fbpx
 
 

Dodiee Took: Három Kósza

A Kószák némán álltak a dombtetőn. Hárman voltak, és csak távoli rokonságban álltak egymással, a vadonban azonban ez nem számított. A természet előtt egyek voltak, a rájuk sütő hold és a sok megpróbáltatás tette őket fivérekké, akik bármit megtennének egymásért.
A világ a harmadkorát élte, lassan peregtek az évek s sok történés esett, sok csata, amiben a kószák is részt vettek. De ez most az átmeneti béke ideje volt, legalábbis hármójuk számára. Ám mivel minden, így a béke is múlandó, éberek maradtak, de már nem minden gondolatuk a harcon járt. Most már egy szirtfokban vagy egy dimbes-dombos tájban nem a stratégiai pontot, hanem azt a szépséget is meg tudták látni, amiről már azt hitték, rég elveszett.
Mikor sötétedni kezdett, tüzet raktak a domb lábánál lévő sziklák közt, ami védelmet nyújtott mind a szél, mind pedig a kíváncsi tekintetek elől. Egy darabig némán ülték körbe a tüzet, eszegették a magukkal hozott élelmet, élvezték a csendet és a nyugalmat. Majd egyikük halkan énekelni kezdett. Furcsa volt fülüknek az ének, hisz nemhogy dalt, beszédet is ritkán hallottak, csendben járták a vidéket, szólni csak akkor szóltak, ha szükséges volt.
Talán az éjszaka tette milliom csillagával, vagy a langyos esti szél, de jól esett fülüknek a dal.
Lassan a másik kettő is bekapcsolódott az énekbe, hisz mindhárman jól ismerték, bár elfeledettnek hitt dallamai eleinte nehezen jöttek az ajkukra. Emléke gyermekkorukból köszönt vissza, mikor a mostanihoz hasonló nyárestéken az asszonyok a tűz fényénél a régmúlt eseményeiről énekeltek, amikor a númenóriak először léptek Középföldére. Azóta sok idő telt el, sok minden megváltozott, de az ének még őrzi az emlékeket. Büszkeségről szólt a dal, nagyságról és boldogságról, de szólt fájdalomról, hazugságról és bukásról, s a reményről, amit elveszejteni nem lehet.
Mikor végül elhalt az ének, s rájuk zuhant a csend, valami különös szomorúság vett rajtuk erőt. Sok mondanivalójuk lett volna egymás számára, mégse beszéltek. Egyiküknek se akarózott megtörnie a csendet. Hamarosan nyugovóra tértek, csak a tűz pattogott száz meg száz szikrát lövellve a csillagos égbolt felé.
Pirkadatkor összeszedelődzködtek és felmentek a hegytetőre. A nap szépen sütött, de az erős szélben úgy lobogtak körülöttük a köpenyeik, mint a rossz szellemek. Odafent a felhők rohanvást száguldottak a fakókék égen, és a távolban a Fehér Város tornyain megcsillant a kora reggeli napfény. Vágyakozva nézték ezt a távoli ragyogást. Az otthon melegét juttatta eszükbe, s a biztonságot, amiben oly keveset volt részük. Egyikük csendben felsóhajtott és elindult lefelé a lejtőn, a másik is nemsokára követte. Társuk, mindnyájuk között a legidősebb még állt egy kicsit az elhagyatott, szeles dombtetőn, a messzeségbe bámult, de valami egész mást látott. Elmerült az emlékeiben, és próbálta kifürkészni a jövőjüket. Majd egy utolsó pillantást vetett a távoli Minas Tirith felé, és leballagott a többiek után a sziklás fennsíkra. A domb újra elhagyatott lett, csak a szél fütyülte különös dallamát magányosan, s elsodorta utolsó nyomait is annak, hogy valaha ott voltak.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére