1. Áruló

Az erdő fáira már leszállt az est. Veryawen hazafelé tartott Tavasba. A kis rohani falu jól el volt rejtve, ám ezekben az időkben senki sem lehetett biztonságban. Verya is ismerte a veszélyeket: Szarumán orkjai fosztogatva haladtak át a falvakon. Sokszor csak néhány elszenesedett holttest és fekete füstfelhő emlékeztette az arra járó vándort, hogy itt valaha egy boldog nép énekelte Eru dicséretét.
Még szerencse –gondolta Verya –hogy a kis falu a fák között van. De már így is túl sokszor voltak óvatlanok. Mi lesz, ha az orkok a nyomukra akadnak?
Mintha kételyeire akarna választ adni, hirtelen dübögni kezdett a talaj, és kemény lábak erős trappolásának hangját hozta a szél is. Verya lélegzetvisszafojtva hallgatta őket egy darabig, majd a kis ösvényről a fák közé vetette magát, s megbújt egy vastag törzsű bükk mögött. Hamarosan ocsmány kurjongatások és röhögés hallatszott. Most már biztos: orkok közelednek. De hogy találták meg az ösvény, amelyet még sokszor a Kószák szeme sem lát? Hirtelen rájött. A sereg élén egy félorkon kívül egy ember állt: Vorondo, az ő falujának kis vezére. Forró indulat öntötte el. Áruló! Valahogy figyelmeztetnie kell a családját, a népét! Hát persze, Vorondo! Mindig olyan gúnyos volt vele, csak mert ő az igazságot szolgálta. Már akkor is átlátott rajta. De hogy árulhatja el a saját népét?
A gyűlölet lángja fellobbant Verya fekete szemében. Csak egy dologra tudott gondolni: Ráront, ráront és megöli! A saját kezével fog véget vetni Vorondo életének, még ha ezért az életével kell is fizetnie! De mit szólna az anyja, ha leánya halálhírét venné? Viszont ha őt nem figyelmezteti, tán meg sem éri a reggelt.
Lassan kúszva elindult az erdő mélye felé. Ha sikerül egérutat nyernie, eljut a falu menti erdő északi részére, majd nyugat felé átvágja az ösvényt, és a Fehér-hegység mentén már biztonságban mehet haza. Hogyha siet, mindez három órájába fog kerülni. Viszont akkor is ő lesz a gyorsabb, s időben riaszthatja a falut. Ha sikerül…
De nem volt elég óvatos. Az őszi avar alatt rengeteg üreg volt, amit az apró erdei vadak ástak menedéknek, s ő pont belelépett egy ilyen gödörbe. Elvágódott, s nagyot puffanva a földön kötött ki. Vorondo azonnal megállj-t parancsolt a seregnek, majd halkan elindult a hang irányába. Veryawen még reménykedett a lehetetlenben: Vorondo nem veszi észre. Nem kockáztatta meg a futást, inkább halkan odasimult a fához, és fekete köpenye zsebéből kést vett elő. Vorondo eközben kivont karddal közeledett Verya rejtekhelye felé. A csöndet csak néha törte meg az avar és a gallyak reccsenése, mikor Vorondo ránehezedett. Verya lélegezni sem mert, ám Vorondo így is tudta, merre keresse. Már csak egy méterre volt, mikor a leány érezte: nem tud tovább várni. Egy pillanat alatt kiugrott a bükk mögül, és kését a férfi lábába döfte. Amaz felszisszent fájdalmában, s kardjával támadója felé sújtott, de elkésett. Verya ügyesen félreugrott, de a hirtelen mozdulattól csuklyája hátracsúszott fejéről. Vorondo döbbenten nézett végig a leány vörös haján, fekete szemén és sápadt bőrén. Kardját leeresztette, s közelebb lépett Veryawenhez, de az fenyegetően maga elé tartotta kését.
-Tedd le! –kiáltott, de Verya nem hagyta magát. Mit vár tőle Vorondo? Hogy szépen megadja magát? Soha! Elindult a férfi felé, de ekkor erős ütést érzett fején, s ájultan rogyott a földre.



