Trin mindig is szerette a küzdelmet. Fiatal volt, mikor látott egy vadászatot. Akkor szerette meg az íjászatot. S ahogy harcos bátyja egy kardot hozott neki, eldöntötte: akármi történjen is, ő harcos lesz. Okos, de heves tünde volt, gesztenyeszín hajú és mélybarna szemű, s erős is volt, mint fajtájának legtöbbje. A Kék-hegységben élt, Gil-galad uralma alatt. De a béke lassan elveszni látszott. Szauron, Morgoth szolgája egyre erősebb és gonoszabb lett, s egyre több szörnyű dolgot tett. Középfölde egyre több területe burkolózott homályba. S ekkor eljött az az idő, ami elhozta az eldák hanyatlását; háború készült Szauron ellen. Mikor Trin meghallotta a hírt, az ijedtségen és aggodalmon kívül mást is érzett: rejtett örömöt. Végre kipróbálhatja magát. Megtudhatja, használt-e a tanítás, a sok gyakorlás és a vadászatok a hegyekben. És a Másodkor 3430-ik évében megköttetett a tündék és emberek utolsó szövetsége. A következő évben Elendil és Gil-galad seregei útra keltek kelet felé. Trin csak két évvel később követte őket, az egyik utósereg tagjaként. Az íjászok között vonult, de magával vitte kardját is a tőrei mellé. Anyja és kis húga maradt csak otthon, akiket nagyon féltett. De meg sem fordult a fejében, hogy maradjon.
3434-ben a Szövetség átkelt a Köd-hegységen. Trin most már megedződött, s szíve vidámabb lett. Harcostársaival sokat beszélgettek a béke idejéről, s ő egyre többet gondolt hazájára. Ráébredt, mit hagyott otthon, s ez fokozta ugyan aggodalmát, de bizakodását is, hogy milyen nagy öröm lesz újra hazatérni.
Sötét hajnalra ébredt a tábor. Előttük magasodtak Mordor fekete hegyei, s a pusztán végignézve csak ork-tüzeket láttak. Kürt hangja hasított a csendbe. Trin felpattant. Magára kapta páncélját, kardját, tőreit magára kötötte és íját a kezébe vette. Barna szemei dühösen villogtak a láthatárra. Hát elkezdődött. Az Utolsó Szövetség ma megkezdi első nagy, nyílt csatáját Szauron ellen.
Már javában harcoltak, mikor a dombok mögül újabb, nagy ork- csapat jött. Trin kétségbeesetten nézte a körülötte egyre fogyatkozó tündéket, bátor harcostársait. Éppen egy jól megtermett orkot vett célba, de mivel íjának ilyen közelségben nem sok hasznát vette, előrántotta szép, égkék kövekkel díszített markolatú kardját és azzal rohant az orkra. Hirtelen erős ütés érte oldalról. Egy halott tünde hátrahanyatlott és meglökte őt. Megbotlott, ezt észrevette a kiszemelt ork, odarohant és vasdorongjával kiütötte kezéből a kardját. Trin kirántotta a lény lábait, majd fegyvere után kúszott. Ám arra is ráesett egy sebesült tünde, majd lesújtott egy bárd. A tünde halott volt és a bárd átvágta az alatta fekvő, gyönyörű kardot is. Trin szörnyülködve nézte ezt a pillanatot, majd a másik ork rávetette magát és kihúzta kicsi, fekete kardját. Trin a tőreit vette elő, és kaszabolni kezdte az ork karjait, mert csak azt érte el. A dühös rémség a feje felé vágott kis kardjával, ezzel megsebesítve Trint, aki viszont egy gyors mozdulattal gyomrába vágta mindkét tőrét. Az ork szájából vér bugyogott, majd rábukott Trin mellkasára. Kihúzta a tőreit az orkból, övébe csúsztatta őket, érezte a vörös és a fekete vér szagát, majd elájult.
Erős kezek ragadták meg. Mikor kinyitotta a szemét, orkokat látott. Szörnyen fájt a feje. Az egyik fekete lény észrevette, hogy ébren van és rávillantotta sárga, gonosz kis szemeit.
-Felébredt az úrfi! Ne félj, nem ölünk meg! Kellesz nekünk! –ezzel egy másik alulról a hátába rúgott, amitől újra elájult.
