fbpx
 
 

Sesy Olórea: Remény egy álomért

1.
Menekülés

Alcarin félve pislogott föl barátjára, Ethilinre. A fiú nem mozdult, nem is pisszent, még csak rá sem nézett a lányra. Merengő kék szemeit az előttük fekvő útra szegezte, pedig ott nem volt semmi. Alcarin nagyon unta már magát, fészkelődött, de Ethilin leintette.
Pár perc múlva lovak lépteit hallották közeledni, majd csakhamar meg is pillantották a poros úton poroszkáló lovat sáros gúnyát viselő lovasával. Az köpenyének csuklyáját arcába húzta, így nem láthatták arcát, de ez csak fokozta izgatottságukat. Ethilin kis kadjának markolatát kereste övén, le nem véve szemét a lovasról, de Alcarin erre igazán megrettent.
- Kérlek, Ethilin, menjünk innen. – suttogta könyörögve, és vékony ujjacskáival megmarkolta a fiú ingének ujját. Ethilin viszont lerázta magáról.
- Nem. Odamegyünk, és kifosztjuk azt a lovast. Egy gyilkos az. Megöl álmunkban, ha nem megyünk oda. – felelte komolyan, de szeme mosolygott.
- Kérlek, könyörgöm, Ethilin én félek! – nyöszörgött a lányka. Ethilin ajka huncut mosolyra húzódott.
- Csak vicceltem, te buta. Viszont, hogy gyáva vagy, azt már meg is tudtam ilyen könnyen! – fölkacagott. Alcarin elvörösödött, és duzzogva indult vissza a faluba, a fiú meg mosolyogva követte.
Átvágtak egy mezőn, átgázoltak egy hűs vízű, kristálytiszta patakon, s vissza is értek a falujukba, aminek házai barátságosan ácsorogtak az erdő lombtetője alatt.
Alcarin – most már mosolyogva, feledve bosszúságát – szaladt oda anyjához, aki épp mosott egy dézsában. A kislány körülugrálta, és közben végig csacsogott, a lovasról, aki egy gyilkos, és akit ő bizony úgy elijesztett innen, hogy még most is fut, mert úgy megijedt, hogy még a lovát se vitte magával. Anya hallgatta, de szeme Ethilint fürkészte.
Mikor a kislány kifogyott a mesélnivalóból, és elszaladt valahova, anyja magához vonta a fiút, aki eddig udvariasan, némán álldogállt mellettük. Most érezte, az asszony komoly dolgot akar neki mondani.
- Mostanában sokat játszol együtt Alcarinnal – kezdte az, és közben visszatért munkájához. Ethilin bólintott. – Én nem bánom ezt a barátságot, habár te jóval idősebb vagy nála. Hány évvel is?
- Három évvel, asszonyom. Most múltam tizenkettő.
- Igen. Nos, csak annyit akartam mondani, hogy vigyázz úgy rá, mintha a húgod lenne. Érted?
A fiú bólintott, bár nem értette pontosan, miért mondja ezt neki Alcarin anyja.

S bár kezdetben nem is értette, Ethilin betartotta az asszony kérését, és vigyázta a kislány lépteit, szinte le sem véve róla gondos tekintetét. Együtt cseperedtek fel, testvérként szeretve egymást, bár – ezt nem mondta ki magának se – Alcarin rajongott a komoly fogadott bátyjáért. Akárhova mentek, akármerre kószáltak az erdőben, a tizennégy éves lány úgy járt az ifjú férfi nyomában, mint az árnyék, és tüzes barna szemét szinte rátapasztotta. Nagy sajnálatára viszont Ethilin testvéreként kezelte, és talán föl sem merült benne a gondolat, hogy lehetne másképp is.
Egy éjjel azonban teljesen fölfordult a két gyermek élete, és Alcarin álmodozásai eltörpültek amellett az esemény mellett, amiba belecsöppentek.
Éjfél körül járt az idő, nyár volt, kellemesen hűvös éjszaka. Az előzőnapi esőtól illatozott a föld, és a csillagok ezüstös fénnyel árasztották el az erdőt. Senki nem gondolta volna, hogy ez a szép éjszaka egyben a halál éjszakája is.
Alcarint anyja ébresztette föl. A lány álmosan vette magára ruháit, és anyja riadt hadarásából vajmi keveset fogott fel.
- Anya, hadd feküdjek vissza... – ásította nyűgösen, de ekkor az asszony pofon vágta. Alcarin elkerekedett szemmel nézett föl rá, hisz ezeddig soha sem ütötte meg. Anya felzokogott, és magához ölelte lányát.
- Sajnálom. Egyszer még hálás leszel nekem. – sírta. – Most menned kell.
- Hova?! – kiáltott fel Alcarin döbbenten.
- Ethilinnel. El, el innen messzire. Jaj, kicsim...
Alcarin kérdezett volna még, de nem akarta még jobban fölzaklatni amúgy is zaklatott édesanyját. Szónélkül fogta a kezébe nyomott csomagot, és követte anyát, ki a faluba, a hűvös nyári éjszakának csöndjébe. A legtöbb ablakban gyertya pislákolt, és az emberek lovakat nyergeltek. Hamarosan Ethilin jelent meg előttük, kötőféken vezetve egy fölnyergelt lovat. Anya fölsegítette Alcarint a lóra, és gyöngéd csókot adott az arcára, olyan lágyat, mintha csak a szél cirógatta volna a lánya bőrét, Alcarin mégis mélyen emlékezetébe véste ezt a pillanatot és ezt a búcsúcsókot.
Míg a faluban voltak, a lány nem mert hátranézni, mert úgy érezte, ha még egy pillantást vet némán könnyező anyjára, nem lesz képes elhagyni otthonát, mégha maga a Sötét Úr is jön el hozzá.
Alcarin sosem tudta meg, de anyja életben maradt, sikerült elmenekülnie még az ellenség megérkezése előtt. Egy öregasszony befogadta, s megosztotta vele kenyerét. Életének utolsó perceiben is lányát szólongatta, s az örök sóvárgás elvesztett gyermeke iránt egész életében kínozta.
Ethilin és Alcarin egész éjjel lovagoltak, míg a pirkadat egy széles mezőn nem érte őket. Körülöttük lágyan lengedezett a zöld fűrengeteg, és a nap kellemesen melengette őket. Lekászálódtak a nyeregből, és elterültek a selymes fűvön, szemüket az égre emelve a lustán szálló felhőket figyelték. Alcarin hosszú hallgatás után szomorúan felsóhajtott.
- Vajon mi lehet a mamával? És a faluval? És a házunkkal?
- Őszinte választ vársz, vagy szeretnéd magad álommal hitegetni? – kérdezett vissza Ethilin halkan. Alcarin szeméből kibukott egy könnycsepp, s a földre gördült.
- Minden elveszett, igaz?
Ethilin nem felelt, csak föltápászkodott, és fölszállt Garithel hátára.
- Mennünk kell. Itt nem maradhatunk, keresnünk kell egy települést, bármit.
- Nagyon fáradt vagyok! – nyöszörgött Alcarin. Ethilin fölsegítette maga elé a nyeregbe, és megsimogatta aranyszőke fejét. A hosszú hajzuhatag eltakarta a lány arcát, pedig Ethilin szívesen gyönyörködött volna Alcarin barna szemében, kicsi orrában, piros ajkában... De elhesegette ezeket a gondolatokat, és arra koncentrált – idősebb és férfi léte lévén -, hogy valahova muszáj elvezetnie a gondjaira bízott lányt.
Egész délelőtt lovagoltak, csak délután álltak meg pihenni. Ethilin nem tudta, merre mennek, csak azt tudta, hogy kelet felé, hiszen a nap most mögöttük fog alábukni. Alcarin nyűgös volt, és egész útjuk alatt hallgatott, pedig egyáltalán nem volt csöndes teremtés. Ethilin tudta, hogy élelmük elfogy pár nap múlva, de persze remélte, hogy addig sikerül otthont találniuk maguknak.
Alkonyatig ugyancsak lovagoltak, de azt este beálltával leheveredtek egy ősöreg fa alá, és kinyújtóztatták elgémberedett lábukat. Alcarin szinte rögtön elaludt, Ethilin szemére viszont nem jött álom, így leült Alcarin lábához, hogy megvédhesse, ha kell, s törte a fejét, merre menjenek. Milyen régen is volt, hogy azt a térképet látta... Igaz, csak egy pillantást sikerült vetnie rá, és akkor nem is igazán figyelt arra, hogy Edoras merre van tőlük, csak elámult a részletes, kidolgozott térképtől, és mivel gyermek volt, nem is nagyon hitte, hogy létezik ekkora világ.
Csak hajnalban tudott aludni egy kicsinykét, viszont a nap első sugaraira nyomban fölébredt. Álmos volt ugyan, de a teste föltöltődött energiával, izmai erővel, lelke bizalommal és hittel. Alcarin viszont nem volt hajlandó fölkelni, elnyúlt a harmattól csillogó füvön, és bámulta az eget.
- Nem megyek tovább! – jelentette ki durcásan, mint egy gyerek. – Mi értelme tovább menni? Fáradt vagyok!
Ethilin leült mellé a földre, és előhúzta hüvelyéből a kardját. Vörös kövekkel díszített fekete markolatát erősen megszorította, és a levegőbe suhintott a pengével. Alcarin föltápászkodott.
- Tedd el, Ethilin, nem szeretem, ha ezzel szórakozol – szólt rá a fiúra, az viszont nem hagyta abba, úgy tett mintha nem hallaná a lányt. Az viszont tovább kérlelgette. – Miért vagy ilyen makacs? Tedd el, ha mondom, kérlek, tedd el.
- Talán félsz?
- Félek – vallotta be Alcarin. – Félek, mert nem tudom, lesz e holnapunk. Félek, mert most nem az vagy, akit ismerek és szeretek. Félek, mert nem neveltek belém elegendő bátorságot.
- Nem az vagyok, akit ismersz? – kérdezett vissza Ethilin. – Miért, most ki vagyok? És ki voltam?
- Most magányos harcosnak látlak, aki vérrel táplált kardját próbálgatja, egy férfit, akit nem rémít a halál s nem rémít a magány gondolata. Régen bátyám voltál.
- Származásom miatt vagyok ilyen. – válaszolt az ifjú, és kardját a lány felé tartotta, aki önkéntelenül is megrezzent. – Tőlem félsz. – suttogta, arcáról nem lehetett leolvasni érzelmeket. A sötétkék szempár ugyanolyan értelemmel és komolysággal ragyogott, mégis más volt. Mintha egy addig karámban tartott csikót kiengedtek volna a mezőre, s ott föltámadt volna benne szilajsága és valódi énje.
- Nem tőled – felelte Alcarin. – Csak téged féltelek.
Ethilin visszacsúsztatta kardját a levél-szimbólummal díszített hüvelybe, s fölkelt. Alcarin is követte példáját, de nem tudta, miért.
- Anyád azt mondta, vigyázzak rád – mondta Ethilin komoran. – És én megteszem.
Alcarin nem felelt, csak lehajtotta a fejét. Ethilin egy ideg nézte, de aztán elkapta róla tekintetét, s odavezette a lovat a lányhoz, majd föl is segítette rá, ő maga viszont nem ült föl.
- Ha esetleg ránk támadnak – magyarázta –, te elmenekülhetsz, míg én lefoglalom a támadót.
Alcarin bánatosan elmosolyodott amikor a fiú megfordult, s elindult előre a mezőn. Bár félt, nyugalmat érzett, hogy Ethilin itt van a közelében, és vigyáz rá.

2.
Az éjszakai vándor

Ethilin ideges volt, pedig nem volt rá oka. Egy erdőben vertek tanyát, itt bőven volt élelem, s az ellenséges szemek elől is rejtve voltak. Valami mégis aggasztotta őt, mintha nem lennének egyedül.
Alcarin vele szemben csodálatosan érezte magát. Élvezte, hogy reggelente megmosakodhat a hűs vízű kis patakban, ami víg csörgedezéssel folydogált mellettük, élvezte, hogy az elejtett vadakat ő sütheti meg tűz fölött, s élvezte, hogy kettesben vannak Ethilinnel, békességben. Kellett volna ennél több neki?
Igaz, néha elfogta az az érzés, hogy a fiú csak anyjának tett igérete miatt tartja maga mellett, és, hogy ő csak nyűg neki, egy idegesítően tapadó pióca. Ezeket a gondolatokat próbálta elhessegetni, és próbált arra gondolni, hogy társa ugyanolyan boldog, mint ő.
Egyik éjjel viszont megint csak megborult harmónikus életük, mert egy vándor lépett közibük, ezüst-szürke köpönyegben, fehér arca halványan derengett, szürkés-kék szemei oly lágy fénnyel ragyogtak, akár a tiszta nyári égen a csillagok. Ezüst-szőke haja puhán omlott a vállaira, és ajka mosolyra húzódott, ahogy meghajtotta előttük fejét. Alcarin ámultan viszonozta köszönését, Ethilin viszont előhúzta kardját.
- Ki vagy te? – dörrent rá a vándorra – És mit akarsz tőlünk?
- Azt hittem, udvariasabb vagy, Ethilin. – felelte a nő gyönyörű hangján, amely nem volt durvább a szél dalánál vagy a patak csordogálásánál. Ethilin hátrahőkölt nevének hallatán, mire a nő fölkacagott. – Gondolom kiváncsi vagy, honnan tudom a neved. Ma este figyeltelek titeket, és meggyőződtem róla, hogy nem képviselitek a gonoszt. Így kéréssel fordulnék hozzátok.
- Előbb felelj, ki vagy.
- A nevem Telumendil, és Völgyzugolyból jöttem. – felelte a nő. – Lovam egy fogadósé volt, és nem bírta az iramot, így egy ideje gyalog kellett jönnöm. Szükségem lenne a lovadra, Ethilin uram.
Ethilin összehúzta sötét szemöldökét, és homlokán megjelent két mély ránc. Alcarin csodálkozva bámulta a nőt, de némi irigység és féltékenység is föllobbant gyermeteg szívében.
- És látom e valaha viszont a lovamat? – kérdezte közben Ethilin mogorván.
- Nem valószínű – felelte kedvesen Telumendil. Alcarin közben rájött, hogy csak is egy tünde állhat előttük, hiszen szépsége és a szemében ragyogó bölcsesség szokatlan volt, nem emberhez illő.
- Nem hinném, hogy ez jó üzlet lenne – mondta Ethilin morogva.
- Edorasba kell jutnom.
Ethilin szeme fölcsillant, és mindjárt érdeklődőbb lett.
- Edorasba? Elvezetnél minket oda?
- Talán hárman is elférünk a lovadon, Ethilin uram? – húzta fel kissé gunyorosan a szemöldökét Telumendil. – De elmagyarázhatom az utat, ha úgy kívánod. És egy kis lembas-szal is szolgálhatok, fizetségül.
- Megegyeztünk – mondta mostmár szelídebben Ethilin. Eddig talán nem is figyelt föl a tünde földöntúli szépségére, most viszont csillogó szemmel nézett a nő arcára. Alcarin ajkába harapott.
- Nos, akkor merre kell menni? – kérdezte élesen. Ethilin szinte szemrehányóan villantotta rá szemét.
- Megmutatom térképen – mondta a tünde, és táskájából kivett egy összetekert térképet, majd szétterítette a földön. A tűz fényénél körbe ülték a papírt, míg Telumendil magyarázott. Mikor abba hagyta, szónélkül rakta el a térképet, kivett táskájából két ostya szerű kenyérfélét, s ezeket átnyújtotta Ethilinnek.
- Már nem olyan friss – mondta –, de erőt ad.
Ezután a lóhoz lépett, s játszi könnyedséggel fölugrott a hátára.
- Köszönöm a segítségeteket – kiáltotta csengő hangján. – Namarië!
Még ki sem mondta a búcsú szavakat, már vágtázott, sebesen, mint szél, így pár pillanat múlva már beleveszett a sötétségbe, s a két fiatal nem látta többé.

Hajnalban indultak, gyalogosan, a reggelire megevett kis darab lembas-tól frissen és erősen. Alcarin valami megnyugvást érzett, hogy újra ketten vannak, viszont nem igazán örült annak, hogy elhagyták a kis otthonukat. Edoras sem volt csábító számára.
Ethilin viszont szemmel láthatóan földerült, arca kipirult, szeme élénkebben csillogott, még viccelődött is a lánnyal. Alcarin ennek nagyon örült, de mégis kétségek kínozták, s jeges kezek nyúltak be bordái közé, hogy szívét fájdalmasan megszorítsák mindig, ha az előtte lépdelő fiú hullámos, sötét hajára tévedt tekintete.
- Sajnálom, hogy Telumendil ilyen hamar távozott – mondta déli pihenésük alkalmával Ethilin. – Igazán szép és bölcs nő, sokat tanulhattunk volna tőle.
- Csak mert tünde? – sziszegte Alcarin dühösen. Ethilin csodálkozva nézett rá.
- Mi bajod? – kérdezte – Olyan furcsa vagy mostanában.
Alcarin vállatvont, és kedvetlenül majszolgatta az amúgy ellenállhatatlanul finom útikenyeret.
- Mit akarsz Edorasban csinálni? – kérdezte rövid hallgatás után, csak azért, hogy megtörje a köztük lévő feszült csöndet.
- Még nem... – kezdte a fiú, de hirtelen elhallgatott. Alcarin is tudta, miért: megremegett a föld, és paták dobogását hozta feléjük a szél.
- Lovasok! – kiáltotta Alcarin. Ethilin fölpattant, és a lány karját megragadva fölrántotta őt is a földről. Alcarin feljajdult, de a fiú nem törődött vele.
- Nem lovas kísérettel akarok bevonulni Edorasba! – mondta, s körülnézett, hátha lel valami helyet, ahová elbújhatnak. Nem talált, hisz nyíl terepen voltak, közel s távol egy erdő sem, se egy domb. És a lovasok már a közelben jártak, porzott a levegő nem messze előttük.
- Rendben – bólintott magának Ethilin. – Akkor megvárjuk őket. De akár le is ülhetnénk. – kényelmesen leheveredett a fűbe, de szeme izgatottan kémlelte a lovas csapatot. Alcarin szívesen követte példáját, hiszen elfáradt a tűző napon, lábát feltörte a cipő.
Egy perc sem telt bele, mikor megpillantották a büszke méneken ülő embereket, akik egyenesen feléjük tartottak. Nem voltak túl sokan, látszott, hogy megfogyatkozva térnek vissza a városukba. Az elöl lovagoló férfi hirtelen megpillantotta a fűben ülő két gyereket, s megállította lovát, amely felnyerítve fölágaskodott. Alcarin elámulva nézett lóra s lovasára, és valami különös félelemmel átitatott borzongás fogta el.
A lovasok gyanakodva méregették őket, ahogy nyugodtan, közömbösen üldögéltek a magas fűben. Majd az elöl lévő férfi – ki bizonyára vezérük volt – leugrott a nyeregből, és kezét a kardolatának markolatján nyugtatva odasétált hozzájuk.
- Milyen ok kényszeríthet két gyereket arra, hogy ilyen magányosan vándoroljanak Rohan mezején? – kérdezte, s szeme különösen megcsillant.
- S milyen oka van ennek a két gyereknek arra, hogy feleljen egy idegen lovas úrnak? – mondta Ethilin tisztán csengő, kihívó hangon. A férfi ajka gúnyos mosolyra rándult, de aztán el is komorodott hirtelen. Ethilin sötét szemöldöke alatt sötét szeme szinte lángolt, vadsága meglepte a férfit is.
- Feleljetek – mondta mégis, élesebb hangon. Mielőtt még Ethilin szólhatott volna, Alcarin vette át a szót.
- Az én nevem Alcarin. Ő Eorthed fia Ethilin. Edorasba tartunk.
- És mi célból?
- A dolgunk ránk tartozik – mondta Ethilin.
A férfi komoran elmosolyodott, de nem felelt. Magához hívta lovát, és megpaskolta izmos nyakát. A ló halkan felnyihogott.
- Mae carnen, Brego – suttogta a férfi, és fölugrott a hátára. Onnan szólt le a két fiatalnak. – Velünk jöttök. Aren! – szavára egy ló lépdelt oda hozzájuk. – A nevem Théoden fia Théodred. Kötelességem titeket a városba vinni. Gyertek.
Ethilin és Alcarin fölkapaszkodtak a ló nyergébe, s elindultak, üde vágtával a mezőn. Szökni nem tudtak volna, középen voltak, minden irányból lovasok vették őket körül, lándzsáikon hidegen csillant meg a fény. Alcarin görcsösen kapaszkodott a nyeregbe, és lehunyta szemét.

3.
Vihar

Alcarin nem tudta volna megállapítani, mennyi ideje mennek. Théodred nem sokkal az után, hogy őket megtalálták, megállj parancsolt, s kétkedve nézett körbe. A lány csak lenszőke haját látta fehér lófarokkal díszitett sisakja alatt, arca rejtve maradt előle, így érzelmeit nem tudta leolvasni, pedig kiváncsi volt rájuk. A férfiből annyi erő és büszkeség áradt, kétség sem fért hozzá, hogy királyok leszármazottja, szeme csillogása, és lovához intézett lágy szavai pedig minden rohírok közt a legnemesebbé tette – Alcarin szemében legalábbis.
Mikor a vöröslő nap még egy utolsó pillantást vetett a selymesen lengedező zöld mezőre, Brego – Théodred lova – idegesen fölágaskodott, gazdája kardot rántott, a pengén megvillant a nap vörös fénye. Alcarin idegesen pislogott körbe, és érezte, Ethilin is feszült, szinte látta maga előtt okos szemét, ahogy gyanakodva kémlel körbe, s azon töri fejét, hogyan is védje meg őt.
A lovasok tovább vágtattak fölfelé egy lejtőn. Már szürkült, s az égen a közelgő vihar felhői gyülekeztek baljós gyorsasággal.
Aztán egyszercsak a már beálló sötétségből egy nyílvessző suhant ki, egyenesen az egyik lovas szívébe – az fölkiáltott, és leesett rémült lova nyergéből. A többiek úgy viselkedtek egy-két pillanatig, mint a hangyák, ha rendezett életüket megzavarják és széttúrják otthonukat. De hamar helyre állt a rend, s a lovasok vad kiáltással vetették magukat az éjszakába, és hamarosan csak a kardok csörrenését, íjak pendülését és halál hörgések elfolytott kiáltását lehetett hallani. Ethilin előrántotta kardját, de közben kétségek marták szívét. Legszívesebben berontott volna az orkok közé, hogy vérüket ontsa, de ezt a leányt még sem hagyhatja itt, a halálba meg nem viheti.
Aren toporgott, Ethilin visszafogta, de szíve mélyén önmaga buzdította magát arra, hogy harcoljon. Tépelődésének az vetett véget hogy a csata zaja elült, és újra megpillantották a lovasokat, bár megfogyatkozva. Azok nem láthatták őket, mert ők a homályban, tőlük távolabb ácsorogtak némán. Alcarin elfojtott egy kiáltást, mikor megpillantotta Théodredet egy lovas előtt, lehunyt szemmel, oldalán csúnya sebbel. Érezte, hogy forró könnyek peregnek le kihűlt arcán, és most, hogy először találkozott a halállal, úgy érezte, mintha hideg ujjak tekerednének torka köré, és csak egy hajszálon múlik, hogy nem fojtják meg. A lovas – ki külsőre nagyon hasonló volt Théodredhez – zengő hangon szólt lovasaihoz.
- Irány Edoras! – kiáltotta.
- És a két ifjú? És a ló? – kérdezte az egyik lovas, arcán mély, vérző seb. Éomer megrázta a fejét.
- Bizonyára elosontak a harc zajában. Sietnünk kell – azzal sarkát a ló szügyébe vágta, és hamarosan elnyelte a lovasokat az éjszaka.

Alcarin reszketett, könnyei megállíthatatlanul csorogtak. Sötét volt az éjszaka, felhők takarták a Holdat s a csillagokat – de a lány úgy érezte, ez a puha sötét még jobb, mint az amúgy barátságos csillagok fénye.
- Énekelj nekem valamit – kérte Ethilint. Ő maga is tudta, hogy hangja sírós és keserű, de tudta azt is: a fiú megérti bánatát, és nem kérdezősködik feleslegesen.
- Mit szeretnél hallani?
- Bármit... Akármit...
- Jó. Akkor figyelj.

Hova tűnt el a nap aranya,
Hol vannak a hajdan emberei?
Sötét, szomorú álomra csúkódnak
A megmaradtak szemei.
Lovak patája zengett valaha
E zöld ország szép gyepén,
Kürt harsant, vad kiáltás
A zöld rét fölött szerteszét.
Most kihült a nap, nem ragyog,
Mint holtak temetője a világ,
Most dicső ének helyett
Megszokott a fájó kiáltás.
De a remény míg él,
Arcunkon ragyog.
És még várnak ránk
A hajdant idéző napok.

- Na, ettől nem lettem vidámabb – mondta halkan Alcarin. Ethilin elmosolyodott.
- Én csak azt énekeltem, ami eszembe jutott. – felelte. Hirtelen megdörrent az ég, majd vakító villanás, s újra dörgés – a következő pillanatban már szakadt az eső, hidegen zúdult a nyakukba, és öntötte el a földet. Mintha az ég sem bírta volna elviselni, hogy az orkok lábnyomai és vére itatja át a földet, elakarta mosni súlyos bűzüket és a fölöttük levegő rosszindulatot.
Alcarin arcába húzta a csuklyáját, és hamarosan elaludhatott, mivel reggel már nem emlékezett esti útjukra.

4.
Edoras

Másnap is esett, és azután is. Közeledett a hideg idő, a nyár már rég elköszönt, s az enyhe ősz is múlóban volt. Ők csak mentek, amerre ösztönük hajtotta őket, a lembas volt az egyetlen táplálékuk. Vizet adtak az esők, erejüket a kenyér, szívükben valami újat az egyedüllét. Alcarin meglátta Ethilinben a büszke férfit, nem csak a komoly fiút, és elkápráztatta az az erő, amivel kardját szorította. A tűz, mely szemében kiolthatatlan lánggal lobogott, csábítóbb volt mindennél e világon, és, ha szólt, minden szava mint az édes méz fülének. Ethilin ugyanakkor nem csak a kislányt látta már Alcarinban, mert mintha a lány is felnőtt volna – termete sudár volt, alakja kecses, de izmos, az aranyszőke haj kerek vállaira úgy omlott, mintha aranypatak volna, barna szeme meleg és kedves, ajka – ha elmélázott – egy kicsikét kinyílt, majd gyöngéden összepréselődött. Ethilin és Alcarin ugyanakkor ismerték fel egymás iránt szerelmüket, és rájöttek, eddig egymás iránt rajongó szeretetet éreztek, semmi többet. Most viszont láng lobbant.
- Ethilin, pihenjünk – mondta Alcarin, és miután a fiú megállította a lovat, lekászálódott a nyeregből. Ethilin utána.
Alkonyodott, a fű édes illata szállt émelyítően a hűvös levegőben. Alcarin fázott, didergett, karjával vállát, testét melengette. Ethilin észrevette, kikapcsolta köpönyegének csatját, s a lány hátára terítette. Az elmosolyodott, és hálás pillantást küldött felé.
- Énekelj valamit! – kérte megint Ethilint. – Úgy szeretem, ha énekelsz. A hegyek és a vizek is beleremegnek a dalaidba. Nézd, a fű is reszket örömében! – nevetett, és a szélben hajladozó fűre mutatott. Ethilin nem mosolygott, csak nézte a lányt, majd kezét a kezére tette. Alcarin döbbenten nézett rá, ám a kezét nem húzta el.
- Vörös alkonyon vörösen bukott le a nap – énekelte suttogva Ethilin. – És vad szerelemmel nézett a vízre. A tenger tükrén táncot járt, utoljára kacagott, majd jött az éj, s elveszett a fénye.
Énekés közben egyre közelített a lány arcához, míg végül már csak pár centire volt egymástól az arcuk.
- De mit ért a búcsúja, ha nem szerette a víz? S szerelmes pillantását nem viszonozta. Mit ért az, hogy ő úgy szerette, de mégsem talált gazdára a csókja?
Az utolsó szavakat már csak susogta, s ajkuk egyszercsak összeért. Alcarin úgy érezte, mintha egy forró kád vízbe zuhanna. Ethilin átölelte, és magához húzta, mint aki féltené valamitől, nem akarta elengedni. Egymás szemébe néztek, és szavak nélkül megértették egymást. Újra édes csókban forrtak össze, s egymás karjaiban feküdtek egész éjjel. Ethilin álmodón simogatta a lány haját, az a mellére hajtotta a fejét, és boldog volt, hogy hallhatja kedvese szívének minden dobbanását.
Így érte őket a reggel – egymást ölelve aludtak, békés, boldog mosollyal ajkukon.

Hiába voltak boldogak egymással, itt, a puszta közepén nem maradhattak, ezt tudták. Így amilyen hamar csak lehetett, tovább álltak, szívükben hordozva a még kicsi, de igencsak erős szerelmet, és olyan biztonságban érezték magukat, mint még soha életükben.
Egyik délután egy ork sisakot leltek a fű között. Ethilin fölemelte, megnézte, arca undorodó és megvető volt. Ráköpött a sisakra, és lehajította a földre. Alcarin látta, hogy a sisakot egy festett, csúful halálfejjé torzított fehér kéz díszíti. Kirázta a hideg ennek a jelnek a láttán.
- Nem szívesen töltenék még egy éjszakát itt a szabadban – mondta.
- Közel már a város – felelte Ethilin. Alcarin csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
- Honnan tudod?
Ethilin nem felelt, csak elmosolyodott, s gondolataiba mélyedt.
Alkonyatkor Alcarin egy dombot pillantott meg előttük, s a dombon egy várost – s bár nem tudta, mégis érezte, hogy megérkeztek Edorasba.
Ethilin belevágta sarkát a ló szügyébe, mintha már azt a pár percet is soknak találná, míg odaérnek.
Mikor a közelbe értek, s a fehér kis virágokkal telenőtt dombok közötti úton felvágtattak a városba, látták, hogy az teljesen kihalt. Némely házban már égett a gyertya, de kinnt csak a szél dalolt bánatosan s dacosan, és Meduseld ragyogott fönnt a csúcson a lebukó nap utolsó vérvörös fényében.
- Szerinted jó szívvel fogadnak itt minket? – kérdezte suttogva Alcarin, mert a város temetőt idéző csöndje miatt nem mert hangosabban beszélni.
- Ki tudja? Ez a legkevesebb.
Leszálltak a lóról, s fölbaktattak a kopott földúton a csarnok bejáratához. Szinte ezzel egy időben nyílt az ajtó, s kilépett rajta három ember.
- Kik vagytok, és milyen célból jártok erre? – kérdezte az egyik, szigorú vonású férfi, és szemét a sötét hajú Ethilinre villantotta.
- Eorthed fiával, Ethilinnel beszélsz – felelte ő büszkén és zengő hangon. – És társával, Alcarinque-val, a Föld Csillagával. Bebocsátást kérnénk Edorasba, ha nincs ellenére királyodnak.
A kapuőr szeme végigsiklott Ethilin megviselt, egyszerű gúnyáján, majd megállapodott tűzesen izzó szemén – s ő bólintott, és szólt a másik két embernek valamit, akik távoztak.
Mikor azok elmentek, a férfi megint a két fiatal felé fordult.
- Fura a beszéded, Ethilin uram – mondotta. – Nem korodhoz illő. Honnan jöttök?
- Ugyanolyan rohírok vagyunk, mint te vagy a király – felelte Ethilin. – Az erdőkből jövünk, nyugat felől. Falunk az ellenség áldozata lett. Többet csak a királynak vagyok hajlandó elárulni – tette hozzá. Háma – az őr – elképedt, s arcán a meglepettség árnyéka suhant át egy pillanatra.
- Adjátok ide a fegyvereiteket. – mondta végül.
Ethilin kelletlenül átnyújtotta neki kardját. Háma intett nekik, hogy várjanak egy kicsit, s elment. Alcarin csodálkozva pislogott fel a fiúra, akinek arca megszigorodott s nemesebb lett ezek alatt a percek alatt.
- A Föld Csillaga? – kérdezte a lány, s ajka szélén mosoly játszadozott.
- Nem hiába az a neved, ami – felelte Ethilin. – Úgy fénylik szépséged a növekvő sötétségben, mintha egy csillag szállt volna alá az égből.
Alcarin elmosolyodott, és megszorította Ethilin kezét.
Közben visszatért Háma, s intett nekik, hogy jöjjenek vele, s elindult lefele a városba.
- Tán a király nem fogad? – kérdezte Ethilin.
- Fontosabb dolgok foglalkoztatják őt, mint két gyerek a vadonból. – felelte Háma. – Egy asszonyhoz viszlek titeket – dolgos, jó asszony. De remélem nem gondolod, Ethilin uram, hogy úgy lehetsz itt lakos, hogy nem dolgozol meg a kenyeredért.
Ethilin nem válaszolt, Alcarin pedig nem akart beleszólni beszélgetésükbe.
Az asszony háza jóval lentebb helyezkedett el, mint Meduseld, de mégis fönnt volt magasan, innen is látni lehetett a zöld mezőt, s messze a sötét hegyeket, a sötét hegyek mögött a vihar felhőket, melyek néha tűzben égtek.
Az asszony középkorú, őszhajú nő volt, ráncos arca pirospozsgás. A két fiatalt sokáig nézegette, míg ők a kis szobában álltak, néha elismerően biccentett, majd elmosolyodott.
- Jól van, jól. – mondta. – Gondolom fáradtak és éhesek vagytok, gyertek, üljetek le.
Leültek az asztalhoz, s az asszony kenyeret és gyümölcsöt tett elibük.
- Az én nevem Thioren. – mondta. – Nem gondoltam volna, hogy valaha még lesznek gyermekeim! Tudjátok, szegény uram és két fiam bátor lovasok voltak, de sajnos – tárta szét a kezét – a bátorság nem minden. Ott virít a sirjukon a gondoljrámvirág, de mióta fáj a derekam, csak néha megyek el hozzájuk...
Míg ettek, Thioren folyamatosan beszélt, míg végül úgy érezték, hogy fejük elnehezedik, és szemüket csak nagy erőfeszítéssel bírták nyítva tartani. Szinte félálomban feküdtek le aludni, és fel sem keltek reggelig.

5.
Szétszakadva


Életük Edorasban békés volt. Alcarin boldog volt itt, és örömmel végezte mindennapos munkáját, Ethilin szíve viszont nem nyugodhatott meg ilyen zártságban. Tisztában volt vele, hogy csak azért kívánkozott annyira ide, hogy aztán elkívánkozzon innen, hogy megismerje a szabadság iránti vágyat. Az új dolgok vonzották, a messzi tájak, az ismeretlen emberek. Szívében láng lobogott, és hevesebben vert szíve, ha a térképet nézegette éjjel a gyertya félhomályos fényénél. Alcarin aggódva figyelte.
Egyik este Ethilin sétálni hívta a lányt, hogy kettesben lehessenek. Sokáig sétáltak kéz a kézben, némán a Hold ezüstös fénye alatt, míg nem Ethilin megtörte a kettejük között lévő csöndet.
- Nem bírom a bezártságot, Föld Csillaga. – mondta keserűen. – Megfojt a torkomon feszülő kötél, ha nem megyek el innen.
- Ilyet ne is mondj! – kiáltott fel Alcarin. – Hát nem az neked a legnagyobb boldogság, ha velem vagy?
- Nem erről van szó, Csillag. – csóválta a fejét Ethilin. Alcarin látta, hogy kínban van. – Csak... nem bírom ezt! Én nem arra születtem, hogy egyhelyben legyek, és végezzem a dolgom. Nekem vándorolnom kell! Harc az én életem, a vad és elhagyott helyek az otthonaim, és az állatok a barátaim.
- És ki az asszonyod?
- Magányra itéltek – mondta. – De szívem mindig is érted dobog.
- Szóval elmész...
- Nem tudom, mit tegyek. Most már magam sem tudom.
- Akkor tedd azt, amit én mondok – suttogta Alcarin –, és maradj! Családunk lesz, és békében élnük - hát nem akarod ezt?
Ethilin lehajtotta a fejét, majd megfordult, és eliramodott. Alcarin nem ment utána.
Reggel ment csak haza Ethilin, és arca gondoktól volt sötét. Alcarin – miután elvégezte mindennapos teendőjét – leült Thieron mellé, aki épp egy csirkét fosztott meg tollától, s mintha valóban gyermeke volna, kifakadt neki.
- Nem tudom, mit tegyek, Thieron – mondta. – Ethilin napról napra furcsább és idegenebb lesz. Elvágyik innen, de közben érzem, hogy itt is maradna.
- Miattad akar maradni. Mondd, te szeretsz itt lenni?
- Szeretek. – felelte Alcarin, és kibámult az ablakon át a szürke, borús égre. - Végre révbe értünk, miért kéne innen elmenni?
- Ha arra kérne, elmennél vele? – kérdezte az asszony, s fölnézett a kopasztásból. Alcarin beleharapott az alsó ajkába.
- Igen, elmennék vele. Mégha szeretek is itt élni. De én inkább itt akarom marasztalni, pedig tudom, hogy szíve addig nem nyugodhat, míg ilyen rácsok között kell élnie.
- Hát akkor?
De Alcarin nem felelt, csak lehajtotta fejét, és arcára kiült az elkeseredés sötét árnyéka.

S egyik este Ethilin elhagyta Edorast. A sötétben ment, búcsú nélkül, mert nem bírt volna elszakadni a lánytól, ha mégegyszer látja – így oly csöndben mint az árnyék, kisurrant, fölült szeretett lova, Aron hátára, s ellovagolt.
Alcarin szíve ekkor sötéttel és bánattal telt meg. Szeme szomorú volt, arca sápadt, régen dolgos kezei nem bírtak többé dolgozni. Thieron szánakozva figyelte őt.
- Ne emészd magad, lányom – mondta neki. Alcarin könnyek nélkül ugyan, de fájdalmasan nézett rá.
- Hogy ne emésszem magam, Thieron? – kérdezte remegő hangon. – Hiszen még csak el sem búcsúzott. Pedig én elmentem volna vele. Ó, te önfejű Nyugatfia! – kiáltotta keserűen.
És egyik éjszaka Alcarin ugyancsak elhagyta a várost. Merészen elkötött egy lovat, pedig tudta, milyen vétek ez, s elindult ő is, bár nem tudta, hová megy.
Egészen hajnalig vágtázott, de reggel megállt, mert a ló is elfáradt, és ő is álmos volt, s már meg is bánta az egészet. Éjszakai tébolyában nem figyelt rá, hogy milyen irányba megy, így szembesülnie kellett most a szomorú valósággal: eltévedt, élelem és víz híján pedig nem sokáig élhet itt. Bosszús volt, és fájt a lába, míg a kemény földön lépdelt, szomjas volt és éhes. Magában énekelgetett hát, hogy a halál félelmét és a fájdalmat visszatartsa.

Messze, hol már rügy fakad,
Messze, hol még van tavasz.
Túl a háborún s túl a tengeren,
Messze, hol boldog élet terem;
Ott várj reám, ha tudok, sietek,
Ott várj, de lehet, hogy nem megyek.
Túl halálon és fájdalmon,
Túl Arany Napon s Ezüst Holdon,
Ott majd újra találkozunk, hiszem,
Találkozunk újra, Ethilin szívem.

Délre már igencsak elfáradt, szemébe csurgott verejtéke, lába tompán sajgott. Nagy nehezen sikerült csak visszatartania a kétségbeesés könnyeit. Este már alig látott a szomjúságtól, ajka száraz volt, és kisebesedett, nyelvét dagadtnak érezte szájában. A szédülés kerülgette, hányingere volt, muszáj volt lerogynia a földre.
Szinte azonnal mély álomba zuhant, s többé nem tudott magáról.

Ethilin fölvágtatott egy emelkedőre, s végignézett a változatlan tájon. A viharos ég kísérteties fénybe vonta az előtte elterülő mezőt, s hamarosan eleredt az eső is. Kövér, hideg cseppek hulltak alá, mintha az ég is zokogna – Ethilin szíve is fájdalmasan megsajdult.
Lova oldalába vájta sarkát, s megindult újra könnyed ügetésben. Szinte minden méter után jobban érezte magát, mintha béklyót s láncot rázna le magáról, mintha most lefoszlana róla a rabélet minden keserűsége. A messzeségben a hegyek, az erdők s tavak mind-mind az új életet kínálták, szinte hallotta is hívogató hangjukat, s ő teljesen elcsábult. De mégiscsak ott volt Alcarin, akit ő a Föld Csillagának nevez – s tudta, hogy távozásával a csillag fénye kihuny, és nem támad föl többé teljes szépségében, csak gyenge utánzat lesz, ha egy másik férfi elrabolja a szívét.
Este elérkezett egy rohani faluba, hasonlóba, amelyben ő élt valaha. Itt sem fogadták nagyobb örömmel mint Edorasban, sötét haját és komor arcát gyanakodva figyelték a házak rejtekéből az asszonyok s gyerekek, míg a férfiak – kezükben karddal vagy egyszerűbb fegyvernek használt tárgyakkal – kiálltak az útra, elébe, s ő megállította lovát. Az esőtől átázott és átfázott, de ennek ellenére is büszkén ült Aron nyergében. A falubeli férfiakkal egy kis ideg farkasszemet nézett, majd az egyik magas, tömzsi, szőke ember előrébblépett, kezében meztelen karddal, s megszólította a Közös Nyelven, mert nem volt biztos benne, hogy rohani vagy gondori ember is áll e előtte.
- Ezekben a sötét időkben nem szívesen fogadunk látogatókat – mondta. – És a rossz híreket hozókat, bebocsátást kérőket sem szívleljük.
- Tán oly nagy kérés lenne, hogy egy éjszakát falutok oltalmában töltsön egy fáradt vándor? – kérdezte Ethilin a rohírok nyelvén. A férfi fölhúzta szemöldökét, s a hátul álló két, nála fiatalabb férfire pillantott.
- És mi rá a biztosíték, hogy nem a Fehér Mágus szolgálatában állsz? – mondta, és kesernyésen elmosolyodott. – Bár annak szolgái szebb gúnyákban járnak.
- Én nem vagyok sem szolga, sem szép, viszont fáradt annál inkább – felelte Ethilin. – De, ha így alábbhagyott az udvariasság saját hazámban, hogy már a magukfajtát sem engedik maguk közé, akkor tovább is állok, és nem tartom fel többet uraságod, akinek bizonyára neve is van.
- És, ha akkora rohír és úr vagy, ahogy mondod, akkor tudnád, hogy a vendégnek illik bemutatkoznia.
Ethilin összehúzta a szemöldökét, és lenézően mérte végig az előtte álló férfit, s fiait. Most már igazán kezdett fogyni a türelme, de büszkesége túlontúl nagy volt. Végülis rászánta magát a megadásra, elvégre ő itt vendég, nem viselkedhet ilyen nagyképűen s öntelten.
Leszállt a lova hátáról, és szinte rögtön kardok meredtek felé, az egyik – a vele társalgó férfi kardja – szinte arcát súrolta. Védekezőn és csillapítóan fölemelte a kezét, és fékezte indulatait.
- Éoreth vagyok – hazudta. – Orkokat üldöztem egy csapattal, de orvtámadás ért minket hátulról, amire nem számítottunk. Szétszórt minket ez a támadás, így jutottam ide. Fáradt vagyok, megviselt és éhes.
- Add a kardod – mondta neki a vezető férfi. – Aztán a lányom elkísér fekhelyedre.
Ethilin vonakodva, dühtől elvörösődő fejjel húzta ki kardját, és mielőtt átnyújtotta volna, sokáig habozott. A vezető intésére a házak oltalmából egy magas, kecses, gesztenyebarna hajú leány lépett elő, majd miután szót váltott apjával, intett Ethilinnek, és az követte.
Egy istállóba vezette, ami kellemesen meleg volt a lovak lehelletétől, és a széna émelyítően édeskés illata terjengett a levegőben. A lány gyertyát gyújtott, és annak fényénél Ethilin tisztán látta arcát – az arca sápadt volt, szeme ragyogó kék, haja hátra volt simítva a füle mögé. Néhány pillanatig nézték egymást, majd Ethilin elfordult, és ledobta hátáról az átnedvesedett, nehéz köpenyt.
- Kaphatnék valamit enni is? – szólt hátra a lánynak. Az megrezzent, és vékony, halk hangon válaszolt.
- Igenis, uram. – ezzel elsietett.
Ethilin leheveredett a szénába, és kinyújtóztatta elgémberedett lábait, s az istálló tetőjén lévő repedésen kinézett az égre, amin már szakadoztak a felhők, és a Hold fénye hullott alá ezüstösen. Ethilin nézte, s nem tudta, hogy Alcarin valahol a vadonban ugyanezt a Holdat nézi, és közben majd megszakad a szíve.

6.
A seb

Alcarin arra ébredt, hogy ajkára esővíz csurog. Csak egy-két órát aludhatott, a feje borzalmasan fájt, és úgy érezte, nem tud mozogni. Föltápászkodott, és mohón nyelvte az ég hűs könnyeit. Mikor csillapította szomját, fölállt, és körülnézett. A mező füve kísértetiesen suttogott a szélben, s nem messze egy erdő sötétje látszott. – Oda kell jutnom – gondolta, és fölkapaszkodott lova hátára, amely nem messze ácsorgott, nagyokat harapva a vizes fűből. Alcarin erősen megkapaszkodott a nyeregben, mert borzasztóan szédült, és félt, hogy le talál esni.
Amikor beértek a sűrűbe, leszállt a lóról. Habozott. Nem akarta bevinni magával a lovat, de nem tudta, végülis mennyit kell mennie, hogy emberek közé kerüljön? Megpaskolta hát a ló csutakos, vizes nyakát, nagy barna szemébe nézett, és azt mondta:
- Köszönöm, hogy elhoztál idáig. Remélem haza találsz.
Azzal levette róla a nyerget és a kantárt, ráütött a farára, s többé rá sem nézve megindult befele az erdőbe.
Az erdő sötét volt, nyirkos, hideg és rémisztő, Alcarin szorosan összehúzta magán a köpenyt, de így is vacogott. Haja vizesen és hidegen tapadt lüktető homlokához, lába fájt és cipője átázott. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy levesse magát a földre, és zokogni kezdjen kétségbeesésében. De végül megerősítette akaratát, s megkeményítette szívét, és sétált egyre beljebb a sűrűbe, puhán, akár a fák alatt kisértetként bújkáló árnyak.
Nem bírt sokat menni, fél órányi gyaloglás után nekitámaszkodott egy fának, és kezével végigsimított verejtékcseppes homlokán. Még pár lépés – gondolta, de csak egyet lépett, majd fölkiáltott, és térdrerogyott.
Még látta, hogy az erdei kígyó – vagy ki tudja, milyen jószág? – mely belemart a lábába becsusszan az avar alá, majd elsötétedett előtte a világ.


Ethilin kinézett az istálló ajtaján, s egy kis ideig bámulta a hajnali párában fürdőző zöld mezőt. Álmot látott az éjszaka, amely nem hagyta nyugodni. Álmában csillagtalan ég alatt, több sebből vérezve saját sírját ásta, ásója csak nehezen törte át a dermedt földet, és alig látott a fájdalomtól, gyomra görcsberándult a félelemtől, mert tudta, a föld alatt olyasmit talál, amitől a legjobban fél, ami legjobban fáj neki. De csak ásott és ásott tovább, mígnem már derékig állt a gödörben, eleredt az eső, vérét belemosta a földbe. És akkor lenézett, s megpillantotta anyja, apja s nővére arcát – halottak voltak, szemük lehunyva, ajkuk kék, s zilált hajukban férgek tekergőztek. Ethilint hányinger fogta el, eldobta az ásót, meg kellett kapaszkodnia valamiben, de csak a levegőt markolta. Elesett, rá a holtakra, arcában érezte hideg lehelettüket, érezte vállán csontos kezüket, ahogy húzzák le, maguk közé, és ő hiába védekezett, nem tudott, nem tudott szabadulni...
Verejtékben úszva ébredt szörnyű álmából. Mit jelenthetett ez a riasztó, képtelen képsor?
Hamarosan a vacsorát hozó lány tűnt fel, kezében egy tányéron friss kenyérrel és vajjal. Ethilin nem nézett rá, hagyta, hogy az letegye az ételt a földre, s távozzon. De a lány nem ment el.
- Éoreth úr – mondta halkan, remegő hangon. – Apám úgy kívánja, hogy egy óra múlva légy házánál, mert beszélni óhajt veled.
- Beszélni? – nézett végre a lányra Ethilin, és fanyar vigyor suhant át arcán. – Tán még mindig nem hisz nekem?
- Nem erről van szó, uram – nyögte kínnal a lány. Ethilin élvezte, hogy a lány nem mer rá nézni, és hangjából árad a félelemmel vegyes csodálat.
- Hát miről? Nem tetszik az arcom? Vagy a beszédem?
- Uram, egyen egy keveset, mert szüksége lesz az erejére.
Ethilin beleharapott a fehér cipóba, és teliszájjal kérdezte a lánytól:
- No, és neved is van?
A lány elvörösödött.
- Jerina.
- Hát akkor szervusz, Jerina – mondta Ethilin –, egy óra múlva találkozunk, nemde?
Jerina elsietett, s Ethilin nézte, amíg el nem tűnt a szeme elől. Ekkor a fiú fölidézte Alcarin vonásait, és magában összehasonlította ezzel a lánnyal. Látja e viszont azt a fényesen ragyogó Csillagot...?
Egy óra múltán ott volt a város főterén, fölényesen és büszkén nézett az őt bámuló asszonyokra, a háta mögött összesúgó öregekre. Élvezte ezt a helyzetet, de félt is, az álmától s a céltalanságtól. Bele kell törődnöd – unszolta magát – Bele kell törődnöd, hogy ők meghaltak, s te egy kósza vagy, nem adhatod fel!
De hova menjek?! – kiáltott fel benne egy hang minduntalan. – Hol lel szívem nyugalmat, s hol érem el célom? Mi a végzetem?
Ekkor föltűnt Jerina s apja, a lány lehajtott fejjel, a férfi közömbös, érzelemmentes arccal.
- Jöjj, Éoreth – mondta. – Mutatnom kell valamit.

Alcarin szörnyű fejfájással ébredt, és lába is tompán sajgott. Kinyitotta a szemét, és fekve szemlélte az őt körülvevő világot. Egy barlangban lehetett, sötét volt, de kintről madárcsicsergés hallatszott be. Alcarin fölkelt, de rögtön vissza is rogyott, mert lábába belevágott a fájdalom. Megnézte a sebet: két kis fog nyom volt, behegedve.
De hogy került ide? És ki szívta ki a mérget a sebből? Mert az biztos, hogy nem csak úgy magától távozott...
Hirtelen egy magas, köpenyes alak lépett a barlangba. Alcarin ösztönösen rándult egyet, s hátrébb húzódott. A jövevény levette csuklyáját, s a lányra nézett.
- Lám, fölébredtél végre – mondta. Alcarin egy szikár, sebszántotta arcot látott, a férfi középkorú lehetett, szürke haja összekötve hátul, szeméven tüzes csillogás. Alcarint Ethilinre emlékeztette ez a férfi – az ő barátja is ilyen lesz majd, ha megöregszik.
A férfi két véres nyúl-tetemet dobott a földre, majd sáros, fekete köpenyét is levette hátáról. Alcarin sóvárogva meredt a nyuszikra, és gyomra is hangosan tiltkozott a további éhezés ellen. A férfi leült Alcarin elé.
- Éhes vagy? – kérdezte.
- Igen.
- Akkor halljam: ki vagy te, és miért kószálsz ebben az erdőben, ami nem éppen magadfajta ifjú lánykáknak való?
Alcarin belenézett a férfi szürke szemébe, és az sokkal barátságosabb volt, mint tulajdonosának hangja. Mégis úgy gondolta, jobb, ha teljesíti a kérését ennek a férfinek, mert teljes mértékben Ethilinhez hasonlította, ki nem szerette, ha ellent mondanak neki.
- Eltévedtem, és idekeveredtem – mondta hát. – Kaphatnék enni valamit? Mert már régóta egy falatot sem ettem...
- Előbb mesélj magadról. – unszolta a férfi.
- De éhes vagyok! – kiáltotta Alcarin, mert már kezdett türelmetlen lenni a gyomrát kínzó éhségtől. A férfi fölhúzta bozontos szemöldökét. Alcarin elszámolt magában tízig, és sóhajtott. – Na jó. Kezdje sütni azokat a nyulakat, és akkor beszélek. De, ha nem, akkor akár meg is ölhet.
A férfi komoran elmosolyodott, tüzet rakott, és elkezdte nyúzni a nyulakat. Alcarin fölhúzta térdeit az állához, és átkulcsolta a két lábát. Fázott és éhes volt, és hiányzott neki Ethilin – ez a férfi viszont nem bántotta eddig, és itt legalább száraz helyen van.
A tűz halkan pattogott, fénye betöltötte a barlangot, és megvilágította a férfit. Alcarin figyelte, és örömét lelte abban, hogy figyelheti. Az ő arca árnyékban maradt.
Mikor a nyúl megsült, s illata betöltötte a kis helységet, Alcarin előmerészkedett az árnyékból, és kiéhezetten esett neki az elétartott húsdarabnak. Mikor csillapította éhségét, mindjárt jobban érezte magát, bár szemei mintha maguktól le akartak volna csukódni.
De megtartotta ígéretét, és őszintén felelt minden kérdésre.
- Alcarinque a nevem. Tizenöt éves vagyok, rohani. Szüleim meghaltak.
- De hogy vetődhet erre egy ekkora lány? – kérdezte megint a férfi, ki nem árulta el még nevét sem.
- Téboly, őrültség vezérelte gondolataimat, mikor elindultam – felelte Alcarin ásítva. – Olyan őrültség, amit nem bánok. Így kellett történnie. Én Csillag vagyok, és míg meg nem halok, a végzetem, hogy az ürességben keressem meg elvesztett részemet.
- Nézd meg az igazi csillagokat, Alcarinque – mondta a férfi, fölállt és elindult ki a barlangból.
Az ég sötétkék volt, néhány csillag viszont már fönnt pislogott kedvesen, és Alcarin megnyugodott, hogy ilyen ismerős vándorok kisérik lépteit. Nem tudott elnyomni egy sóhajt. Szólni akart, de a fáradtság mint forró dunyha omlott rá, s nem bírta a lába – elesett volna, ha a férfi nem fogja meg. Amaz bevitte a barlangba, lefektette a földre, és szeme elégedetten megvillant. Végül ő is nyugóvóra tért, s a barlanra rátelepedett a puha csönd.

Alcarin hajnalban ébredt, és csak akkor mert mozdulni, mikor hallotta, a férfi egyenletes, mély szuszogását. Fölkelt, és oly csöndben, ahogy csak tudott, megindult a barlang szája felé, ahonnan sápadt derengéssel látni vélte a Holdat. Még utoljára visszanézett, és elöntötte a szabadság mámora, így nem figyelt lépteire, s következő lépésénél nagyot reccsent egy faág. A férfi úgy pattant föl, mintha tüzes vaslapra feküdt volna, és meghökkentő frisseséggel eredt a lány nyomába. Alcarinnak fájt a lába, és fáradt volt, így a férfi utolérte, és Alcarin hiába kapálódzott, hiába tépte, marta a férfi kezét, ahol érte, az nem engedte el, hanem könyörtelenül visszavitte a barlangba, durván ledobta a földre, és rákiáltott.
- Én mentettelek meg, érted? A sebed... a sebedet ki gyógyította meg szerinted? Itt maradsz, társaságom leszel, idővel asszonyom – sosem mész el innen!
Alcarin remegve és csodálkozva nézte megmentője szemét, amelyben vad téboly lángja lobogott.

7.
Úton

Ethilin követte a vezért s leányát, bár szívében félelem csírázott. Mi lehet az, ami miatt ez az ember hivatja őt, ahelyett, hogy útjára engedné, ahogy kérte?
Jerina rámosolygott félszegen. Mintha bocsánatot kérne. Ethilin végképp összezavarodott. Próbált valami olyanra gondolni, ami nem kínozza... De csak az álom járt az eszében, csak Jerina és Alcarin, s a vezér közömbös, mégis sokat mondó tekintete...
Fölnézett az égre, amelyen viharfelhők gyülekeztek, a nap gyöngén sütött, és hirtelen megdörrent az ég. Hova mennek?
Egy szelíd emelkedő tetején álltak meg. Jerina lehajtotta fejét, Ethilin pedig elsápadt. Messze, pár mérföldnyire hatalmas ork sereg közeledett a kis város felé. Ethilinnek nem kellett látnia s hallania őket ahhoz, hogy tudja, felhergelt, kiéhezett, vérszomjas mind. A fehér kezes orkok. De mi köze van hozzájuk?
- A városomat jönnek eltüntetni – mondta a férfi, és arca eltorzult a fájdalomtól.
- Látom – felelte Ethilin. – De talán nem kéne megvárni, míg ideérnek...
- Mikorra érnek ide, mondd? – szegezte neki a kérdést a vezér, és szemében valami félholt remény csillant. – Neked tudnod kell, milyen gyorsan haladnak... Jerina – fordult leányához –, lányom, menj te is a többiekkel.
- Mikor jöttök utánunk? – sápadt el Jerina, és nem mozdult. Apja viszont csak intett neki.
- Nos? – faggatta újra Ethilint. – Mennyi idő míg ideérnek? Mennyi időm van népem biztonságba helyezésére?
Ethilin gondterhelten felsóhajtott, melege lett, majd rögtön fázni kezdett – mintha valami láz kínozná... Fejében mintha követ törtek volna, egész testén átfutott valami bénító érzés... hiszen ő nem tudja... honnan tudja...
- Két óra... két óra biztos kell nekik – hazudta, lelkiismeretfurdalással lelkében. A férfi arca fölvidult, megkönnyebbülten sóhajtott.
- Két óra sok idő... az asszonyok és az öregek már elindultak... megyünk mi is.
- Várjunk csak! – kiáltotta Ethilin. – Mi az, hogy mi?!
- Bocsáss meg – mondta a férfi, de hangja nem kért bocsánatot –, de úgy gondoltam, hogy velünk tartasz. Hogy a lányommal tartasz.
Ethilin összehúzta szemöldökét, s nem válaszolt. A férfi elindult sietős léptekkel visszafelé, ő követte, de előbb még visszanézett – s az orkok jóval közelebb voltak... Gyorsan haladtak, mintha az égen átcikázó villámok lettek volna ostoraik, és a fülükbe belemaró dörgés teremtőjük parancs-szava...
A város kiürülten félelmetes volt. A szél vadul tépte a házak rozoga tetejét, fölkapta a föld porát, elárasztva vele a levegőt.
Ethilin kivezette az istállóból lovát. Mielőtt fölszállt volna, valaki kezét érezte vállán.
- Elmész? – kérdezte a valaki Jerina hangján. Ethilin komoran elmosolyodott.
- Tán maradnom kellene?
- Tán igen. – Jerina boldogtalanul elmosolyodott, és erősen megragadta Ethilin kezét, ő viszont kitépte magát a lány görcsös szorításából, s megrázta a fejét.
- Majd valaki más lesz az, kinek szerepét nekem szánod – mondta neki, s mint bátty húgát, arcát úgy simogatta meg, majd fölült lova hátára. Rá emelte tekintetét utoljára Jerinára, aki sokáig nézett még vágyódva utána, majd elvágtatott.

Alcarin a nap kelte után ébredt nyugtalan álmából. Fogvatartója szeme megvillant, ahogy meglátta őt ébredezni, és rögtön ott termett mellette. Alcarin összepréselte ajkát, s elszántan meredt a férfi szemébe.
- Jót aludtunk? – kérdezte amaz kedves hangon, és elmosolyodott.
- Jót.
- Éhesek vagyunk?
- Azok.
A férfi – ijesztő, bárgyú mosolyával arcán – fölkelt, s kisétált a barlangból, de mielőtt még Alcarin föllélegezhetett volna, visszajött, kötéllel a kezében, és Alcarin hiába ellenkezett, minden erejét beleadva, a férfinek sikerült őt megkötöznie, majd elégedetten távozott.
Alcarin összekucorodott, feszegette a köteleit, amik belemartak a húsába, és kínlódva próbált szabadulni. A hasa fájdalmas görcsbe rándult, szeme előtt karikák táncoltak, verejtéke szájába folyt homlokáról. Hirtelen olyan heves hányinger fogta el, hogy előre kellett görnyednie.
Amikor kínja kissé enyhült, lekuporodott a sarokba, és lehunyta a szemét. Érezte, testében valami változott. Hasából egy forró, meleg áramlat kezdett el terjedni, és ez szétáradt egész testében, megborzongott, újra izzadni kezdett, és fájdalmában felnyögött.
A férfi hamarosan visszatért, de nem ment oda hozzá, hogy köteleitől megszabadítsa. Élesztgette a tüzet, a magával hozott madarat megkopasztotta majd nyársa tűzte, és míg az sült, leült a tűz mellé, kardját élesítette, és halkan énekelt magának. Alcarin nyöszörgött, de fájdalmai hamarosan elmúltak.
A férfi végül leszedte a madarat a tűzről, és odament hozzá, mosolyogva, s szájához tartotta a húst. Alcarin hiába volt éhes, megrázta a fejét, és dacosan nézett fel a fogvatartójára, kinek hirtelen eltűnt a mosolya, s arca eltorzult a hirtelen támadó dühtől. Egyik kezével megragadta Alcarin haját, és hátrahúzta fejét, másikkal a húst tömte bele szájába, s a lány hiába szorította össze száját, ő erős volt, és sikerült beleerőltetni néhány falatot. Alcarin viszont nem nyelte le, hanem arckon köpte vele a férfit, aki erre arcul ütötte, de oly erősen, hogy Alcarin megszédült, és majdnem hátraesett. Sápadt arcán vörösen égett a kéz nyoma.
- Ha nem, hát nem – mondta a férfi dühösen, majd megváltozott arckifejezése, mosolyogva ült le a földre, s ámulattal bámulta Alcarin arcát s testét. Ezek a hirtelen támadt személyiségváltozások megrémítették Alcarint.
Éjjel, mikor a férfi már aludt, ő nem tudott aludni az éhségtől. Szemét belefúrta a sötétségbe, s gondolkodott.
Napjai kínzó egyhangúsággal teltek. Reggelente megismétlődtek rosszullétei, napközben feküdt a hideg, nyirkos köveken, a férfi estefelé engedte csak el néhány rövid órácskára. Ilyenkor kinn ült – természetesen felügyelettel... – s a csillagokat bámulva törte fejét, hogyan szabadulhatna, és vajon mi lesz azután, ha szabadul? És egy ilyen estén döbbent rá arra is, hogy terhes.

Ethilin gyomra fájdalmas görcsbe rándult. Le kellett szállnia lova nyergéből, de térde nem bírta, leroskadt a földre. Szeme üvegesen tapadt a messze égő tűzre.
Oda értek az orkok. Oda értek...
A földet vér öntözte, tűz égett, vad, fájdalmas kiáltások keveredtek, és a halál vihar-alakban énekelte hideg, sötét énekét.
Ethilin kisimította vizes haját szeméből, és beleharapott az ajkába. De végül megrázta a fejét. Mit tehettem volna, gondolta. Lett volna rá módjuk, hogy elmeneküljenek, ha én nem vagyok itt, és nem hitetem el velük, hogy még van idejük, van még remény rá, hogy a betegeket és az öregeket is fájdalom és megerőltetés nélkül vigyék el biztonságba?
Kínozta a lelkiismerete, míg napokon át csak lovagolt, nem törődve már saját szükségleteivel – csak akkor evett, mikor már nem bírta teste az éhezést, de akkor is csak keveset, aludni csak pár órát aludt hűvös hajnalokon.
Célja megint homályba hullt...
Gyöngéd szerelemmel gondolt Alcarinra, de csak úgy, mintha a lány egy emlék lenne, kinek szerelme már elenyészett, akkor, mikor Ethilin elszakította magát régi életétől. Belenyugodott már, hogy ez csak egy emlék – de hogy mit cselekedett volna, ha tudja, gyermeke fog születni, Alcarin erre nem kapott választ a csillagoktól.

8.
Szabadság és fogság

Alcarin egy héttel azután, hogy fogságba esett, szökést kezdett tervezni. Nem tudta, sikerülhet e, reménytelen vállakozásnak tűnt, de, ha meg is hal az is jobb, minthogy itt marad és élete monoton lassúsággal pereg le, vagy a férfi hirtelen támadó dühében félholtra veri.
Egy alkalommal a férfi elvitte egy tóhoz, hogy megmosakodhosson. A tó fölé egy szikla magasodott, és, ahogy Alcarin látta, barlangos, vagyis lehetősége van rá, hogy ott elbújjon, ha sikerül a terve. A mosdásnál elhitette a férfivel, hogy nem tud úszni, így csak a víz parján mosta meg arcát s kezét – ami szemmelláthatóan dühítette a férfit.
De most majd beljebb megy, s bele fog fulladni a vízbe. Látott a vízben egy örvényt – hogy hogy került egy ilyen erdei kis tóba, nem tudta, de ott volt, s ő kiváló úszó lévén bízott benne, hogy ha az ellepi, neki sikerült a víz alatt a barlangokhoz jutnia.
Egyik nap így szólt hát a férfihez:
- Kérlek, vigyél el a tóhoz. Muszáj megfürdenem.
- Jó, Alcarinque – hagyta rá a férfi közönyösen, de aztán elmosolyodott. – Jó.
Alcarin remegett, mikor meglátta a tavat, de erőt vett magán. Nem visszakozhatsz – mondogatta magának – Már a kicsi miatt sem. Egy életért felelsz.
Leküzdötte az undorát, levetkőzött a férfi szeme láttára, s belegázolt a vízbe, mígnem nyakig bele nem merült. Ott volt az örvény, nem messze tőle. Észrevétlen arréb lépegetett, beljebb, hol már nem ért le a lába, s hirtelen megérezte, hogy az örvény megragadja, s le húzza. Vett egy nagy levegőt, s engedett az örvénynek. A víz alatt küzdött az ereje ellen, feje szét akart pattanni, tüdeje levegő után sóvárgott.
De sikerült, és amilyen gyorsan csak tudott, úszott a barlangokhoz, bár keveset látott a víz alatt s szemét amugy is csípte amaz. De sikerült.
Tényleg volt barlang, méghozzá egy száraz barlang, nem túl nagy, de neki pont megfelelő. Behúzódott oda, és reszketett, mert csak most hatolt el elméjébe, mit is tett.
Valamikor éjjel ébredt – észre sem vette, hogy elaludt. Óvatosan belecsúszott a vízbe, s kiúszott a tóba. Néma csönd volt. Látta ruháját a csillagok gyönge fényénél a parton. Szétszaggatva, rogyosan, de mégis ruhák voltak. Kiúszott a partra, s fölöltözött. Hirtelen valami nagy ugrott reá, és a földre teperte. Forró lehellete Alcarin arcába vágott.
- Szökni próbálsz, mi? – sziszegte egy hang, dühtől remegően. Alcarin viszont már nem bírta volna elviselni, hogy újra fogságba essék. Belekarmolt a férfi arcába, vállába harapott, és gyomrába rúgott. Amaz fölüvöltött fájdalmában, és elengedte, s ő kihasználva ezt rohanni kezdett, de olyan fürgén, mint ahogy még sosem.
Rohant, míg ki nem ért az erdőből, de ott is csak egy pillanatra állt meg, hogy kifújja magát. Nem akarta megkockáztatni, hogy a férfi utána eredjen. Rohant, rohant, míg pirkadni nem kezdett, s míg bírta erővel. Ekkor összerogyott.
A szökés azonban sikerült. Sikerült.

Míg Alcarin újra szabad lett, Ethilin fogságba esett, noha ugyanolyan magányosan járta útját, nem is találkozva eleven lélekkel a végtelen mezőn. Bár fanyar jókedve nem hagyta el végleg, nem volt kedve örülni semminek. Nem félt a haláltól, mert a halál lett volna az, ami kirántja őt ebből a szörnyű fogságból, saját gondolatainak fogságából. Csak a halál képes szétvágni ezeket a láthatatlan, de minden földi anyagnál erősebb rácsokat, gondolta, s gondolatai e körül forogtak ezentúl. Hogy lehetne asszonnya, gyermeke? Mit számít az? Minden nő, kinek szívét elrabolta, halott – ki így, ki úgy.
Éjjel nem tudott aludni. A tűz már csak pislákolt, hideg volt az éjszaka, de ő nem fázott. Ült, s meredt maga elé, szeme üveges volt és tekintete zavart. Majd hirtelen fölnézett, és gúnyosan elmosolyodott.
- Ide jutottam – mondta hangosan. És hirtelen, alaktalanul egy mély hang válaszolt szavára.
- Ide. És már nem tudsz megállni a lejtőn – egyre mélyebbre, s mélyebbre fogsz süllyedni. – mondta a hang. Ethilin ugyanolyan torz vigyorral arcán bólintott.
- Érdemes még élnem, nem? – kérdezte, és kacagott. – Hátha még megölök másokat is! Hát mi vagyok én? Kezemhez vér tapad – pedig kardom még nem mártózott vérben.
- Igen. Ez vagy te. Szánalmas.
- Hát nem vagyok harcos? Kósza? Hős?
- Eddig ezt hitted...?
- Már nem tudom, mit hittem, és, hogy most mit higgyek.
- Nincs miben hinned. Már senki nincs, aki szeretne.
- És én sem szeretek már senkit?
- De. Valakit szeretsz. Azt megtagadod. Magadat már nem szereted. Hát mit szeretnél?
Ethilin beletúrt koszos, csimbókos hajába. Mit szeretne?
- Nem tudom.
- De tudod. Szeretnéd visszapörgetni az időt, nem igaz? Szeretnéd, ha azok, kiknek te okoztad a halálát, még mindig élnének. Gyilkos vagy, nem igaz? Élned kéne, mi? Amikor megöltél embereket. A családod. A szerelmed. A gyermeked.
- A gyermekem... – ismételte fásult hangon Ethilin, föl sem fogva, mit mond.
- Nincs miért élned. Miért pusztítod még magad körül az életet? Végezz magaddal. Gyerünk!
- Igen. Ez az egyetlen megoldás – bólintott Ethilin.
- Akkor gyerünk, gyerünk! – a hang már önkivületben üvöltötte ezt. Ethilin előhúzta kardját hüvelyéből.
- És... – mondta, s lázas tekintetét a pengére szegezte –, és, ha meghalok, akkor mi változik?
- Senkinek nem fogsz hiányozni. Mindenki örvend, ha megtudja, a gyilkos – nincs többé!
- És, ha mégis...? Ha mégis van még valaki, akinek szüksége van rám?
- Csak áltatod magad!
- Hallgass! – kiáltott fel Ethilin, és felpattant. – Hol vagy?! Miért kínzol?! Hallgass, elegem van belőled! Többet ne merészelj beférkőzni a fejembe!
Ethilin fölüvöltött, s kardját elhajította. A hang nem is szólt többet.

9.
Helm-szurdok

- Alcarin! Alcarin, hát tényleg te vagy az?
Alcarin kinyitotta a szemét, és zavartan nézett körbe a feléhajoló öreg arcokon. Aztán pillantása egy mosolygó, könnyező asszonyra esett.
- Thioren! – kiáltotta boldogan, és átölelte az öreget, ki alig győzte erős karjait lefejteni magáról, hogy jobban megnézhesse.
- Kislány, hát merre jártál? És merre van a fiatal úr? Hiszen utána szöktél el...
- Nem... nem tudom... – felelte lehűtött lelkesedéssel a lány, és szomorkásan elmosolyodott. – Viszont... van valami... amit el kéne mondanom... de csak neked.
A többi asszony szétszéledt, Thioren pedig figyelmesen csillogó szemmel várakozón nézett Alcarinra, aki még így is csak suttogva merte elmondani boldog-boldogtalanságát.
- Azt hiszem.. szóval nem biztos, csak hiszem, hogy... hát... terhes vagyok. – nyögte zavartan, és reménykedve elmosolyodott. Thioren összecsapta két nagy, száraz tenyerét, majd mindkettőt szája elé kapta.
- És most mi lesz, Alcarin? – suttogta. Alcarin sóhajtott.
- Nem tudom. Ha kell, hát egyedül nevelem fel a kicsit. Mit tehetnék? Nincs értelme még a holnapon törni a fejem.
- Ha egyáltalán lesz holnapunk... – motyogta sötéten maga elé az asszony. Alcarin fölhúzta a szemöldökét.
- Miről beszélsz?
- Nagy szerencséd volt, hogy mi találtun rád, s nem egy ork-csapat. – nézett rá komoran Thioren. - A Helm-szurdokba tartunk. Háború lesz, Alcarin. Véres háború...

A Helm-szurdok bátorítóan és büszkén magasodott elibük. Alcarin biztonságban érezte magát már a közelében is, hiába szaladt ki még a vér is ajkából, arcából Thioren szavai hallatán pár órával ezelőtt.
A barlangok szépsége pedig még gondjait is feledtette vele. A ragyogó kövek elkápráztatták, szép szeme nem tudott betelni a látvánnyal. Még mosolygott is, noha könnyei is folytak közben – ezt észre sem vette. Az öregek s nők, kik közelében ültek vagy ácsorogtak, szánakozva, sajnálva nézték őt, ahogy könnyes tekintete a messzeségbe réved, ajkán a szomorú, reménykedő mosoly, s kezével hasát simítja, benne a növekvő életet...

Alkonypír. A nap még egy utolsó pillantást vetett a megkínzott földre, utolsó fénye még reményt csepegtetett a kétségbeesettek szívébe, s utolsó langyos fuvallata, mely furának hatott az ősz végén, megsimogatta a hideg arcokat, és fölszárította a könnyeket.
Alcarin fölkapaszkodott az íjászok mellé, és kikémlelt. Még mozzanatlan volt a táj, súlyos csönd telepedett rá, akár nehéz dunyha. A férfiak mellette feszülten álltak, nem is figyeltek apró, karcsú alakjára. Hirtelen az egyik férfi – ha férfinek nevezhető egy tizen egynéhány esztendős fiú – fölkiáltott.
- Ott egy lovas!
Alcarin belefúrta szemét a szürkületbe, és szíve nagyot dobbant. Ismerős volt neki az a lovas, oly nagyon ismerős...
Könnyekre fakadt.
Csak nem valóra vágyik az, mire vágyott, miért reménykedett?
A háború összes nyomasztó és sötét gondolata háttérbeszorul elméjében, boldogságtól megőrülve pattant fel, és rohant lefele, nem törődve a kiáltásokkal és rosszalló pillantásokkal. Könnyei függönyén keresztül már nem is látott, lépteit nem ügyelte eléggé, így megbotlott. Fájdalom hasított először a hátába, aztán lábába, arcán egy vágás égett, majd mikor végre nem zuhant tovább, hasában elviselhetetlen fájdalmat érzett, hol erősen hasogatva, hol tompán sajogva.
Mikor magához tért, újra érezte a fájdalmat. Felnyögött. Egy kérges, öreg kezet érzett forró homlokán, majd hűs vizet, ami kissé lecsillapította.
- Miért vagy ilyen felelőtlen? – hallotta valahonnan messziről Thioren aggódó hangját. – Elvesztheted a gyermeked, ha ilyeneket művelsz, és magadnak is csak ártasz...
- Hol van?! – vágott közbe zihálva Alcarin. Föl akart ülni, de Thioren szelíden visszanyomta a barlang hideg földjére. Alcarin felzokogott. – Tudom, hogy itt van, vigyetek hozzá, kérlek!
- Alcarin, kicsim... – kezdte zavartan Thioren. Alcarin viszont nem hagyta szóhoz jutni.
- Eljött hozzám, ugye? Itt van, ép, és még mindig nagyon szeret engem. Még erősebb és férfiasabb lett, mint amilyennek utoljára láttam, igaz? – mosolygott. – Hogy fog örülni, amikor megtudja, hogy apa lesz!
Thioren felzokogott. Alcarin végre visszatért a földre, és észrevette kedves öreg barátnéje viselkedését. Felkönyökölt, és megrázta a fejét.
- Ugye nem? – nyögte könnyekkel küzködve. – Ugye nem... halt meg? – suttogta elhaló hangon.
- Nem – felelte Thioren. – Nem halt meg, de már nem is él.
- Hogy érted ezt?
- Már nem az, akinek megismerted, kicsim.
Alcarin megint megrázta a fejét.
- Nem hiszem el, amit mondasz! Nem is értem! Látni akarom, érted? – görcsösen belekapaszkodott Thioren ruhájába. Az gyöngéden megsimogatta a lány verejtékező, szép arcát, és felsóhajtott. Kinn már folyik a háború, de itt bent, ezt az ifjú lányt most nem is foglalkoztatja.
- Elviszlek hozzá – mondta hát. – De csak mert látom, nem nyugszol addig, míg nem láthatod. Vigyázva gyere, nehogy megsérüljetek – tette hozzá, s arra gondolt, hogy a testét megtudja óvni, de a lelkét nem.


10.
Ketten

Alcarin lassan, zihálva követte Thiorent át a barlangon, egy távolabb eső kis részbe. Míg ment, figyelte a többi embert. Anyák szorították magukhoz felfelsíró gyermekeiket, öregek gubbasztottak a falak mentén, szemükben semmi remény. De Alcarin fel sem fogta, miért vannak itt, miért sírnak, miért tekingetnek félve fölfelé.
Őt csak Ethilin érdekelte. Ethilin, akit most meglátott, aki most a sarokban kuporgott, akár az öregek, s nem moz

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére