- Gyere édes lányom, Gilka, elmondok neked egy történetet, mert rajtad kívűl már csak ez maradt nekem. Nem akarom, hogy sírba szálljon velem, hiszen jogod van tudni az igazságot. Szaladj, hozz papírt, tintát, tollat! Jegyezd fel, amit most mesélek néked!
Réges rég kezdődött, amikor még gyermek voltam, alig néhány éves. Edorasban éltem szüleimmel. Édesapám beteg volt, lábra is alig tudott állni. Édesanyám pedig rengeteget dolgozott, hogy el tudjon látni minket. Nem volt sok ideje rám s én igyekeztem minél kisebb teher lenni a számára. Nagyon szegények voltunk, még lóra se futotta. Üresen állt a karám. Anyám gyakran elment napszámba. Ilyenkor, hogy ne legyek egyedül a szomszédasszonyunk vigyázott rám. Kedves asszony volt s nagyon szép. Hosszú fekete hajú s olyan szemű, mint bágyadt őszi napon a fakókék ég. Nem rohani volt, valamely szomszédos országból költözött ide. Karcsú, volt, mint a víz fölött hajladozó nádszál és sápadt, mint a téli ég. Kiskoromban azt hittem, hogy ő egy mesebeli tünde. Rengeteg időt töltöttem náluk, még azután is, hogy cselédnek álltam. Na de ne szaladjunk ennyire előre! A szomszédék szintén szegények voltak, bár az asszony férje is dolgozott. Nekik volt lovuk, Sebes, s én gyakran ültem a hátán fiukkal, Grímával.
Gríma különös kisfiú volt. Messziről látszott rajta, hogy az anyja vérét örökölte. Bár néhány évvel idősebb volt nálam, ugyanolyan magas volt, mint én, vézna és sápadt. Komoly okos szemei szintén az anyját idézték. Hamar összebarátkoztunk s én nagyon megszerettem őt. Csodaszép történeteket tudott. Gyakran egész délutánokat ültünk a szénapadlásukon s én a meséit hallgattam. A messzi tájak, emberek életre keltek a szavaitól. Tőle hallottam először a tündékről is. Hihetetlen mesebeli alakoknak tűntek, nagy tettekkel. Mikor megvádoltam, hogy csak kitalálja ezeket a történeteket, megsértődött, azt mondta, hogy anyja könyvében olvasta. Olvasni... hmm. Korán megtanulta. Engem sose bírt rávenni, hogy nekiálljak. A betűvetés sem érdekelt. Jobban szerettem a mezőn szaladni a széllel, vagy virágokból koszorút fonni. Mikor meguntam a meséket, mindig így csaltam őt magammal: "Gríma, Grímácska, gyere ki velem a rétre!" Ő legtöbbször el is jött velem. Olyanok voltunk, mintha testvérek lennénk, bár nem volt az ég alatt két ilyen eltérő testvér. Mi mégis nagyon szerettük egymást. Ő úgy hívott engem, hogy búzaleány. Azt mondta, hogy olyan a szemem színe, mint a búzavirágé s a hajamé, mint az érett kalászé. Meséket talált ki, melyeknek én voltam a főszereplője. Azt mesélte, az énekemtől dúsabb lesz a kalász, táncomtól egészségesebb a búza. Hízelgett nekem s én cserébe tényleg énnekkel és tánccal fizettem. Bolondosan ugrabugráltunk, míg ki nem fárdtunk.
Gríma hamar kifáradt. Gyenge volt s beteges. Az apja sokszor kiabált is vele ezért. " Mindig csak a könyveket bújod, meg azzal a Bredával kódorogsz! Mi lesz így belőled?! Nekem nincs szükségem nyápic kislányra! Játssz a többi fiúval, tanuld inkább a kardforgatást, mint a betűvetést!"
