fbpx
 
 

Sesy Olórea: Aki kósza akart lenni...

Egyedül

Irandil nekivetette a hátát a sötét fatörzsnek, és unottan felnézett az égre. Azon csúf viharfelhők gyülekeztek, és rohantak végig a szürke égbolton, ahogy a szél hátulról beléjük mart. A levegő rohamosan hűvösödött, de a fiú semmi hajlandóságot nem mutatott az iránt, hogy felkel, és elindul valamerre.
Elgondolkozva nézte Angmar magas fáit, ahogyan tépázta őket a szél. Fárasztotta az élet, a hagyományos vadászatok, ez a kis, heggyel határolt erdő meg egyenesen untatta.
„Bárcsak élhetnék a Tengeren” – gondolta magában, és kisöpörte hollófekete haját magas, sápadt homlokából. Hirtelen a szél süvitését elnyomva egy kiáltás csattant bele a levegőbe. Irandil felkapta a fejét, és jeges félelem kerítette hatalmába. Az ordítás megismétlődött, majd elhalt. A fiú előbbi lusta pihenését meghazudtolva felpattant, és rohanni kezdett észak-nyugat felé, ahonnan a hangot hallotta.
Egy – másfél kilométer futás után a fák magas lombja felett fekete füstcsíkot pillantott meg, és orrát megcsapta az égett hús bűzlő szaga, illetve valami más, gyomorfelkavaró bűz, amit még soha életében nem érzett, de beleívódott az orrába, és soha életében nem szabadult meg tőle.
A fák között hamarosan egy település körvonalai mutatkoztak meg neki. Irandilnak elszorult a torka, ahogy meglátta az égő házakat, azokat a házakat, amik az ő keze segítségével épültek, az ő ereje által teremtődtek... Megtorpant, és a sűrű bozótba bújva nézte, mi is történt itt.
A falu közepén fekete bőrű, nagydarab orkok ácsorogtak, ostobán vicsorogva, és ocsmány nyelvükön hangosan vitatkoztak. Mellettük a földön sötét vér tócsa vágott utat magának a poros földön, és mozdulatlan, merev testek feküdtek mindenfelé. Irandil megremegett az elfolytott dühtől és keserűségtől. Lemészároltak a családját...
A legnagyobb és legocsmányabb ork megindult befele az erdőbe, maga után húzva egy megcsonkított, apró testet. A többi ork követte, még lábnyomaik nyomán is súlyos bűz maradt az elégetett város földjén. Egy kisebb ork viszont nem mozdult, csak bandzsán meredt a többiekre, és hosszú, fekete körmevel az övén lógó tőrt símogatta. Irandil nem bírta tovább, izzott benne a gyűlölet. Előhúzta tokjából kardját, és megfeszített izmokkal, úgy ugrott áldozatára mint macska az egérre: az ork fel sem eszmélt, a fiú már elvágta a torkát. Irandil elégedettséggel vegyes utálattal nézte, ahogy az ork a földre hanyatlott, és torkából sötét, fekete vér szaporán szivárogva szennyezte a földet. A többi ork már messze járt.
Irandil körbenézett maga körül. Perzselő gyűlöletét egy időre felváltotta a gyász, ahogy a kínzó gondolat elért a tudatába: mindenki, akit szeretett, az meghalt. Teljesen magára maradt.
És egy másik kis hang a bensőjében viszont kívánatosan susogta: most már nem köti ide semmi, valóra válthatja az álmát... Tenger!
Kardját visszadugta a tokjába, és körülnézett, mit vihetne magával. Besétált a régi házukba, ahol a szüleivel élt, és egy hátizsákba belepakolta azokat az ételeket, amik épen maradtak. Olyanhoz viszont nem nyúlt, amihez az orkok hozzá értek koszos kezükkel. Övébe beledugott még egy hidegen fénylő tőrt; sötétzöld köpenyt terített a vállára, és kilépett a most már szakadő esőbe. Az égen villámok cikáztak át erős fényükkel.
Egy percig csendben gondolkozott hogy merre is menjen. Arra már nem akart időt szánni, hogy egy térképet keressen, ezért megpróbálta felidézni, amit csak tudott, és leghelyesebbnek a dél-nyugati irányt tartotta; ott egyenesen kivághat az erdőből, és nem kell átmennie a hegyeken. Egy pillantig elfogta a kétely: talán üldözőbe kéne vennie a portyázó orkokat, hogy megbosszulhassa a tettüket. Elmázolta az arcán a forró könnycseppeket, és megrázta a fejét. Túlerő ellen tehetetlen, mégha irtózatos dühében nagynak is érzi az erejét.
Nekivágott az útnak. A szél északról fújt, hideg esőt vágott Irandil hátába; jeges levegőjével dühödten csókolta arcon. A fiú arcába húzta a csuklyáját, és a földet bámulta, csizmája halkan cuppogott a sárban.
Néha megállt pihenni.
Már ő maga sem tudta, hány napja vándorolt, az eső szüntelenül esett, az órák összemosódtak. Majd egy pár órás alvás után arra ébredt, hogy napfény tűz az arcába. Hunyorogva felnézett az égre; a nap melegen sütött, az ég kék volt. Felkelt, evett egy keveset, majd tovább indult. Nagyon magányosnak és elhagyatottnak érezte magát, de megkeményítette szívét.
Már kezdett megacélosodni benne a gondolat, hogy mi lesz az életcélja. Mert céltalanul mégsem lődöröghet Középfölde kietlen tájain.
Ahogyan gondolataiba merülve, egyenletesen lépdelt előre a bozótosban, felpillantott, és mintha gyérülni látta volna az erdőt. Átfurakodott egy cserje-kerítésen, és elégedetten tapasztalta, hogy az erdő véget ért. Magas, zöld füvű mező terült el előtte, ameddig csak ellátott. Messze a távolban mintha zöld erdőfoszlányok nőttek volna ki a talajból. Mögötte ott magasodtak a szürke, mogorva hegyek, akik eddig gátolták szabadságát, és elzárták képzelete szárnyaló útjait.
Irandil beleharapott az ajkába: merre induljon? Végülis... hiszen olyan mindegy volt neki. Nem ismer senkit sehol, nem ismeri a helyeket, semmi konkrét célja nincs... Nem tudja azt sem, hogy a Tenger szürke hullámai hol mossák e partokat. Semmit sem tudott, és ez a tudatlanság borzasztóan dühítette, és elkeserítette. Majd találomra elindult dél felé; úgy gondolkozott, hogy megkerüli a hegyeket, és ott lesz, ami lesz.
Jó pár kilométert gyalogolt, míg elérte a hegyek lábát. A nagy sziklák komoran magasodtak felette, sötétségük és néma csendjük hátborzongató volt. Irandil úgy határozott, hogy ezen a napon már nem megy tovább. Belenézett hátizsákjába, és bosszúsan tapasztalta, hogy élelme már igencsak megfogyatkozott; és ezen a helyen nem igazán észlelte, hogy állatok, növények élnének. Egyetlen „társasága” a lágyan lengedező zöld fűrengeteg volt, valóságos tenger: a zöld árnyalataiban játszó hullámok hosszú sora. Elsétált egy jódarabon a hegy másik oldalára. Már igencsak nagy volt a szürkület, nem látott sokat. Erősen koncentrálva az egyre mélyülő sötétségbe fúrta a szemét, de nem látott semmi változást. A szél a hátába fújt, így még illatokat, szagokat sem kaphatott délről. Dühösen legyintett, és visszaballagott a sziklák védelmébe.