Fekete reggelre ébredt. Egy koszos, büdös szobában feküdt, tőreit, íját elvették tőle. Összekötözött kezét a fejére nyomta. Lüktetett a seb és még mindig vérzett egy kicsit. Szétnézett a szobában. Két őr ült az ajtóban, mellette pedig két tünde feküdt. Az egyik csukott szemmel; halott volt. Páncélja még rajta volt, valószínűleg ezért nem vitték még el. A másik félig nyitott szemmel, lázasan nyöszörgött: -Vizet, vizet! Ó, úgy fáj! –Trin látta, hogy bal vállán óriási vágás van. Talán már sosem fogja tudni mozgatni a karját. Az csak folytatta: -Ó, én édes Marillám! Kedvesem! Vizet, vizet! –Trin kétségbeesetten nézett körül, hátha talál valami tálat. De a szoba szinte üres volt. Fegyvereket látott csak és az orkokat. Kinézett az egyik keskeny ablakon. Sziklákat látott és a távolban síkságot. Dagorlad. Tehát valamelyik Agyar-toronyban van. Megpróbált felállni, de keze, lába össze volt kötve. A mocorgásra az egyik őr fölébredt, odament hozzá és megállt előtte: -Mi van? Szökni próbálsz? Itt maradsz, kis senki! –ezzel kivonta görbe kardját és Trin lábába vágott vele. A tünde felkiáltott és kinyújtotta két kezét, hogy elkapja az ork karját. Az röhögve suhintott felé. Trin dühében és fájdalmában a földet kezdte verni összekötözött öklével. Lábából ömlött a vér, feje lüktetett, s közben folyton hallotta a másik tünde nyöszörgését. Visszafeküdt a sarokba és lassan elnyomta az álom. Életében talán először az anyjáról álmodott. Arról, hogyan ápolta, ha megsebesült gyakorlás közben. Néha felriadt lábának fájdalmára, vagy a másik fojtott kiáltásaira. Ilyenkor félálomban ő is beszélni kezdett. De közben gondolkodott is. Hogyan juthatna ki innen? Biztosan nem hagyják őket itt meghalni. Azt már megtehették volna a csatatéren is. Titkokat, hadi cseleket sem kérdezhetnek tőlük, hiszen látszik, hogy nem hadvezérek. Hát akkor mit akarhatnak? A válasz éjjel érkezett. Egy magas ork-vezér lépett be az ajtón. Odament a halott tündéhez, lefejtette róla a páncélját, majd a lábánál fogva kihúzta az ajtón. Valamit mondott a kint állóknak, majd visszament. Megállt Trinék előtt. Kezét csípőre vágta. Övén meglibbent egy kulacs. Trin eddig bátran nézett a szemébe, de most önkéntelenül is a kulacsra nézett. Az ork gunyoros hangon megszólalt: -Kéne, mi? Kérsz, öreg? Egye fene, kapsz egy kicsit. Egészségesnek látszol, talán még életben maradhatsz. –ezzel Trin ölébe dobta a kulacsot. Kivonta a tőrét és egy gyors mozdulattal elvágta a kezén a kötelet, közben megsebezve a csuklóját. Trin nem mutatta a fájdalmat, hogy ne okozzon ezzel is örömet ennek a rémségnek. Kezébe vette a kulacsot. Meghúzta, de el is fintorodott. Maró, csípős folyadék volt. De rögtön érezte, hogy lábának fájdalma enyhül és már a látása is tisztult. Az ork kikapta a kezéből. Trin kicsit felbátorodott és a lázas tündére mutatott. –Ő… neki is kell. Nagyon rosszul van. –az ork egy ideig nézte őt, majd lehajolt a beteghez. Megfogta a vállán a sebet, amitől az felüvöltött. Végül megszólalt: -Nem kap. Ez a kéz már nem fog mozogni. Nem harcképes. Akkor minek igyon? –ezzel hátat fordított és kiment a teremből. Trin döbbenten nézett utána. Hát ezért tartják életben. Hogy harcos legyen. Ork harcos. Émelyegni kezdett és elájult. Mikor felébredt, a másik tünde nyöszörgését hallotta. Tág szemekkel nézett a semmibe, úgy mondta: -Mi lesz velem? Vizet! Szomjas vagyok! Fáj… -vért köhögött. Trin közelebb vonszolta magát hozzá, közben látta, hogy az őrök figyelik minden mozdulatát. A harcos fejét az ölébe vette és letörölte szájáról a vért. Reszketett dühében. Mit tehetne? Lába valószínűleg elfertőződött, beteg fejének állapotára gondolni sem mert. A tünde folytatta: -Hiányzol! Marilla! Nagyon fáj! –kis időre újra elhallgatott. Trin csak mély, szaggatott zihálását hallotta. Majd a tünde teste megfeszült. –Végre! Marilla! Úgy szenvedek! Itt vagy! Úgy fáj! Marilla! De szép vagy! –ezzel feje lecsuklott, szemei lecsukódtak, száján halvány mosoly jelent meg. Szeme sarkából kis csepp szaladt Trin kezére. S ekkor az ő szemében is megjelentek a könnyek. Elengedte a tünde kezét, kiterítette, és kifésülte haját az arcából. Utána visszakucorodott a sarokba és az orkok morgásától és suttogásától kísérve álomba sírta magát.
Két hétig élt így, tehetetlenségben. Régi rongyokat talált maga alatt, ezek közé vackolta magát. Néha felállt, de ilyenkor őrei fél perc múlva visszaparancsolták a sarokba. Teljesen el volt gémberedve minden tagja. Lába lassan gyógyult, s bár feje már nem fájt, még mindig érezte rajta a heget. Az orkok szárított hússal táplálták. Eleinte nem bírt belőle enni, mert tudta, sejtette, micsoda szörnyűségeket eszik ez a nép. Úgy döntött, inkábbéhenhal. De mikor kifeszítették a száját és az egyik a hasára ülve nyomta le a torkán, újra megérezte, milyen megnyugtató érzés, ha van valami a gyomrában. Viszont ahogy egy tiszta gondolata támadt, Dagorlad véres csatatere derengett fel neki és a talicskát, hordót toló orkok hada. Öklendezni kezdett és kihányta az ételt. Sokáig ellenállt még, aztán egyszer az egyik őr elédobott egy barnás, büdös húscafatot. –Egyél! –vetette oda a közös nyelven. Trin gyűlölettel nézett fel rá. Az ork előkapta kardját és lesújtott, de már csak a kövön pattant a penge. Trin gyorsabb volt és maga alá kapta a lábát. Most pimasz mosoly ült az arcán. Az ork gyűlölködve nézte őt, majd a falhoz nyomta és egy másik húsdarabot szorított a szájához. Kardját a nyakához illesztette. –Nem eszel, te kis szemét? Edd meg! Vagy kinyírlak! –Grun!- kiáltott oda a másik őr. –Hagyd békén. Ha nem eszik, hát nem eszik. Majd éhenpusztul. Glask majd elintézi, ha akarja. –a másik lassan elengedte Trint, de fekete szemeit még mindig rajta tartotta. És aznap éjszaka –már ha a sötét felhő az égen éjszakát jelentett és nem valami nagy tűz hírét- Trin keze lassan elindult maga elé. Mélybarna szemeiben szégyen és szomorúság égett. Majd felvette a húsdarabot és gyorsan, hangtalanul, mint egy tolvaj, a szájába tömte. Íze nem volt, s ennek örült is. Ahogy lenyelte, a csatateret látta maga előtt. Levágott karú tündéket. Véres, üresen heverő páncélokat. A halott tündét, akit Glask a lábánál fogva vitt el. Borzongva gondolt ezekre. De most először nem hányta ki az ételt.
Másnap egy újabb ork állt elé. –Hé tünde! Kelj fel! Már tudsz járni. Elmész az új lakhelyedre. –ezzel kivonta kardját és megállt mellette. Trin ügyetlenkedve felállt. Mindig így volt, mikor felküzdötte magát a földről, de egy-két lépés után már jobb lett. Ahogy ráállt megsebzett jobb lábára, oldalra biccent. Az ork azt hitte, támadni akar és belévágta volna a kardját, ha Trin térdre nem rogy. Így a penge a vállát karcolta meg. Riadtan nézett fel a fekete lényre, s halkan, suttogva, akadozva megszólalt: -Nem akartam semmi rosszat. Nagyon fáj. Elfertőződött. Sajnálom. Mindig ez van. Bocsásson meg.
-Magázol, te kis féreg? Halljátok, fiúk? Magázott! A talpamat nem akarod megnyalni, kis senki? –ordított az ork Trinre. Ő dühös lett, de válaszul csak belemarkolt a ruhájába és esdeklő szemekkel nézett felfelé. Végül lassan újra felállt, és megindult az ork kardja előtt. Fekete, büdös folyosókon mentek végig, az ork közben parancsokat osztogatott jobbra-balra, Trin által észre sem vett szolgáknak a mellékfolyosókon. A tünde érezte, hogy valami más bűz is keveredik a poshadt levegővel. A sebe volt. Próbálta feltűnés nélkül megnézni a lábszárát, de megbotlott. Az ork felröhögött és a kardlappal Trin vállára vágott. –Tarts ki öcsi, nemsokára odaérünk!