Nem szerettem az apját. Rossz arcú, rossz szagú ember volt, gyakran elverte Grímát, pedig ő nem tehetett róla, hogy ilyen gyenge volt. Hogyan is játszhatott volna a többi fiúval, hiszen azok megvetették, kinevették. Olykor meg is verték, ha az útjukba került. S ha a védelmére keltem s elijesztettem a fiúkat, akkor azon köszörülték a nyelvüket, hogy egy lány segítségére szorul. Bezzeg ők a király katonái lesznek, Gríma meg csak egy nyavalyás korcs. Láttam rajta, hogy ez jobban fájt neki, mint az ütlegek. Ilyenkor gyakran mondta ezt: " Az lehet, hogy ők a király katonái lesznek, de az én parancsomra mennek majd háborúba! Olyan hatalmas leszek, hogy még a király is tartani fog tőlem!" Kicsit mindig megijedtem ettől, de ő így folytatta: " Akkor majd feleségül veszlek téged és nem leszünk többé szegények! Olyan leszel Búzaleány, mint a királynék. Felékesítelek arannyal, ezüsttel." Csak kacagtam rajta. " minek nekem az arany, meg az ezüst, azt nem lehet megenni!" Nem vettem komolyan s ő néha meg is haragudott ezért. " Majd meglátjátok, te is meg az apám is! Nem hisztek nekem, de úgy lesz, ahogy mondtam!" Borzongtam, amikor ilyeneket mondott.
Néha nem volt hajlandó játszani velem, inkább olvasott. Ilyenkor a lányokkal voltam kinn a mezőn, akik kinevettek, mert Grímával barátkoztam. " Ugyan Breda, miért pátyolgatod Csúfocskát?" Így nevezték, Csúfocskának. Nem tudták róla, hogy milyen is valójában. Milyen érzékeny lelkű, jó kisfiú. Ők csak azt látták, hogy nem olyan nagy és erős, mint hasonló korú társai. Megorroltam a lányokra, ezért ritkán játszottam csak velük.
A nyár mindig könnyen tellt, ilyenkor nem szűkölködtünk. Volt munka, volt élelem. Szívesen emlékszem a nyarakra. Ám az ősz s a tél beálltával gyakran rosszra fordult a sorsunk. Tetézte a bajt, hogy Gríma minden télen betegeskedett. Ahogy eljöttek az első hűvösebb nedves napok, úgy vett rajta erőt a betegség. Édesanyja nem tudott felcsert hívni, hiszen nem volt rá pénze. Maga gyógyítgatta a nyári mezőn szedett füvekkel. Gríma betegsége komisz volt s én sok hosszú délutánt töltöttem mellette a gyógyulást remélve.Soha olyan komisz azonban nem volt, mint azon az éven, mikor hat éves lettem.
Rossz év volt. Gyenge volt a termés, hideg a nyár. Az ősz korán jött. Nedves volt, kevés napsütéssel. A gyümölcs nem érett, csak megrohadt. Az emberek féltek, idegesek voltak. Gríma apja, Gálmód sem tűrt engedetlenséget fiától. Egy estelen hallottam, hogy kiabálás szűrődik át házunk vékony falán. Az udvarra mentem s láttam, hogy Gálmód szidja fiát s feleségét, mert a könyveikbe bújnak. Az udvarra szórta a könyveket s elégette. Gríma kiabált, küzdeni próbált apjával, de túl gyenge volt. Láttam az anyját, ahogy csitítgatja, de közben maga is csendesen sír.
A könyvek elégtek. Hogy ez volt-e az oka, vagy a korai, hűvös ősz, azt nem tudom, de a fiú másnap ágynak esett s nem reméltük, hogy megéri a tavaszt.Én még tudatlan, vidám gyermek voltam, nem ülte gond a lelkemet. Sok időt töltöttem az ágya mellett, hideg kis kezét fogva s gyermeki világom eseményeiről beszélve. Elmeséltem neki a menyétet, amely házunk gerendái közé költözött, az első hópelyhek táncát, bármit, csak ne üljön közénk az a csend, ami betöltötte azt a házat.
Gríma apja nem szeretett. Azt mondta:" Minek töltöd az idődet emellett a korcs mellet, haszontalan fruska! Segíts inkább az anyádnak!" Talán meg is ütött volna, ha az aszzonya a védelmemre nem kel.
Mikor néha jobban volt, Gríma, a betegsége alatt, folyton a könyveit hiányolta. Megígértem neki, hogy szerzek könyvet. Nem tudtam, mire vállalkoztam, csak azt tudtam, amit édesanyja mondott nekem: " Szívesen látlak itt, drága leányom Breda, mert tudd meg, hogy a te fényed az ami visszahozza a fiamat az enyészetből. Te mutatsz utat neki, hogy visszataláljon. Nélküled már rég elragadta volna a kór." Ezért úgy éreztem, nekem kell könyvet szereznem, hogy meggyógyuljon, hogy újra mosolyogjon. Félelmetesen nézett ki. Arca olyan sápadt volt, mint a symbelmyne szirma, szemeire, mintha fátyol hullott volna. Én mégsem féltem tőle. A barátság, ami összefűzött minket nem hagyta, hogy féljek. Ha rajtam múlik, hát nem viszi el a betegség! Beosontam hát az őrök háta mögött, be a király palotájába, be egégészen a könyvtárig. Nem tudom, hogy találtam oda s hogy nem vettek észre, de odaértem. Ám a szerencsém nem tartott ki mellettem. Mikor kifelé igyekeztem finom bőr kötésű könyvekkel a kezemben, egy írnok észrevett. A király elé hurcoltak, hisz a bűn büntetést kíván. A büntetés nem maradt el. Közhírré tétették, hogy könyvet akartam lopni a királytól s kiállítottak a falu piacterére, hadd' tudja meg mindenki, tolvaj vagyok. Az emberek ujjal mutogattak rám, barátaim kinevettek. Volt aki le is köpdösött. Nagy volt a szégyenem. Éppoly nagy, mint édesanyám szomorúsága." Akasztófán végzed lányom, ha így folytatod, légy egy kicsit engedelmesebb a kedvemért." Nagyon szerettem őt, de nem mondhattam el, milyen ötlet ragadtatott erre a tettre. Igyekeztem meghúzni magam ezután. Idővel persze már nem emlegették az esetet s Gríma is felgyógyult. Folytattam tovább az életem. Tíz éves lehettem, mikor anyám cselédnek adott egy házhoz. Dolgoznom kellett, hogy kicsit könnyítsek anyám terhein. Az úrnak két gyermeke volt. Egy leánycsecsemő és egy nálam néhány évvel idősebb fiú. Az asszonyságnak kellet segítenem a csecsemőt gondozni és a háztartást vezetni. Vidám voltam s közvetlen, hamar megkedveltek. Egyáltalán nem éreztették velem, hogy kevesebb vagyok, mint ők. Könnyebben éltünk, nyugodtabban aludtunk abban az időben. De sajnos Grímával kevesebb időt tudtam tölteni. Mégsem távolodtunk el egymástól. Sokat beszélgettünk akkor is. Elmondta a titkos vágyát is. Írnok, vagy könyvtáros szeretett volna lenni. Reménytelennek tűnt.
Egyszer az uraság születésnapján szolgáltam fel az ételeket. Minden tökéletesen ment s a gazda nagyon elégedett volt velem. Miután elmentek a vendégei, magához hívatott s megkérdezte tőlem, hogy mire volna szükségem, mert meg szeretne ajándékozni. Beteges barátom jutott eszembe s megkérdeztem, nem kaphatnék-e egy könyvet." Könyvet? Haszontalan leány, hiszen olvasni se tudsz!" Mondtam, hogy nem magamnak kérem, hanem egy barátomnak." Hát erre nevelt téged az édesanyád?"- Korholt, de azért megkaptam tőle a könyvet s a vacsorából megmaradt sültből is csomagolt. Az igati jutalom azonban az volt számomra, hogy Gríma szeme felcsillant és kacagott, amikor a könyvet odaadtam neki. Egynéhány évvel később aztán reámosolygott a szerencse. Az uraság házában hallottam, hogy a királynak írnokra van szüksége. Tudtam, Grímának ez az egyetlen esélye, hogy többre vigye, mint mi, többiek. Igen ám, csakhogy nem volt egy olyan ruhája, amiben megjelenhetett volna a király előtt. Gondoltam, talán megoldhatnám a helyzetet. Kéréssel álltam tehát a gazda elé s ő nekemadta fia egyik kinőtt, levetett ruháját. Boldogan szaladtam haza aznap. Kihívtam a fiút a rétre s ráparancsoltam, öltözzön át. Ő kérette magát, nem igazán értette, mi a célom ezzel. Végül ellenkezését megtörve magam öltöztettem át. Nem voltam pironkodó fehérnép, hiszen apámat rendszeresen öltöztettem. Mégis akkor láttam először egy fiatal férfit meztelenül. Szegény kis Gríma! Rengeteg heg borította a testét. Apja s a többi gyerek ütlegeinek a nyoma. Megsajnáltam, magamhoz öleltem, homlokon csókoltam és elküldtem, próbáljon szerencsét a királynál. Nem úgy nézett ki immár, mint egy parasztlegény. Nem tudom a sors milyen szeszélye folytán, de a király őt választotta írnokául. A palotába költözött s édesanyja zokogva búcsúztatta. Én is szomorkodtam, amiért elmegy, de ő azt mpndta:" Ígérem gyakran eljövök Búzaleány s meglásd nem fogtok szükséget szenvedni!" Attól a naptól fogva az anyja sorvadni látszott. Olyan volt, mint egy különleges szépségű virág, melyet tövéről szakajtottak.
Gríma eleinte tartotta ígéretét. Gyakran eljött, mesélt nekem a munkájáról, látszott rajta, hogy jól érzi magát. Sokszor hozott élelmet, pénzt, de édesanyám büszkébb volt annál semhogy elfogadja. Amikor ekjött, mindig szakított időt arra, hogy meglátogassa velem gyerekkorunk kedvelt helyét, a búzatáblákat." Nagy szolgálatot tettél nekem drága Breda s én nem fogok elfelejtkezni róla soha." Mondta egyszer. Én nem szerettem az efféle fogadkozásokat, ezért csak nevettem rajta. Néha adott nekem egy-egy ezüstöt, én eltettem s a szűkösebb időkben milyen jól is jött! Bár szegények voltunk, mindig volt mit az asztalra tennünk. De jó sorsunk sem tartott sokáig, hiszen bármily hosszú is a nyár, végül mindig őszbe hajlik.
Gríma látpgatásai megritkultak s rövidebbek lettek. Azt mondta változások vannak készülőben s a királynak mind nagyobb szüksége van a munkájára, nem engedi maga mellől. Hogy igazat mondott-e vagy ez csak a későbbi események előzménye volt, nem tudom. Mire elértem a huszonöt éves kort, már alig két-három havonta láttuk. Édesanyja nem bírta hiányát. Az évek alatt lassan elfogyott, mint tavasszal a hó s megtört. Beteges lett s egy nyáron megszabadította őt a halál. A mezőn zokogtunk Grímával egymást ölelve s aznap megláttam valamit a szemében, amitől megijedtem. A túl sok, túl nagy fájdalom eltörhetett benne valamit. " Ez az apám műve, tudom s meg fogom bosszúlni!" Mondta és hangja megváltozott, félelmetes lett. " Gríma, Grímácska kedves, ne mondj ilyet, megijesztesz!" Hangom elűzte a gyűlölet felhőjét a szeméről, újra olyan volt, mint régen. Anyja halála után szinte sohase láttam, de nem szenvedtünk hiányt semmiben. Előfordult, hogy emberek jöttek hozzánk Meduseldből, Gríma üdvözletét hozták s élelmet, pénzt. Ezekre egyre jobban rászorultunk, hisz anyám öreg volt már, nem bírt sokat dolgozni. Napszámba mebtem hát s ha az sem volt elég cselédkedtem s gyermekekre vigyáztam. Ám ahogy a mondás tartja, ahol a szükség, ott a segítség. Nem éheztünk s ha jött a tél, nem kellett fáznunk sem.
