Linda arra ébredt, hogy borzalmasan fáj a feje. Kinyitotta a szemét, de nem látott semmit. Éjszaka volt, de a közelben tábortűz pattogását hallotta. Szeme már kezdett hozzászokni a sötéthez, és látta hogy egy erdőben fekszik. Úgy érezte a fejfájás is enyhülni kezd. Óvatosan felemelte a fejét, és arra fordította, ahonnan a tűz ropogását hallotta. Egy kicsit még mindig homályosan látott, de azt azért ki tudta venni, hogy a tűz körül emberek ülnek, csendben, hangtalanul. Nem tudta hányan lehetnek, még megbecsülni sem tudta volna.Ekkor ismét a fejébe hasított az az éles fájdalom. Nyöszörögve visszaesett.
A mozgolódásra felfigyeltek a tűz körül ülő férfiak is,egy páran közülük a rögtönzött ágy mellé térdeltek, amelyen Linda feküdt. Egyikük valami menta illatú főzetet tartott a lány orra alá.
-Igyam meg?- kérdezte Linda erőtlen hanggal.
-Elég ha beleszagolsz.
Mélyen beszívta a frissítő gőzt, és éreezte, ahogy fejében szűnni kezd a zúgás, látása kitisztul, és egész teste felfrissül.
Most hogy kezdett magához térni,lenézett ruhájára: az intézeti egyenviseletre.
Minden eszébe jutott: szülei látogatása, a bentlakásos intézetben, és hogy miattuk való elkeseredésében hogy ment fel a padlásra, ahol zavartalanul kisírhatta magát. A folyamatos zokogás közben elaludhatott, és most itt ébredt.
-Hol vagyok?
-Ez Középfölde északi része.
-Középfölde? És ti kik vagytok? És hogyan kerültem ide?
-Mi csak amolyan kószák vagyunk, más néven dúnadánok. Én Halbarad vagyok. De hogy hogy kerültél ide, azt én is tudni szeretném. Látszik hogy nem vagy idevaló. Hisz még a neved sem tudom.
Lindának ekkor tűnt csak fel a férfi oldalán függő kard, melynek fényes pengéjén megcsilant a tűz fénye.Hirtelen szorongás fogta el, és remegő hangon válaszolt.
-Linda. A nevem Linda.
-Rendben. Most pihenj. Holnap velünk jössz. Nem hagyhatunk itt, különösen, ha nem ismered a vidéket. Most aludj. Holnap mindent elmesélhetsz.
Visszament a tűzhöz, de még eszébe jutott valami, és visszaszólt:
-Elfelejtettem megkérdezni, hogy lovagolni tudsz-e.-
Linda örült, hogy végre van valami amiben ő is otthon van.
-Természetesen. Imádok lovagolni.

Reggel mindent elmesélt a kószáknek: a szülei régészek, ő pedig nem mehetett velük külföldre, ezért eg bentlakásos iskolába adták. Idekerülése előtti este meglátogatták, de nem tudták megérteni, hgy a lányok, Linda szobatársai nem fogadják be Lindát, nem tartozik közéjük, mert túl álmodozónak, visszahúzódónak tartják. Igazából a szülei ezért is találták jó megoldásnak ezt az iskolát, hátha így kiszabadítják a saját kis világából. De ami az egészben a legcsodálatosabb volt: Középfölde világa pontos mása volt a Linda által elképzelt világnak.
Halbarad figyelmesen végighallgatta, de arca semmilyen indulatot nem tükrözött, Linda nem látta rajta, hisz-e neki, vagy sem.
Igazából Halbarad sem tudta hogy mit higgyen. A történet elképzelhetetlenül hangzott, de valahol hitt a lánynak. Nem nézte volna ki azokból az ártatlan szemekből, hogy hazudnának. De ezekban az időkben óvatosnak kell lenni. Elrond bölcs. Ő majd meg tudja mondani, valójában honnan is származik. Itt nem hagyhatják, mert ha valóban kém lenne, még a végén az Ellenség fülébe jutna utuk híre. Nem kockáztathat.
Másnap már jócskán dél környékén járhatozz az idő, a nap pedig égetően sütött. A vizünk rég elfogyott, és már régóta nem álltak meg pihenni. Linda már kimerült, de nem mutatta ki.Hamarosan melléügetett lovával az egyik kósza, aki, mint Linda megfigyelte, egész este szúrós tekintettel figyelte a lányt. Úgy tűnt ő a legfiatalabb a kószák közül.Fekete hajában, és sötét szemeiben nem különbözött a többiektől, de tekintete mintha mélyebb, és áthatóbb lett volna, mint a többieké.Linda úgy érezte,mintha a velejéig hatolt volna az a pillantás, amit most rávetett. Mintha a legapróbb titkait, és gondolatait is látta volna.Linda viszonozta pillantását, és nem jött zavarba.
-Hamarosan egy folyóhoz érünk. Ott megmosdhatsz, és megtölthheted a kulacsod.
-Köszönöm.-és elfordította fejét.De mivel a férfi nem tágított mellőle, megkérdezte:
-Kívánsz még valamit, jó uram?
- Mondd, mit akarsz csinálni? Ha tényleg egy más világból jöttél, mint ahogy mondod, hogy akarsz visszajutni?
-Még nem tudom. Azt hiszem az az első lépés, hogy megkeresem azt az embert aki tud segíteni. Mindenképp vissza kell jutnom. Már így is nagy bajban vagyok. Te ki vagy?
-Firfalas vagyok, a féltünde.
-Fétünde? A tündék, itt olyanok, mint a mesékben? Mert te nem nézel ki olyannak.
-Én nem tudom, nálatok mit jelentenek a tündék, Középföldén ők a legbölcsebb lények, halhatatlanok. Apám kósza volt, akárcsak én, de én ezt választottam.Anyám pedig egy gyönyörű tünde volt.Te is láthatsz majd eleget Elrond házában.Ő a völgyzugolyi tündék királya. Hozzá igyekszünk. Ő talán tud neked segíteni a hazajutásban.
Többet nem szólt csak némán lovagolt Linda mellett.
Végre meghallották a patak halk csobogását. Ettől a kószák is jobb kedvre derütek, s sorra ugráltak le lovaikról, s a víz felé vették az irányt. A végére Firfalas és Linda maradt. Ők is leszálltak lovakról, és a vízhez vezették őket. Megitatták a lovakat, majd ők is ittak a hűsítő folyadékból.Linda örült, hogy végre lemoshatja magáról az út porát. Magmosta arcát, s lábát a hideg vízbe mártotta.
Eközben Firfalas folyamatosan őt nézte fürkésző szemekkel. Most gyönyörűnek találta a lányt. Gyönyörködött hosszú, fekete hajában, melyen megcsillantak a nap sugarai. Linda érezte magán a férfi szemeit, de nem fordult hátra, csak cipőjét visszavette, és visszavezette a lovat társai lovai közé. Ő maga pedig Halbarad mögé ült le, hogy egyen némi száraz ételt. Valahogy örült hogy itt lehet. Az intézet egyáltalán nem hiányzott neki, szobatársnői pedig még kevésbé.Itt nen csúfolhatták álmodozó természetét,és nem sértegethették egész álló nap. Egy év múlva lett volna nagykorú, hogy elhagyhassa az intézetet, de nem tudta ogy fog átvészelni még egy egész évet.
A táj ismeretlen volt számára, mégis úgy tetszett mintha már járt volna itt.
-Két nap múlva elérjük Völgyzugolyt, ha gond nélkül mehetünk tovább-hallotta Linda maga mögött Halbarad hangját.-Elrond
talán meg tudja mondani hol találjuk Aragornt.
Lindának új volt ez a név. Rákérdezett, hogy ki az.
-Arathorn fia, Aragorn a dúnadánok feje, Gondor trónjának jogos örököse. Az ő hívására indultunk, és meg kell keresnünk őt, hogy kövessük a háborúba.
Háborúba? Linda csak most eszmélt rá hogy ez a csapat harcolni megy, és nem békés területre.Mielőbb vissza kell mennie, hacsak nem akar egy idegen vidék háborújába belefolyni.De hogy juthatna haza?
Igazából elfogta a kétségbeesés. Ezt az idilli környezetet hamarosan háború nyomai fogják elcsúfítani. Szeretett volna tenni ellene valamit, de nem tudta miben segíthetne, mikor még nem is ismeri a vidéket, a szokásokat, jobbanmondva semmit. Ezenkívül haza is kell jutnia. ekkor még egy gondilat hasított belé: ha elkezdődik a háború, hogy találja meg azt akit keres? Egyáltalán kit keres.
Az út további részét magába mélyedve, lehorgasztott fejjel tette meg. Két napja folyamatosan mentek, úgy hogy csak friss vízért, enni, és éjszaka aludni álltak meg. Mindannyian kimaűerültek, és csöndben lovagoltak, felvereve a száraz út porát.
Linda csak arra lett figyelmes, hogy a dúnadánok mind egyfelé mutogatnak, érezte szinte, ahogy az élet felpezsdül körülötte az élet. De nem találta fontosnak, és visszazökkent gondolataiba, ám ekkor Firfalas léptetett mellé, és halkan, de érthetően ezt mondta:
-Nézz le a völgybe!
Linda kedvtelenül oda nézett, ahova az imént társai mutogattak, de a látvány megdöbbentette. A fák mögött, egy vögyet látott, s egy kupolát, melyen meg-megcsillantak a déli nap sugarai. Még innen is látszott, hogy miden egyes részlete alaposan meg van munkálva. Linda szája tátva maradt, ahogy az épületből egyre több rész bukkant elő a fák rejtekéből.
-Völgyzugoly- mondta suttogva, szinte magán kívül.
Firfalas elmosolyodott látva a csodálkozó lányt, majd továbbügetett.

Egy óra múlva már a szépen kidolozott kapun alatt ügettek be az udvarra, de Linda még mindig nemtudott betelni Völgyzugollyal, és úgy érezte, soha nem is fog. S talán igaza is volt. A kószák is úgy nézték a palotát ami előttük állt, mintha még soha sem látták volna. A falakon belülről halk énekszó hallatszott, szomorú, de mégis olyan gyönyörű, mint amilyet halandó fül még nem hallott. Leszálltak a lóról, s Linda csak ekkor vette észre, hoyg valaki közeledik feléjük. Egy férfi volt. Méltóságteljesen lépdelt, s finom anyagokból készült könnyű ruhája mint a szellő suhant mögötte. Arca komoly volt és méltóságteljes, szürkés szemei athatóak(s ez Lindát egy kicsit Firfalas tekintetére emlékeztette), s úgy tetszett arcára évezredes bánat ült ki, s talán ez kölcsönözte a kortalanság látszatát.Linda észrevette, a dúnadánok mind meghajolnak, látva közeledtét, így hát ő is mélyen meghajolt. Nem kellet mondani, úgy is tudta ki ez a nagy úr: Eltond, Völgyzugoly fejedelme.
-Mae govannen!-köszöntötte a dúnadánokat. Majd Halbaradhoz fordult, és dallamos nyelven kezdett mondani valamit.
Linda felkapta a fejét, azt hitte rosszul hall. Tudta, nem ismerheti ezt a nyelvet, de mégis, minden egyes szót értett. Megrázta a fejét, nem hitt a fülének. De nem tudott ne odafigyelni- a tünde kétségkívül róla beszélt.
-Hát a lány, aki veletek jött.
-Ne haragudjon, Elrond uram, de ezt találtam a legjobb megoldának.Legalább is ameddig nem tudjuk biztosan honnan jött.-Linda úgy érezte, mintha nem kapna levegőt. Hát nem mondta el neki?! Hát már ő se hiszi el amit mond?! Most mit tegyen? Tudta, hogy története nem hangzik túl hihetően, de eddig azt gondolta, legalább a kószák hisznek neki.Ekkor újra Elrnd lágy hangját hallotta:
-Hát nem mondta el nektek? Vagy nem mondott igazat?
Halbarad már nyioota a száját, hogy válaszoljon, de valaki olyannak a hangját hallotta, akiére a legkevésbé számított.
-Én igazat mondtam!-Mindenki odanézett. Linda vörös arccal állt a lova mellett, könnyek szöktek a szemébe, s már nagyon közel állt ahhoz, hogy kitörjön belőle a keserves zokogás. Elrond azonban megnyugtatóan nézett rá.
-Tudom.-csak ennyit mondott, s befelé hívta a kószákat és Lindát. Linda még mindig zaklatott volt, s most azt kívánta, bár otthon lehetne. Bevitte lovát az istállóba, és a többiek után indult.