Az Etten-mocsár

Irandil már korán talpon volt. A még gyengécske napfénynél az előtte álló területet szemlélte; úgy vette ki, hogy valami mocsár féleség húzódik a hegylánc előtt. Nem sokat tűnődött, rögtön elindult arra fele. Már egészen hozzászokott ahhoz, hogy egy szót sem szól, hogy egész nap hallgatagon a gondolataiba merül. Már csak szíve legmélyét mardosta a fájó magány, viszont a bosszú ott lüktetett minden porcikájában.
A mocsárban nehezebb volt a járás, s a szúnyogok is éhesen csaptak le rá. Maga köré tekerte köpenyét.
Ahogy egyre beljebb hatolt az ingoványba, halk vízcsobogást hallott, majd hamarosan meg is pillantotta a gyors vízű folyót. Hirtelen ráébredt, hogy borzalmasan szomjas. Belemerítette kezét a szürke vízbe, és nagyot kortyolt a hűs vízből; viszont majd’ félrenyelte: hideg fém érintette torkát.
- Fordulj meg – parancsolta neki a kard tulajdonosa. Irandil engedelmesen megfordult, de közben előkapta a kardját. Viszont támadója gyorsabb volt. A fiú csak egy villanást látott, a kardja kiesett kezéből, és kézfején csúnya vágás éktelenkedett. Felnézett az ügyes kardforgatóra, aki közben levette fejéről a csuklyát, és meglepve tapasztalta, hogy egy fiatal nő áll előtte. Szürke macskaszemeinek pillantása Irandil velejébe hatolt. A nő, mikor meglátta fiatal vonásait, leeresztettea kardját.
- Hogy hívnak? – kérdezte nyugodt, de tiszteletet parancsoló hangon.
- Irandilnak – felelte a fiú, és önmagát is meglepte vele, hogy így engedelmeskedik. Szinte megbabonázva nézte a lány szép vonásait, és rögtön az jutott eszébe, hogy egy tünde...
- Honnan jöttél? – folytatta a kihallgatást a nő – És merre tartasz? Tudod – mondta, meg sem várva a választ – nem igazán ajánlatos errefele egyedül kóborolni.
Irandil válasz helyett felkacagott, viszont a lány komor maradt.
- Ahhoz képest – mondta Irandil derűsen -, hogy nem ajánlatos, úgy vettem észre, te neked sem nagyobb a társaságod.
Mivel a nő nem felelt, s arca nem is árult el érzelmeket, Irandil felelt a kérdéseire.
- Angmarból jöttem, és úticélomat még magam sem tudom pontosan. Viszont, ha megmondanád a nevedet, és azt, hogy merre tartasz, talán kapnék valami támpontot.
Könnyedén, szinte jókedvűen beszélt. A lány egy kis ideig hallgatott, s sötét szemeivel elgondolkozva nézte Irandilt, majd mély hangon, csendesen, mintha csak a szél susogna, megszólalt.
- Az én nevem Novtil. Nem – rázta meg a fejét, ahogy Irandil meghökkent képére nézett -, nem tartozom a halhatatlanokhoz, mégha a nevem tünde név is. Hogy hova tartok? – elmerengve nézett el Irandil feje felett – Az senki fiára nem tartozik.
Beszélgetésük közben feltámadt a szél. Novtil összehúzta karcsú testén a szürke köpenyét, és hátat fordított Irandilnak. Majd halkan belekiáltott a csendbe (Gwath!), s egy sötétszürke ló ügetett el Irandil mellett szavaira. Novtil könnyedén felpattant rá; s a fiú meglepődve nézte, hogy szőrén üli meg a lovát.
- Nem kényelmesebb nyereggel? – buggyant ki belőle a kérdés. Novtil arcán halvány mosoly futott át.
- Talán, de... – felelte - , Gwath engem biztos, hogy nem vet le a hátáról. Én én szeretem annyira a lovamat, hogy ne okozzak fájdalmat neki.
Irandil csak bólintott, és csodálva nézte a lányt, ahogy büszkén ült lován; sötétszürke szemei akár a viharos ég, kékes-fekete hajába belekapott a szél. A fiú arra számított, hogy a mindjárt elvágtat arrafele, amerre olyan furcsán-álmodva nézett, de Novtil nem mozdult.
- Gyere – nézett rá hirtelen – Nem tudom, mit akarsz kezdeni, viszont nem hagyhatom, hogy egy ilyen fiatal vére táplálja majd a Szürke-Omboly vizét.
Irandil boldogan kapszkodott fel Gwath hátára. Novtil halkan mondott valami a lovának, és az vágtatni kezdett. A fiú élvezettel hallgatta, ahogy a szél elsüvített mellette, és ismeretlen nyelvén éneket duruzsolt a fülébe. Gwath félelmetes pontossággal kerülte ki a süppedős talajt, és talált utat a száraz földön. Éjfekete sörénye – akárcsak a lányé – csatába induló, bátor zászlóként lobogott.


Irandil nem tudta megállapítani, hány óra lehet. Az időérzéke teljesen cserben hagyta ezen az idegen vidéken. Az ég fenyegető viharfelhőivel sötéten tekintett le rá, a szelet a hátába kapta megintcsak. Gwath már csak lassan poroszkált, Novtil meg nem szólt egy szót sem. A talaj már nem volt olyan süppedős-vizes, ahogy egyre délebbre lovagoltak. Aztán hirtelen a lány megállitotta a lovát, és intett Irandilnak, hogy szálljon le.
Két magas, száraz fa kókadozott azon a kis tisztáson, ahol megálltak. A fiú elégedetten tapasztalta, hogy csontszáraz itt a föld; semmi kedve nem volt vizes talajon éjszakázni.
Novtil az egyik fa odvából tüzifát szedett elő, és a vastag törzs tövében kicsi, füstnélküli tüzet csiholt. A tűz vidáman pattogott és sercegett; s kellemes meleget árasztott. A két vándor letelepedett mellé. Ettek egy keveset, majd csendben ültek, és bámultak a tűz forró szívébe, míg a szürkület sötét éjszakába nem mélyedt. Novtil hátizsákját a feje alá téve, köpenyét maga köré kanyarítva leheveredett a fa tövébe. Irandil fölé hajolt, és úgy nézte az arcát: a tűz fényében is hófehér, sápadt bőr, az a komoly, öreg szem... A fiúban ott lappangott az a gyanú, hogy útitársa nem annyi idős, mint amennyinek kinéz. Szavai, tekintete... mintha legalábbis húsz évvel idősebb lenne. Mintha már megette volna élete kenyerének a javát; és csak régi szenvedésének meg gyötrelmeinek az emléke él benne. És az a titok... Az a nézés, amivel délkelet fele bámult merengve, az olyan titokzatos volt, hogy Irandil majd beleőrült a kiváncsiságba. És e különös belsőt ez a gyönyörű külső takarja...
Irandilt elnyomta az álom, és gondolatait felváltotta a mély, egészséges alvás, amit már régen nem művelt.


Titok

A találkozásukat követő napot ugyancsak lovagolással töltötték. Az ibolyakék égen még átrohant egy-egy sötét felhő, de az előzőnapi vihar elvonult. S mintha Novtil örökös komorsága is felengedett volna egy kicsinykét. Legalábbis Irandil így vette észre, és mindent meg is tett annak érdekében, hogy ne uralkodjon el rajtuk a rossz kedv. Persze tudta, hogy útjuk hamarosan elválik, de mégis, vándorlásuk ideje alatt ez a borús jövő elhalványodott.
Kemény, szikes talajon vágtatttak keresztül. A hatalmas terep simaságát csak néha zavarta meg egy-két fa.
A két vándor egy ilyen fa alatt telepedett le, hogy kicsit pihenhessenek, és hogy a ló is kifújja magát.
Furcsamód Novtil kezdeményezett beszélgetést közöttük. Rá se nézett a fiúra, csak maga elé beszélt, mintha magának mondaná; Irandil viszont mohón hallgatta minden egyes szavát.
- Mily’ különös – mondta Novtil - , hogy az idő, s a természet ilyen szeszélyesen követi egymást. És mégis... oly’ harmónikus és rendezett az egész. Születés, és halál... A természet szabja meg: mikor, hol, hogyan s miért. De... úgylátszik, mostanság már ez is változik.
Elhallgatott, mintha attól félt volna, túlságosan is kifakadt. Irandil lehorgasztotta a fejét.
- Sok fele jártál már? – terelte a témát.
- Sok fele – hagyta rá Novtil – De korántsem mindenhol – tette hozzá és jelentőségteljes pillantást küldött a fiú felé. Irandil megborzongott. Ennek az utolsó szónak olyan varázslatos titokságot kölcsönzött Novtil, hogy Irandil legszívesebben felkiáltott volna: mi a titkod?!
Novtil sóhajtott egyet, és kikapcsolta a nyakában függő láncot. Irandil összehúzta a szemöldökét.
- Ezt neked adom – mondta Novtil, és a fiú tenyerébe helyezte a barna bőrláncon függő zöld követ – Erről majd mindig eszedbejutok, ahárhova is vet a sors. De... – egészen közel hajolt Irandil arcához, és úgy suttogta – meg kell igérned nekem valamit...
- Bármi is legyen az – felelte hátrahőkölve Irandil – Megteszem. Ebben biztos lehetsz.
- Akkor – folytatta a lány borzongató hangon – igérd meg nekem, hogy bármit hallasz, legyen az egy ócska pletyka, vagy kósza hír... soha, de soha nem mész Mordor közelébe. Megígéred?
Irandilt meglepte Novtil kérése. Pár pillanatig habozott, aztán kibökte.
- Megígérem.
Novtil elégedetten elmosolyodott. Majd merengve a messzeségbe nézett, ezzel is jelezve, számára ennyi beszéd elég volt mára.