Ekkortájt járt hozzám egy legény, Spurláf. Udvarolt nekem, de én sok dolgom között még soha nem gondoltam családra. Anyám sürgetett:" Lányom légy asszony mihamarabb, különben vénleány maradsz s a kutyának se kellesz majd!", de én várattam a fiút, magam sem tudom, miért. Szép volt, erős, lovaik is voltak, jó házasságot csinálhattam volna, de kikosaraztam. Anyám mérges volt rám. Szitkai közt fejemhez vágot sok olyan dolgot is, melyet én nem vettem észre magamon. " Ebadta leány! Hát mit gondolsz, hogyan fogsz ellátni engem s apádat, ha már nem leszek elég erős dolgozni? Ne várj arra a Gríma gyerekre, mert az már rég elfeledett téged!" Sírva bújtam el a szénapadláson. Anyám szavai tükröt tartottak nekem, melyben megláttam azt a Bredát, aki nem baráti s testvéri szeretettel szereti Grímát, hanem szerelemmel. Megijedtem saját érzéseimtől s eltitkoltam talán még saját magam elől is. Nem kerestem többé Grímát, pedig azelőtt előfordult, hogy a kapuőrrel kihívattam Meduseldből.
Néhány év telhetett el így örömtelen, bánattalan. Nem csináltam mást, csak dolgoztam. Egykori barátnőim már mind asszonyok voltak, gyermekekkel. Nem értettek meg, kerültek engem. Kevés lány választotta ezt a sorsot Rohanban, hisz egyedül élni kemény küzdelem volt. Az én életem mégsem változott volna, ha nem gyűr le az aggodalom egy őszön. Bár tudtam, hogy Grímát már nem dönti ágynak a furcs őszi kór, mert van pénze felcserre, mégis féltettem s egy meleg őszi napon meglátogattam őt." Mi van veled Gríma, miért nem jársz felénk?- kérdeztem aggódva, de ő már kész volt a válasszal. " Rengeteg a munkám s most nehéz elszakadni. Ha most ügyes vagyok, a király tanácsnoka lehetek." Rosszul nézett ki. Nehéz, sötét ruha takarta vékony testét. Szemei mély sötét karikák közül tekintettek ki. Bőre olyan sápadt volt, mint azon az éven, mikor nem reméltük gyógyulását. Félelem környékezte szívemet, amikor ránéztem. " Nézd meg magad Gríma!" korholtam gyengéden. " Alig állsz a lábadon! Mikor voltál utoljára a szabadban?! Mikor láttad utoljára a búzamezőket?" Csak nézett rám értetlenül. " Menj el asszony! Ne zavarj!" mondta erőtlenül. " Nem vagyok asszony" feletem " Breda vagyok. Gríma, Grímácska, gyere ki velem a rétre!" Ellenállását felmorzsolta ez az utolsó mondat. Gyenge volt s szégyenlette előttem gyengeségét, de szeretett is és nem volt szíve magamra hagyni Edorasban. Mint ahogy én sem hagyhattam magára Meduseldben. Egy napra újra minden olyan volt, mint egykor. Búzaleánynak nevezett megint, meséket mesélt s én boldog voltam. Énekeltem neki, táncoltam, majd mikor minden mesének és éneknek a végére értünk egymás karjai közt hallgattunk csak. És akkor, annak a csodálatos napnak az estéjén hatalmas ostobaságot cselekedtem, ami megváltoztatta az életem. Magamba fogadtam Gríma magját, amit azóta egyetlen férfivel sem tettem meg. De akkor még nem sejtettem, miféle következményekkel fog ez járni. Boldoggá tett, hogy szerelmemmel ajándékozhatom meg, de amilyen nagy volt a boldogságom, olyan iszonyú lett a bánatom amikor hajnalban egyedül ébredtem a tarló tövében. Hónapokkal később, mikor meggyőtődtem róla, hogy a férfi magja megfogant bennem, a bánatom kétségbeesésbe csapott át. Zokogva kerestem fel Grímát, de ő nyugalomra intett, mondván most dől el, hyogy ő lesz-e a tanácsos vagy sem és nem vetne jó fényt a nevére, ha kitudódna, bajban hagyott egy lányt. Így hát anyám hiába fenyegetőzött, kiabált, sírt, nem árultam el neki, ki a születendő gyermek apja, a te apád drága Gilkám. Igen, Gríma volt az, de itt még nem ér véget a történetem, bár a nagyján már túl vagyunk. Pihennie kell anyádnak, hogy folytatni tudja. Várj néhány percet leányom.
