fbpx
 
 

Laurelin: Morambar története végre befejezve

Sötét volt az éjszakai erdő. A szél vadul tépte a fák lombsátrát, egyre nagyobb teret követelve magának. Villámok hasították ketté az éj sötétkék bársonyát. Még nem esett s élő hang nem hallatszott az ég alatt. Csak a mennydörgés iszonyú döndülései. Valahol az erdő mélyén parányi tábortűz fénye pislákolt, remegett az ádáz szélben. Öt-hat ember ülte körül, asszonyok, férfiak vegyesen. Az orkok űzték, hajszolták megfogyott csapatukat az erdőbe. Komor, szótlan felnőttek voltak, csak egy gyermek volt velük, egy árva. A napokban vesztette el szüleit s most nagybátyja ölében zokogott.
- Félek- sírt, de hangját éppenhogy el nem nyomta a bömbölő szél.
- Nyugodj meg kölyök, már nem találhatnak ránk.- morrant rá nagybátyja zordan. Fáradt volt és nyűgnek tekintette a rámaradt gyermeket.
- De én akkor is félek!- sírt tovább amaz. Éhes volt s kimerült is, hiszen napok óta nem álltak meg csak kis pihenőkre. Egy ötéves fiúnak nehéz út volt ez.
Eleredt az eső és úgy vert végig az erdőn, mint a dühödt orkok a hátra maradt embereken, akiket rabszolgának adtak. A gyereksírás fölerősödött.
- Ej az áldóját te gyerek, ne bőgj már!- emelte fel a hangját a férfi, de nem sikerült elcsitítania a fiút.
- Hagyd Rador, nem látod, hogy csak jobban megijeszted?- feddte meg egy asszony.- Mitől félsz gyermekem?- kérdezte immár ügyet sem vetve a férfire.
- A vihartól.- felelte az el-elcsukló hangon.
- Ugyan, nem bánt az. Nekünk menekülőknek barátként kell fogadnunk a vihart. Elrejt üldözőink elől. Ha megígéred, hogy nem sírsz, elmesélek neked egy történetet. Abból az időből, amikor az első vihar született. Jó lesz?
- Jó- felelte a kisfiú könnyeit törölgetve s nagyokat szipákolva.
- rendben. Ezt a történetet az anyám szokta elmesélni nekünk a hosszú nyári viharok idején. Nagyon szerettük. Százszor is meghallgattuk talán. Úgy mesélem el néked, ahogy ő mondta nekünk. Bár igaza kétes, hisz a bölcsek mást tartanak a viharok eredetéről.