Egy nehéz, fa ajtó előtt álltak meg. Az ork berúgta az ajtót és Trin egy kicsi, éjfekete szobát látott, s a mélyén két figyelő szempárt. Félve tette be a lábát. Úgy hitte, ha belép, lezuhan valahová, vagy elnyeli a sötétség és ő is ilyen szempár lesz csak.
-Itt az új lakosztályod. –recsegte az ork. –Glask hatalma alatt állsz. Itt vannak a társaid. Ne félj, nem bántanak. Nem adják meg neked azt a kegyet, hogy megöljenek. –ezzel kifordult a lukból és elkiáltotta magát: -Told! –Trin mellett egy fekete alak suhant el és betolta az ork után a berúgott ajtót. Trin egy pillanatig nézett maga elé, majd megérezte sebének szagát, meglátta közvetlenül maga előtt az egyik vöröses szempárt és összecsuklott.
Mikor felébredt, azt hitte, a kis szobát csak álmodta. Mert hajnali derengés nőtt a falakra és két alakot látott maga mellett aludni. Megmozdult, hogy felálljon, erre az egyik felkapta a fejét és rámeresztette nagy, fekete szemeit. –Mi a neved? –kérdezte a közös nyelven. Hangja rekedt volt, s az álomtól még dünnyögő. Trin borzadva nézett rajta végig. Még látszott rajta, hogy nem Szauron teremtménye. Hogy volt anyja. Arca vékonyabb volt, mint azoké, akiket eddig látott. Halkan válaszolt: -Trin a nevem. –a másik közelebb húzódott hozzá, vékony, sötét karjával átölelte Trin nyakát és megszorította a tarkóját. A tünde megijedt, azt hitte, meg akarja ölni a másik. De az csak a füléhez hajolt és belesúgta: -Mától kezdve Truna. Itt nem lehet tünde-neved. Truna. - ezzel keményen Trin szemébe nézett, elengedte a nyakát és visszafeküdt a sarokba. Trin megkövülten nézett maga elé. Nem tarthatja meg a nevét? Hát tényleg itt kell élnie? Miért? Miért nem halhatott meg ő is? Mi lett a kinti világgal? Mi lett a háború vége? Felállt és körbejárta a szobát. Alig volt öt lépésnél hosszabb, ennél pedig csak kicsit volt szélesebb. Sziklából voltak a falak, hiszen a tornyokat is a hegyből faragták. Fent, talán háromembernyi magasan kis vájat volt a falban, itt jött be a napfény. Odament az ajtóhoz és megpróbálta kinyitni, bár sejtette, mi történne, ha sikerülne. Eszébe jutott, ahogyan a tegnapi ork berúgta az ajtót. Csak kívülről nyílik. Végigtapogatta a falat, de nem talált semmi mélyedést, ahová ujjai befértek volna. A járkálástól éles fájdalom nyilallt a lábába. Összeesett, maga elé húzta megvágott lábát és ijedten nézte az őr által ejtett sebet, amit szinte ok nélkül kapott. Megfogdosta a fejét is, egyetlen harci sebének nyomát. Már alig fájt. Nem tudta, de a vörös heg örökre ottmaradt a homlokán. Most azonban újra elvonta minden figyelmét a lábán levő ronda, gennyedző, egyre nagyobb seb. Kétségbeesetten nézett ki a kis vájaton át az égre, majd halkan, mint egy gyerek, sírni kezdett. Elgondolta, mi minden történhet most a hazájában. És ő itt van, betegen, bezárva, eleven, halott lelkű, korcs tündék közt, akik talán már nem is emlékeznek a fákra, a helyre, ahol éltek. Tehetetlenül ült az ajtó mellett, közben a ruháját szaggatta és a könnyeit dörgölte a szeméből. Ekkor ébredt fel a másik ork. Vöröses szemei voltak és vékonyabb volt, mint a másik. Trin ráismert arra a szempárra, amelytől éjjel úgy megijedt, mikor ebbe a cellába került. Az ork megállt előtte, egy pillanatig értetlenül nézte, majd felröhögött. –Bőgsz? Hé Rúkh, ez bőg! Kislány, nincs semmi baj! –ekkor már a másik is felkelt és ő is röhögni kezdett. Kárörvendő, gonosz hangjuk volt. A vékonyabb megállt mellette és arrébb rúgta. Trin dühében elkapta a lábát és más fegyvere nem lévén karmolni kezdte. Az ork lehajolt és fejbe verte a tündét, mire az kirántotta alóla a lábát. Az ork hangos koppanással fejelte le a nehéz faajtót. A másik csak röhögött rajtuk. Végül a vékonyabb felült és dühösen nézett Trinre, de már nem bántotta. –Te hülye! Nemsokára hozzák a kaját, de ha befekszel az ajtó elé, nem tudják beadni és hagyják a fenébe. Azt akarod, hogy egy napig egyikünk se egyen miattad? –kérdezte szemrehányóan. Trin kicsit elszégyellte magát. Hát nem akarta bántani. Csak úgy látszik, már képtelen szelídebb eszközökkel kommunikálni. Borzadva gondolt arra, hogy majd ő is ilyen lesz valamikor.
Két hét alatt teljesen megismerte társait és a torony rendjét. A soványabb orkot Norvgának hívták, a másik neve pedig Rúkh volt. Valaha mindketten tündék voltak, de arról az időről úgy beszéltek csak, mintha egy régi legenda lenne, nem is az ő életük. Mikor Rúkhot kérdezte erről, az egy ideig szótlanul nézett rá, majd megszólalt: -Már azt sem tudom, mi volt odakint. Hogy voltak-e ott mások is. Szép volt, azt tudom. Legalábbis mikor idekerültem, mindig oda vágytam vissza és azt mondogattam, hogy nagyon szép helyen éltem. De ez nem érdekes, mert már úgysem lesz arra szükségem, hogy emlékezzek rá. Itt élek most már.
Azt is megtudta, mennyire szigorú szabályok élnek a toronyban. Mikor megkérdezte, mi lenne, ha egy cellalakó nem tolná vissza rendesen a helyére az ajtót, döbbent csend lett. Rúkh szemében rémület jelent meg, Norvga pedig higgadtan, de gyanakodva válaszolt: -Olyan nincs. Mikor régen idekerültem, az egyik cellában valaki csak félig tolta a falba. Mikor éjjel az őrök meghallották a kaparászást, bementek a cellába, mindenkit összevertek és mikor kiderült, ki volt a bűnös, elhurcolták. A társai árulták el, mert dühösek voltak, amiért lebukott és nemhogy elszökni nem tudtak, még verést is kaptak. Egész éjjel hallottuk a kiáltozását. De reggel a társai kárpótlásként dupla adag kaját kaptak. A combjai is ott voltak. –ekkor kuncogni kezdett, Rúkh vele együtt. Trin hátán végigfutott a hideg és az egyik sarokban lévő lukba hányt. Ez volt az úgynevezett lefolyó a cellák hálózatos folyosóin. Ilyen helyen kell élnie! Nem, nem fog! Éhen fog halni. De akkor jönnek és megtömik. És amilyen kegyetlenek, el fogják mondani, mivel. Valami éles tárgyat keresett. Felvágja az ereit és vége. Miért vették el a tőreit? A gyomrába döfné és vége. Aznap dél körül visszajött az az ork, aki idevezette őt. –Tünde! Állj fel! Glask vár rád. Most nézi meg új katonáit. Jönnöd kell. –mondta és kiment az ajtón. Norvga utánaszólt: -Már neve is van. Truna. –ahogy befejezte, gyorsan lekushadt, még a fejét is behúzta. Az ork belépett és ránézett Norvgára. –Úgy… nevet is adtatok neki. Játszópajtások vagytok, vagy mi? –ezzel akkora pofont adott Norvgának, hogy az még ültében is megszédült. Rúkh még jobban összehúzta magát, mint eddig, Trin pedig felállt és tétován az orkra nézett. –Megyek… Erre? –kérdezte, de az ork kirúgta alóla lábait. –Én megyek elöl, kis mocsok! Nem fogok itt irányítgatni senkit! Követsz és kész!
Ahogy kiléptek a folyosóra, Trin arcát megcsapta a cella levegőjéhez képest friss, hűvösebb levegő. Mélyet lélegzett, s ekkor megérezte újra a cellák, a Torony, a Fekete Föld fojtó szagát. Köhögni kezdett. Az ork hátrafordult. –Na, hulla vagy?
-Nem… -válaszolta Trin. Nem értette, mit akar az ork.
–De, hulla vagy! Ez nem ispotály, itt nem ápol senki! –vigyorgott az ork. Trin nem akarta neki mondani, hogy csak nem volt hozzászokva a levegőhöz, mert a cellájukban melegebb és párásabb volt. Nem akarta, hogy az ork, akár csak szavakkal is, újra megalázza.
Egy tágasabb terembe értek, falán fáklyák voltak. Mikor Trin belépett, megszédült. Megkötözött, csontsovány, sebesült tündék álltak ott egy sorban egy jól megtermett, izmos, páncélos ork előtt. Ő volt Glask. Dörgő hangon beszélt, úgy járkált a foglyok előtt. Mikor az egyik nagyon rossz állapotban lévő tünde elé ért, lökött rajta egyet. Az megtántorodott, a mellette álló ork meglökte, így el is esett. Glask mordult egyet és ledöfte a szerencsétlenül járt foglyot. A többiek közül néhány sóhaj hallatszott, Trin pedig beállt a sor végére. Glask szeme rávillant és eléállt. Pofon vágta, majd ököllel régi sebhelyébe vágott. Trin szemébe könnyek szöktek, de szerencséjére nem látszottak a félhomályban. Iszonyatosan fájt a feje és szédült. –Ő Truna, Glask úr. –mondta az ork behízelgő vigyorral. Glask elismerően nézett beosztottjára. –Hát már neve is van? Látom, te tényleg foglalkozol a munkáddal és a rádbízottakkal. Meg vagyok elégedve. –mondta Glask és tovább folytatta mondandóját: -Itt nem lesz barátság, itt nem lesz semmi, ami megakadályoz titeket a gyűlöletben és a harc imádatában. –Trin itt gúnyosan elmosolyodott. Harcnak nevezi azt, amit a csatatéren művelnek. Ezek… Glask folytatta: -Ha elég jónak bizonyultok majd a csatatéren, jutalmakat kaphattok. De még nem mehettek harcolni. Még erősödnötök kell. Jön még a kiképzés. Még gyengék vagytok. –Trin azon gondolkodott, vajon a többiek elhiszik-e ezeket a szavakat. Hiszen mind harcosok voltak, akik idekerültek. S az, hogy most gyengék, csak az itteni bánásmódnak köszönhető. A verésnek, az éheztetésnek, a fény hiányának. Méghogy nem elég erősek…Hiszen akik eddig kibírták itt, nagy kitartással és szívóssággal vannak megáldva. Nem erősek… Ha nem lettek volna annyian az orkok, egy tünde hármat meg tudott volna egyszerre ölni.
Mikor vége lett Glask gyűlésének, a tündék –hárommal kevesebben- visszamentek celláikba. Trint belökték az ajtón, ott lekuporodott és maga elé nézett. Társai mellékúsztak és vigyorogva figyelték. Norvga szólalt meg: -Azt hittük, kiszórt téged is. Hogy kinyírt. Olyan béna vagy, csetlesz-botlasz állandóan. –Trin ekkor élesen ránézett és felhúzta szakadt, mocskos nadrágjának még megmaradt szárát. A többiek meglátták elfertőződött, gennyedző sebhelyét. Rúkh felszisszent és odébbmászott. Norvga meg akarta fogni, de Trin a kezére ütött. Nem is tudta, mit tesz. Norvga fürkészőn nézett rá. –Csak meg akartam nézni.
–Úgyse tudsz segíteni. Ne merj hozzáérni. –morgott Trin. Norvga hátat fordított és sértődötten otthagyta. Trinnek eszébe jutottak Glask szavai: -Itt nem lesz barátság.
Az elkövetkező hónapok rettenetesek voltak. Trin állandóan éhezett. Minden fájdalmát felülmúlta ez az állandóan a fülében zakatoló parancs: ételt kell szerezni. Pedig iszonyú fájdalmakat kellett átélnie. Dacos volt még így, megpróbáltatásai után is. Minden reggel belökték az ajtót és kirángatták a cellából. Az első hetekben egy sötét folyosón kellett végigmennie. Koromsötét folyosón. Hosszú volt, majdnem fél órába telt, mire először átjutott rajta. Csontokba és ki tudja még, milyen szörnyűségekbe botlott, néha rágcsálók haraptak a lábába vagy férgek kezdték szívni a bőrét. Mikor aztán vakon, mocskosan átbotorkált az alagúton, egy faajtónak ütközött. Sosem látta, hol van. Pár nap után már előretartott kézzel ment. Mikor feje koppant az ajtón, félrehúztak egy reteszt, feltépték az ajtót, kihúzták, a földre lökték őt és rugdosni kezdték. Nem tudott védekezni. Mikor otthagyták és nagynehezen feltápászkodott, egy vasdarabot nyomtak a kezébe. Kardnak nevezték. Ilyenkor mindig régi, kékköves markolatú kardja jutott eszébe, amely a tünde harcos testével együtt vált ketté. Egy nagy terembe vezették, ahol sok hozzá hasonló rab küzdött orkokkal. Az orkokon páncél volt, a rabokon saját rongyaik. Így ők szenvedtek minden egyes sebesítés után. Ahogy beléptek a terembe, az, aki eddig elvezette, rátámadt. Volt, hogy egész nap itt kellett „harcolnia”, vagy inkább az életéért küzdenie mindig kifáradó és mindig új, erős orkokkal. Ha leült, vagy akár egy percnél tovább megállt, valahonnan előkerült egy őr, aki parázzsal égette a tarkóját vagy a hátát. Egyszer Trin úgy megsebesített egy orkot a páncélon keresztül, hogy az ordítani kezdett és két lándzsával támadt Trinre. Mikor menekülni próbált, hárman lefogták és a sebesült ork a nevét karcolta Trin hasára az egyik lándzsával, míg a másikkal a térdét szurkálta. A fogoly hónapokig viselte a fekete nyelven írt fekete nevet a bőrén. A nap felénél minden ork félrevonult, a rabokat pedig a terem közepén lévő medenceszerű mélyedésbe terelték. Ilyenkor vizet zúdítottak rájuk. Abból kellett inniuk. Élvezettel ittak. És egy idő után már az sem érdekelte őket, hogy saját vérükkel és izzadtságukkal kevert vizet isznak, ki tudja, melyik Mordorban folyó patak fekete vizéből. Mikor a kiképzésnek vége lett, még hátra volt az út visszafelé. Ismét belökték az alagútba és vissza kellett jutnia a cellájához legközelebb eső kijárathoz. Ha véletlenül nem a helyes úton ment és lefordult a vaksötétben egy másik járatra, amelyikből volt néhány az alagútban, a kijáratnál megverték és visszaküldték, hogy keresse meg az utat „hazáig”. Ha időben érkezett, kapott enni. Ha viszont nagyon eltévedt, csak Rúkhon és Norvgán múlt, hogy eszik-e aznap. S mikor egy-egy ilyen nap után bezuhant a cella ajtaján, társai mindig úgy látták, hogy szép, mélybarna szeme újra és újra vesztett fényéből.
Az éjszaka mély volt, sötét és hideg. Mint az álmai. Már ha álmodott. Volt, hogy visszaérkezése után egyszerűen elájult és nem kelt fel, csak mikor felrugdosták. Nem volt, akire gondolhatott volna-. Lassan elfelejtette húga arcát. Pedig milyen szép kislány volt! Az anyja emléke lassan a gondoskodás emlékévé változott. Két hónap után már csak egy kéz volt. Három hónap után egy régi érzés felderengése, ha a huzat végigsimított az arcán.
Mint minden rossz, ez is elmúlt; hogy itt egy még rosszabb vegye át a helyét. A munka. A Glask uralma alatt álló foglyok vagy a földalatti kovácsműhelyekben, vagy a kőtörőkben dolgoztak. Trin kovács volt. Fekete vasdorongokat, lándzsákat hordott halomba, vagy az izzó vasat ütötte. Az ork kovácsok kedvtelve nézték, ahogy tünde foglyaik izzadva küzdenek a nehéz vashalmokkal. Volt, hogy egyszerűen csak nem a kőre, hanem a tündék kezére rakták a tűzből kivett kardlapokat. Trin sebhelye a lábán, ami a kardteremben kis javulásnak indult, itt újra felhólyagosodott, gennyes lett és állandóan lüktetett. Trin egyre nehezebben bírta a munkát. Egy napon aztán… nem volt semmi, csak egy kis parázs… pont a seb fölé pattant… Trin rogyadozni kezdett, majd halk, fojtott kiáltással egy hűlőfélben levő kupacra zuhant. Harsány röhögés élesztette fel iszonyatos fájdalmából. Karjai, lába, oldala összeégett, lucskos rongyai rátapadtak égett bőrére. Ahogy felállt, rettegve nézett végig magán. Az égett hús szagára többen megnyalták a szájukat. Ő is. Az egyik kovács vízért futott majd a vödör tartalmát Trinre zúdította. –Hűlj le, Truna! Meleged van, ugye? –röhögött, Trin pedig térdre rogyott és jajveszékelni, zokogni kezdett. De már nem gondolt a halálra. Már azt is kiirtották belőle. Élni akart. Estig a kovácsműhelyben marad, különben megölik. De mikor visszatért, az őr szólt Glasknak. Néhány perc múlva Trint kivitték egy tágasabb folyosóra, ahol járt a levegő. –Gyógyulj, pondró! Nehogy megdögölj itt a cellában. A foglyok nem kaphatnak égett húst. –vigyorgott az ork. –A fejesek meg nem olyan marhák, hogy a te gyenge tünde-húsodon éljenek. Hát életben maradsz. –Napokat töltött itt más foglyokkal a sarokban ülve. Gondolkodni próbált. És emlékezni. De nem tudott. Nem volt mire. Ez a hely, a levegő bűze, a többiek zaja csak arra emlékeztette, ami itt történt. És szemében végleg kihunyt a fény.
Egyszer egy tündét látott. Magas volt, sötétarany hajú. Nő volt. Trin először azt hitte, álmodik. A lány fénylő páncélja alól kilógott fehér ruhája. Trinben feltámadtak végre régi érzései, hajdanvolt boldogsága. Egy percig azt hitte, egy csillag vagy egy vala jött el hozzá, hogy megtestesítse azt, amit elveszített. A szépséget, a ragyogást, az életet. Mert ennek a szép lánynak, habár szomorú volt és kék szemei könnyesek, akkora belső sugárzása volt, ebben a sötét várban annyi fénye, hogy Trin azt képzelte, az emlékei jöttek le hozzá. Azt hitte, ezt csak ő látja. Odakúszott az orkok között lépdelő, lehajtott fejű lányhoz és megfogta fehér ruhájának szélét. Koszos, fekete arcára mosoly futott, fekete szemei megremegtek. A tünde ijedten ránézett, kis ideig a szemeit figyelte, majd elrántotta a ruháit és továbblépett. Trin társai harsány röhögésben törtek ki. Kezét maga mellé kapta, s ahogy a lány után nézett, talán, hogy zavarát, talán, hogy hirtelen feltámadt kétségbeesését palástolja, ő is röhögni kezdett, egykor szép hangja már egészen mély volt, s csengett benne némi csalódottság, bánat és gúny is, de jókedv egyáltalán nem.
Lassan közeledett az idő, mikor őket is harcba fogták. Egy reggel éles kürtszót hallottak, kiterelték őket a folyosókra, kardot és lándzsát nyomtak a kezükbe, páncélt húztak rájuk és korbáccsal mutatták az irányt, merre vonuljanak. Egyszer csak kitárult egy óriási kapu és megcsapta arcát a szél. Mélyet szippantott. Élvezte. Újra zengett a kürt. Most… mennie kell. Igen, ölni fog! Végre kiadhatja magából a dühöt, ami már régóta feszíti. Lándzsáját erősebben markolta, szeme összeszűkült. Nemsokára…Ölhet. Büntetés nélkül, kegyelem nélkül, szabályok nélkül, csak a vérre figyelve… Meglátta a csatateret. Zöldpáncélos tündéket és a fekete orkokat. Egy védtelen szakaszra tévedt a szeme. Társaival arrafelé indultak. Rohanni kezdett. Egyszer csak meglátta azt a tündét, akit még a folyosón látott régebben. Nyugat felé hurcolták. Talán majd aranyat kérnek érte. Sietve, mohó szemmel elindult feléjük. Nem akart ebből kimaradni, s mikor odaért, megállt mögöttük. A tünde ránézett. Kék szemei megint könnyesek voltak, fehér ruhája mocskos. Olyan kétségbeesetten nézett, hogy Trin elbizonytalanodott. Hirtelen ötlettől vezérelve a két orkra vágott kardjával és azok holtan este össze. A lány riadtan nézte. Trin a kezébe nyomta a lándzsáját és elindult, vissza a csatába. De egy nyíl eltalálta. A nyakán. Nem tudni, egy bosszúálló tünde-vagy ork –nyíl volt-e. A lányodafutott hozzá, hanyatt fordította és kihúzta a nyilat. Trin már halott volt. De évekkel később, a Holt-lápból már egy mélybarna szemű, gesztenyeszín hajú, tiszta arcú tünde nézett a szabad világra.