Ott tartottam hát, hogy megfogantál bennem egyetlen leányom s én nem hordhattalak ki nyugalommal. Végig dolgoznom kellett, mert anyám szíve nem bírta a szégyent, meghasadt. Ez télen történt s te nyáron jöttél a világra. Ha Gríma nem segített volna, a következő télen mindannyian éhen vesztünk volna. Te is, én is és idős beteg apám is, akinek most csak én mardtam, hogy gondozzam. Hm, Grímának talán eszébe sem jutott tisztességes asszonyt csinálni belőlem. Az asszonyok, akik eddig nem értettek s kerültek, most már meg is vetettek, hiszen fattyúnak adtam életet. Nehéz volt sorom s Gríma ritkán látogatott meg.
Egy éjjelen szörnyű kiabálásra, ordítozásra ébredtem. Gálmód hangját hallottam, amint segítségért kiabált, de nem mertem moccanni sem, nehogy a haramiák, akik nála jártak, hozzánk is betérjenek. Gálmódot megölték. Másnap Gríma eljött, elhozta lovukat, rámbízta s csak ennyit mondott:" Hát elvégeztetett." Szemében hideg tűz égett s én reszkettem, mert eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt bosszút fogadott az apja ellen. A józan ész mégis legyőzte a félelmet, hisz nem hihettem, hogy Gríma, az én Grímám rossz útra tért.
Egyformán telltek az évek. A férfi ritkán jött csak el hozzám s egyedüli vígaszom te lettél nékem. Ahogy cseperedtél, a hajad éppoly sötét lett s a szemed éppoly fakókék, mint apádé s én őt láttam benned. Ő is észrevehette ezt a hasonlóságot és örülhetett is neki, mert látogatásai újra megsűrűsödtek. Ő volt az az ember, drága leányom, aki írni s olvasni tanított tégedet. Megértett téged és szeretett is. Gyermekkorát idézted neki. Velem akkor már nemigen fogalkozott. Mintha meghűlt volna az irányomban. Nem voltam többé már Búzaleány. Ha csókolt is, csókja fagyos volt és a búza sem terem, ha fagyos szél süvít fölötte. Az én életem is hervadásnak indult.
Egyszer aztán éjjel zörgetett nálam, nyugodalmam felkavarva. Azt mondta, nyergeljem fel a lovát, sürgős és titkos küldetésben jár. Nem mondta mi az, csak óva intett, hogy bárkinek beszéljek róla. Egy héttel később, hajnal előtt ért vissza. Nem tért be hozzám, de én megébredtem az érkezésére. Ettől kezdve mindig készenlétben kellett tartanom a lovát, gyakran indult ismeretlen cél felé, engem kétségek között hagyva. Talán nem is kérem számon rajt különös útjait, ha nem hallom, hogy mit sugdosnak róla a piacon. Úgy emlegették, hogy Kígyónyelvű. Szívembe hasított ez a szó, nem hittem igazában. Egyszer aztán kivártam, míg hazaér s az istállóban nekitámadtam. " Mit művelsz Gríma? Az asszonyok úgy emlegetnek, hogy Kígyónyelvű!".
" Az asszonyok...! Ostobák! Már minden fecsegést meghallgatsz? Nem ilyennek ismertelek Búzaleány." A hangja olyan volt, amitől újra remény költözött a szívembe, hogy még szeret. Mégsem hagytam annyiban." Miért nem beszélsz nekem az útjaidról? Tán az évek alatt nem szolgáltam rá a bizalmadra? A király tanított erre?"
" A király, gyenge!" hangja megkeményedett, arcán olyasmit láttam ami nem tetszett nekem. Az az arc Gálmódot idézte." Ha nem vagyok vele, elvesztek mindannyian! Ne faggas ilyenről asszony!" Nem mondott többet s nem is jött többet, csak ha lovára volt szüksége. Bánat árnyékolta be a szívemet. Ifjúkorom végére teljesen egydül maradtam. Apám is meghalt azon az éven. De a balszerencse kitartóbbnak bizonyult, mint gondoltam. Két vagy három évre rá küldöttség érkezett a királyhoz. Egy dúnadán, egy törp, egy tünde és Zsufazekés Gandalf. Gyermekkorom meséinek szereplői. De csodálkoznom nem volt idő, mert rémisztő hírt hallottam, hogy Grímát, a "Kígyónyelvűt" most bizonyára felakasztják. Szaladtam, ahogy a lábaim vittek az aranycsarnokhoz. Mikor odaértem, dobták ki Grímát. Zokogásom vissza kellett fojtanom, hisz csupa olyan ember vett körül, aki gyűlölte őt, bár akkor még nem tudtam, miért. A férfi az életéért könyörgött s a király elengedte. A házunk felé indult s én sírva követtem őt, könnyeim között kérdezve " Mi történt Gríma, miért küldött el?"