Morambar története

Réges-régen történt, sok- sok emberöltővel ezelőtt, olyan régen, hogy dédapáink dédapái sem születtek még meg. Olyan régen, amikor az erdők még hatalmasabbak voltak s egyedül a tündék lakták őket. Olyan régen, amikor még nem tapodta emberi láb e földet. A tündék szeretetben s békességben éltek s körülöttük megszépültek még a gonosz szolgái által gyötört földek is. De hiába a valák mindent óvó szeretete, a nevenincs fenyegetés mégis végigvert rajtuk, ritkította őket. Szóbeszéd járta a rettenetről, hogy elhurcolt társaikat addig gyötrik, kínozzák a gonosz erői, míg testük-lelkük eltorzul. Látták az újonnan születő faj egyedeit s szánták őket. Ám szánalmuk csakhamar féktelen dühre váltott, amikor az általuk irch-nek nevezett teremtmények pusztítani kezdték népüket. Hiába a szánalom, hiába a düh, az orkok sokan voltak s lassanként félelmet ojtottak a tündék nemes szívébe.
Ezidőtájt történt, hogy egy horda üldözőbe vett néhány társát vesztett gyönyörű tündét. Könyörtelenül vadászták le őket, egyiket a másik után. Végül már csak hárman maradtak. Egy tünde úr, az ő asszonya és egy olyanforma kisfiú, mint te. Ősz volt, napok óta esett az eső. Yavanna siratta a lehullott lombot. Ám a víz sártengerré változtatta az erdő talaját, melyben még a karcsú tündeláb is nehezen gázol. S az orkok nagyon sokan voltak. Utolérték őket s hiába küzdöttek hősiesen, hiába veszett oda mintegy tucat ork, a tömeg végül legyőzte őket. A tünde férfi holtában testével takarta be, óvta gyermekét. Mindhiába. A vérszagtól megvadult, dühödt orkok felkaptak s barlangjukhoz cipeltek holtat, élőt. A rettenet a torkára forrasztotta a gyermeknek a jajszót. Némán tűrte hogy elvigyék. Néma iszonnyal a szívében nézte végig, ahogy szülei az orkok martalékaivá válnak. A vak és sötét gyűlölet elfeledtette vele a gyönyörű tünde nyelvet. Szótlanul, parázsló tekintettel egyenesedett fel s nyúlt apja kardjáért. Mire az orkok felocsúdtak, már levágott egyet közülük. Hamar lefegyverezték. Szánnivalóan egyedül volt. Nem fohászkodott Eruhoz, tán az eszét is elvette a gyűlölet. Az orkok megkötözték, tanácsot ültek fölötte. Sötét és undorító dolgokat mondtak. Megegyeztek, a halál kevés lenne Vakarcsnak –így hívták- többet fog szenvedni, mint bárki e világon szenvedhet. Így került hát az árva tünde gyermek az orkok fekete barlangjába. A járatoknál csak a szívében volt nagyobb a sötétség. Tucatnyi emberöltő telt el, fogjul ejtői már rég odavésztek, utódaik voltak rabtartói. A gyermekből felnőtt lett, száraz döghúson, ork pálinkán és ütlegeken nevelkedett. Egyszer sem látta a napot. Tündéhez méltó büszke termetét az alacsony, szűk járatok törték meg, bőrét az orkokéhoz hasonlatosra festette a fekete por, haja fésületlenül verte vállait. Bizony gyermekem te sem mondtad volna meg róla, hogy nem ork. S talán az is volt. A fekete napok kiölték belőle az emlékeket, csak a gazdátlan gyűlölet nem szűnt. Egy vágya volt csak, elpusztítani mindenkit és megszökni. S hogy néma dühe öltött-e testet, vagy a valák szánták meg, nem tudni, de egy tavaszi éjjelen a barlangok beomlottak, rengeteg orkot temetve kősírba. Az ifjú tünde sértetlenül élte túl s lehajtott komor feje fölé a barlang sötétje helyett a büszke ég sötétkék palástja borult. Moccanatlanul állt, tüdejébe éles-édes levegő tódult. De mit kezdhetne a szabadsággal, aki egész életében rab volt? A rettenettől űzve rohant napokon át, míg a kimerültségtől össze nem esett. Rohantában észre sem vette a nappalok s éjszakák váltakozását, hisz tudata még nem ébredt erre a világra. Mikor magához tért, éjszaka volt ismét. A tünde csillagok ékszerként ragyogtak az égen s ő sírt a gyönyörűségtől. A napfelkelte viszont megrémítette. Az orkok gyűlölték a napot, a fényt s ő hosszú időkön át egy volt közülük, rettegett tehát s a fák közé menekült. Mégis megbűvölték az avaron játszó fény-árnyék foltok s ha néha a bőréhez ért a napsugár, nem égette, hanem szelíden simogatta csak. Az erdő szinte zsongott körülötte. A tavasz első leheletére virágok pattantak fel, fák, bokrok bontottak rügyet. Éjjel még hűvös volt a levegő, de a nap gyógyítón érintette a dermedt hajtásokat Itt-ott madárdal hallatszott, vagy apró lábak motozása. Az ifjú tündét lenyűgözte a természet ébredése. Minden érzékét betöltötték a színek, hangok. Tenyere, mely eddig csak durva követ tapintott, remegve simított végig a fatörzseken, fűszálakon. Szívéről felszakadt a sötét felleg. Mire ráesteledett, egy folyóhoz ért, ami vidáman csobogott, kifecsegve az erdő titkait. Elámult. Azok a vizek, amiket eddig látott, bűzösek, nyálkásak voltak, teli ismeretlen, sötétben élő lényekkel. Ez a folyó teljesen más volt. Tiszta és hűvös, tükröt tartott az éjszakai égboltnak. Ebben a tükörben pillantotta meg először az arcát. Elborzadt. Bőre még mindig fekete volt, haja ápolatlan. Félelmet keltő torzszülött nézett vissza a folyóból. Keserűségében a hullámok közé vetette magát, hogy megszabaduljon a látványtól. Ám a folyó, mint egy anya, megölelte, megmosdatta, kifésülte éjsötét haját. Majd partra vetette s altatót dúdolt neki. Csengő kacagásra ébredt. A folyón feljebb a nádfal takarásában két gyönyörű tünde leány táncolt, énekelt. Szőkék voltak, mint a napsugár, vidámak, mint a nyár. De nem mert közel menni hozzájuk, élénken élt az emlékezetében a folyó tükrén látott kép. Pedig nem volt már ő sem szörnyeteg. A víz tisztára mosta bőrét, mely úgy ragyogott, mint a márvány, szépen metszett arcát pedig fényes hollófekete haj ölelte, mely a háta közepéig ért. Tünde volt ő is, annak minden szépségével, csak szívét nem hagyta el a sötétség. Megbújt tehát s a nád mögül figyelte a leányokat, akik közül az egyik iránt lángra lobbant a szíve. Nem is csoda, hiszen a lány gyönyörű volt. De ez nem volt minden. Különleges erővel is bírt. Azt beszélték, hogy születése őszén Yavanna eljött hozzá s a szívére tette a kezét. A kislány felkacagott és láss csodát az őszi erdő hulló lombjai helyett új élet sarjadt és attól fogva soha utol nem érte az elmúlás Arda ezen szegletét. Oiolaire-nek nevezték el, mert bőkezű volt, mint a nyár és szeretett minden teremtményt a földön, ami növekedett. Amerre járt felfrissültek a növények, új életerő áradt a törzsekbe, szárakba. Talán ez az erő volt az, amitől újra tünde szavak kezdtek növekedni az ifjú torkában, mint tavasszal a karcsú búza. Fagyos, sötét szívén átsütött a leány fénye.
-Gyönyörű! - Szólalt meg fennhangon először azóta, hogy szüleit levágták az orkok. Oiolaire meghallotta s mint vad, akit vadász riaszt, elszaladt. Csengő kacagásának emléke maradt csak. Az ifjú szívére visszaszállt a sötétség, jussát követelve, de ő nem törődött vele, hanyatt feküdvén figyelte a napot égi útján s a lányra gondolt csak. Napról-napra felkereste ezt a folyószakaszt, hátha újra megpillantja őt, aki értelmet adott az életének. Úgy is lett. A lány szerette a folyót, a vizet, mely táplál mindent, ami növekszik. Gyakran énekelt a partján s Uinen, a vizek úrnője énekelt vele. Napok, hetek is elteltek így, feledtetve az ifjúval sötét múltját. Egy nap aztán a lány megszólította.
- Gyere elő nyugodtan.- Ő megrettent- A folyó megsúgta, hogy régóta figyelsz- kacagott a lány- Én is hadd’ lássalak hát! Tudni szeretném, ki hallgat ilyen kitartóan.- S ahogy ezt kimondta, mintha a hajlékony nádszálak is terelni kezdték volna a tünde férfit őfelé s a folyó is vele nevetett. Mikor Oiolaire meglátta, így szólt.
-Úgy, hát te vagy Morambar, akit a folyó hozott erre a földre.
-Úrnőm, nincs nevem s a sötétséggel érkeztem.- felelt erre amaz.
-Ezentúl Morambar a neved, bármi is volt azelőtt. Morambar, kinek arca komor, mint a felhők. Mesélj nekem, kérlek.
Morambar elmesélte mi történt vele addig. Oiolaire könnyekre fakadt, ahogy hallgatta és sírt az ég is vele. Csendes eső hullott alá és sóhajtozott az erdő alatta. A fiú úgy érezte, megkönnyebbült, mikor végzett.
-El fogok jönni hozzád- búcsúzott végül a lány, ahogy a napsugár a földtől- és megmutatom, milyen tündének lenni, mert magad is az vagy, hiába próbáltak megtörni álnokul az orkok. El fogok jönni és tavaszt hozok majd Melkor telébe, ahol a fagy elpusztít minden élőt.
Ahogy megfogadta, úgy is lett. Hosszú órákat töltöttek együtt beszélgetve, dalolva, régi regéken merengve. Morambar fekete szemei áhítattal figyelték Oiolaire minden mozdulatát s a láng, ami meggyúlt benne, olthatatlanná vált, mint a nap tüze. Évek, talán évtizedek is elmúltak ebben a törékeny boldogságban, mígnem egy nap megjelent az igény az ifjúban az életét szentelni a nyár e csodálatos teremt5ményének.
-Úrnőm, Oiolaire, kérlek téged, legyél párom az ég alatt a valák áldásából!
A lány megölelte, ahogy a folyó a partját s kézen fogva vezette apja, a nemes tünde vezér elé. A tündék sokszor látnak dolgokat, amelyek mások előtt rejtve maradnak. Így volt az Oiolaire édesapjával is. Szörnyű balsejtelme támadt az ifjúra tekintve. Haragra is gerjedt, hiszen sem lánya, sem emberei nem számoltak be neki erdejének e veszélyes lakójáról. Elkergette földjéről a fiút, leányának megtiltva, hogy találkozzék vele. Azokban a napokban megsárgult a fák lombja és Oiolaire születése óta először súlyos szürke esőkkel beköszöntött az ősz arra a földre is. A vidéket járó tündék szíve is nehézzé vált, átérezték a leány fájdalmát. Még édesapja is hajlott volna, hogy megmásítsa döntését, ha nem szorította volna sötét kétség a szívét Morambarral kapcsolatban.
-Halált látok annak a fiúnak a szemében leányom.
-Én mégis szeretem őt és az éjszaka is megszelídül, ha csillagok ragyogják át.
-Ám léteznek helyek, amelyek rejtve maradnak a fény elől s a tündék nem keresik fel azokat botorul vesztükbe rohanva.
-Apám, tünde ő is, ne büntess engem is haragoddal!
De a tünde úr hajthatatlan maradt s Oiolaire elhatározta, elszökik, hogy kedvesével lehessen, míg a valák engedik.
Morambart viszont nem a csendes bánat borította el. Sem az édes remény. Úgy érezte, mintha könnyű fátyolt lebbentett volna szeme elől a szél. Amit feledni vélt, a düh most gyilkos erővel tört rá, gondolatait mérgezve. Figyelte a tünde őröket, alkalmat keresve, hogy átjusson falukon. Az ő szívét nem mosták tisztára az esők. Hetekig figyelt csak, ahogy a vadász lesi a vadat s egyszer megnyílt előtte az út, ami Oiolairéhez vezetett. Kecsesen, mint egy szarvas szaladt fától fáig. A leány éppen testvérbátyjától búcsúzott, mikor Morambar megpillantotta. Ő volt az egyetlen, akivel megosztotta tervét a szökésről és akkor épp szoros öleléssel pecsételték meg esküjüket, miszerint megkeresik egymást, bármily messze is vetődjenek Arda földein. Morambar, aki nem ismerte a másik tündét, úgy érezte, mintha szíven szúrták volna. Az orkok aljasságaitól elgyötört lelke nem a valóságot láttatta vele. A düh, ami a szívében örvénylett feketén, most szétáramlott egész testében. Szeme nem látott mást, mint szerelmét valaki más ölelésében. Felnyögött, hátat fordítva elrohant, meg sem hallva, hogy Oiolaire utána kiált. Égett benne a gyűlölet. Minden gyűlölet, amit gyermekkor óta hordozott magában. Szemei az orkok barlangjainak sötétjét idézték s fekete lett az ég is fölötte. Szél kerekedett körötte, pusztító, dübörgő szél, mely felkapta az avart s az őt követő Oiolaire arcába vágta, elvakítva ezzel a tünde lányt. Elméje zakatolt, egész teste remegett a dühtől, amit szabadjára készült engedni. Felemelte kezeit s a dühöngő orkán fákat csavart ki tövestől. A tündék menekültek, a levegő felforrósodott s az égből irtózatos robajjal kiszakadt az első villám, mely egyenesen Oiolaire bátyjának a szívébe csapott. A lány sírva ölelte, míg lelke Mandoshoz tért. Majd újabb és újabb villámok pusztítottak lángra lobbantva az erdőt. Órákon át tartott a tombolás és Oiolaire látva a haldokló fákat, a sisteregve kiszáradt folyót, égnek emelve az arcát zokogott. Siratta az erdőt, siratta a testvérét és siratta szerelmét, aki iránt egy pillanatig sem érzett haragot. Abban a percben sűrű eső szakadt le a fekete égből. Eső, mely gyógyítón csókolta a fák villám égette sebeit, eső, mely megszelidítette a tüzeket és feltámasztotta a folyót. Oiolaire a saját könnyeivel varázsolt, mint annak idején a valák földjén Nienna tette. Napok teltek el így s a két erő eggyé olvadt. A pusztító villám és a gyógyító eső összefonódtak. Soha senki nem látta a két tündét többé. Azt mondják, testüket felemésztette a hatalom, amit útjára engedtek. Mégis, ha zúgó viharok idején, idején jól figyelsz, meghallhatod, ahogy egy éneket hord a szél a hátán:

Ha a hold süt álmodón,
Én mindig rólad álmodom.
Ha a hajnal énekel,
Sóhaj száll az égbe fel.
Ha az alkony beborít,
Hiányod elszomorít.

De ha zúgó vihar kél,
S üvöltve pusztító szél
Ha sírva roppan meg az ág,
Mert a villám belevág.
Kiteszem dühének szívem,
Mert tudom ott vagy kedvesem.

Ez hát az első vihar története, fejezte be a mesét az asszony a gyermekre tekintve, aki édesdeden aludt. A vihar is elcsendesült addigra, Oiolaire könnyeit pergetve csupán a tájra.
Vége

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére