár elég erős vagyok az indulásra, és úgy gondolom, hogy neked sincs már rám szükséged – hangjából mint általában, most sem lehetett megtudni, hogy mit érez, de a szemei furcsa csillogása, különös testtartása és szomorú mosolya bánatról árulkodtak. – Mindent megtanítottam, amit ezalatt a másfél év alatt lehetett, és te már döntöttél. Azzal, hogy Aragornnak és Minas Tirithnek hűséget esküdtél, felnőttél. Már nem kell rád vigyáznom… illetve vigyáznunk – Aileen testvére kezét érezte vállán. – Visszamegyünk Anfalasba, megmondjuk édesapádnak, hogy esküjét teljesítetted.
– Nem fog örülni. Szerinte még kicsi vagyok hozzá.
– Hát, az igaz, hogy nálad fiatalabb szolgája nem volt még Minas Tirithnek – mondta kedvesen Aielane. Thali most látta igazán nőnek másik unokatestvérét. A felkelő nap fénye hosszú barna haját arannyá változtatta, a ruhája lágyan követte teste körvonalát, köpenye pedig jótékonyan elfedte kószaságát igazoló szárnyaskardját.
Thaliondil nem akart sírni, hiszen egy tizennégy éves fiú már nagy hozzá, de mégis legördült az arcán egy könnycsepp. Aileen szemébe nézett és tekintetével fogva tartotta a férfit. Nem akarta elengedni unokatestvérét. Kiskorában nem ismerte, és még mindig nagyon jól emlékezett másfél évvel ezelőtti találkozásukra. Az eltelt több mint egy évben megkedvelte a férfit, aki tanára is volt. Nem kérte, hogy maradjon, mert már ismerte: ha valamire elszánta magát, akkor az úgy is lesz. Thali letörölte arcáról a könnycseppet.
– Aglargilt is hazaviszitek? – kérdezte apja lovára utalva.
– Igen – válaszolt Aielane. – Édesapádnak szüksége lehet még rá. Például, ha meg akar látogatni.
– Nem fog. Nem fog meglátogatni – mondta halkan Thali.
– Miből gon… – Aielane nem fejezte be a kérdést, mert eszébe jutott családjuk különleges tehetsége a jósláshoz. Aileen felállt, testvérére nézet, aki lassan bólintott. A tekintetét ismét a fiúra emelte. Már nem az a kisgyerek volt, akit másfél éve megismert. Tiszteletteljesen meghajolt előtte. Thali talpra szökkent, és az ágyról viszonozta a meghajlást.
– Eru vigyázzon rátok! – köszönt el unokatestvéreitől.
– Eru vigyázzon rád is! – mondta Aileen, megsimogatta Dagor buksiját, majd Carannához fordult. – Vigyázzatok rá! – a férfi legnagyobb megdöbbenésére megértette a vércse válaszát. A másfél év alatt sokszor figyelte a fiút, miként beszélget az állataival, és megpróbálta tőle eltanulni, ám ezeddig soha nem sikerül neki. De most értette, hogy mit mondott Caranna, és halványan elmosolyodott.
– Viszontlátásra Thaliondil! – köszönt el Aielane is.
– Viszontlátásra! – A testvérpár kiment a szobából. Thali egyedül maradt Carannával és Dagorral. Még mindig az ágyon állt, és az ajtót nézte. A szívével remélte a lehetetlent, hogy visszajönnek, hogy vele maradnak még, de az eszével tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. Csak állt, és nem tudott mit tenni. A szoba mélységesen sötétnek, hatalmasnak tűnt, melynek közepén ott állt egyedül. A csend nyomasztóvá vált. Először érezte félelmetesnek a Fehér Várost. Először kellett egyedül meghoznia a döntéseit, először volt felelős a tetteiért, először volt egyedül.
Váratlanul kopogtak az ajtón. Thalinak megdobbant a szíve. Talán visszajöttek, talán mégis itt maradnak.
– Tessék – mondta reflexszerűen. Az ajtó kinyílt, de nem a testvérpár állt mögötte, hanem egy magas, minas tirithi páncélba öltözött fiatal katona.
– Te vagy Thaliondil? – kérdezte meglepődve. A fiú lehunyta a szemét, és leszidta magát, amiért azt gondolta, hogy Aileenék jöttek vissza, majd egy pillanat múlva a férfi szemébe nézett.
– Igen. Én vagyok Thaliondil, Ranocuru fia, a Király testőre – mondta büszkén. Az idegen ismét meglepődött a fiún, majd egyszerű hangon válaszolt.
– Az én nevem Hungrent. A Király testőrségének vagyok a kapitánya. Gyere velem! Megkapod a ruháidat és a fegyvereidet – a kapitány megfordult, hogy induljanak, de Thali csak utána szólt.
– Van saját kardom – mondta. Hungrent körbenézett a szobában, és megpillantotta a széken a szárnyaskardot. Elindult felé, de Dagor felpattant és fenyegetően morgott rá.
– Hagyd békén Dagor – parancsolta a fiú mosolyogva. A kutya leült, és az idegen minden lépését figyelte. Hungrent odalépett a székhez, de nem vette el a kardot, mivel most Caranna volt az útjában.
– Nem kell tőle félni – mondta Thali, amikor a férfi ránézett. A parancsnok, mint akinek a becsületébe gázoltak bele, sértődötten felkapta a kardot, kihúzta a hüvelyéből és megvizsgálta a pengét. Gyorsan felismerte azt a különös csillogást rajta, mely csak a mithril ötvözetű tárgyakra jellemző. Elismerő mosollyal nyugtázta a kard tökéletes állapotát.
– Rendben van. Használhatod ezt – mondta szárazon. A kardot és a tokját a fiú kezébe nyomta, majd elindult kifelé. – Kövess! – Thali a kard pengéjére nézett, és meglátta saját tükörképét. Fülében felcsendült saját, másfél évvel ezelőtt Aileennek feltett kérdése, amikor elindultak otthonról. „Szerinted még valaha visszatérhetek ide? Hazajöhetek még?” „Nem tudom” visszhangzott fejében Aileen válasza. – De én igen – mondta a fiú hangosan – Már tudom – Thali felnézett, leugrott az ágyról, majd Dagor és Caranna társaságában Hungrent után futott.