2. Fogság

Coiva lassan ügetve ment Tavas felé. Már hét napja, hogy elvált Veryától, s azóta semmi hír róla. Mikor elment ellenőrizni a falu környékét, megbeszélte a lánnyal, hogy három nap múlva hazatérnek. Azóta már egyszer a keresésére indult, de Veryának még a nyomát sem találta. Mi van, ha bajba került? Gondolataiba idézte Veryawen alakját, amint a lány éppen dühös. Nem valószínű, hogy sokan szembe mernek szállni vele… Veryát nagyon tisztelték a faluban, pedig épphogy betöltötte a tizenhatot. Kószaként emlegették, mert ha kellett, a tavaszi szellőnél is fürgébben és csendesebben járt. Már megjelenése is elcsodálkoztatta az embereket: Karcsú és magas alakját fekete köpenybe rejtette, s szeme mindig a távolt kutatta. Sosem hagyta, hogy egykönnyen a közelébe férkőzzenek, s Coiva büszke volt büszke volt rá, hogy barátjának mondhatja magát. Szerette nézni, ahogy a szél szétborzolja Verya vörös haját, s fekete szemeit, amelyekkel már most olyan tudatosan néz előre. Coiva biztos volt benne, hogy olyan dolgokat is meglát, amit rajta kívül senki. Három évvel volt idősebb Veryánál, de ez a három év sem tudta csillapítani szerelmét a lány iránt. Ám Verya őt csak testvérként szerette, s ezért Coiva sem szólt neki a dologról. Kényszerből belenyugodott helyzetébe, ám szíve mindig Veryáé maradt. Lassan elérte Tavast. Mikor feltűntek z első házak, lépésbe fogta vissza lovát. Első útja Verya anyjához, Fírenishez vezetett. Az asszony már nagyon várta őt.
-Semmi hír? –kérdezte Coivától.
-Semmi. –Fírenis lehajtotta a fejét. Könnyet nem ejtett ugyan, de arcáról a bánat sugárzott. Végül felnézett a fiúra.
-Tud magára vigyázni. Az apja vére folyik az ereiben. Ő is ilyen vakmerő volt…- az asszony büszkén csillogó szemmel nézett a fiúra.
-Végül igazi Kósza lett.
-Igen, asszonyom, az. –felelte Coiva, és elvágtatott.


Amikor Verya magához tért, egy réten feküdt, a tűz fénykörén kívül. Vorondo látta, hogy ébredezik, s megszólította:
-Jól vagy? –a lány nem válaszolt, csak összeszűkült szemmel nézte a füvet.
-Én a helyedben örülnék, hogy élek. –mondta immár a férfi fenyegetően. Verya még mindig nem válaszolt, bár elég sok mindent mondhatott volna. Megpróbálta kioldani köteleit, de csak még erősebben szorították. Tekintete most körbejárt a mező megvilágított részén. Íja és kése épp elég távol volt ahhoz, hogy ne tudjon észrevétlenül a közelükbe menni. Mindenesetre ő azért megpróbálja…
Vorondo észrevette a lány próbálkozásait. Mérgesen odament hozzá, felkapta, és egy nagy zsáknak fektette háttal. Előhúzta kardját, kedvtelve végignézett rajta, és egy hirtelen mozdulattal Verya mellkasának szegezte.
-A kezemben vagy. –mondta, s elkapta a lány pillantását. –Azt teszek veled, amit akarok. Akár meg is ölhetlek…
-Akkor ölj meg! –sziszegte Verya, és Vorondóra tekintett. A korábbi tűz helyett most jeges hidegség áradt szeméből. A férfi nem bírta tovább. Elkapta fejét, és hüvelyébe lökte kardját.
Verya tulajdonságai közé tartozott az is, hogy sosem adta fel. Most mégis nagyon elhagyottnak érezte magát. Azt mindenesetre észrevette, hogy a falut nem rohanták le. Ezt igen furcsának érezte, de büszkesége nem engedte, hogy kérdezősködjön. Coivára gondolt. Vajon hol lehet? Gondol most rá? Biztosan. Hisz már legalább négy napja otthon kéne lennie. Vagy öt? Fogalma sem volt, hogy mennyi időt töltött ájultan. Az igazság az volt, hogy még aznap mikor a támadás történt, magához tért.
Most, hogy Verya Vorondo kezében volt, a férfi úgy gondolta, mégsem rohanja le a falut. Hisz a legfőbb célja amúgy is a lány eltávolítása lett volna. Mindig is sejtette, hogy a kis Kósza ismeri céljait, és miután szoros barátság fűzte őt néhány Dúnadánhoz és Vándorhoz, ez kezdett Vorondo számára veszélyes lenni. Most, hogy már a falu lerombolására nem volt okuk – amúgy is elég szegényes volt a vidék – kitértek az erdőből, és Vasudvard felé vették az irányt. Ez időtájban még Szarumán nem nyilvánította ki, hogy Rohanra fáj a foga, és Théoden király sem gondolta volna. Ő teljesen megbízott a mágusban, csak a népe tudta az igazságot, mert ők a saját bőrükön érezték, és Szarumán is titokban küldte orkjait és farkasait az emberekre. Théoden tanácsadója, Gríma parancsára tömlöcbe vetették azokat az ártatlanokat, akik a mágus ellen akartak szólni – így a király szemén szinte áttörhetetlen volt a fekete kendő, és Szarumán kedvére gyilkoltathatta az embereket.
Talán hajnali négy óra felé járhatott, amikor az orkok kezdtek összeszedelőzködni. Az útirány még elég kétséges volt, ugyanis ha a Fehér-hegység mentén folytatnák útjukat, túl közel kerülnének Edorashoz. Így inkább egy sokkal hosszabb, ám némileg biztonságosabb út mellett döntöttek: átkelnek az Entséden, majd elindulnak fölfelé az Anduin mentén, és a Limjód torkolatánál elkanyarodnak nyugat felé, míg el nem érik Fangorn erdejét. Onnan már csak délnyugatra kell letérniük pár mérföldet, és már ott is vannak Nan Curunírban, a Mágus Völgyében. Jó pár nap lesz, de ha sikerül útközben egy kis zsákmányt is szerezniük, Szarumán nagyon elégedett lesz…