Másnap reggel Novtil idegesen nézett a felkelő nap irányába. A horizonton apró, sötét, mozgó csík látszott, majd megállt. A nap fénye még gyengécske volt, de vannak lények, akik ezt sem viselik könnyen; és az orkok ilyenek voltak. Irandil türelmetlenül toporgott Novtil háta mögött, és Gwath erőteljes alakját figyelte: ahogy nyugtalanul emelgette a lábait, füleit hátracsapta, fekete orrát meg a magasba tartotta, és néha prüszkölt, mintha csípné az orrát valami erős szag. Novtil halkan nyugtatgatta.
- Orkok – mondta, immár Irandilhoz intézve szavait – Nem lehetnek sokan, és ilyen erős napfényben elég bágyadtak. Nem hagyhatom, hogy beszennyezzék ezt a földet is.
- Mit akarsz tenni? – adta az értetlent a fiú, habár pontosan tudta, mire készül.
- Lecsapunk rájuk – válaszolta Novtil nyugodtan – Kicsit megneheziti a dolgunkat, hogy nyílt terepen vagyunk. De a szél szembe fúj, és nem a hátunkba, így a szagunkat nem érezhetik. Nem lehetnek messze. Tudsz bánni a karddal? – szegezte hirtelen neki a kérdést. Irandil bólintott. – Rendben. Akkor gyerünk!
Gwath mint a szél vágtatott keresztül a terepen. Ahogy egyre közeledtek a pihenő ocsmány néphez, egyre erősebben érezték az orkpálinka és az orkok csípős szagát. Irandilt megdöbbentette, hogy a lány köpenye alól egy íjat kapott elő... És hogy lehet, hogy ő ezt nem vette észre? Mindenesetre ő is gyorsan kihúzta hüvelyéből a kardját. Novtil célzott, lőtt, s a nyíl talált: egyik ork még csak meglepődni sem tudott, már átfúrta torkát a nyílvessző, és rögtön a földre rogyott. A többi ork – nem lehettek többen ötnél – visszataszító kiáltással kezdett el rohanni feléjük. Novtil lepattant a lóról, és előkapta hidegen ragyogó kardját. Irandil is leugrott Gwath hátáról, és összeszoritott ajakkal figyelte, ahogy a bandzsa, x-lábú lények mancsukban fegyvereikkel feléje rohannak. Novtilt lefoglalta az a három ork, akik morogva igyekezték megsebezni. A lány ezt úgy hálálta meg, hogy egyszerre két orkot is megszabaditott a fejüktől, a harmadikba – aki egy buzogánnyal kívánta agyoncsapni – pedig megmártotta a tőrét. Eközben a legnagyobb ork egy lándzsát dobott Irandil felé. A fegyver Irandil köpenyét szúrta át. A fiú megtántorodott, és hátraesett. A főork gonoszan vigyorogva felemelte kurta kis kardját, és Irandil gyomrába akarta vágni, aki az utolsó pillanatban elkezdett hátrálni, így a vágás a lábát találta el. Fájdalmában hangosan felkiáltott, de önuralma nem hagyta el, görcsösen megragadta kardja markolatát, és felfeledöfte. A fegyver átszúrta az ork torkát, akinek képére közben kiült a döbbent harag, majd kilehelte a lelkét. Irandil odébb kúszott a tetemtől, és megpróbált felállni, de nem sikerült. Combja a térde felett saját, és az ork vérétől volt csutakos.
Novtil gyorsan odalépett hozzá.
- Nyugodj meg – hadarta – Csak az a lényeg, hogy ne ess kétségbe, mert úgy megnehezíted a dolgomat.
Irandil bólintott, habár a vérveszteségtől egyre gyengébb s gyengébb lett. Novtil visszahívta magához a lovát, karcsu alakjának erejét meghazudtolva, felemelte Irandilt, és feltette Gwath hátára, majd ő is felszállt mögé. Irandilt kicsit felélesztette a süvítő szél. Lehunyta a szemét.
Mikor kinyitotta, a földön feküdt, és vízcsobogást hallott. Lába még fájdalmasan lüktetett, de be volt kötve. A kötésen már csak pár csepp sötét vér éktelenkedett. Irandil felkönyökölt, és körülnézett. A Szürke - Omboly lustán hömpölygött mellette. Messze nyugaton a nap már lenyugodni készült, az ég tetején már haloványan fénylett egy csillag. De sehol egy lélek.


„Elválnak útjaink”

Irandil feltápászkodott a földről, és körülnézett. A tájra súlyos csönd nehezedett, és senkit sem látott.
Megmosta verejtéktől fénylő arcát a szürke vízben, és ivott néhány kortyot. Kissé aggasztotta, hogy egyedül van, de ez az érzés eltörpült amellett, amekkora keserűséget érzett, és folytott haragot. Hogy tehette ezt vele? Hamár egy ideig együtt utaztak, igaz, csak rövid ideig is; hogy mehet el köszönés nélkül? Nem mondta, hogy látja e még viszont!
A fiú dühösen belevágott egy kavicsot a folyóba, és elégedetten nézte, ahogy a kő toccsanásától egy hal rémülten úszott el lefele a folyón. Majd lába újra erősen sajogni kezdett, ezért leheveredett a földre, és teljesen hidegen hagyta az eljövő hűvös éjszaka és az éjszakai vadállatok éhes agyara.
Sokáig feküdt éberen, de az álom csak nem jött el. Nyomasztó gondolatok gyötörték a lelkét, testét meg a fájdalom. Nem csak a lábának a sebesülése, mindene fájt. Mikor hajnalban éber álomba szenderült, akkor se volt jobb; álma kínozta tovább.
Hegyeket látott, magas, fekete hegyeket; a sötét sziklák mögött szürke viharfelhőket kergetett a jeges szél. Irandil egy szikla tetején állt. Óvatosan letekintett az előtte elterülő mélységbe, és szíve nagyot dobbant; kékesszürke hullámok nyaldosták a part menti sziklákat. Tenger!
Kiáltást hozott felé a szél. Gyorsan sarkon fordult, és belefúrta a szemét a szürkeségbe. Nem látott senkit sem. A hideg eső vadul verte a hátát, a szemébe folyó víz elvakította. Újra hallotta a kiáltást, hangosabban, közvetlen a közeléből. Hirtelen rádöbbent, hogy Novtil az ő segítségét hívja. Próbált mozdulni, de minden tagját ólomnehéznek érezte, és fájt, mindene fájt. Felordított.

Kinyitotta a szemét, aztán rögtön be is hunyta újra, amikor a napsugarak kis tűként szúrtak bele látószervébe. Valaki lágyan kisímitotta haját a homlokából, és hűs vízzel tisztogatni kezdte az arcát. Kinyitotta újra a szemét, és megdöbbenten meredt a lány gondterhelt arcába. Szólásra nyitotta a száját, de Novtil leintette.
- Ne beszélj! Már így is elég gondot okoztál nekem.
Irandil engedelmesen hallgatott, pedig fejében jópár kérdés nyüzsgött.
- Hol voltál? – buggyant ki belőle mégis. Novtil beleharapott az ajkába, és felállt mellőle.
- Beszélnem kellett valakivel – felelte csendesen. Hátatfordított a fiúnak, és néhány száraz faágat dobott az éledező tűzre. Irandil úgy vette észre, hogy a lánynak sem volt könnyű éjszakája, így inkább nem faggatta. Ettek egy keveset, majd Novtil gondterhelten, Irandilra rá sem nézve kezdett beszélni.
- Mondtam, hogy beszéltem az éjjel valakivel – suttogta – Tudod, hogy mi az a Megye?
Irandil kérdően felvonta a szemöldökét.
- Egy kis ország – folytatta a lány, és kissé felderült az arca – Én igazán szívlelem, habár csak egyszer jártam arra. Nagyon kedves, és sajnálnám, ha a sötét erők puszta hatalomvágyból elpusztítanák.
- Emberek lakják? – szólt közbe Irandil. Novtil halovány mosollyal megrázta a fejét.
- Hobbitok. – válaszolta. Irandil értetlen arcát látva felkacagott. – Hát nem hallottál róluk? Ők voltak az elmúlt években az egyetlenek, akik kis örömöt csöpögtettek az életembe. – fanyarul elmosolyodott – Csak kár, hogy nem is tudtak róla.
Röviden beszámolt a hobbitok fontosabb tulajdonságairól, és a védtelenségükről.
- Értem – bólintott Irandil, miközben a mutatóujjával néhány értelmetlen szimblumot rajzolt a homokba. – De miért fontos ez nekem?
- Eddig nem úgy vettem észre, hogy konkrét célod lenne – tért ki a válasz elől Novtil. Irandil megvonta a vállát. Novtil mélyen a szemébe nézett. – Ugye, hogy igazam van? Szóval... – olyan arcot vágott, mint akinek olyan hírt kell közölnie, ami nem igazán van ínyére – arra gondoltam, hogy alkalmas vagy arra – halovány mosoly futott át az arcán - , hogy őrizd a Megyét.
Irandil meghökkenten meredt rá. Bosszú! Hogyan álljon bosszút azon az ocsmány népen, ha egy nyamvadt kis ország nyamvadt lakóit kell megvédenie?!
- Na, és te?!
A lány arcán szürke árnyékként suhant át a fájdalom. Mélyet sóhajtott.
- Én nekem van egy elintéznivaló dolgom. – mondta – Elválnak útjaink, Irandil. A sorsunk nem egyezik. Neked itt a helyed, és nem arra, amerre én megyek. Ugye megérted?
Irandil nem válaszolt. Komoran meredt maga elé, és e komorsága élete végéig átjárta a lelkét.
Heves mozdulattal szétmázolta a homokba rajzolt jeleket, és keserűen kifakadt.
- Őszinte is lehetnél!
Novtil döbbenten meredt rá, és kérdőn felvonta szemöldökét.
- Gondolom az utadban vagyok – folytatta valami ifjú kori durcássággal Irandil – Nyugodtan megmondhatnád, a felesleges teher elviselné.
Novtil őszinte meghökkentséggel bámulta szürke szemeinek mélyrehatoló pillantásával.
- Ne légy ilyen gyerekes – mondta szelíden, és nyugtató mozdulatot tett Irandil felé, aki szégyenkezve bámulta földet, és azt kívánta, bár lenne méltó ehhez a nőhöz. Egész életében ezek a kitörések szégyenítették meg, legfőképpen önmaga előtt; s ezektől az őszinte, gyermeteg megnyílvánulásoktól sosem tudott megszabadulni, pedig élete során jelleme jelentős átalakuláson ment át.
A lány arcán zavart kifejezés jelent meg, ahogy így üldögéltek csendben, de ezt a zavart hamarosan felváltotta a néma gyötrődés, és fájdalmas pillantása önkéntelenül is dél felé fordult. Irandil figyelte, s arra gondolt, soha nem tudja meg társa titkát.

Egy pillantás a Megyére

A Szeles-dombok szelíd emelkedőin baktattak végig, s nem szóltak. Irandil a változó tájat kémlelte, s élvezettel szívta tüdejébe ezt a különösen friss erdei illatot. Figyelte az itt élő állatokat és madarakat, ahogy elő-elő merészkedtek a sűrű bokrok védelméből, s arra gondolt, bár értené őket. Nem tudta, hogy jövőbeli feladata miből fog állni; ez némi szorongással töltötte el. Kihúzta kardját a hüvelyből, és jóleső borzongás futott át a hátán, ahogy a fény megvillant a pengén. Majd rögtön egy másik érzés kerítette hatalmába, de csak egy rövidke ideig: ő is ölt, ő se más, csak egy gyilkos. Egy gyilkos, aki talán egyszer ugyanúgy fog mészárolni, mint az orkok, akiket üldözött. Mivel jobb ő?! Mivel érdemel több szabadságot, életet? A kardot sebesen visszacsúsztatta a helyére, mintha hirtelen a markolata égette volna a kezét. Nyomasztani kezdte a csönd, nem akart ezzel az új s furcsa gondolattal egyedül maradni.
- Mit kell majd tennem? – kérdezte hát, igyekezve olyan hangon megszólalni, amiben a belenyugvás cseng. Lefele kapaszkodtak már a lejtőn, s innen messze elláthattak.
- Mint mondtam – felelte Novtil -, az ország határait kell ügyelned. Természetesen nem egyedül, ha ez megfordult volna a fejedben. Kis napfény ez a hely a nagy sötétségben! – sóhajtott fel – Majd a kószák segítségedre lesznek.
Irandil meghökkenve kiáltott fel.
- Kósza!?
„Hát akkor ő is az.” – gondolta mély tisztelettel, de az ő szemében alantas munkának tűnő feladatot még mindig vissza akarta utasítani - De hát... – hebegte –, de hát én nem vagyok az... akkor hogyan... s miért?
Novtil megállt, és szembefordult vele.
- Ne aggódj – mondta – , mindent meg fogsz tudni a kellő időben. Tisztában vagyok vele, hogy te nem vagy dúnadán, de... – lassan beszélt, mintha nem tudná kellőképpen megmagyarázni. – Van egy kósza, akinek talán ezt a feladatot szánták, de mégsem teljesítheti. Erős vagy, Irandil, és bölcs is leszel; érzem. Kérlek ne kérdezz többet! Most pedig lépjünk ki, nem akarom, hogy az éjszaka itt érjen.

- Farkasok.
- A közelben vannak?
Novtil a földön térdelt, és a puha talajban lévő lábnyomokat nézte; Irandil fölé hajolt.
- Nem – rázta meg a fejét a lány, és felkelt. – De azért nem árt az óvatosság.
Tovább indultak az útjukon, tőlük balra sötét erdőt láttak. Irandil érezte, hogy egyre közelebb érnek a Megyéhez, és izgatottság járta át lelkét.
Mondhatni hőség volt, langyos szellő fujdogált. Nem messze, maguk előtt a fiú egy sötét vonalat látott, ami jó darabon húzódott. Ahogy egyre közelebb értek, akkor már kitudta venni, hogy valami kerítés féle lehet.
Ahogy az erdő ritkás fái között lopakodtak, Irandil megpillantott egy különös szerzetet a kerítés túlsó oldalán. A nagyon alacsony, nagyon kövér, göndör hajú kis emberke egy padon ücsörgött, és pipázott. Rövid lábait jólesően lóbálta, és kétség sem fért hozzá, hogy remekül érzi magát. Irandil mosolyogva nézte, és odaszólt Novtilnak.
- Szóval ez egy hobbit!
Novtil csak bólintott, de nem szólt. Arcán komor, merengő kifejezés ült, és szinte görcsösen kapaszkodott a fába. A fiú szánakozva figyelte néma szenvedését, aminek valami súlyos oka lehetett. De mi? Mi?
Megköszörülte a torkát.
- Nem vállalom – mondta, és rögtön magyarázkodásba kezdett – Tudom, mit akarok kezdeni az életemmel, és ahhoz akarom magam tartani, mert...
- Ne tedd – vágott a szavába Novtil, és elfordult. – Vagyis, én úgy gondolom, nem éri meg. Erre tenni föl egy életet! De én nem parancsolok neked. Tedd azt, amit jónak látsz, de csak azt, amit a józan ész diktál, ne hozz elhamarkodott döntéseket...
A fiú csak bólintott, bár Novtil nem nézett rá. Egy kis idő után aztán elindultak visszafele, és Irandilba belehasított a tudat, hogy ezentul egyedül lesz, és egyedül kell szembenéznie mindennel, ami lehet majd félelmetes, veszélyes, gyötrő, és talán szép. Talán!

Ahogy egyre távolodtak a békés kis országtól, egyre rosszabbul érezte magát Irandil. Kínozta sok gondolat: egy ilyen jövőt elutasított, és inkább tett egy bizonytalan, mégis veszélyes és halálos jövő felé lépéseket; és a legfontosabb, hogy egyedül lesz, s bizonyára soha többé nem látja majd társát, akinek meggörnyedt a háta, és bölcs a szeme, és gyönyörű, és mély titok tudója, és akire ő sohasem fog hasonlítani, mert csak ttól lett kósza, hogy a vadont járja egymagában, de származása szerint soha, soha nem lesz az! Hát van joga magát kószának nevezni? Ó, a nyugat emberének! Nem, nincs joga, soha nem is lesz, de hát kit is érdekel az ő sorsa, az ő gondolatai, és, hogy titkon minek hiszi magát?!
És nem érezte magát kellőképp erősnek és bátornak ahhoz, hogy bosszút álljon, pedig akart, de, ha jobban belegondolt abba, hogy orkokkal küzd, valami hideg gombóc keletkezett a torkában, amit nagyon szégyellt, és nem tudott legyőzni. Még nem...
A hideg fényű kard ott pihent hüvelyében, és a tőre is ott volt nála, még sem érezte magát biztonságban, és azt is észrevette, hogy Novtil szándékosan lehagyja, és nem kíván vele társalogni.
„Ennyi volt, akkor?” – gondolta Irandil, és beleharapott kicserepesedett ajkába – „Mindössze ennyi?”

Búcsú

A jó húsban lévő fogadós lecsapta eléjük a sört, elhadart valamit, és azon nyomban tovalódult. Irandil fanyarul elmosolyodott látványától, és belekortyolt az italába. Se a zsivaj, se a félhomály, se a közelből hallatszó jóízű nevetések, és még a sör se tudta jobb hangulatba hozni, de szemmel láthatólag a lányt se, aki melankólikus arccal nézedt maga elé. Nem szóltak, nem volt szükségük szavakra, és a Pajkos Pónihoz címzett fogadó nem volt alkalmas arra a beszélgetésre, amit ők maguk között lefolytattak volna, és, talán nem is akarták lefolytatni. Aztán mikor Novtil minden előkészület nélkül felállt helyéről, Irandil érezte, itt az ideje, hogy elbúcsúzzon az ifjú nőtől. Lassú léptekkel ballagtak ki az épület elé, ahol Novtil kikötötte lovát. Még most sem mondtak egymásnak semmit, de egy kis idő után Novtil megtörte a csendet.
- Nem tudom, mondhatom e azt, hogy viszontlátásra – mondta és közelebb lépett Irandilhoz – De szeretném, ha teljesülne. Viszontlátásra!
- Viszontlátásra – felelt neki a fiú csöndesen, és egy-két pillanatig egymás szemébe néztek, majd Novtil felszállt Gwath hátára, s egy perc mulva már csak egy kis fekete pont volt, amit hamar elnyelt a láthatár...
Az ifjú visszasétált a fogadóba, és visszaült arra a helyre, ahol az előbb ültek. Megmarkolta a sörös kupát, és nagyot húzott belőle. És aztán újra, és újra, míg végül a fejébe szállt. Kissé bamba vigyorral meredt maga elé a semmibe, de már jól volt, jól, a körülményekhez képest...

Másnap az első dolga az volt, hogy lovat kerítsen magának. Sikerült is, és összes, kevéske pénze – amit Novtil adott neki, és ő vonakodva bár, de elfogadta – elment a vásárlásban. Viszont megérte; az almásderes ló izmos és erős volt, és gyors, mint a szél. Nem akart tovább Bríben időzni, így amint lehetett, távozott. Ahogy végig lovagolt az úton, ferde szemmel nézték őt a házak oltalmából, és hallott olyan megjegyzést is, ami minden volt, csak nem dícsérő és elismerő. De csak megvonta a vállát, és közömbös arccal nézett előre, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor kiért a kis városkából, és csak egymaga volt az Úton. Fölé magasodtak az erdő fái, a szél friss, fűszeres illatokat hordott felé, s csábítóan hívogatta előre, csak előre!
Ránehezedett a csend, és szinte észrevétlenül, azon kapta magát, hogy egy rég elfeledett dalt dúdolgat. Kesernyés mosoly fakadt arcán, és megrázta a fejét; mintha gyerekes bűnt követett volna el. Megpaskolta az almásderes izmos nyakát, és fennhangon szólt hozzá.
- Mi legyen a neved? – tette föl a kérdést – Ha már csak úgy magamban dalra fakadok, beszélhetek egy lóhoz is. Úgysem hiszem, hogy máshoz lesz módom szólni – tette hozzá kissé keserűen, és ujjaival sodorni kezdte a ló sörényét. – Legyél Urya. – mondta egy kis idő mulva csöndesen – Lobogó tűz!
Nem tudta volna megmondani, mikor is hallotta ezt a szót. Talán régi otthonának egyik idős tagja mondta, vagy egy dalban szerepelt? Esetleg Novtil említette neki?
Mindenesetre illett a név a lóra, aki büszkén emeltfővel és kimért lépésekkel mutatta ki, hogy ő nem egy egyszerű ló.
Nem mehettek még sokat, amikor Irandil balra fordította a lovat; nem mintha vissza akart volna menni a Szeles-dombokhoz, csak találomra elindult valamerre. Szelíd, ritkás erdő volt a Cset-erdő, a tavalyról maradt fonnyadt avar édeskés szaga keveredett a naposabb részekre tömörült virágok mámorító illatával. Irandil bódultan ült Urya nyergében. De a fák még ritkábbak lettek, és hamar vége lett az erdőnek, ahol is nem messze egy másik települést pillantott meg a fiú. Így ránézésre is kisebb volt, mint Brí, de nagyon hasonló; kis házak, szántóföldek és kertek, szemmel láthatóan békés vidék.
Irandil leszállt a nyeregből, és kényelmesen sétálva indult meg a városkapuhoz, egy enyhén lejtő dombon lefele. A levegő már kezdett hűvösödni, és a nap lefele vette az irányt, hogy aztán majd édes álomba szenderüljön nyugaton. Irandil kopogott, és szinte azonnyomban keze nyomán kinyílt a kapu, és egy tésztaképű férfi dugta ki rajta a fejét. Gyanakvó tekintettel végigmérte a fiút, a lábujjától a feje tetejéig, majd rekedtesen megszólalt.
- Mi járatban?
- Csak megszállnék itt egy éjszakára. – felelte Irandil. A kapuőr mégegy gyanakvó pillantást küldött felé, majd kitárta a kaput, szabad utat engedve a fiúnak. Az nem igazán törődött azzal, hogy ilyen gyanúsnak nézik, bizonyára minden idegent így kezelnek, ilyenek ezek a kis városok. Természetesen a megszállást nem a fogadóra értette, oda csak melegedni akart betérni. Most döbbent csak rá, milyen fontos is a pénz a világban, és, hogy mennyivel nehezebb úgy élni, ha nincs egy vasa sem az embernek. Azért még bizakodva kötötte ki a fogadóhoz – amely a Három lábú Kutyához volt címezve – lovát, és tért be a kinti hidegből a benti kellemes melegbe. Nem mondhatni, hogy sokan voltak, ezért a fogadóstól legtávolabbi helyen foglalt helyet, egy sarokban, és figyelte a viccelődő, iszogató, jókedvű embereket és hobbitokat, mert hobbitok is szép számmal voltak a kocsmában. Nem is vette észre, hogy egy vékonyka alak őt nézi, és, hogy egyre közelebb jön hozzá, kezében két korsó sörrel. Csak akkor eszmélt fel, amikor az öregember leült mellé, és elérakta a sört.
- Itt inni kell! – mondta derűsen, és ő maga is jó nagyot húzott az italból. Irandil hálásan elmosolyodott, és belekortyolt a barna italba, amitől rögtön átmelegedett.
- Utazó? – kérdezte az vézna öregecske. Irandil nem akart, és nem is tudott volna pontos leírást adni jelenlegi helyzetéről, ezért inkább ráhagyta az öregre, akinek erre felcsillant a szeme, és bizalmasan közelebb ült a fiúhoz.
- Ó, hajdanán én is sokat utazgattam, bizony! – mondta, miközben letörölte csenevész szakálláról a sört.
- És már nem utazik?
- Ó, fiatalúr, hisz nem olyan idők járnak már! – legyintett bosszúsan, és megcsóválta a fejét. – Nem azt mondom, hogy gyáva vagyok, de nem szívesen mennék messzebbre a kis földemtől, ugye megérti? És már a lábam sem a régi! – jajdult fel, és szemével a vékony lábára bökött.
- És hova utazott, régen? – kérdezte Irandil, miután udvariasan megnézte az öreg beteg lábát. Hátha mondd neki ez az ember valami olyan helyet, ahova elmehetne. Az elégedetten dörzsölte a kezét, örült, hogy végre valakit érdekelnek a történetei.
- Ó, sok helyre, sok helyre! – mondta lassan, mintha kedve telne abban, hogy saját szavait ízlelgeti – Akkor még nem volt asszonyom, tudja? Szóval én elmentem egészen a Köd-hegységig. Hát, bizony, azok nem kis hegyek, fiatalúr! Meg ha hiszi, ha nem, láttam egy tündét is!
- Na ne mondja! – kiáltott fel Irandil, enyhén gúnyosan, de ezt nem vette észre az öreg, zavartalanul folytatta.
- Ejj, uram, olyan szép leányt azóta sem láttam, pedig sok évet megéltem én! De lássa, itt vagyok ilyen öregen, és nekem ennyi év teljesen elég volt. A tündék meg örökké élnek. Hát, bizony, furcsa egy népség az!
Irandil csendben hallgatta a férfi monológját, aki csak akkor hagyta abba bölcsességeinek véget nem érő záporát, amikor látta, hogy hallgatója laposakat pislant.
- No jó, fiatalúr, én nem is fárasztom tovább! – mondta mosolyogva, és feltápászkodott – Bizonyára későre jár már, és az asszonyom dühös lesz. De hát ilyen az élet!
Intett, és kissé dülöngélve – mivel beszéd közben kiszáradt torkát gyakran megöntözte, nem is egy korsóból – kisétált a fogadóból, ahol közben megszaporodtak az emberek, és mindenhonnan a vidámság hangjait hallotta Irandil. Egy-két percig még ücsörgött, majd felkelt, és elhagyta ezt a kellemes helyet. Kinnt hideg volt, és valami nyirkos szitált az égből, ami mintha kis tűszúrásként döfött volna bele az ember húsába. A fiú bosszús volt, hogy míg mások ágyban alszanak, a melegben, neki ebben a nyálkás időben kell a szabad ég alatt szállást találnia. De amikor keze hozzáért Urya izmos nyakához, és a ló okos szemébe nézett, megenyhült.
Hanyatt feküdt a földön, és már majdnem elnyomta az álom, amikor tekintete az égre tévedt, ahol bizalmasan hunyorogtak a csillagok, és a balzsamos levegő meg a Hold ezüstös fénye azt éreztette Irandillal, hogy álmodik. És rosszul is érezte magát, egyedül, magányosan. De már meg volt a búcsú.

A magány

Azon az éjszakán köszöntött be a rossz idő. Másnap is, egész nap szitált az eső, az Öreg út tele volt ronda tócsákkal, és hideg volt, kellemetlenül hideg.
Irandil is fázott, de leginkább a szívét szorította össze valami jeges kéz, és ez a fájdalom amit a mellében érzett, nagyobb volt minden fizikai fájdalomnál, ami eddig valaha kínozta. Elment a kedve a bizonytalantól, és visszatért az útra, ami – bár semmi konkrét célt nem adott – de egyenes volt, szilárd, örök. Oda sem figyelve az őt körülvevő tájra ballagott lova mellett, vagy ült annak nyergében, és lehorgasztotta fejét, lesütötte szemét, mint akinek lelkiismeretfurdalása van.
Nem tudott hozzá szokni ahhoz, hogy nincs senki a közelében. Éjszaka csak az állatok halk neszét hallhatta, és beszédet is csak lovához, vagy saját magához intézhetett. De ahogy egyre múltak a napok, úgy lett egyre szótlanabb, és nem volt több csupán, mint erdőt-mezőt átszelő vándor, egy kósza árnyék. Árnyéka régi, elfeledett önmagának.
Halkan felszisszenve mosta meg kezét s nedvesítette meg ajkát Brúinen hideg vízében, miközben az járt az eszében, mit is fog tenni, ha beköszönt a tél. Lesz e oly hideg, mint Angmarban volt? Nem mintha annyival délebbre lett volna szülőhazájától., de semmit sem tudhatott biztosra. Egy ideig nézte magát a víz tükrében, és elcsodálkozott arca változásán. Mély tűzű, kék szemei kissé fáradtan csillogtak, az addig csak pelyheddző állán szakáll serkent, és fekete haja a vállára omlott. Még egy-két másodpercig nézte ezt az új embert, majd fölemelte fejét, és az előtte magasló, csúcsukat ködben fürdető hegyeket szemlélte. Kétség sem fért hozzá, hogy ez a hegylánc a Köd-hegység, amiről az öreg is beszélt a fogadóban. Irandil sokáig tartotta rajta a hegyeken a szemét, mintha mérlegelné, át tud jutni rajtuk, vagy nem érdemes megpróbálni se? Nem jutott döntésre, és inkább kényszerítette magát, hogy ne törődjön a jövővel, semmivel sem, ami nem a jelen, és ne tervezzen el semmit előre, csak hagyja, hogy sorsa irányítsa életét. Mégis, a bosszú már szilárd tervének árnyékában egy másik halovány gondolat fogant meg elméjében, egy kilátástalan, remény nélküli terv, amire viszont kezdett jobban vágyni, mint arra, hogy lemészárolja az orkokat, és gyilkos váljon belőle. Novtilt akarta megtalálni, és bár tudta, hogy ez reménytelen, mégis ezt az egy gondolatot nem akarta, s nem is tudta kiverni a fejéből, mert ez ott lüktetett a bőre alatt, és nem hagyta csüggedni.
Nem tudta pontosan, hogy mekkora Középfölde, bele sem gondolt a hatalmas távolságokba. Már az eddigi távolság is megrémítette, s ifjúbb korában nem is gondolt volna arra, hogy valaha ilyen messze eljut, hát Arda végtelennek tetszett a szemében. A hegyek is, amik nem lehettek már olyan messze, elérhetetlennek tűntek, és egyre jobban elkeseredett, míg végül rászánta magát a további útra. Urya prüszkölve a lábát érő hideg víztől, lépdelt át a folyón, és Irandil is megborzongott a hirtelen lehűléstől. Szorosan maga köré tekerte kopott köpenyét, és próbált nem gondolni a magányra, a hidegre és semmilyen más bonyodalomra.

Csak akkor tudta felmérni, milyen nagyok is a fölé tornyusoló hegyek, amikor már közvetlenül a közelükbe került. Komor sziklák meredtek az ég felé, és a hatalmas hegyek csúcsa szikrázóan fehér hóval volt behintve; mint süteményeken a porcukor, úgy ragyogott az őszi napsütésben a fagyott víz. Irandil viszont nem gyönyörködött a természet adta szépségben, inkább valami utat keresett, ahol átkelhet, de mivel a hegyre nem volt kedve fölmenni, és alá sem szívesen vágott volna utat – pláne, mert lovát sem akarta elhagyni -, így hát megindult dél fele, ahol talán melegebb az idő s talán – csöppnyi reménységgel hitte – Novtil is arra tart.
Magányos útja során gyakran előhúzta hüvelyéből a kardját, és csak meglegyintette vele a levegőt, mintha láthatatlan ellenséggel harcolna. De mindenuntalan megremegett keze, és visszadugta a fegyvert a helyére.
Már nem is számolta, hány napja vándorol, amikor orrát megcsapta az orrfacsaró bűz, az orkok bűze. Megrezzent, és leszállt lova nyergéből; pár pillanatig csak fülelt, de csak a szél susogását hallotta. Majd megragadta Urya gyeplőjét, s lassan megindultak tovább; aztán egyre szaporázta lépteit Irandil, növekvő bátorságát kimutatva ezzel.
Nem mehetett sokat, amikor nem messze tőle egy csapat ork lépett ki az erdő sűrűjéből. Még volt annyi ideje, hogy megbújjon a bozótban, és gerincén átfutó kellemetlen borzongással figyelje, ahogy a ronda lények talpai alatt pusztulnak a növények.
Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, míg az utolsó ork lépteinek is elült a zaja, de hiába örült meg Irandil a szabad útnak, egy kisebb csapat ork lemaradt, és döcögve követték nagyobb termetű társaikat. Döbbenet ült arcukon, amikor tekintetük találkozott Irandiléval, aki beleharapott az ajkába, és csak annyit gondolt: jöjjön, aminek jönnie kell... és dühödt kiáltással csapott le a hozzá legközelebb álló orkra, és kaszabolta; a többi neki támadt, és azokat is ott vágta, ahol érte, és nem törődött vele, hogy több sebből vérzik, utolsó ereje hajtotta. Majd az ijedten toporzékoló Urya fájdalmas nyerítését hallotta, de nem tudott odafigyelni rá. Érezte, hogy egy nyílvessző fúródik a vállába, de mégsem érzékelte a fájdalmat.
Egyszercsak arra eszmélt, hogy ellenfelei a lába előtt hevernek, holtan. Térdrerogyott, és elkeseredetten hajította el véres kardját, nem bírta a kezében fogni, égette a tenyerét. A ló hihetetlenül higgadtan állt nem messze, és Irandilnak elszorult a szíve, amikor látta, hogy egyik szemét kiszúrta valamelyik kegyetlen ork.
Próbált megmozdulni, de fájt mindene; még kitudta húzni vállából a nyílvesszőt, ami szerencsére nem fúródott mélyen bele a testébe, majd elsötétült előtte a világ.

Dél szele...

Fájdalmas és hosszú út volt, amit megtett. Sebei sokáig kínozták még, s bár haloványan emlékezett füvekre, amik gyógyítanak, nem igazán törte magát, hogy enyhítse fájdalmát – mert szíve fájdalmát úgy sem tudta volna enyhíteni semmi.
Csak annyit evett, hogy ne haljon éhen; nagyon sovány lett, arca megnyúlt, és régen ragyogó szeme most beesetten ült arcán, s csak megtörten pislákolt benne a fény.
Megszokott mozdulatokkal nyúzta meg az elejtett nyulat, szinte oda sem figyelve, mert szeme mindig a pattogó tűzbe fordult, ahol a lángnyelvecskék magasra szökelve nyalogatták a fahasábokat. Ahogy nézte a tüzet, és szeme könnybelábadt a forróságtól és izzástól – vagy esetleg mástól -, csöndesen dalolni kezdett. Csak úgy, magának.

Mély vízbe bukik alá, s magas hegyre száll
Oda is eljut, hol addig senki sem járt.
Bejár sok utat; álmokat s titkokat
Felhők fölött repül, s zöld mezőn szalad...

Hangja rekedt volt ugyan, mert a beszédtől is elszokott, de mégis bánatos csengéssel tisztán szállt a levegőben. Pár pillanatig hallgatott, majd keserűen, halkan hozzá tette a dalhoz:

Bár képzelegni jó, s az álmok
Szépek – nem reális dolog
S ki álmokból épít várat
Sohasem lesz boldog...

Irandilnak jó hangja volt, erőteljes, és a hideg levegőt szinte hasította.
Mikor lefeküdt, beburkolózva köpenyébe, s felnézett a felhős-borús égre, felcsillant benne egy csöppnyi remény, majd szerte is foszlott rögtön, mint ahogy a gyermek sikítását nyomja el egy nagyobb, erősebb hang...
És arra kellett gondolnia, hogy legjobb lenne a halálba rohanni. Vagy másnap fel se kelni innen, itt maradni, éhen halni, megfagyni... de nem gondolkodni!
Didergett.
Még jobban összekuporodott, és még sokáig kínozta magát gondolataival, mikor is aztán mély, gondtalan álomba merült...

Mikor felébredt, először fel sem tűnt neki a változás.
Lehunyva tartotta szemét, és fáradtan egy mélyet sóhajtott. Furcsán langyos fuvallat cirógatta arcát, és válla sem fájt annyira. Kinyitotta szemét, és ekkor kerítette hatalmába a rémület és megdöbbenés: egy idegen helyen volt...
Felült, és körülnézett a fehér falú, tiszta szobában. Az nyitott ablakon keresztül gyér napfény áradt be, és különös illatok. Irandil feltápászkodott az ágyból, s végig simította tiszta, fehér ruháját, amiben aludt, majd tágra nyílt szemmel az ablakhoz lépett. Gyönyörű zöld mezőt látott, ami hatalmas távolságokon keresztül terült el a vidéken, és lovakat is látott, sok-sok lovat, büszke méneket és ifjú, erős csikókat.
Megnyikordult az ajtó, és egy asszony lépett be rajta, karján egy tiszta ruhával. Tartózkodóan mosolygott, és az ágyra rakta az erdőszín ruhát, majd, mintha mondani akarna valamit, ácsorgott még egy kis ideig az ágy mellett.
- Hol vagyok? – tette fel a kérdést Irandil, és nyugtalan tekintettel bámult ki az ablakon, mintha nem hinné, amit lát. Az asszony összerezzent, de válaszolt.
- Edorasban, uram, Rohan földjén.
- Rohan...? Rohan...
A fiú ízlelgette magában a szót, és érezte, hogy fáradt testébe visszatér az élet.
Az öreg nő türelmesen várt, csak barna, kemény kezeit dörzsölte zavartan.
- A király látni kíván, uram. – mondta végül. Irandil megütődve nézett rá, de összeszedte magát, és elfúló hangon csak annyit mondott.
- Értem.
Az asszony elhagyta végre a szobát, és Irandil borzasztó lassan felvette a ruhát, amit kiutaltak neki. Kissé furcsán érezte magát, és torkában dobogó szívvel követte az asszonyt és egy magas, izmos férfit, akik egy nagy épülethez vezették. Az épületet őrök védték, a még gyenge napsütésben sütkéreztek a lépcsőkön, lándzsáikat maguk mellé támasztva. Amikor Irandil elhaladt mellettük, barátságtalanul mérték végig, de kiváncsian. Az asszony már leszakadt tőlük, és csak a komor férfi után baktatott a fiú, aki egy szót sem szólt. Az épület, amibe beléptek, gyönyörűségesen csillogott, és Irandilnak csordultig telt a szíve a szépséggel. Ilyennek látta hát Irandil Meduseldet, az Arany Csarnokot.
A sok fény után a sötét csarnokban Irandil semmit sem látott, hiába sütött be a nap a keleti oldalon. Majd kis idő múltán, mikor szeme hozzászokott a homályhoz, megpillantott egy öregembert, aki egy aranyozott trónszékben foglalt helyet, és tüzes tekintetével Irandil arcát fürkészte, aki önkéntelenül is megrezzent.
Zavartan meghajtotta fejét a király előtt, és vegyes érzelmekkel küszködött. Az öregember kissé felemelkedett trónusából, és még jobban szemügyre vette a látogatóját.
- Üdvözöllek – mondta lassan -, nem mintha szívesen látnánk erre, idegen. Hát beszélj, ki vagy te?
- A nevem Irandil – felelt – És, ha megengeded uram, én kérdeznék valamit: hogy kerülök ide?
- Csak csínján a kérdésekkel – intette le Lovasvég Ura, és székének lábánál ülő aszott kis emberalakra pillantott, aki okos szemeivel hidegen nézte Irandilt, aki egyre rosszabbul érezte magát a fülledt csarnokban a király és a kis emberalak tekintetének kereszttüzében. Théoden király végül válaszolt neki. – Az erdőben találtak rád, Irandil. Ájultan, félholtan; és idehoztak. Most már megválaszoltam a kérdésed, mondd, hát, mi járatban vagy erre? És kit szolgálsz? Beszélj! – tette hozzá kissé indulatosan, mikor látta, hogy Irandil ajkait összepréseli, és sápadtan nézi őt.
- Nekem nincs úticélom – mondta remegő hangon, de amint ezt ki mondta, a mellébe és szívébe mély fájdalom hasított. – És nem tudom, hogy kit szolgálhatnék. Én a magam ura vagyok, és valószűnüleg az is maradok.
Théoden elgondolkodva nézett rá, és szólásra nyitotta száját, de a kis alak a trón lábánál gyorsabb volt.
- Nem érdemel életet az, ki így beszél Lovasvég Urával! – sziszegte gonoszan. De mikor látta, hogy Irandilt nem rémíti meg a halál gondolata, elhallgatott, és csak dühösen nézett. Théoden nem szólt, csak intett, és oldalról a homályból egy magas, szálas alak lépett elő. Annak mondott valamit, de olyan halkan, hogy Irandil nem értette, majd a katona hozzá lépett, és vállát megtaszítva kifele irányította. Irandil még egyszer visszanézett, majd örökre becsukódott előtte Meduseld ajtaja...

Fájdalom

A férfi bort öntött a kupába, majd sóhajtva lerogyott a székre. Irandil nézte megviselt arcát, miközben az a bort kortyolta, lassan.
Az ég vörös színben égett, és a hűs illatú napnyugta frissítő szelével élinkítően hatott Irandilra. Hátradőlt, és kényelmesen elhelyezkedett; bekötözött vállát lassan tornáztatta, és elégedetten tapasztalta, hogy már nem sajog a seb.A vele szembeülő férfi végre letette a kupát, és komoly tekintettel Irandil szemébe nézett.
- Döntöttél?
A fiú bólintott, majd hangot is adott döntésének.
- Már hajnalban útra akarok kelni. – mondta – Muszáj tovább mennem.
A férfi felhorkant, és ingerülten felállt a székről, s a nap felé fordult, ami már majdnem lebukott a sötét hegyek mögé. Szőke, varkocsba fogott hajába belekapott a szél, és nemes vonású, komoly arcát vörösre festette a naplemente.
- Na, és miért? – kérdezte, rá sem nézve a fiúra.
- Ugyan, Eroel... – sóhajtott Irandil – Tudod, miért. Ne marasztalj, kérlek; hidd el, maradnék, és a józan ész is ezt diktálja... – elcsuklott a hangja, keserűen elfintorodott és örült, hogy barátja nem néz rá - de a szívem azt súgja, hogy muszáj tovább mennem.
- Hát jó – mondta hosszú hallgatás után Eroel, a szálas termetű, rohani katona. – Nem tartóztatlak, tégy, amit jónak látsz. De van egy olyan érzésem, hogy, ha most elmész, akkor a vesztedbe rohansz.
- Tudok magamra vigyázni; drága öregem, ne aggódj annyit! – mosolyodott el őszintén és boldogan Irandil. Eroel megcsóválta a fejét.
- Bolond vagy, barátom! – mondta, és vissza ült a székre, elégedett sóhajjal kinyújtóztatva lábait. Szeme Irandil sebesült vállára tévedt. – És legalább jól vagy?
- Remekül.
- Furcsa egy fickó vagy te, Irandil – mosolyodott el végre Eroel – A nyílvessző hegyének egy szilánkja benned maradt, mégis idáig elvánszorogtál... Talán halhatatlan vagy?
- Szerencsére nem! – vágta rá kacagva Irandil, de hamar elkomorodott, amikor a másnapi útra gondolt. De már így is nagy kegy volt, hogy itt maradhatott, és talán már az utolsó remény is szertefoszlott... Mégsem adhatja fel, hiszen neki feladata van, küldetése, vágya!
A világ legdrágább kincsét akarja megtalálni.

Eroel megpaskolta Urya izmos nyakát.
- Ég veled! – mondta a fiúnak, aki a ló nyergében határozottan és büszkén ült, minden keserűsége és fájdalma ellenére.
- Ég veled – suttogta ő is, és elmosolyodott, minden öröm nélkül. Majd sarkával megbökte Urya oldalát, és a ló sebes vágtába kezdett lefele a lejtőn; hosszú idő után végre száguldhatott. Eroel nézett utánuk, amíg teljesen el nem tűntek a szeme elől a hajnali ködben...

Urya fáradhatatlanul vágtatott a Vas-folyó mentén. Lába bele-bele toccsant a szürke vízbe, orrát magasra tartotta, orrlukai kitágultak az idegen szagoktól és a szabadság édes érzésétől; izmait megfeszítve hajtotta magát előre, olyan gyorsan, mint a velük versenyező szél. Irandil hagyta, hogy a ló arra menjen, amerre neki tetszik; saját gondolataival és egyre növekvő fájdalmával volt elfoglalva. Nem tudta, mi történik vele, de nagyon fáradt volt, és a vállán a seb fájdalmasan lüktetett; fejét mintha kővel zúznák-törnék, ilyen érzései voltak. És a remény is egyre jobban elhalt lelkében, és egyre kisebbnek és jelentéktelenebbnek érezte magát a hatalmas és magányos világban.
És valahogy az iránnyal sem volt megbékélve, és inkább kelet felé fordult volna, de visszatartotta az az émelyítő érzés, amit egyszerűen félelemnek neveznek, és ami rögtön hatalmába kerítette, akárhányszor meghallotta, vagy csak rá gondolt arra a névre, hogy Mordor... olyan baljóslatúnak és sötétnek csengett ez a név, hogy bár nem tudta pontosan, milyen a hely, kirázta a hideg, és megszédült, ha csak rá gondolt... és arra, hogy Novtil ott van Mordorban... Hisz a titka... és, hogy ne menjen Mordorba... és... és...
Irandil fájdalmasan felnyögött, és elveszítette egyensúlyát. A hideg víz körülölelte, és szorította a mellét, nem kapott levegőt. Fuldokolva tört a felszínre, és kikászálódott a partra. Szidta a gyengeségét, dühösen belecsapott a levegőbe, és ugyanazzal a mozdulattal elmázolta a könnyeit is. Urya nem messze ácsorgott, és pihegve, várakozva nézett gazdájára. Irandil felállt, és elgyötört arccal lovára nézett.
- Ez egyre rosszabb... – zihálta.

Behúzódott egy vastag törzsű, nagy fa alá, és a levegőt kapkodva, üveges szemmel meredt maga elé. „Mi történik?” – gondolta.
Rázta a hideg, kiverte a veríték és borzasztóan vágyott a régi otthonára. Amikor apja először vitte vadászatra... amikor a kis íjával először talált célba, amikor először érezte a dicsőség s büszkeség mámorát... amikor anyja csillogó szemmel nézett rá, megsimogatta az arcát, s azt mondta, büszke, annyira büszke... és, hogy rá, Irandilra olyan jó jövő vár... és a húga, az a vidám kislány... a nevetése... jaj...
Ezek az idők soha, soha nem jönnek vissza!

Felszisszent, miközben a sebét mosta a hideg vízben. Elgyengülve ült a folyó partján, de már könnyebben vette a levegőt. A seb csúnya volt, felszakadt. De az előző napi rémálom, a szörnyű láz múlóban volt, és az időt sürgetni kellett... Hiszen minden perc drága, ha egy vadgalambot próbál elfogni az ember.
Múltak a napok, de lassan, mint, ha évek lettek volna, míg egy nap Irandil friss, sós illatot nem érzett a levegőben, és egy sirály rikoltását nem hozta felé a szél...
Megdobbant a szíve. Hát sikerült... láthatja a Tengert?

A Tenger

Leszállt a lóról, és hevesen dobogó szívvel sétált ki a sziklára, majd megállt annak a
szélén, és lenézett a mélybe. A hely ugyanaz volt, mint az álmaiban, ezt első pillanattól fogva tudta. Lent a szürke tenger dühödt hullámokkal verte a köveket s sziklákat; de ez a szilaj, megzabolázatlan szürkeség Irandil számára nagyon csábító volt, és ahogy nézte a sötét habokat, minduntalan a szabadságon járt az esze. Az – ő szemében – végtelenségig elnyúló víz olyan gyönyörű és vad volt, hogy azt kívánta, bár lenne egeket átszelő sirály, és szállhatna szabadon e csodás tenger felett, korlátok nélkül.
De e mámoros gondolatokból gyorsan átcsapott feladatára, s hátat fordított a tengernek. Különös fény világította meg az előtte elterülő erdőt, és az ég egyre sötétebb lett.
„Vihar lesz” – gondolta Irandil, miközben felpattant Urya hátára. De nem mozdult, csak lehajtotta a fejét, és sóhajtott. Merre menjen hát?
Forduljon vissza, kelet felé? Győzze le félelmét, és menjen Mordorba?
Megérintette a nyakában lógó medált, és megcsóválta a fejét.
Akkor hát két útvonal maradt; vagy észak, vagy dél.
Elnézett északra, ahol sötét erdőt látott; riasztó sötétet s ködöt.
„Legyen akkor dél” – sóhajtott fel, s a szárat balra rántva vágtattak el dél felé.
Végig a Tenger mellett maradtak, mert most, hogy végre megtalálta, Irandil nem akart megválni tőle. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyire gyönyörű és vad; az elbeszélések alapján sosem elevenedett meg benne a szépsége és titokzatossága; most viszont el-elakadó lélegzettel gyönyörködött benne, hullámaiban, ahogy azok korbácsként csapódtak a köveknek, és a sóhaja... sóhaja olyan volt, mint egy dal, amit a lelkében értett meg, eszében nem, mégis földöntúlinak érezte, csodálatosnak. Akkor érzett csak ekkora áhítatot, amikor először pillantotta meg Novtilt, ahogy belekapott a sötét hajába a szél, és sötétszürke szemét rászegezte, és titokzatos volt, ugyanúgy, mint másik szerelme, a Tenger... De olyan igazságtalan a sor; hisz az egyiket – valószinűleg – örökre elvesztette, és ekkor talált rá a másikra... de ezt a másikat már nem hagyja el soha... bármi történjen is... bármi...

Szelíd emelkedőn ügettek fel egy kopasz dombra. A legtetején Irandil leszállt a lova nyergéből, s gondterhelt arccal körülnézett. Szeme megakadt egy délnyugati ponton, ahol mintha mozgást látott volna az erdők s sziklák oltalmából, de csak néhány árny suhant végig még a szeme előtt, majd elhalt a mozgás; akárki is volt ott, elnyelte a homály és a bozót. Hiába meresztgette a szemét, Irandil már nem látott semmit. „Ha élesebb lenne a szemem...” – morogta csalódottan miközben kényelmesen elhelyezkedett a földön. Kimerülten sóhajtott, és a zsebéből elővett gyökeret rágcsálta étvágytalanul, tekintetével még mindig az előtte elterülő területet kémlelve. Egyszercsak egy fájdalmas sikoly törte meg a csendet; magas, vékony hangú sikítás. Irandil ijedten pattant fel, és összehúzott szemöldökkel meredt ugyanoda, ahová az előbb, s úgy megdöbbent, hogy nem tudta levenni a helyről a szemét: jókora területen már csak kormos föld maradt, s hatalmas fákat ölelt körül a tűz, a lomkoronákról magasra csapkodtak a lángok, és a halál szagát még Irandil is érezte. Elhajította az ételt, és gondolkodás nélkül felugrott Urya hátára, aki idegesen hátracsapta a füleit; csizmája sarkát a ló oldalába vájta, és vadul hajtva irányította a tűz irányába. Urya egy kis ideg még ellenkezett, de végül hagyta, hogy gazdája a félelmetes forró lángok közé vigye...

Kardját maga elé tartva, a füsttől köhögve szaladt a porig égett kisebb fák között, és valami élet után kutatott. „Mit keresek én itt?” – kiáltott fel magában, de mégsem fordult vissza, csak csörtetett előre, egyre mélyebb s mélyebb.
Hamarosan a pusztítás és pusztulás szomorú látványa tárult elé: letaposott s elégetett növények; férfiak, akiket fölismerhetetlenségig megcsonkítottak és eltorzítottak. Leeresztette a kardját, és lihegve megállt a mészárlás helyszínén. Egy ideje már nem is gondolt arra, hogy az orkokat akarja űzni, most viszont újra fellobbant benne a láng – majd ki is aludt rögtön. Ugyan! Mit is tehetne ő? Falat emelne az orkok testéből maga körül, aztán őt is leterítené egy nyílvessző, vagy kettéhasítaná egy kard...? Megérné ez? Megérné, hogy belőle is gyilkos váljék?
Ó, jaj! Tán nem arra gondolt, hogy egyszer belőle is kósza lesz? Ha nem így, akkor máshogy... kósza! Hiszen mióta megtudta, hogy Novtil az, arra vágyott szíve mélyén, hogy származása szerint az legyen... De mit várt tőle? Mit adhatott volna ez neki?
Nem tudott választ adni kérdéseire, csak azt tudta, hogy ő nem más, mint egy ember, aki kósza akart lenni...

Amit a hullámok mesélnek...

Kardját visszadugta a hüvelyébe, és tovább lépdelt a holttestek mellett. Úgy érezte magát, mintha valami meghalt volna a benne, és nem számítana már semmi sem. Nagy nehezen szedte csak össze magát, és erőltette rá magát arra, hogy keressen egy túlélőt. De erre sajnos nem sok reményt látott.
Azt elégedetten nyugtázta, hogy a tűz lassanként teljesen kialudt; talán, mert a fű, amibe bele kapott volna, túl vizes volt. Miután a végére ért a felégetett területnek, nyugat felé fordult, be a sűrű erdőbe, amit nem perzselt meg a gyilkos tűz. „Talán valaki erre felé menekült” – gondolta – „Erre orkok sem jártak: nincs letaposva a fű...”
Egyszer csak megreccsent előtte egy ág. Előre lendült, és sikerült meglátnia a túlélőt.
Egy fiatal fiú meredt rá tágranyílt szemmel. A világoszöld szempár félően megcsillant, amikor Irandil közelebb lépett.
- Ne félj, nem akarlak bántani – mondta szelíd hangon. A gyermek nem mozdult, csak megfeszüt izmokkal állt, hogy bármikor elmenekülhessen. Arca véres volt, és sáros, de Irandil úgy látta, nem sebesült meg.
- Csak te maradtál élve? – kérdezte halkan. – Ne félj tőlem. Segíteni szeretnék. Van még itt valaki? – ismételte meg, de kezdett elfogyni a türelme. A fiú fölemelte kezét, és délnyugat felé mutatott. Irandil megkönnyebbülten sóhajtott, és bátorítóan rámosolygott a gyermekre, majd szónélkül indult meg arra, merre az mutatta.
Ekkor meglátott valamit egy komor szikla mellett, és úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Megütődve torpant meg, és ajka megremegett. Nem mert közelebb lépni.
Aztán erőtt vett magán, és lábait erőszakosan emelgetve megindult. Soha ilyen hosszú utat nem tett meg, bár csak pár lépést kellett mennie.
Lábai mint a kövek, oly nehezek voltak, szeme előtt összemosódott minden és mikor odaért, meglepetésében s fájdalmában felkiáltott.
Egy fiatal lány feküdt a földön.
Letérdelt az elnyúlva fekvő ember mellé, és gyöngéden melléhez vonta annak vállát, s arcát. A lány felnyitotta a szemét, és elmosolyodott. A sötétszürke szempár mint két drágakő ragyogott rá Irandilra.
- Hát megtaláltál? – suttogta Novtil, de már ez a kis beszéd is szúró fájdalmat okozott neki, szép arcán átsuhant a fájdalom. Irandil erősen magához szorította.
- Meg, drága Novtil – mondta remegő hangon, és arcán legördült egy könycsepp. – Meg, és már soha nem hagylak el... Ígérem...
A lány melle egyre gyorsabban emelkedett s süllyedt, mintha levegőért kapkodna, és az arca is egyre sápadtabb lett, mégis, ajka boldog mosolyra húzódott. Majd lehunyta a szemét, és úgy susogta.
- Ég veled!
És többet nem nyitotta ki szemét.
Irandil fájdalmasan felkiáltott.
- Ne!
De már nem tudott mit tenni. A mély sebből még mindig szivárgó vér beszennyezte karját, de nem figyelt erre, csak hitetlenkedő arccal végignézett a halott testen. A lány arca békés s boldog mosollyával még szebb volt, mint valaha; de bőre mint a tiszta hó, csak a homlokából lassan folydogáló vér mocskolta be tisztaságát. Hosszú fekete haja összetapadt a vértől, de még így is szép volt, ahogy keretbe vonta a keskeny arcát. Jobb kezében görcsösen szorította még a kardját, karcsú teste ernyedten hevert a fiú karjaiban, akinek lelkét a gyötrő fájdalom mardosta. Gyengéden lefektette a szikla tövébe Novtilt, kardját kifejtette erős szorításából, s mellé helyezte. Felállt, és keserűen nézte a lányt; s hagyta, hogy könnyei folyjanak...
Majd kikapcsolta a medálját a nyakából, és elábrándozva nézte a követ, ami a megszokott fénnyel csillogott. Erősen a markába zárta, és fennhangon megszólalt.
- Gondod legyen rá, hogy itt békében pihenhessen – mondta erőteljesen, mondhatni dühösen, és a medált a lány nyakába helyezte. Nem tudta elhinni. Nem tudott belenyugodni, hogy bár megtalálta, rögtön el is vesztette... Egy-két másodpercig még álldogált, aztán sarkon fordult, és vissza sem nézve hagyta ott Novtilt. Mégha emberfeletti kín is hasogatta a lelkét...
Urya nem messze ácsorgott, és szelíden várakozott Irandilra. A fiú végigsimította az orrát.
- Eleget szenvedtél te is – suttogta a lónak, és annak megvakított szemébe nézett. Majd lekapta róla a kantárt, nyerget s pokrócot, és az összes felszerelést elhajította a bokorba, eztán rásózott Urye farára. – Ahova megyek – mondta még utoljára a lovának – ott nincs szükség semmire.
Urya elügetett, és Irandil nézte egy ideig, ahogy erős, izmos lábaival hajtotta magát előre. Közben eleredt az eső; kövér vízcseppek potyogtak a szürke felhőkből, és a szél is egyre jobban tépte a fákat, Irandilt...
A fiú lesütött fejjel ballagott tovább. Belegondolt az életébe, miközben némán folytak könnyei. Oly messzinek tűnt szülőotthona; oly messzinek is távolinak, időben, mintha századokkal ezelőtt történt volna, hogy az egykori ifjú elindult a mocsárban, és mit sem tudott a való világról. Az az ifjú! Ő már meghalt. Mindörökre. Az a naiv fiú, aki megakarta váltani a világot, és egyedül akarta megbosszulni szerettei halálát; az az egykori fiatal, aki még tudott nevetni...
Nem is vette észre, de kiért a partra; a viharos tenger félelmetesen csapdosta a sziklákat. Nem is tudta, miért, de elmosolyodott, ahogy ezt a vad színjátékot nézte. Majd könnybelábadt szemét az égre emelte.
- Méltó befejezés – gondolta, és szomorúan felka

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére