fbpx
 
 

Arlith: Farkasarcú

Farkasarcú

Veldar vagyok, és az apám történetét akarom elmesélni, mielőtt meghalok itt ezen a mocskos és hideg helyen, Umbar börtönében. Ha nem tenném, elveszne ez a történet, lényem utolsó darabkái is szétfoszlanának a semmiben. Végtére is vér vagyok a véréből, vétek a vétkéből. És miatta vagyok ebben a szorult helyzetben, pedig ő már meghalt.
Írok, amíg még van papír, fény és tinta. (Őreim meglehetősen meglepődtek, amikor papírt és tintát kértem, de aztán odaadták. Elvégre is kalmár vagyok – szerintük. Dehogy kalmár.. csillagász.)
**
Nagyapám kósza volt, és egy dúnadán nőt vett el. Apám érkezésekor úgy döntöttek, letelepednek egy emberek lakta eldugott falucskában, a Ködhegység keleti lankái között. (Ide még nem jutottak orkok.)
Az ott lakók tisztelték, de ugyanakkor félték is a kószákat, így nem kedvelték túlságosan nagyapámat. És ő is utált ott lenni, szívből gyűlölte. Ahogy fia két éves lett, otthagyta újra kis családját, hetekre, néha hónapokra is. Hol Bakacsinerdőbe vándorolt, hol Beornot látogatta meg, vagy a Ködhegység orkjait tizedelte. Hajszolta álmait, nem bírt élni a valóságban.
Nagyanyám fia születése után, úgymond, kénytelen volt két lábbal állni a földön. Irtózatosan szegények voltak. Egyedül kellett eltartania magát, és a gyereket mindenféle alap nélkül. Veteményesében némi zöldség megtermett ugyan a gyenge földben, de gabonájuk sosem volt. Tűzifát, és gyógyfüveket gyűjtött az erdőben, sőt néha vadászott, ha ereje engedte. Ilyenkor Morda, a szomszédban lakó anyó gondoskodott apámról. Cserébe anyámnak Morda házát kellett tisztán tartania.
Nagyapám olykor- olykor beállított, és ilyenkor szerette a nagyanyámat, tiszta szívéből, és szerette fiát is. De úgy fájt a valóság, hívta a vadon és az álmai.
Kicsit könnyebb lett, mikor a fiú 5-6 éves lett. Akkor már ő járt az erdőbe tűzifáért, vagy ő takarított Mordánál. Nagyon szerette az anyót. Nagy tudású és nagy mesélő asszony volt. És nem voltak gyermekei.
Nem is említettem még, hogy nagyapámat Balvatarnak, apámat Eugorennek hívták.
Apám hét éves korától kifejezetten rossz gyerek volt, folyton elcsavargott, tört, zúzott, és rettentően pimasz volt. Szürke szemei dühödten, és büszkén ragyogtak. Sokat játszott a faluban élő többi gyerekkel, és mindig ő irányított. Nemes vére mindenkiben tiszteletet keltett.
Apja 10 évesen vitte el először vadászni. Ő élvezte halkan lopózva űzni a vadat. Úgy érezte pezseg a vére, és ő a legerősebb a világon. Sőt, hogy egyedül ő létezik, és minden más megszűnt körülötte. De sajnálta megölni a védtelen állatokat pusztán kedvtelésből. Hiába magyarázták neki, hogy ez létszükség, hogy élelemért gyilkolnak, nem a gyilkolásért. Minden egyes áldozatával meghalt ős is egy kicsit, mindet elsiratta.
Nagyanyám tudta, hogy fiát nem tudja már sokáig megőrizni magának, így próbált egyre kevésbé kötődni hozzá, hogy kisebb legyen a fájdalom, amikor végleg elveszíti. De apám azt gondolta, hogy többé már nem szeretik otthon.
14 éves korára bejárta az egész vidéket. Néha még a Bakacsin erdőbe is bemerészkedett. Volt, hogy hónapokig nem tért haza, akár az apja. Ilyenkor nagyanyám szó szerint betegre aggódta magát. Úgy érezte, belepusztul a folytonos várakozásba. Még nem akart elhervadni, mint a túl korán letépett virágok. Lassan érlelgette magában tervét, és tudta, már nem bír sokáig várni vele.
Egyszer, több hónapi otthonlét után Eugoren újra a vadonba indult. Őt nem álmai hívták, egyszerűen csak a kaland, és a kíváncsiság.
Apjával már többször is meglátogatták Beornot csöpp országában, amely szó szerint tejjel- mézzel folyó sziget volt a vadon közepén. Nagyapám gyakran mesélt neki a Megyéről is, aminek régen a határait védte. A gondtalan Megyéről, és mulatságos apró lakóiról, akik folyton esznek, és füstöt eregetnek. Most azon gondolkozott, hogy melyik helyet látogassa meg. A Megye messze volt, de ott még nem járt, Beorn viszont túlságosan ismert volt, mégis szeretett volna találkozni a mogorva óriással. Végül úgy döntött, hogy majd útközben elválik. Anyja persze most is csak onnan tudta meg, hogy fia indulni készül, hogy az bőszen csomagolni kezdett. Persze élelmet nem vihetett magával, abból volt a legkevesebb. Búcsúzóul még lőtt egy gidát anyjának, aztán útnak indult.
**
Emlékszem anyám (még Rohanban) többször is említette, hogy nem egészen érti, miért éltek olyan távol Arnortól, és főleg a Megyétől, ha egyszer nagyapám megyeőrző volt. Erre apám lehordta, hogy azért nem érti, mert nő. Utáltam ezért a megjegyzéséért. (Ahogy csak a gyerek tud utálni valakit, aki bántja az anyját.) Aztán megkérdeztem én is, és nekem persze válaszolt. Azért, mert nagyapám Elrondtól azt a feladatot kapta, hogy a Ködhegység orkjait és wargjait pusztítsa, mert annyira elmérgesedett a helyzet, hogy már alig volt járható út Völgyzugoly, és a Bakacsinerdei tünde paloták között. Korábbi meséiből tudtam ki az az Elrond, és igencsak csodálkoztam, hogy nagyapám ismerhette a hatalmas tünde urat.
Mikor apám szó nélkül továbbállt, és mi 3 évig hiába vártunk rá, elmondtam anyámnak ezt a történetet. Ő persze sírva rohant ki a szobából. Akkor még nem értettem miért.
De most már értem szegény jó anyámat. Úgy volt ő rab apám mellett, ahogy én vagyok itt. Ezekben az átkozott pincékben. Hallani a kalapálást, készül az akasztófa…
**
Apám úgy döntött, hogy egyedül túl veszélyes lenne átkelni a Ködhegységen, így elindult dél felé, Beornhoz.
Negyedik napja gyalogolt, mikor farkas vonyítást hallott a közelben. Remélte, hogy csak a teliholdat ugatják, de sajnos egyre közelebbről válaszolgattak egymásnak. Háta mögül fújt a szél, még ez is..
Apám nyelvével csettintett dühében, és megmászható fa után nézett a közelben… az sem akadt.
Rájött, hogy hihetetlenül felelőtlen volt: Egyedül, egyetlen íjjal a puszta közepén, teliholdkor, ráadásul a Ködhegység lábánál. Tudta, hogy nincs értelme árnyékba húzódni, mert a wargok és az orkok úgy látnak a sötétben, mint ő fényes nappal.
Hamarosan meghallotta a warg lábak dobogását. Felajzotta íját, célzott és lőtt. Aztán ismét, és ismét. Mindháromszor felbukott egy warg. „Oh, bár orkok ne lennének velük.” Sóhajtotta. Jóval később jutott eszébe, hogy ha tüzet gyújt, talán több esélye van. Eldobta íját, és előrántotta rövid vadász kését. Négy warg rohant neki, de már gyűltek a többiek is. Próbált késével védekezni, de mit tehet egy tizenöt éves gyerek ilyen óriási farkasokkal szemben. A vicsorgó vadállatok arcába martak, érezte, hogy vér csurog a szemébe, már szédült a fájdalomtól, leteperte egy warg, de akkor valami fény villant a sötétben. Ork füttyöt hozott a szél, és a wargok gazdáikhoz rohantak, otthagyva félholt áldozatukat. Apám szeme előtt elsötétült a világ. Napokig nem tért magához.
**
Fáj a kezem az írástól, kicsit abba kell hagynom.
Kész az akasztófa, befejezték a kalapálást…

Éjszaka Csillagász meglátogatott. Szégyellem, de majdnem elsírtam magam. Hogy találhatott meg ez a nyavalyás macska? Biztos megint a „Három döglött patkány”-ban járt. Az a kocsma itt van a közelben…
Inkább folytatom a történetet:
Apám szörnyű álomból ébredt. De rájött, hogy a valóság talán még borzalmasabb, mint álma volt.
Lassan felrémlett előtte, mi történt, de nem értette, miért nem tépték szét a farkasok. Vajon miért csak kóstolgatták?
Végigtapogatta magát, sebes volt a lába, belemartak az oldalába és a karjába. Megpróbálta kinyitni a szemét, de nem sikerült, csak iszonyatos fájdalom nyilallt bele, és lüktetett tovább. Odakapott, de vissza is rántotta kezét. Fél arcáról hiányzott a bőr. Kezéről a fűbe törölte a vért, és nagy nehezen feltápászkodott.