3. Álom

Fírenis szomorúan bámult kifelé az ablakon. Mit tehetne? Ezt a gyermekét már nem akarja elveszíteni…
Tizenhat éve történt, hogy Orme vadászni ment. Ő is korán kinőtt a gyermekidőszakból, s már tizennyolc éves korára egy felnőtt férfi benyomását keltette. Fekete haja volt, de sötét szeme, akár Veryának. Senki sem tudta, mi is történt vele valójában. Vorondo hozta haza anyjának, ekkor már félholt volt. Még a beszédhez sem volt ereje. Anyja akkor pont Veryával volt várandós. Tán Mandos akarta, hogy Orme meglássa kishúgát. Pont aznap halt meg, mikor a kicsi született. Verya késői gyermek volt, anyja nem számított jöttére, de amikor fia meghalt, csak ez a kicsi lány volt a vigasza. A leányt születésekor még elvitték Orméhez, hogy legalább saját testvérét lássa. Mikor Orme ránézett húgára, hirtelen megérezte az eljövő halált, de legutolsó erejével így szólt a gyermekhez:
- Atacarme. Atacarme, Verya!
Ez volt az utolsó mondat, ami ajkát elhagyta. Bár Fírenis nem értette, mit jelenthet a mondat, mégis Veryának nevezte el lányát. Orme halála nagy veszteség volt mind anyjának, mind az egész falunak. Még életében apja megtanította az íjazásra, kardforgatásra. A tudományokban is jártas volt, és – apjának hála – a quenya nyelvben is. Mindenki szerette, mert szavaiban és tetteiben egyaránt igazságos volt.
Így végezte be a legnemesebb, aki ezen a helyen élt.


Veryán erőt vett a fáradtság. Szeme lassan lecsukódott, s végül feje is lekókadt. Igen furcsa álma volt:
Egy férfit látott, amint az lovára teszi fekete hajú társát. A férfi emlékeztette valakire… mintha Vorondo lett volna, de régen, egy távoli napon…
A következő dolog, amit látott, a fekete hajú férfi volt, amint egy ágyban fekszik. Az alak lassan kinyitotta a szemét, és ránézett, egyenesen az arcába. Verya teljesen ledöbbent. Úgy érezte, ismeri azt az embert, de hogy honnan, azt nem tudta volna megmondani. S mielőtt az álom szertefoszlott volna, a férfi szólt hozzá.
-Atacarme. Atacarme, Verya!