" A király ostoba, ha hallgatott volna rám, országa megmenekült volna! De meglátjuk még ezt! Szarumán nem kegyelmez senkinek!" Ez a név szíven ütött. Szarumánról azt hallottam, hogy gonosz lett s rosszat akar minden szomszédjának. " De ugye nem szolgálod Szarumánt?" kérdeztem rettegve, mert a választ már tudtam, jaj bár ne tudtam volna. " Túl sokat kérdezel asszony! Eredj az utamból!" Ezzel búcsú nélkül elvágtatott, vissza se nézett. A fájdalmam súlya alatt megroppantam. Keservesen zokogni kezdtem s zokogtam még akkor is, mikor a szomszéd férfiak a király elé hurcoltak.
" Ez az asszony cinkosa volt Kígyónak!" mondtak felettem ítéletet. " Vele mi legyen Théoden király?" A király gondolkodott s én könyörögni kezdtem. " Ne ítélj el engem, király uram, gyermekem van, éhen vész, ha én nem leszek neki."
" A fattyú" mondták a férfiak " Az is a kígyónyelvű fattya! Éppen reá hajaz!"
" Igaz ez asszony?" kérdezte a király, de én képtelen voltam válaszolni, akkora volt fájdalmam, szégyenem.
" Úgy, nem felelsz. Hát bűnös vagy s ha így van távozz Rohan földjéről s vidd porontyodat is." Megszületett hát az ítélet s én sírva kérleltem kegyelmezzen nekem. Majd, hogy ő nem engedett a dúnadánt kértem. Ő csak ennyit mondott: " Nem én vagyok a király." A tündéhez fordultam s a mágushoz. Egyikük szemében szánalmat láttam, másikukéban könyörületet, mégsem szóltak egy szót sem. Majd az úrnőre néztem, a király unokahúgára. Többet láttam, mint kellett volna. Az úrnő szeme kék volt, akár a búzavirág, haja aranyló, mint az érett kalász. Megértettem, miért hűlt meg Gríma irántam érzett szerelme. Fájt a szívem s csak ennyit szóltam. " Úrnő! Téged szeretett, te is rajta tapodtál?" A király felelt helyette.
" A nőknek az a dolguk, hogy a Kígyó fejét lábbal tapodják."
Elküldtek hát Rohanból. A vadonba költöztem, ami ellát élelemmel, tüzelővel. Itt neveltelek tégedet is drága leányom. Ha vándor járt erre, mindig megkérdeztem, nem tud-e valamit Grímáról, akit Kígyónyelvűként emlegetnek. Évek múltán azt a hírt kaptam, hogy odaveszett a Megyében, a perianok országában.
Hát ez az én történetem drága Gilkám, azóta szomorúság üli a szívemet, amit csak te tudsz eloszlatni néhány pillanatra. Most mégis azt kérem tőled, hogy menj el. Hagyd itt öreg édesanyádat, menj vissza Rohanba. Hagyj meghalni békességben. Meséld el a királynak történetünket s kérj tőle kegyelmet a magad számára, mert te vétlen vagy mindenben.


Le kell írnom még azt, nem akartam édesanyámat magára hagyni, ellenkeztem vele, de hiába. Azéjjelen, hogy ezt a történetet elmesélte, meghalt. Én, utolsó akaratát teljesítve visszaköltöztem Rohanba, de ezt a történetet nem meséltem el sem a királynak, sem másnak. Egy ládába teszem, lelakatolom s a kulcsát vetéskor a búza közé teszem. Ezzel emlékszem édesanyámra, ki Búzaleány volt valaha.


Vége