Ott feküdt mellette egy döglött farkas, torkában késével. Ép szemét vakította a nap, dél körül járhatott. Kihúzta a kést az állat torkából. Batyuja ott hevert mellette, szétcincálva, nyilaival együtt. De íja eltörött. Így legalább nem kellett cipelnie. Ivott egy kicsit kulacsából, de sebeit nem moshatta ki, nem volt elég vize. És Beornig még nagyon sokat kell majd gyalogolnia.
Közel egy hétig tartott, mire elvonszolta magát a gázlóhoz. Közben a tartalékaiból élt, érezte, hogy elhatalmasodik rajta a láz. Az utolsó napokban, már csak ritkán volt tiszta a feje. Lába vitte a jól ismert úton. A gázlónál megpróbálta kimosni sebeit, de azok végleg leterítették. Beorn így talált rá. Magával vitte, bár nem ismerte fel a fiút.
Két hét teljesen kiesett. Ébredése után elmesélte történetét Beornnak. Kiderült, hogy nem sokkal később, amikor őt megtámadták, megjelent nála Szürke Gandalf, 12 törp és valami furcsa kis lény, egy hobbit. Őket is a farkaslovas orkok űzték ide, Szél Ura Gwaihir és társai segítségével menekültek meg. Valószínű az ő életét is ők mentették meg. Azt a fényt csak Gandalf okozhatta.
Beorn valami mézből készült kenőccsel gyógyította sebeit. Arca már teljesen begyógyult, és hála az égnek bal szeme is megmaradt. Néhány napig még eltartott, míg lába is behegedt, és teljesen talpra tudott állni. De még egy teljes hónapot eltöltött itt, segített Beornnak az aratásban, fizetségül. Aztán Beorn alá adott egyet csodálatos pónijai közül azzal a feltétellel, hogy ha hazaér visszaküldi az állatot. Így viszonylag gyorsan megérkezett. Már csaknem három hónap eltelt azóta, hogy elindult otthonról. Vad örömmel rohant be kicsiny házikójukba, miután visszaküldte póniját. De nem volt otthon senki. Gaz burjánzott a kertben, és vastag por ülte meg a bútorokat.
Kinyitogatta a szekrényeket, de sehol nem talált semmit, legfeljebb egy-két üres üveget. Gyorsan kitörölte a könnyeit szeméből, és átrohant Mordához.
- Meghalt? – kérdezte köszönés helyett.
- Kicsoda? – kérdezett vissza csodálkozva az öregasszony.
- Hát az anyám, meghalt, ugye?
- Ki vagy te, gyermekem, Drauganta?
- Morda, te ostoba! Én vagyok az Eugoren.
- Oh, magasságos ég! Mi történt veled, te gyerek? – kiáltott fel az anyó.
- Jó Morda, hol az anyám?
- Összecsomagolt, és elment Gondorba. Azt mondta, ott most nagyobb szükség van rá, mint itt, ahol senkinek sem kell.
- Ez nem igaz… - jajdult fel az apám.
- Azt hittem, meghaltál fiú. Apád már járt itt, azt üzeni, hogy elment a Megyébe.
- A Megyébe… - Apám megpróbált elrohanni, de az anyó visszatartotta.
- Várj még! Itt van nálam minden ruhád, legalább egy váltással vigyél télre. Apád meg hagyott egy kis pénzt és azt ott. – Morda egy polcra mutatott a falon. Egy kard feküdt rajta, zöld hüvelyben. – És egyél, mielőtt elindulnál!
Apám végül csak másnap kelt útra. A kard túl nehéz volt neki, nem bírta el, de azért felcsatolta. Hátára vette Beorntól kapott íját, és puzdráját, berakta batyujába a Mordától kapott élelmet, és elindult, neki a Ködhegységnek.
Sokáig tartott, mire átküzdötte magát rajta, mindig megbújva az orkok elől. Kezdett elfogyni az ősz, mire elérte a széltetőt. Mint a környék legmagasabb pontjára, felmászott rá, körbepásztázni a vidéket. Igencsak meglepődött, mikor a tetején meredező kőgyűrű szélén egy különös szerzetet vett észre üldögélni.
Az meglátva apámat elnevette magát.
- Ki vagy te, drauganta? – Kérdezte.
- Balvadar fia Eugoren vagyok. De ki kérdezi?
- Én Barna Radagast vagyok. Ismerem apádat, mesélt már rólad. De ezt a … heget nem említette.
Apám megrázta a fejét.
- Minek szólítottál az előbb? – Kérdezte a mágust, merthogy Radagast mágus volt.
Radagast felhúzta bozontos szemöldökét, majd újra elnevette magát.
- Drauganta azt jelenti farkasarcú. Hogy lehet, hogy egy dúnadán nem ismeri a szépek nyelvét?
- Értem már miért szólított így az anyó…
- Kicsoda?
- Nem érdekes. Soha nem tanítottak meg rá.
- Fiatal vagy még, van időd. – Radagast vidáman lógázta a lábát, és pipára gyújtott. Majd néhány pöfékelés közben újra megszólalt.
- Mit keresel itt, teljesen egyedül?
- Apámat. Nem tudod, merre járhat?
- Nem – rázta a fejét a mágus – Nagyon rég nem láttam. Talán a Megyét vigyázza. Menj Bríbe, a pajkos póni fogadóba. Hátha ott leled, vagy tudják, merre jár.
Apám bólintott, és felállt a kőről, jelezve, hogy számára véget ért a társalgás.
Radagast megint felnevetett.
- Valódi kósza vagy már most, Balvadar fia Eugoren. Menj az úton, erre nem járhatnak orkok.
Apám ismét bólintott, és lefutott a lankás domboldalon. Emlékezett Bríre, apja mutatott már róla térképet. Annyira örült, hogy észre sem vette, mennyire rohan.
Radagast pedig mosolyogva elkezdett fütyörészni egy rigóval.

Apám az úton alig találkozott egy-két emberrel. Arcát mindig jól megbámulták, aztán elfordították fejüket. Inkább szemébe húzta csuklyáját, hogy ne is láthassák hegét.
Brí nyüzsgő városába érve még inkább elkeseredett. A kapus alig akarta beengedni.
Azt mondta apámnak, hogy elég, ha a vadonban ilyen vágott arcúak mászkálnak. Nem kell, hogy a faluba is bejöhessenek. Apámnak kevés pénze nagy része ráment, hogy beengedje.
Bement a Pajkos Póniba, és rendelt magának egy sört. Jól körülnézett, de kószát nem látott. Kicsit rosszul lett a ködként terjengő füsttől, és a zsivajtól. A söntésben több társaság ordítozott és röhögött. Emberek és hobbitok egyaránt. Apám nem vette le a csuklyát, sőt egészen a szemébe húzta. Elég sokan megbámulták miatta, de ez kevésbé zavarta az undornál, amit arca keltett az egyszerű szerzetekben.
Lassan iszogatta sörét, hogy még véletlenül se vágja fejbe, és a vendégeket figyelte. Az egyik asztalnál sötét hajú, szürke szemű ember ült teljesen egyedül. Nemrég térhetett be, mert apám eddig nem vette észre. Apám gondolt rá, hogy kósza lehet, de az túlságosan élesen figyelte őt.
És feltűnően. Többször is találkozott pillantásuk. Aztán apám hirtelen elhatározásból felállt, és néhány szóra elcsípte a folyton rohanó fogadóst.
- Balvadart ismered, fogadós uram?
- Azt a kószát? – kérdezett vissza gyanakvóan.
- Őt.
- Ismerem hát, de rég nem járt erre. – látszott, hogy mennyire utálja azt, akiről beszél.
Apám bólintott, kifizette sörét, és sietve távozott a fogadóból.
Észrevette, hogy az őt figyelő férfi is felállt, és elindult utána.
Apám biztos léptekkel indult kifelé Bríből. A Megye felőli kapun át távozott, és sokkal könnyebb volt ki, mint bejutnia.
Minden porcikája érezte, hogy követik. Időközben be is sötétedett. Az útról hamar letért az utat övező fák közé. Így aztán, érezve, hogy nincs menekvés, fától fáig surranva engedte egyre közelebb magához „ellenségét”. Azon tépelődött, hogy ha az illető egy kósza, akkor csak a feladatát teljesíti, és védi a Megyét a különös idegenektől. És ha valóban Megye őr, akkor ismerheti nagyapámat. De akkor miért nem ment oda hozzá a fogadóban?
Egy vastag tölgyfa mögé húzódott, és várt. Akkora volt a csend, hogy „ellensége” minden lépését hallotta. (Bár az egy átlagos ember füle számára hallhatatlan volt.)
Szíve kalapácsként zakatolt fülébe. Minden tagja elzsibbadt. Izzadó tenyerét köpenyébe törölte, majd lassan előhúzta hüvelyéből a kardot. Még mindig alig bírta el. Pedig mennyit gyakorolt, mikor senki sem látta.
Ellensége egyre közelebb ért, már hallották egymás szuszogását. És akkor apám, mintha rugó lőtte volna ki, előugrott a fa mögül. Kardja hideg szikrákat hányva csapódott ellenfele fegyveréhez. Az ugrástól csuklyája leesett, és felfedte arcát. Ahogy a félhold és a csillagok fénye bevilágították azt, ellenfele leengedte pengéjét, és elmosolyodott.
- Namarie Drauganta!Nan i Núnatan Tarbund.Istanen atarelya Vagy dúnadán létedre nem ismered a tündék nyelvét?
- Nem volt rá időm. – Felelte apám, és szeme megvillant a sötétben.
- Tarbund vagyok, és ismerem apádat.Őt keresed igaz?
Apám bólintott.
- Honnan tudsz rólam?
- Radagast hírei gyorsan terjednek. Apád nincs északon, délre hívta a kötelesség. Gyere velem, bemutatlak valakiknek, akik elvihetnek Völgyzugolyba, onnan pedig eljuthatsz Gondorba.
- Gondorba? Anyám után…
- Apád is ott van.
Apám gyanakodva követte Tarbundot. Az egyre beljebb, és beljebb vezette őt az erdőbe. A távolban tűz fénye játszott, oda tartottak.
A tűz fénykörében két ragyogó alak üldögélt. Nevettek, beszélgettek és énekeltek. Tündék voltak mind a ketten.
Apámat kedvesen leültették maguk közé, adtak neki enni, inni, majd dalukkal elaltatták.
Másnap hajnalban kipihenten ébredt. Tarbund már nem volt velük. „Éjjel folytatnia kellett útját” – magyarázták a tündék.

Apám soha nem ült még lovon, soha nem futotta lóra. Pónit, vagy öszvért ült már meg, de a ló túl nagy volt neki. Most, életében először, egy tünde háta mögé, egy tünde lóra ült fel. Félelmetes, mégis káprázatos érzés volt. A ló könnyű lépte minduntalan elringatta. Ritkán álltak meg, bár vele akkor se nagyon törődtek.
Egyszer megkérdezte, hogy nem zavarja-e őket a külseje, mire felkacagtak, hogy ők a belső szépséget figyelik, és nem a külsőt.
Apám megnyugodott. Legalább a tündék elfogadták. – De mit is gondol?! Méghogy legalább...
Ennél többet soha nem is remélhetett volna.
9 nap alatt elérték Völgyzugolyt.
**
A csodák völgyét, amit én már sose láthatok. Nehéz ezt elfogadni. Hogy meghalok, mielőtt pillantást vethetnék Imladrisra. Lassan eltelik ez a nap is, és még mindig élek! Azt mondják, a halálraítélteknek a hajnal hoz megnyugvást. Én nem várom a hajnalt. Jó helyen van a fejem a nyakamon. És lógni se szeretnék. Hideg ez a pince. Egy patkány már megint ellopta a kenyeremet…
Mi lesz, ha a kivégzésem előtt éhenhalok? Semmi, hát persze, hogy semmi.
Inkább folytatom:
Apám Imladrisban fél évet töltött. Megtanulta a tündék csodálatos nyelvét. Megismerkedett néhány kószával. Végignézett minden térképet, megtanult minden legendát. Megtanult lovagolni és vívni. És kapott egy külön neki készített kardot.
Már betöltötte a 16-ot, de ez a kószák között éppen, hogy gyermekkor. Tisztelték is a tündék, hogy így megállta a helyét. Elrondot és a nemestündéket nagyon ritkán látta. Olyankor mindig elfogta valami megmagyarázhatatlan áhítat. Néha gyűlölte magát ezért.
Nagyon kevés emberben bízott meg. Közülük az egyetlen, akit igazán szeretett, Világtalan volt, a vak lány. Kicsi korában vakították meg, pusztán kegyetlenségből. Egy féltünde talált rá a félholt kislányra, megszánta, és Völgyzugolyba hozta. A lány itt nőtt fel úgy, hogy soha nem láthatta az igazi szépséget, ami körülvette, de érezni érezte. És boldog volt.
Apám és Világtalan megismerkedése különös történet. Amennyire tudom, a lány szólította meg őt. Egészen őszintén és naivan kérte meg, hogy hagy simíthassa végig arcát, mert mindenki szerint zord külső rejti ezt az átható hangot, de ő nem hiszi el. Apám meglepődött, hisz nem vette észre, hogy a lány nem lát. És persze igent mondott. A lány biztos kézzel, rutinosan tapintotta végig arcát, egy pillanat volt az egész. Majd felkacagott.
- Hisz majdnem sorstársak lettünk! Neked szerencséd volt, hogy szemed ép maradhatott.
- Farkasok voltak.
- Nekem egy egyszerű virág marta szét. – vállat vont – Gondolhatod, hogy nem ork, hanem ember volt, ki ezt tette velem.
Apám elkomorodott. Egy ork nem így, céltalanul kegyetlen. Erre valóban csak egy ember képes.