A lány erős szorítást érzett. Felnézett a körülötte álló orkokra, és gyűlölködve rájuk kiáltott.
-Áva! Áni lehta!
Az orkok visszadobták a földre, és vicsorogva meredtek rá. Vorondo felfigyelt a zajra, odament Veryához és rákiáltott:
-Lódulj! Nem fogunk miattad késni!
-Nem, nem késni fogtok… Oda sem fogtok érni! Mind meghaltok, Áruló!
Vorondo elvörösödött. Őt nem sértegetheti senki! Elővett kését, majd előrelökte a lányt. Először meg akarta ölni, de aztán meggondolta magát, s egy gyors mozdulattal elvágta Verya köteleit.
-Most már tudsz menni. De ha nem szeded elég gyorsan a lábad, majd mi megsegítünk a miénkkel. A lány lassan fölállt. Kicsit forgott még a feje, de erőt vett magán. Az orkok láthatóan idegesek voltak.
-Átkozott csikósok! – mondta az egyik. – Szagot fogtak, most aztán futhatunk. Minek hozott minket ide Vorondo? – Az ork előkészítette a fegyvereit. Verya jól ismerte a rohírok harci szokásait, bár ő maga nem volt rohani. Anyja egy arnori dúnadán leánya volt, apjáról viszont szinte semmit sem tudott. Anyja még születése előtt költözött Rohanba, s ő azóta sem volt még Hazájában.
Most visszatartott lélegzettel várta, mi fog történni. Talán tíz perc telhetett el azóta, hogy fölkeltették,
mikor a rohírok támadásba lendültek. Nyílzápor hullott az orkokra, akik ordítozva kapták maguk elé pajzsaikat, ám a gyilkos fegyver már így is sokat megölt közülük. Vorondo felugrott a lovára, maga elé kapta Veryát, akinek arra sem volt ideje, hogy ellenkezzen. A férfi megpróbálta áttörni az ellenség gyűrűjét, de ez szinte lehetetlen volt úgy, ha két ember is van a lovon. Úgy döntött, kockáztat: Megcélozta az ostromzár egy gyengébb részét, és amikor a lovasokhoz ért, ledobta maga mellől a lányt. A rohírok hagyták, had menjen, hisz itt úgysem jut messzire… Lovasvég végtelen rétjein és pusztáin ember nem maradhat rejtve.


4. Éomer

-Szerencséd volt. Nagyobb bajod is eshetett volna. – a rohír férfi aggódva nézett a lányra.
-Jól vagyok. – megpróbált feltápászkodni, de ekkor éles fájdalom hasított karjába. Az esésnél azzal próbálta védeni a fejét.
-Eltört?
-Azt hiszem… de boldogulok. – Verya körülnézett. A rohani lovasok most az orkok testéből raktak máglyát, és elföldelték saját halottaikat. A csatának vége lett. Szabad volt.
-Mihez kezdesz most? – Veryát kezdte idegesíteni ez az aggódás.
-Engedjen el, és pár perc múlva már it sem vagyok. – ekkor egy újabb lovas férfi jött felé, ruhájából arra lehetett következtetni, hogy ő a társaság vezére.
-Ki ez a lány, Éothian? – kérdezte.
-Nem tudom… - felelte tétován Éothian – Ő az, akit az ellenség vezetője ledobott a lóról. Azt kéri, engedjük útjára. – a másik férfi megvizsgálta lány karját.
-Egyenlőre nem kéne elmenned. Várd meg, amíg sebed begyógyul. Addig gyere, egyél velünk. – a férfi kezét nyújtotta a lánynak, és felsegítette. –Éomer vagyok.
-Veryawen.
-Neved nem rohani. Hangzásából ítélve nemestünde nyelven van.
-Valóban, hisz vérem szerint én sem vagyok lovasvégi. Anyám egy dúnadán leánya, apámról nem tudok. Én viszont születésem óta itt nevelkedtem. – Éomer bólintott.
-És ugyan mi járatban vagy itt? Mit kerestél ezek között az orkok között? – Verya az ajkába harapott.
-Elfogtak, amikor megpróbáltam leszámolni Vorondóval. – Éomer kérdőn nézett rá, mire a lány tovább magyarázta- Ő volt az orkok vezére. Tavasból jött. –A rohírnak láthatólag egyenlőre elég volt ennyi. Veryával együtt elindultak a táborhely felé, jóval arrébb az orkok holttesteitől.

A lány sebe gyorsan gyógyult. Éomer elszalasztott pár lovast Tavasba, hogy hírül vigyék Verya anyjának: lányuk él. Ám ő nem akart visszamenni. Érezte, van valami, amit meg kell tennie, valami, amit születésétől fogva hordoz a szívében. Fejében felvillant a kép, amit álmában látott, és felhangzottak a férfi szavai is: Atacarme, Verya! Atacarme…

-Verya! – Éomer szava mint a penge hasították át a mozdulatlan levegőt. Hajnali négy körül járt, és a legtöbb rohír még aludt. A lány felnézett a seregvezérre. Tudta, miért kiáltott. Éppen a csomagjait pakolta össze, mint aki nagy útra készül.
-Hát elmész? Ilyen hamar? Azt hittem, jól érzed magad… velünk.
-Nekem dolgom van. Te ezt nem értheted. Sajnálom. De ígérem, amint tudok, visszatérek hozzátok… hozzád. –Azzal megcsókolta Éomer arcát, felpattant fekete lovára, és mint az erdei árnyak, ő is tovatűnt.