Az eső hangosan dobolt a nagy fa levelein, menedéket nyújtva a két megázott alaknak a tavaszi zápor elől.
A férfi és a nő közelebb húzódott a hatalmas fatörzshöz, hajukról és ruhájukról nagy cseppekben hullott a földre az esővíz.
- Tehát elmész. – Szólalt meg a nő. Nem kérdés volt, hanem kijelentés.
- Igen. Tudod, hogy muszáj. – Válaszolta a férfi szomorúan.
- Persze. Szólít a kötelesség! – A lány hangjában gúny csengett.
- Kérlek Ethrel! Tudod, mennyire fontos ez nekem. A kötelesség délre szólít.
- Igen. Hogy megvédj egy várost, ahol azt se tudják, ki vagy! Azt se tudják mi vagy! Tudod te is minek tartják mindenütt a kószákat, Asraet! Szakadt, bolond, furcsa alakoknak! Ez maradt a dúnadánok nemes véréből!
- Azért megyek oda, hogy segítsem Aragorn urat abban, hogy visszaszerezze az örökségét, és ezt te is tudod! – Válaszolta a férfi idegesen.
- De miért? És ha ott veszel? Ha sosem térsz vissza? Mindent odadobnál egy nemes eszméért?
- Ethrel, te ezt nem értheted!
- Persze, nem érthetem, hisz nem vagyok kósza! De ember vagyok, és van szívem! Szívem, amivel szeretek, és amivel gyűlölök… Ne menj el… Ne hagyj itt egyedül! – A lány keserves sírásra fakadt. Asraet átölelte, fejét a mellére hajtotta és megsimogatta a haját.
- Se sírj kedvesem… Nem tart majd soká! Néhány hét, és újra itt leszek veled. De most el kell mennem.
A lány kitépte magát az ölelésből, még könnyes szemében düh csillogott.
- Hát menj! Menj az átkozott városodhoz! Mentsd meg a néped!
- Ethrel, kérlek! – A férfi felé nyújtotta a kezét, de a lány dühösen hátat fordított. Asraet lemondóan megrázta a fejét, maga köré kanyarintotta a köpenyét és kilépett a lombkorona menedékéből a langyos esőbe. A lány csak állt némán, egyenes derékkal, majd mikor a távolodó lépteket elnyelte az esőcseppek kopogása, a válla rázkódni kezdett, és térdre zuhant a zörgő avaron. Némán zokogott, könnyeit gyorsan itta be a porhanyós tavaszi föld.