Világtalannal ezután rengeteget beszélgetett. Előtte nem kellett szégyenkeznie. Mint kiderült, a lány 2 évvel volt idősebb apámnál. Ezen jót nevettek, mert Világtalan jóval idősebbnek gondolta őt.
Együtt barangolták be Völgyzugolyt, és együtt nevettek a tündékkel, vagy éppen rajtuk, hiszen mindig közösen tréfálták meg őket.
Mindig tudták mit gondol a másik, és mindig tudták éppen mire készül. Apám nem tudta, hogy szerelmes.
Aztán elérkezett a búcsú órája. Apámba ekkor hasított bele a tudat, hogy el kell válnia barátjától.
Most érezte először, hogy szeretné megcsókolni ezt a gyönyörű szájat.
De a lány megelőzte, mintha tudná, min gondolkozik.
- Mondjuk ki őszintén Drauganta: Tökéletes pár lennénk. De ha bevallanád, hogy szeretsz, beismernéd, hogy te már csak egy vak lányt remélhetsz. Én pedig beismerném, hogy már csak egy „farksarcúnak” kellhetek. Én ehhez túl büszke vagyok. Pedig tiszta szívemből szeretlek, hidd el. És azt hiszem ebben nagyon is hasonlítasz rám.
Apám belátta, hogy igaza van. Megölelte a lányt, megfordult, és elment. De akkor ott belül, eltört valami benne. Úgy érezte, elárulták, és többé nem bízhat meg senkiben.
Még aznap elindult Gondorba. Egyedül, tündéktől kapott lova hátán.
Arcára tette a maszkot, amit még Világtalan csináltatott neki a tündékkel, hogy hege miatt Imladrison kívül se okozzanak fájdalmat neki. Feltette, bár úgy érezte, menekül önmaga elől. Tekintete mindig hideg volt, és büszke, acélosan villogott ki a szépséges, levelekkel díszített ezüstmaszk alól. Gondorba menet mindenki kitért az útjából.

A fehér városba nehéz volt bejutnia. Rohanon még csak- csak átengedték, de mind Gondor határának, mind Minas Tirith kapujának őre megállította. Bár szürke szeme árulkodott származásáról, Minas Tirith őre makacskodott, hogy vegye le a maszkot. S mikor megtette, döbbenten lépett hátrább.
Apám csak állt ott, elkeseredett dühében. Úgy ökölbe szorította a kezét, hogy körme a saját húsába vájt.
Aztán az őr jobb belátásra tért, és megsajnálta.
- De hisz gyerek vagy még, te szegény. Térj be kapunkon Númenor vére.
Apám felvette a maszkot, úgy indult el a fehér városban. Lovát elvezették, hogy gond nélkül nézhessen szállás után. Tudta, hogy anyja az ispotályba jött segíteni, így azt kereste a városban.
Hosszas keresgélés, és kérdezősködés árán végre rátalált.
Elkápráztatták a város méretei és szépsége. És a rengeteg ember. Gyerekek szaladgáltak az utcákon, majd fellökték veszett játékukban. Az emberek csodálkozva figyelték, de úgy tűnt nem félnek tőle.
Apám említette, hogy később rájött, egy 16 éves fiú, hiába erős a sok megpróbáltatástól, nem jelenthet túl nagy veszélyt egy gondorira.
És apám ekkor még elég vékony és alacsony volt.
Nagy nehezen végre megtalálta nagyanyámat, majd nagyapámat is. Nagyanyám sírt, mikor megismerte apámat. Siratta az ő elveszett fiacskáját, fia csinos arcát, és szemei bizakodó ragyogását. Mellesleg csak hosszas győzködés után ismerte fel a saját gyerekét.
Apám Gondorban töltötte fiatal korát. A gondoriak oldalán védte Ithiliát, kémkedett az elveszett Umbarban. Hajózott a tengeren Umbarból Dol Armothba. Úgy ismerte a vidéket, mint más kószák az északi vadont.
30 éves elmúlt, mikor apjával északra indult. Új veszélyek leselkedtek a Megyére, szükség volt a segítségükre. Gyalog mentek, és gyakorlatilag árkon- bokron keresztül. Nagyapám úgy ismerte középföldét, mint kevesen kívüle.
5 évig járták ketten a vadont, vigyázták a félszerzetek nyugalmát.

Aztán egy szép őszi napon apám kiszúrt valakit egy árok partján üldögélni. Magas száraz fű borította a földet, csak néhol meredezett néhány lángoló vörös csipkebokor.
Apám csendben az idegen mögé lopózott, de az olyan hirtelen pattant fel, és fogta le a kezét, hogy ő meg se bírt szólalni meglepetésében. De az idegen vidáman ránevetett.
- Üdv! Elferin vagyok.
Kócos seszínű haját a szél borzolta, és sötétbarna szeme tréfásan csillogott. Nem tünde volt, de valami furcsa szerzet.
- Ne gondolkozz kószám! – kiáltotta – Ember vagyok, de hogy honnan származom, el nem árulom neked. Tudod elindultam világot látni, de itt ragadtam ezen a csodás földön. Te meg a farkasok marta kósza vagy, hallottam már felőled.
Apám nem szólt semmit, csak mogorván figyelte ezt az idétlen figurát. Nagyapám ekkor ért oda hozzájuk. Elferin azonnal kiöntötte neki hóbortos lelkét, nagyapám pedig vidám érdeklődéssel hallgatta. Közben még apám is el- elnevette magát. Együtt tértek nyugovóra, és másnap együtt indultak el. Mintha csak megbeszélték volna, hogy mostantól együtt maradnak.
Apámnak Világtalan után Elferin lett az egyetlen igaz barátja.
Együtt gyorsan teltek a napok, és hamar kiderült, hogy Elferin csak szavaiban mókamester, tetteiben komoly, és megfontolt. Értett a nyomolvasáshoz, a rejtőzködéshez, de legfőképp a harchoz.
Két hétre rá nagyapám otthagyta őket egy éjjel. Eddig nem merte egyedül hagyni fiát, mert ismerte a lelkét. Tudta, hogy könnyen eltéríthetik, túl hideg a szíve ahhoz, hogy jó kósza legyen.
De ezzel a kópéval itt merte hagyni. Jó kezekben volt.
Apám soha többé nem látta nagyapámat.
**
Most kaptam valami moslékot vacsorára. Pedig már az éjfél közeleg. Olyan éhes voltam, hogy képes voltam megenni ezt a trutymákot.
Látom a csillagokat. És ha nagyon igyekszem, a fogyó holdat is. Egy karnyújtásnyira a szabadság, és én mégsem érhetem el…
Az akasztófát nem bontották el… Bár lehet, hogy egyszerűen csak lecsapják a fejem…
**
Apám nem hiányolta túlzottan apját. Úgy élt Elferinnel, ahogy eddig. Járták a vadont, orkokra és más idegenekre vadásztak. Élvezték a szabadságot.
De apám megfigyelte, hogy Elferinnek szokása a dolgok megmásítása. Apróságokat eltitkolt, néha nagyot mondott. Bár ez azokkal, akik olyan rengeteget beszélnek, mint ő, gyakran előfordul. És ez apámat kegyetlenül idegesítette, de nem mutatta ki barátja előtt. Egy vadászatuk alkalmával apám kiszúrta, hogy Elferin felvesz valamit a földről. Mikor este apám rákérdezett, Elferin letagadta, azt mondta nem talált semmit.
Erre apám bedühödött, elővette kését, és hideg fejjel, hátulról Elferinre támadt. Apám a fülébe sziszegte, hogy a bizalom hiánya végzetes a kószák között, és elvágta a torkát. Nem érzett megbánást. Egyszerűen összeszedte motyóját, és továbbindult. A hullát otthagyta a dögevőknek.
Egy ork nyílhegy volt, amit Elferin felvett a földről, tényleg semmi…
Apám nem érezte a gyilkolás bűnét, hisz ezzel nőtt fel. Egy emberi élet nem jelentett számára semmit. Lassan rájött, hogy még pénzt is kereshet vele.
Egyre többen fogadták fel eltenni láb alól ezt, vagy azt. Nem számlálta az áldozatait. Napjai megbízatásai végrehajtásával, és a Megye őrzésével teltek. Ugyanis ezt a küldetést még nem adta fel.
A Bríbeli történetekből eszmélt rá, hogy Umbarban, az általa olyan jól ismert Umbarban a helye. Hisz talán ott élhetne a legjobban ebből. Mégis rászánta magát a Megye feladására.
Felkerekedett hát, de híre gyorsabb volt nála. Úton- útfélen akadt valami munka. Sötétség telepedett lassan a vidékre. Húsz évébe került, mire Rohanig eljutott, de ott belegabalyodott anyám hálójába.
És itt jövök a képbe én…
Anyám gyönyörű, aranyhajú rohani asszony volt. Elbűvölték apám hideg-szürke szemei.
És mint minden nőt, vonzotta a kihívás, hogy egy ilyen vad lelket megszelídítsen. Részben sikerült is neki. Apám beállt a rohani lovas seregbe, és felhagyott az öldökléssel.
Megszülettem én, az ő kicsi fia. Így anyám még inkább magához láncolta. Ezért volt az, hogy apám olyan dühödt erővel tépte szét a láncokat. Eleinte nagy kedvvel tanítgatott engem, bár én rettegtem dühétől. Lapát kezeivel hatalmas pofonokat osztogatott.
Megtanultam vívni, de utáltam a harcot. Sokkal inkább foglalkoztattak az égbolt csillagai, és a hozzájuk fűződő gyönyörű történetek.
Na meg persze órákig bírtam hallgatni apám történeteit az életéről. 5 éves koromban apám nyom nélkül eltűnt. Volt már ilyen, hogy napokra szó nélkül továbbállt, de most hiába vártuk, hogy visszatérjen. Anyám csendesen beletörődött sorsába. És várta kegyetlen urát, nem hitt azoknak, akik halottnak vélték. Aztán apám mégis visszatért. Három év telt el, alig ismert meg. rengeteg pénzt hozott. Úgy éreztem, vér szaga van kincsének. Újra láttam anyámat boldogan kacagni.
Aztán megszületett a húgom, gyönyörű aranyhajú kislány. És ez már sok volt apámnak. Túl sok kötődés az ő kihűlt szívének. Őrült nagy a bűne, de én képtelen vagyok hibáztatni…
Éjszaka végzett velük. Anyámmal, és néhány hónapos kislányával. Egyszerűen elvágta torkukat, nem okozott fájdalmat. Én 9 éves voltam, nem értettem mi történik.
Apám magával hurcolt Umbarba, de többé már nem mesélt. Nem tudom miket művelhetett.
Hatalmas volt a felfordulás a világban. Háborúra készültek, az utolsó háborúra. És én tudtam, éreztem, hogy rossz irányba megyünk, hogy rossz oldalra állunk.
Apám Umbarban is hírhedté vált hidegvéréről. Én az utcára kerültem, bár apám valahogy mindig juttatott élelmet.
11- 12 éves lehettem, mikor Umbar hatalmas hajóhada Gondor ellen indult. Aztán jött a hír, hogy kísértetek söpörték el őket. Gyerekként nevettünk a hiszékeny felnőtteken, de már tudom, hogy ez igaz. Hamar elért Umbarba Elessar király keze. Rendet és békét teremtett, kisöpörte a mocskot. Minket, utcakölyköket Minas Tirithbe vitetett, hogy embert faragjanak belőlünk. Azt hiszem, nélküle éhen vesztem volna. Így a Tündekő oltalmában tanulhattam a csillagászatot.
De felnőve visszakívánkoztam Umbarba. Hát megkaptam. Először Rohanba mentem, régi házunkhoz, de az emberek teljesen idegenek voltak. Így eredeti tervemhez igazodva Umbarba lovagoltam, és most két éve élek itt. Előrejelzéseket, és csillagtérképeket készítek a tengerészeknek.
Azaz, készítettem eddig.
Egy héttel ezelőtt a „Döglött patkány” előtti szűk sikátorban újra láttam apámat.
Katonák vették körül, Elessar katonái. Túl sokan voltak, még egy ilyen vén rókának, mint apám is túl sokan.
Tudtam, miért akarják elkapni. Tudtam, hogy gyilkos, de segítenem kellett. Közéjük rohantam, és mire a többi magához tért, kettőt levágtam. Apámmal ketten kaszaboltuk őket.
Aztán mikor erősítés érkezett, ő egyszerűen otthagyott a pácban. Pedig felismert, láttam rajta…
Hát most itt vagyok. Éjszaka patkányok rágják a sarkam, és várom a véget. Még a történetet is be tudtam fejezni, talán boldognak kellene lennem.
Hogy is mondjam, nincs semmi, de semmi esélyem.
Amikor engem elfogtak (nem volt nehéz dolguk), láttam, hogy egy nyíl repül apám hátába. Lezuhant a háztetőről, amin keresztül menekülni próbált. A hátát mutatta ellenségének, futás közben ölték meg…
Esteledik, és ez talán az utolsó éjszakám. Olyan végtelenül fáradt, és éhes vagyok. Muszáj pihennem, bármivel várjon is a hajnal.
**
Utószó
Gondor könyvtárában ülök, és úgy érzem, méltó befejezésre szorul írásom, ha már a könyvtáros ragaszkodik megőrzéséhez.
Aznap éjjel a legjobb barátom suttogott be a szűk börtön ablakon. Nem tudom, hogy a macska vezette- e oda, vagy egyedül talált rám, de ez nem is számít. Egyszerűen ott volt, a megszokott kaján vigyorral képén. 3 ló is volt vele, meg jó vastag kötelek. Egyszerűen kiszakította a rácsokat. Elhiheted, ez óriási robajjal járt. Így nagyon gyorsan el kellett tűnni.
Egész éjszaka, és még azután is űztük a lovakat, ő persze rettentően élvezte a helyzetet.
És most itt vagyok újra a fehér városban.
(vége)

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére