Az erdő végre virágba borult. A fák kibírták a tél hidegét, s most újból ott álltak zölden, büszkén, virágaikból édes illat áradt. A földből apró ibolyák dugták ki gyönyörű fejüket, s körülöttük a fű smaragdszínben ragyogott.
Távolabb, a tisztás közepén magányos fa állt. Csupasz volt, száraz ágain nem nőtt levél. Ő nem tudta lerázni magáról a tél fagyos lehelletét. Milyen rég volt az a tavasz…

A kislány és a kisfiú vígan szaladtak a friss füvön. Odamentek a tisztás közepén lévő fához, s nagysága elámította őket. Nekik úgy tetszett, a fa égig ér, lombja az égbolt, s aranyvirágai a csillagok. Most gyönyörűnek látták, mégis úgy érezték, nem való ebbe az erdőbe. Túl tökéletes volt, túl hatalmas…
Egy enyhe fuvallat lehajtott egy vékony ágat, amit a fiú gyorsan elkapott. A végét letörte, és a kislány kezébe tette.
- Ezt neked adom, Elea.- mondta, majd a kislány szemébe nézett. – Vigyázz rá.
- Köszönöm Gilber. Ugye te sosem fogsz elmenni? Ugye mindig itt maradsz? – A fiú nem válaszolt, csak megfogta a lány kezét. Így mentek, míg el nem nyelte őket az erdő esti homálya.

Ez sok-sok éve volt. A fa még mindig emlékezett arra a két kis bájos arcra, szürke szemre és fekete hajra… Azóta nem köszöntött be a tavasz. S most újból leszállt a sötétség. Vajon remélheti-e, hogy újból eljön a fény? A fa most ijesztő látványt nyújtott. Csupasz ágai, mint megannyi kígyó meredtek az éjszakába. Még az erdei állatok sem mertek a közelébe menni.

- Ne menj el, Gilber! – kérlelte Elea a férfit.
- Sajnálom, Kedvesem. Nem bírom tovább… A vadon már vár. Mennem kell. – A lány zokogva rogyott a székre. Sosem fogja már látni azt, akit igazán szeretett…
Gilber kilépett az ajtón.
- Mondd meg a kicsinek… mondd meg Annaelnek, hogy az apja nagyon szereti. Ha nem jönnék vissza… - Elea nem bírta tovább. A férfi után rohant és átölelte.
- Ne… gondolj a gyermekünkre! Apa is kell neki! Én gyenge vagyok!…
- Elég erős vagy ahhoz, hogy felneveld. Ég veled, kedvesem.

Két boldogtalan ember… két boldogtalan élet. A lány sosem látta viszont szerelmét.
Most egy alak közeledett a tisztáshoz. Fekete köpeny volt rajta, és egy fekete batyut cipelt magával. Amikor a fához ért, egy ügyes mozdulattal átfogta a legalsó ágat és fölhúzta magát. Csak mászott, egyre feljebb, míg végül belátta maga alatt az egész erdőt. Akkor kötelet vett elő a batyujából, és megkötötte egy ágon.
- Miért, kedvesem?… Miért hagytál itt?… - nyakára tekerte a kötél végét, s keblére szorította a virágos ágat. Az már száraz volt, s Elea érintésére a szirmok szétmorzsolódtak. De a lány nem törődött vele. Kilépett az ág szélére, és a mélybe vetette magát.

Ahogy a nap első sugarai ráestek a fára, könnyű szellő támadt, s megsimogatta a fehér arcot. De a lány most üveges szemmel tekintett előre. A hajdanán piros ajkak most zöldesek és sápadtak voltak, s Elea soha többé nem használta őket arra, hogy kimondja annak a nevét, akit annyira szeretett.