fbpx
 
 

Nimashilin: Az Ember

Az Ember

-Turemin, Turemin! –a fiú felriadt. Nővére állt az ajtóban. Kelj már fel! Éhesek vagyunk. Jajj, Amna, fogj magadnak nyulat! Hát ez szép, mondhatom! Éjszaka érsz haza, aztán még neked áll feljebb! Örülj, hogy apa még nem rázott fel! –uremin kikászálódott az ágyból, felvette ruháit, mély sóhajtással az ajtóhoz ment és kilépett a ház elé. Végignézett a szürke sziklákon és az erdőn keleten. A fal mellett a kutyája feküdt, Turemin mosolyogva nézte, majd visszalépett az íjáért. Pár perccel később már a patak mellett futott. A kelő nap bántotta a szemét. Úgy gondolta, itt az ideje, hogy igyon. Letérdelt és a szürke vízbe nézett. Okos-szép arca most beesett, sápadt volt. Fekete szemei alatt mély süllyedések, barna haját csak nagy vesződséggel bírta a füle mögé tűrni. Hiába, ezek az éjjeli kiruccanások a barátaival nem sok jóra vezetnek. De azért még jó volt az a borzongató érzés, mikor az aprónép füvének a füstjét a fejében érezte. Új dolog volt ez, s Amril, a legidősebb közülük délről hozta. Persze, hogy kipróbálták.
A nap már jócskán fent járt, mikor beállított az őzgidával. –Mit tettél? Miért ölted meg? –hallott egy idegen hangot a szobába lépve. Letette a kis állat tetemét. Dühös lett. Ezért zavarták fel? Hogy kritizálják? –Gidát lőttél, Turemin? De miért? Nem volt nyúl? –kérdezte apja is, de ő már mosolygott. Majd az asztalhoz fordult, ahol egy idegen lány ült Amnával. –Kallin kedves, Turemin a te tiszteletedre lőtte. Ünnepi lakomára készült. –a lány rózsás arcán kis pír jelent meg, de azért még szemrehányón nézett a fiúra. Az kiment az udvarra, hogy megnyúzza az állatot. Ki ez és mit sivítozik itt nekem?- kérdezte apjától. –Anyád barátnőjének a lánya, látogatóba jött. Mi az, nem tetszik? Helyes kislány pedig. –Lehet. Még nem néztem meg, de lehet, hogy nem lesz jó vége, ha mostanában bemegyek. Méghogy miért lőttem gidát! A legjobb húsa van a világon! Erre itt hisztizik. –apja csak mosolygott.
Aznap este a ház előtt ült a család és Kallint hallgatták. A lány az Etten-sziken lakott, ahonnan Turemin anyja is származott. A lány elmondta, hogy apja már pár éve meghalt, mikor orkok törtek a falujukba. Beszélt a régi családokról, az elhanyagolt határvédelemről. Turemin anyja lelkesedve, de egyre lehangoltabban hallgatta. Lassan rájuk telepedett a lány hangjából áradó titkolt szomorúság. Amna felállt, bement a házba, mert fáradt volt. Apjuk követte. Turemin anyja még maradt egy darabig, majd elbúcsúzott és ő is elment. A két fiatal egyedül maradt. Mikor az ajtó becsukódott, Kallin tenyerébe hajtotta arcát és sírni kezdett. Turemin, aki csak azért maradt, hogy elmehessen barátaihoz, megütődve nézte a lányt. Tétován simogatni kezdte a lány karját. –Ne sírj, no. Mi történt? Ne sírj már! –Kallin felemelte a fejét. –Turemin, te olyan jó vagy! Kérlek, ne áruld el édesanyádnak, hogy sírtam. Kérlek! –Csak akkor ígérem meg, ha elmondod, miért vagy szomorú. –Nem tehetem. –Akkor bemegyek és elmondom neki… -Ne! De meg kell ígérned, hogy jelét se mutatod annak, hogy valami bajom van. –Rendben. –A falunkat… a mi kedves kis békés falunkat orkok támadták meg. Mindenkit megöltek. Anyám… az elsők között esett el, mert a falu szélén laktunk és próbálta megállítani az első betörőket. De megölték. Engem elküldött aznap reggel a szomszéd faluba, a nővéréhez. Mikor onnan elindultam, egy domb tetejéről láttam, hogy orkok rohanják meg őket. Lélekszakadva rohantam haza; ahol hasonló látvány fogadott. Végignéztem anyám és barátaim halálát. A lábam a földbe gyökerezett. Nem tudtam elfutni sem, mert mögöttem, az erdőben is az ellenség pusztított. Csak álltam ott egy fának dőlve, sírva és átkozódva. Aztán eljöttem ide. Nem is tudom, miért. Talán azért, mert nem volt hová mennem. De azért is, mert bosszút akartam állni. Embereket akartam találni, akik hajlandóak lennének harcolni messze földön élő honfitársaikért. De mikor megérkeztem… Anyád, drága beteg anyád akkora szeretettel fogadott, s akkora béke honolt a vidéken, hogy meghalt bennem a remény, hogy itt fegyverforgató embereket találok. Már ahhoz sem volt szívem, hogy a háború hírét hozzam ide. Ezért inkább magamban tartom. De nehéz. Te, Turemin megértesz, ugye? És nem árulod el titkomat. –Nem, Kallin. Nem árulom el. De megígérem, hogy ha elég erőm lesz, bosszút állok a faludért. Vannak barátaim. Vannak harcosok a környéken. De egyet még mondj el. Miért mondtad, hogy anyám beteg? –Hát nem tudod? Azt hittem, már ti is észrevettétek. Anyád… nemsokára meghal, Turemin. –Turemin majdnem hanyattesett. Rettegve-csodálkozva nézett a lányra. –Hogy érted ezt? Miből gondolod? Nem mondhatsz ilyet! –Nagyon sajnálom. Nem látod a szemében a szenvedést, mikor jár-kel a lakásban? Nem látod, milyen sovány, sápadt? Nem így él az emlékeimben. Pedig pár éve volt nálunk látogatóban. A szeme sem olyan fénylő és vidám már, mint volt. Anyám értett az orvosláshoz. Édesanyád beteg, Turemin. Sajnálom, hogy tőlem tudod meg. –most Turemin hajtotta le a fejét és halkan, akadozva, dünnyögve sírt, mint egy kisgyerek. Kallin átölelte, a hátát, haját simogatta és a semmibe bámult. Mit is mondhatna neki? Mi nyugtathatná meg ezt a fiatal fiút, aki megtudta, nemsokára elveszti azt, akit a legjobban szeretett? Semmi.
Turemin abbahagyta a sírást. Felnézett a lányra. –Árvák vagyunk, Kallin. Númenor vére mindig fájdalmat hordott magában. Ezt mi is érezzük, pedig már évszázadok óta vége Nyugathonnak. Szenvedünk csak azért, mert emberek vagyunk. De ha lenne valaki, valaki, mint Beren, aki nagy tettet hajt végre, az újra boldogságot hozhatna az emberi fajra. Lehet ez, Kallin? Szerinted lehetséges, hogy lesz még egy tökéletes kor az emberek számára? Ahol nincs betegség, fájdalom, csak békés, boldog megöregedés? –a lány csillogó szemmel nézett rá. –Bízom benne, Turemin. Sőt, hiszem. –Turemin halványan elmosolyodott, a csillagokra nézett, megfogta a lány kezét és a kert mélye felé kezdte vezetni. A barátai ebben a pillanatban feleslegesek, idegenek lettek. Nem volt más, csak a könnyei, s a lány megnyugtató, nem annyira szép, inkább szelíd arca.
Kallin felnyitotta szemeit. A fa alatt feküdt, ahogy emlékezett rá. Mindjárt felkel a nap. Felállt. Éjfekete haján meg sem csillant a fény. Titokzatosan mosolygott, nagy, zöld szemeit tágra nyitotta és szívta, nyelte a fényt, tagjai megfeszültek, szája megremegett. Látta, ahogy a táj sárga lesz, ahogy a virágok előtűnnek a homályból. –Eljöttél újra. Van folytatás. –mondta az égre, a napba nézve, de hirtelen megfordult és a fa mellett álló Tureminre nézett. –Anyám számára már nincs. Látom a szemét, Kallin. Bár ne látnám! Hát igaz, amit mondtál. Most el kell mennem. –Ezzel elővezette lovát az istállóból. A lány csodálkozva nézett rá. –Hová mész? –Meg kell próbálnom visszahozni azt a békét, mely régen a miénk volt. Ha a Vezérünk, Arassuil nem tesz semmit, majd teszek én. Le kell vernünk az orkokat, s békét kell teremteni északon. Ezért most elmegyek. –elszánt arckifejezéssel indult lefelé a dombon, az erdő felé. Kallin utánafutott, kétségbeesetten megragadta a karját és kérlelni kezdte: -Maradj! Nem tudod, hová készülsz! Még sosem harcoltál orkokkal. Kegyetlenek… Megölnek… -halkan sírni kezdett. Turemin villogó szemekkel nézett rá: -Te nem értheted ezt! Hagyj békén! –ezzel félrelökte a lányt és továbbment. Kallin a földre rogyott, úgy kiáltott utána: -Azt hiszed talán, engem nem kínzott, s kínoz most is a tehetetlen düh? De mit tehetnék? Egyedül vagyunk, Turemin! Gyere vissza!-még látta, ahogy a fiú eltűnik a lombok alatt. Felállt, könnyeit rejtve visszament a házba. Azt mondta, Turemin vadászni ment. Amna kétkedve nézett rá. Anyjuk két nap múlva meghalt.
Turemin egyenesen a barátaihoz ment. Azok már hiányolták, mert múlt éjszaka nem ment el hozzájuk. –Biztosan valami kis fruskát talált, igaz, Amril? –kérdezte vihogva Tremen, az egyikük. Turemin halványan elmosolyodott, de aztán Amrilhoz fordult. –Feladattal jöttem hozzátok. A Hegyek közül újra orkok törnek a falvakra. –Messze van. –dünnyögte Amril. Turemin úgy tett, mintha nem hallaná. –Tennünk kell valamit. Arassuil úgy tűnik, messze van onnan, vagy talán már meg is halt. Valakinek meg kell állítani ezt a gyilkos csordát. –És úgy gondolod, ez a mi feladatunk? –Miért ne? Fiatalok vagyunk, erősek, értünk a fegyverforgatáshoz… mi kell még? –Őrültség, barátom. Mi ezt nem tehetjük meg. Hisz családunk van, Tremen szerelme például gyermeket vár… -ahogy ezt Turemin meghallotta, megvetően nézett Tremenre. Az szinte sugárzott. –Hát ennyit ér nektek a haza? Egy hely, ahol a házatok áll? Hát jól van. De én akkor is elmegyek. Megküzdök a hazámért. –ezzel elindult. Lélekben szakított a társaival. Nem voltak többé barátai. –Turemin! Őrültséget csinálsz! Egyedül vagy! Meg fognak ölni! –„Csak irigykedtek. Gyávák vagytok. De én dicső leszek. Meghozom a békét Eriadorba, engem fog ünnepelni az északi tündék és emberek népe. Újra béke és nyugalom lesz ezen a földön, s mindenki egészséges, hosszú életű és boldog lesz.” Gondolta magában, miközben reménykedve nézett a napba.
Három hét múlva megtalálta a Dúnadánok vezérének, Arassuilnak a seregét. Hosszas győzködés, bizonygatás és már-már könyörgés után megengedték, hogy beszéljen a Vezérrel. Elmondta neki, mi mindent hallott Kallintól, s más kószáktól, akikkel az úton találkozott. –Ezt én is tudom. De seregem nem elég erős. –mondta a Vezér. –Nem merem kockáztatni az életüket néhány falu miatt. Erőt kell gyűjtenünk, hogy aztán méltó bosszút állhassunk. –Turemin nem szólt semmit, de elkönyvelte magában, hogy Arassuil gyáva és fél az orkoktól. Felült hát a lovára és az Etten-mocsarak felé vette az irányt. Majd’ egy hónapot lovagolt így, szinte céltalanul, kószákat, harcosokat, vagy talán orkokat keresve. Még mindig dühös volt, s ha egy-egy leégett kis falut látott, mindig szörnyű haragra gerjedt és őrülten vágtatott összevissza, hogy orkokat találjon. Rengeteget gondolt Amnára, az apjára, Kallinra, de legtöbbet az anyjára. Vajon él még?
Egyszer egy nagyon kicsi faluhoz ért, üszkös falakat, halottakat talált. Legyőzve iszonyát és könnyeit, belovagolt a leégett házak közé. Az egyik kéményéből füst szállt fel. Közelebb léptetett. A ház a falu másik végén volt, a Hegyek felé. Ajtaja kidőlt, előtte felperzselt kis kert, de bent, a mélyén mozgást látott. Leugrott a lóról, kihúzta a kardját és csöndben belépett. Az egyik sarokban feküdt valaki. Tett még egy lépést, mikor az alak felállt. –Kallin?! –Turemin… -hallotta a lány reszkető, mégis felvidult hangját. –Téged kereslek. Haza kell jönnöd. Ezek csak gyűlnek, gyűlnek… Meg fognak ölni, ha a közelükbe mész! Kérlek, Turemin. –a férfi először örömmel nézett a lesoványodott, űzött arcú lányra, de most mérges lett rá: -Hogy kérhetsz ilyet? Hiszen nem miattad keltem útra? –Miattam? –Te mondtad el, hogy anyám meghal. Miattad kezdtem el másképp gondolkodni az emberi sorsról. Te löktél erre az útra! S most arra kérsz, adjam fel a bosszút, s ezzel együtt a reményt, hogy jobb életet adjak népemnek? –Te még gyerek vagy, Turemin! Nem mondhatsz ilyet! Belegondoltál, mire vállalkoztál? –Persze, hogy belegondoltam! –kiáltott rá dühösen Turemin. Pedig igazából sosem töprengett azon, mit tesz. Egyet tudott: nagy dolgot akar véghezvinni, hogy felnézzenek rá és így talán a hatalmas Erők megjutalmazzák az emberi nemet. De a nagy tett részleteibe sosem gondolt bele. S fájt neki, hogy ez a gyenge nő ezt sejti, tudja, a képébe vágja és még vissza is akarja tartani. Kallin úgy állt ott a sötétben, mint egy szellem. Letérdelt Turemin elé és megcsókolta a kezét. –Kérlek, menj haza nővéredhez és apádhoz! –Turemin szemébe könnyek szöktek. Anyja tehát már halott. Hát most adja fel a célját? Kallin folytatta: -Én is veled megyek, ha szeretnéd. Anyád nagyon aggódott érted, mikor mondtam, hogy vadászni mentél több napra. Nem alaptalanul, Turemin. Ő is érezte a veszélyt, ami fenyeget téged. Fejezd be a vándorlást. Térj haza. –Turemin elrántotta a kezét. –Te hazamehetsz apám házába, ha úgy akarod. Mert látom, itt nincs számodra semmi. De engem ne várj. Nekem feladatom van. Vadászom. –De mire vadászol? Orkokra vagy elismerésre? Te tudod egyáltalán? –Jobban tudom, mint te! Most menj. Veszélyben vagy itt. –ezzel kisietett a házból, felugrott a lovára és a hegyek felé vágtatott. Belül iszonyúan marta a lány zöld szemének fáradt, szomorú fénye és szájának csókja, amit már csak a kezén érezhetett, nem úgy, mint akkor régen; alig két hónappal ezelőtt…
Céltalanul bolyongott a Köd-hegység lábánál. Egyszer egy földművessel találkozott. Az mosolyogva üdvözölte. –Jó napot, kósza! Mi szél hozott erre? –Turemin meglepődött az ember nyugodtságán. –Orkokat keresek. Felétek nem fosztogatnak? –De, a falvakat néha feldúlják, de én egy rejtett szorosban lakom a családommal, így nem félek. Nem találnak ott meg minket, csak ha leomlanak a hegyek. Akkor pedig úgyis mindegy. –S nem akartok segítséget hívni? -Ugyan, ki segítene? Meg aztán nem leszek olyan bolond, hogy kimozduljak a biztos zugomból, elég az nekem, ha lejövök a síkságra a földemre. Bevallom, este, hazafelé menet azért néha félek… -Turemin csak nézte az ember nyugodtságát, s képtelen volt megérteni. Nem hagyja ott a biztos menedéket? Hát mindenki ilyen gyáva? Hová satnyult a númenori vér? Csalódottan ment tovább, mígnem egy nap a táborhelyén hangokat hallott. Valaki a közeli bokrok közül leselkedett rá. Kirántotta kardját, mikor halk sikoltást hallott. –Ne! Turemin, hát te vagy az? –Kallin? Mit keresel itt? Te… követtél engem? –hangjában öröm bujkált. –Követtelek, mert melletted a helyem. Én… gyermeket várok, Turemin. –A férfi olyan volt, mintha fejbe csapták volna. Bambán nézett a lányra. Az leült mellé, megfogta a karját és maga mellé húzta. Így ültek egy ideig, egymást nézve. Kallin szeme ragyogott, s boldogságában nem látta, hogy Turemin cseppet sem örül. –Szerelmem, gyermekünk lesz! Gyere, menjünk haza! –Haza? Nekem olyan nincs. –Dehogy nincs! Ott, a Szeles dombok északi részén, ott vár a nővéred a kis házban, ahol felnevelkedtél! Ott fogunk élni. –Van itt egy falu, Kallin. Elmegyünk most oda. Nem járhatod így az erdőt. Gyere. Ülj a lovamra. –mondta hidegen Turemin, s megfogta a sugárzó lány kezét, észre sem véve, mennyire csontos és hideg. Kallin csacsogott, mesélt neki, míg lovagoltak, de Turemin nem figyelt rá. Gondolatai otthon jártak. A lány egy szót se szólt az apjáról. Biztosan meghalt. Hiszen úgy szerette az anyját. Csak ötvenhét éves volt! S máris meghalt. Nem, nem figyelhet ilyen dolgokra, mint ez a lány. Hisz neki feladata van. Elviszi abba a faluba, mert ez a kötelessége, aztán elmegy, keres egy valamirevaló sereget és leverik az összes mordori szörnyűséget.
Másnap reggel értek a faluba. Mikor a javasasszony házához értek, leugrott, levette az alvó Kallint a ló hátáról és bement vele. –Várandós. –mondta a nőnek. –Vigyázz rá, míg megszüli a gyermeket. Itt van pénz, vegyél neki új ruhát és tápláld jól. Én elmegyek. –vetett egy utolsó pillantást az álmában mosolygó Kallinra és fölé hajolt. Ne m, nem gyengülhet el. Felkapta a fejét, kicsörtetett az ajtón és ellovagolt, anélkül, hogy visszanézett volna.
Két hónap múlva egy kisebb város seregének vezéreként vágtatott a hegyek között. Már három hordát levertek, s most egy nagyobb csapat ellen indultak. Megálltak pihenni. Az égre nézett. Katonái szeretik, tisztelik őt, a környék az ő nevét zengi, s a béke egyre messzebb nyúlik. De mégsem volt elégedett. A hegy tetejéről egy falut látott. Talán ez volt az, ahová Kallint hozta. Vajon megszülte már a gyermekét? Majdnem leszédült a lováról. Mit tett? Otthagyott egy nőt, aki az ő gyermekét várja, akit szeret… Fellobbant benne a vágy, hogy lássa őt. Úgy vágyta, imádta a lányt, mint akkor régen, mikor megtudta, hogy milyen szörnyűségek történnek keleten. Elárasztotta a düh, hogy mennyire bolond, álnok volt. De nem tudott mit tenni, mert a távolban kürt szólt és orkok kezdtek özönleni egy távolabbi szikla mögül a városka felé.
Csapatával levágtattak a hegyen, hogy az orkok előtt érjenek oda a faluhoz. Egyik katonája megkérdezte: -Kapitány úr, mit tegyünk, ha ilyen sokan vannak? Nem küzdhetünk nyílt terepen. –Akkor mit akarsz, a házak között küzdjünk velük? Bevigyük őket a városba? –többen igennel válaszoltak körülötte. –Azt nem tehetjük meg. Nem folyhat ártatlan vér. –mondta és elszántan szembefordult az ellenséggel. Társai követték. De az orkok rengetegen voltak, s elsodorták őket. Éles kanyart vettek és újra a város felé indultak. Turemin megmaradt seregével utánuk indult, s elkeseredett harcba fogtak a szűk utcákon. Ám újabb kürtöt hallottak és nagy lovas sereg vágtatott a városba. Élén büszke, szálas, fekete hajú ember lovagolt: Arassuil, a Vezér. Hamar leverték az orkokat, s Arassuil személyesen indult, hogy gratuláljon Tureminnek, de nem találta sehol.
Turemin lélekszakadva rohant a javasasszony házához. Lovát megölték, de már fel sem tűnt neki. Megkönnyebbülve látta, hogy a ház ép. Belépett az ajtón. Épp akkor csukódott egy belső szoba ajtaja. A javasasszony gondterhelt arccal nézett a bejárat felé. Ahogy meglátta Turemint, látszott a szemén, hogy megismerte. A férfi mosolyogva hozzálépett, mire az öreg nő pofon csapta és arcába vágta az aranyat, amit egykor adott neki. –Ezt szorongatta, mióta elhagyta az uraság! Azt hiszi, nagy hős? Azt hiszi, jót tett? Elhagyta ezt a szerencsétlen asszonyt! Nem tudom, miért, mert sosem beszélt róla. De bármi volt is az, nem lehetett olyan fontos, mint ő! S aztán az a szegény megtudta, hogy valami Amna meghalt. Azt mondta, a hírnök elmondta, hogy elpusztult az egyetlen hely, ami az otthona lehetne! Aztán megindult a szülés. S odaadta ezt a pénzt, mert ahogy mondta, sokkal nagyobb ajándéka van már öntől. Maga álnok ember! Nézze meg, mit tett ezzel a lánnyal! Nézze meg! –lenyomta a kilincset, de ebben a pillanatban sikolyt hallottak a szobából. Turemin kábán lépett a hideg, sötét szobába. Egy nő feküdt a mélyén, fehér takaró alatt egy nagy ágyban. Szinte eltűnt benne. Kezében kis, fehér pólya. Az öregasszony odasietett, lehajolt, majd könnyeivel küszködve kiment a szobából. –Gondoltam, gondoltam. Nagyon gyönge volt szegényke. Jajj, te jó ég! Jajj, jajj! –motyogta. Turemin lassan az ágy mellé térdelt. A sovány, sápadt nő ráemelte könnyes szemeit. –Turemin! Hát itt vagy! De nincs folytatás! Ó, meghalt, meghalt az én kicsim! Alig egy órája született! És meghalt, Turemin! Elvesztettem, Turemin! Mindent elvesztettem! –Kallin! Szerelmem! –Turemin szemében is könny remegett, ahogy a szikkadt arcból kitörölte a csapzott, éjfekete hajat. –Kedvesem, itt vagyok! Nem kell félned! Békét hoztam és boldogságot! –Kallin mélyen a szemébe nézett, felgyúlt benne a régi fény, mint azon az estén, mikor kiöntötte a lelkét Tureminnek, mikor gyermeke fogant. –Nem, Turemin. Ég veled. –ezzel megszorította a férfi kezét, zöld szemeit lehunyta, feje lecsuklott. A halott kis testet, Turemin gyermekét görcsösen szorította még mindig. Turemin megsimította a kicsi fekete hajpihéit. –Én vesztettem el mindent, drága Kallin. – Látta maga előtt a lány őszinte szemeit, arcát , mikor rátalált a házban, s utána az erdőben, látta anyját, ki mindig a jóra nevelte, apját, ki nem akarta, hogy harcos legyen, s szerető, kedves nővérét, akit megöltek az orkok. Nem mert belegondolni, mit hagyott el homályos és önző terveiért. S képtelen volt elképzelni, szerettei mennyit szenvedtek miatta. Előhúzta kardját. A vér meleg, nyugtató volt. Egyik kezét a gyermek fejére tette, másikkal Kallin kezét szorította meg.
Az utcán járókat a javasasszony sikolya rázta fel a győzelem mámorából. De senki sem tudta, mi történt. Senki sem ismerte a fiatal férfi történetét, aki mindent feladott az álmaiért, saját magáért, s csak akkor jött rá bűnére, mikor minden romba dőlt körülötte; s mindezt csak azért, mert Ember volt.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére