fbpx
 
 

Sesy Olórea: Novtilion története

Legyen tünde neve!

Hóvihar volt.
A jeges szél vadul tépázta a fákat, s az erdőben magányosan ácsorgó kis házat szinte már belepte a hó. Ablakában halovány fény derengett, egy kis gyertyácska gyönge fénye.
Nem sok bútor volt a házban, csak egy asztal, egy szék és egy ágy, amiben egy szépséges nő vájúdott. Sápadt arcán izzadtságcseppek csillogtak, és szőke haja csapzottan hullott a szenvedéstől eltorzult arcába. Az ágy mellett, a széken egy öregasszony ücsörgött, és egyenletesen simogatta a nő reszkető kezét. Az ablaknál egy magas férfi állt, összeszorított ajakkal, komoran. Hiába volt nagy harcos, nem volt bátorsága a szenvedő feleségére nézni.
Az idő oly lassan haladt, hogy mikor a hajnali fények derengeni kezdtek, a férfi úgy érezte, hogy már legalább tíz éve várakozik. Keservesen fölsíró gyermekét gyöngéden magához szorította, és szeme boldogan csillogott. Felesége zihálva megpróbált fölülni, de visszahanyatlott a párnára, s a fájdalom árnyéka suhant át arcán.
- Olyan, mint te, Sindamet – suttogta. – Neveld fel, neveld büszkének és bátornak.
- A szemei olyan szürkék, mint a tieid – felelte erre Sindamet, habár szívébe mély fájdalom hasított felesége szavai hallatán. – Mi legyen a neve, kedvesem?
- Legyen tünde neve! Hiszen oly gyönyörű...
A nő nem tudta befejezni a mondatot, szavai nyögésbe torkoltak. Az öregasszony hideg vízbe mártott kendővel törülgette forró arcát, de közben kétségbeesett pillantást vetett Sindametre. Aztán egyszercsak az ifjú nő lehunyta a szemét, és többé nem mozdult. Az asszony megtapintotta a nyakán az ütőeret, majd zokogva rogyott az ágyra. Sindamet nem szólt, és nem sírt, csak nézte a szép feleségét, majd nézte a gyermeket. A kislány békésen szundított karjaiban.
- Novtilion... hát, egyedül maradtunk, kicsim – suttogta, majd a gyermeket az ágyra helyezte a halott nő mellé, utojára megcsókolta feleségét, s szónélkül kiment a szomorú, rossz emlékű házból.

Hat év múlva halt meg a kis Novtil nagyanyja, és ekkor Sindamet teljesen egyedül maradt a lányával, aki lassan már felcseperedett. Nagyon sovány volt, de izmos, sötétszürke szemei elszántan izzottak sápadt arcában, és kortársaihoz képest túlságosan is komoly volt. Mivel jórészt egy férfi nevelte, megtanult vadászni, vívni, lovagolni, sőt, már a nyomolvasással is ismerkedett. Apja kicsit tanítgatta quenyául is, de aztán abbahagyták a tanulást – Novtilt jobban vonzotta az erdő, a harc.
Ez időben már Minas Tirithben éltek. A kőváros minden pontját remekül ismerte, és merészen el is hagyta a várost alkonyat után, nem is egyszer.
Viszont ezidőtájt semmi olyan rendkívüli nem történt vele, amiről illene beszámolni, egészen huszonkét éves koráig. Ekkor ismerkedett meg egy ifjúval, akivel rögtön egymásba szerettek. A férfi katona volt, vad és szilaj, nyughatatlan. Novtillal sok éjt s sok nappalt átbeszélgettek, és a fiú tanította a lányt – olyan dolgokra, amiket nem volt alkalma megtanulni. De aztán a fiú elment, még csak el sem köszönt Novtiltól. A lány két éjszakát átsírt, majd a harmadikon már csak dühöt érzett. Úgy érezte, minden férfi becsapja, és ezért olyan hűvös lett, mint egy dermedt téli éjszaka. Büszkén és fenségesen járt-kelt, haját nem fogta össze, csak hagyta, hogy vékony vállára omoljon, és, ha egy férfi rámerészelt nézni, azt szürke szemének egy pillantásával leintette.
Egyik nap, mikor már a nap lebukott a hegyek mögé, szobájában ült, s kardját forgatta. Sindamet – ki időközben megöregedett, és egykor sötét haja mostmár deres volt, szemében pedig nem csillogott a régi tűz – belépett, és szónélkül leült mellé az ágyra. Novtil nem nézett rá.
- Leányom... – kezdte a férfi, és ő sem nézett a lányra. – Egy időre el kell mennem.
- Hova?! – kiáltott fel Novtil.
- Nyugodj meg, kicsim – nyugtatgatta apja mondhatni derűs hangon, de arca gondterhelt maradt. – Hamar visszajövök.
- Nem akarom, hogy elmenj! – kiáltott fel újra Novtil, és fölpattant. Sindamet lehajtotta a fejét.
- Én sem akarok elmenni. – felelte. – De, ha muszáj...? Kérlek, nagyon vigyázz magadra.
- Mikor jössz vissza? – suttogta Novtil, és szemében egy könny csillogott. Miért hagyja el mindenki?!
- Két hét. – válaszolta lassan Sindamet, és nem igazán akaródzott neki a lány szemébe nézni. – Várj rám! Két hét múlva, mikor a nap utolsó sugarai bearanyozzák Minas Tirithet - akkor fogok megérkezni, és többé nem hagylak el. Itt van ez a medál – nyújtott át egy bőrláncot, min egy kis zöld kő ragyogott a lemenő nap fényében – Itt leszek. Igérem.

Novtil két hét múlva hiába várta apját. Utána minden este kiállt a város kapujába a nap vöröslő fényébe, és érzelemmentes arccal kémlelte az utat. Egy év múlva hagyta csak abba ezt a szokást, mikor megértette, apja soha többé nem tér vissza.
Egyik nap viszont egy szakadt ruhás, koszos ember kopogtatott háza ajtaján – apjáról hozott üzenetet.
- Mit tud róla?! – támadt rá vadul Novtil, és görcsösen a férfi köpenyének tetejébe kapaszkodott. Az megértette érzelmeit, és nem fejtette le magáról a kezeket.
- Meghalt. – mondta. Novtil eleresztette, és hátrált egyet. – Sajnálom. – tette hozzá még a férfi. Novtil megrázta a fejét, és hitetlenkedve bámult rá..
- Nem igaz! – tört fel belőle a zokogás. – Nem igaz, nem! Azt igérte hazajön! Amikor a nap nyugovóra tér, akkor ő is hazajön! Megigérte, megigérte!
- Megértem a kifakadását. – válaszolta csöndesen a férfi. – De ne okolja apját. Mordor orkjait nem láthatta előre.
- Hagyjon békén! Ne folytassa! – kiáltott Novtil sírva.
- Muszáj, hölgyem. De mégsem -, hogy lássa, én nem akarok rosszat, most elmegyek. Az apja igazán bátor katona volt. Sirassa, de gondoljon rá szeretettel. Ég áldja.
A férfi már rég elment, de Novtil még mindig ott állt az ajtóban, könnyei is elapadtak, és ugyanolyan arccal bámult a messzeségbe, mint huszonhárom évvel ezelőtt apja tette felesége haldoklása közben.

Nyolc év telt el, s Novtilon még sem látszott az öregedés jele. Szemei ugyan fáradtabban ragyogtak – de ragyogtak, fiatalosan, és arcát sem értintette meg annyira a kor. Ez nem lepte meg – hisz apja tudatta vele, hogy származása szerint dún-adan -, de nem is tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Viszont utálta Minas Tirithet a rossz emlékek miatt, a magány és az évek lassú pergése miatt. Így egy nap összecsomagolt, és lova – Gwath – hátán örökre elhagyta a várost.
Észak felé lovagolt, élvezte a szabadságot és a természetet, élvezte, hogy a szél körülöleli a testét, és élvezte, hogy kardja ott van az övén. Kilenc éve most először érzett teljes megnyugvást és egy kis örömöt.
Az Anduin mellett haladt, gyönyörködött a hatalmas folyamban, és boldog volt. Nem is vette észre, mikor lett az, de az volt. Nem tudta okát, de nem is volt az baj. Boldog volt!
Útja északra hosszú volt, és mikor lova már a Füves úton poroszkált, igencsak elfáradt. Milyen sok napja már, hogy csak a földön hajthatta álomra fejét! Nem mintha nem lett volna szokva hozzá, de mégis vágyott már egy meleg, száraz helyre.
Hamarosan egy kis városban találta magát. Sokan gyanakodva méregették, ahogy végigügetett lova hátán az úton, és ki is kötötte azt a fogadó előtt. Milyen régen látott ilyen fogadót! Sóhajtott egyet, és belépett.
Sokáig ült ott, a melegben, a félhomályban, a pipafűtől füstös kis helységben. Körülötte helybéli emberek és hobbitok bolondoztak, beszélgettek, nem egy gyanakodva meg is bámulta őt, de aztán el is kapta a fejét. A szürke szempár vadsága riasztó volt minden idegen számára.
Nem maradt sokáig Bríben, tövább folytatta az útját a Megye felé.
Megyeőrző kósza lett, s ez elterelte gondolatait eddigi életéről. Igaz, néha, mikor találkozott valamely társával az erdőben, és szótváltottak, utána a magány szinte marta a lelkét, és sírt, mert eszébe jutott Minas Tirith, szülei, a nagyanyja, és az az ifjú katona, aki köszönés nélkül hagyta el.
Néha lekuporodott egy fa tövébe, és pillantása Mordor felé fordult, és szívében föllobbant a düh és a harag. Ilyenkor úgy érezte, nincs holnap, és reggelre leszakad az ég is.

Szerelem

Egy évig őrizte a Megye határait, de végül belefáradt. Tudta, hogy nem teljesíti kötelességét, de nem érdekelte. Újra észak felé lovagolt, hogy minnél messzebb kerüljön déltől, de érezte, hogy nem fogja bírni. Egyszer úgyis visszatér oda. Talán Mordorba – talán csak mellé, de orkokat fog gyilkolni, és nem hagyja, hogy fájó gondolatai örökké kínozzák!
Egészen a Tengerig lovagolt, de onnan visszakellett fordulnia. Az Etten-mocsárnál állt meg pihenni, és kinyujtóztatta elgémberedett lábait. Megpaskolta lova nyakát, de ekkor hangokat hallott, így gyorsan fedezékbe húzódott. Gyöngéden ráütött Gwath farára, és az csöndben el is baktatott, Novtil meg szemét egy köpenyes alakra szegezte. Az letérdelt a Szürke-Omboly partjára, és kezét a vízbe merítette. Novtil olyan puha léptekkel, mint a macska, oda lépdelt, és kardját a fiú – mert azt látta, hogy azzal van dolga – nyakához emelte. A fiú próbálkozott, de csak annyit ért el, hogy Novtil megajándékozta egy csúnya vágással a kézfején. Nagyon fiatal volt a fiú, kék szemei csodálattal csillogtak, ahogy Novtilra nézett, és megbűvölten, engedelmesen felelt Novtil minden kérdésére.
- Honnan jöttél? – kérdezte szigorúan Novtil – És merre tartasz? Tudod – mondta, meg sem várva a választ – nem igazán ajánlatos errefele egyedül kóborolni.
Irandil – mert így hívták az ifjút – felkacagott, és Novtil úgy érezte, mintha meleg kezek simítanának végig gerincén. Nézte, nézte a fiú arcát, és nem tudta, miért olyan ismerős.
Nem tudta, mit tegyen. Hagyja itt ezt a fiút, és menjen a dolgára? De mi is a dolga? Délre menni – hiszen oly mindegy, mikor megy oda. Számít is az ő életében a kor? Már nagyon sok éve nem érdekli, hány éves.
- Gyere! – mondta Irandilnak. Az felkapaszkodott mögé a lóra, és Gwath vágtázni kezdett.

Több órai vágtázás után megálltak pihenni. Novtil nem tudta, mit mondhatna a fiúnak, ezért evés után lefeküdt, de álom nem jött a szemére. Érezte, hogy útitársa fölé hajol, hogy az arcát nézi – és ez különös módon örömmel töltötte el.
Másnap frissen, vidáman ébredt. Ajka önkéntelenül is mosolyra húzódott, és úgy érezte, fáradt tagjaiba visszatér az élet, és, hogy nem a komorság uralja többé lelkét.
Egy pihenésül alkalmával beszélhetni kezdett a fiúval – bár érezte, túlságosan is kifakad, túlságosan is kinyílik efelé az ifjú iránt. Hiszen hány éves lehet? A húszat sem tölthette még be...
Mordor, Mordor... Milyen utálatos, milyen ocsmány név! Gyűlöletes, visszataszító!
- Ezt neked adom – sóhajtott fel, és levette nyakából az apjától kapott medaliont. Ajka fájón megremegett, és csak magában mondta ki – „Hátha neked nagyobb szerencsét hoz, mint nekem...” Belenézett a fiú elszánt szemébe, és rögtön megértette, mire vállalkozott. – Meg kell igérned valamit! – suttogta.
- Bármi is legyen az – megteszem neked.
- Ne menj Mordorba! – kérte - vagyis inkább parancsolta - a lány – Megígéred ezt nekem?
Megígérte... de mennyit ér az ígéret?

Reggel, mikor fölébredt, orkokat pillantott meg vonulni kelet felé. Dühöt és fájdalmat érzett, ahogy elképzelte az orkok kíméletlen lépteit, hogy beszennyezik a földet, a növényeket, és kegyetlen gyilkolnak. Semmi másra nem vágyott, minthogy vérüket ontsa.
Gwath idegesen kapkodta a fejét. Novtil nyugtatgatta, de fanyar mosollyal gondolt arra, hogy őt is ugyanigy kéne valakinek lecsillapítania.
Irandil tekintetében félelmet látott – ezen nem csodálkozott.
Szélsebesen vágtattak oda az orkok felé. Novtil az eddig jól elrejtett, nem használt íját előkapta, és tünde-ügyességgel lőtt ki egy nyilat – az átfúrta egy ork nyakát, és az ocsmány teremtmény holtan rogyott a földre.
Harcolt, ahogy csak tudott, de szeme sarkából mindig Irandilt kémlelte. Nagyon fájt volna neki, ha elveszti ezt a fiút, mert bár alig ismerte, mégis különös vonzalmat és kötődést érzett iránta.
De sajnos későn ért csak oda, segíteni – elvégre neki is küzdenie kellett. Irandil sápadtan, vértelen ajakkal nézett rá homályos tekintettel, lábából ömlött a vér.
Novtil fölkapta, és fölrakta maga elé a lóra.
Mikor a vízhez visszaértek, Irandil már ájult volt. Novtil gyöngéden végigsimított a homlokán, aztán kimosta sebét a vízben, és a köpenyéből leszakított darabbal bekötözte.
Aztán leült mellé a földre, kínlódva nézte, majd – mintha nem is ő cselekedné – a fiú fölé hajolt, és lágyan megcsókolta.
Tüzet csiholt, mellé kuporodott, és bámult a tűz szívébe. Majd újra a fiúra esett tekintete, és könnyei záporozni kezdtek a szikkadt földre.

Csak egy pillanat volt, amit együtt tölthettek,
Csak egy pillanata a gyorsan tovaszálló életnek.
Nem tudták, hogy a két szív együtt meddig marad,
És – mikor vége lesz – könny vagy mosoly fakad?

Hisz arra tették fel fiatal s tiszta életüket is,
Hogy együtt lehessenek egy múló pillanatig.
És, hogy ha egymástól végleg elszakadnak,
Ne féljenek igent mondani a rájuk váró halálnak.

Aztán mikor kezük már csak a levegőt szorította,
Könnyeztek – hisz beteljesült mindkettőjük sorsa.
De boldogak voltak, mikor testükből kiszállt az élet,
Hisz – ha csak egy pillanatig is – együtt lehettek.

Éneke zokogásba fulladt, de ő maga sem tudta, miért sír.
Eloltotta a tüzet, és elindult lovához, aki nem messze legelészett. Fölpattant rá, és csöndesen elügettek.

A szikár, komoly tekintetű, sebes arcú férfi nem felelt neki rögtön, bár az ő tekintetében kétségbeesés és dühös bánat ragyogott.
- Kérlek – mondta esdeklőn – Hadd jöjjön ide! Helyettem!
- Nem értem, miért akarod ezt. – felelte a férfi.
- Mert muszáj! – fakadt ki Novtil. – Könyörgöm!
- Rendben – mondta kis hallgatás után a férfi meglepetten. – Legyen úgy, ahogy akarod.

Mikor visszatért, már pirkadt. A fiú ott hevert a földön, a kötést átitatta a vér, s arcán verejték csillogott.
- Jaj – sóhajtott fel Novtil, és köpenye újabb darabjával újra bekötötte a sebet, majd lágyan megtörülgette Irandil homlokát, aki erre fölébredt. Tekintete meglepettséget sugárzott, s szólt volna, de Novtil nem hagyta.
- Ne beszélj! – szólt rá. – Így is elég sok gondot okoztál már nekem.
Ezután a hobbitokról mesélt. A Megyéről. Érezte, hogy szívébe kellemes meleg folyadék csurog, és feltöltődik lágy örömmel. De a fiú nem örült, és nem volt elégedett a munkájával – a Megyeőrzéssel. De hisz tudta, hogy el kell hagynia – mit remélt?
Dél felé fordult tekintete, s reszketni kezdett az elfojtott szomorúságtól és haragtól.

A Megye fölvidította ugyan, de rossz emlékeket is előhozott. Nézte azt a hobbitot ott a kerítés túloldalán, de nem látta. Mást látott. Egy lányt, aki lekuporodott egy fa tövébe, könnyeit dühösen elmázolta, és teljes sötétségbe burkolózott.
Irandil zavartan bámulta a földet, nem akart ránézni szenvedése közben. Ő erőt vett magán, és visszairányította gondolatait a jelenbe. Irandil megköszörülte a torkát.
- Nem vállalom. Van már életcélom.
- Ne tedd! – kiáltott fel Novtil elfojtottan. Elfordult. – Nem éri meg, úgy gondolom. Én nem parancsolok neked - de erre tenni föl egy életet? Csak arra kérlek, ne hozz elhamarkodott döntéseket...

Csak egy múló pillanat...

A Pajkos Póniban nagy volt a nyüzsgés, de akárcsak első ittlétekor, most sem érzékelt belőle túl sokat. Kortyolta a sört, és gondolkodott – merre menjen, mit csináljon?
Szörnyű volt a gondolat, hogy nem tesz semmit, csak lézeng a világban!
A búcsú gyors volt. Gondolkozott – mit mondjon? Végül csak azt mondta „viszontlátásra”, és remélte, ez be is teljesedik.
Elvágtatott Gwath hátán dél felé. Utazásá viszontagságairól beszámolni nem érdemes és nem is fontos. Egészen Mordorig lovagolt le. Nem a Fekete Kapuig, csak a hegyekig, de már itt is érezte a hatalmas erővel hömpölygő rosszindulatot, ami mind Középfölde szabad népei felé irányult.
Nyugat felé lovagolt, és mikor a Tengerhez ért, észak felé, egy erdőből éles sikolyt hallott, s meg is pillantotta azt a fiatal lányt, aki ezt a sikolyt hallatta. Egy ork kínozta, röhögve csavarta ki karját oly könnyen, mintha csak egy rovar lábát tépte volna ki. Novtil dühösen beleharapott ajkába, úgy, hogy kiserkent vére. Hátulról vetette magát az orkra, aki csak egy pillanatra lepődött meg, aztán máris támadt. Az ifjú lányka a földrerogyott, és zokogva simogatta élettelenül lógó karját. Novtil beledöfte kardját az ork nyakába, és az le is zuhant a földre – de nem halt meg. Novtil gyorsan a lánykához lépett, megsimította sápadt orcáját, de aztán érezte, egy kardot szúrnak a hátába. A fájdalomtól kicsordul a könnye, és előrebukott. Még hallotta, hogy az ork arréb hurcolja a hisztérikusan sikítozó lányt, majd a lány hangja egyszerre megszakadt – talán már nem volt mivel sikítania... aztán az ork halálhörgése törte meg a csendet, és aztán még valami zaj, amit Novtil már nem hallott tisztán, mert sötét ájultságba zuhant.

Érezte, hogy valaki gyöngéden fölemeli, és magához szorítja. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és felnézett megtalálójára – könnyei függönyén át alig látta a fiút, de érezte minden mozzanatát, lélegzetvételét, és szavai édes patakként csurogtak bele fülébe, onnan elméjébe. Elmosolyodott.
- Megtaláltál? – susogta, de a választ már nem hallotta. Úgy érezte, valami összeszorítja a tüdejét. Halott arcokat, elmosódva keringő szellemeket látott maga körül. Félt.
- Igérem... – ennyi jutott el még a fülébe Irandil zokogástól elfúló hangjából. Igéret? Igéretek, mindig is rosszak voltak hozzá.
Ez volt az az egy pillanat, amit együtt tölthettek. A boldogságtól újra tudott beszélni valamelyest, hát lehunyta szemeit, és úgy suttogta.
- Ég veled... – még akart valamit mondani, de nem tudott megszólalni. Érezte, hogy elragadja a sötétség, hogy puha, forró párnák közé süpped, és józan gondolatainak utolsó foszlányával is a múló pillanat szépséges dallamába kapaszkodott.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére