fbpx
 
 

Csillaglany: Egy különös álom

Egy különös álom

Először csak a madarak, s a szél hangját hallottam...
Azután kinyitottam a szemem. A lélegzetem is elakadt... Gyönyörű, fenséges kép tárult a szemem elé, elsöpörve az első, ösztönös riadalmat, mely abból fakadt, hogy nem tudtam, hol vagyok.
Egy erkélyen álltam. A távolban a völgyet övező hegyek zöld-arany fái integettek felém. Itt-ott vízesés tört elő szabadon a kövek rejtekéből, hogy millió szikrázó cseppre omolva vesse magát a mélybe. Moraja alig hallhatóan ért el hozzám, s egybemosódott a széllel táncra perdülő, őszi falevelek neszével.
Csak álltam, az ámulattól némán, nem tudom, meddig. Mélyeket lélegeztem, s a levegő olyan csodálatosan tiszta volt, hogy szinte megszédültem tőle.
„Völgyzugoly.” Valahogy ez a szó jutott eszembe. Olyan magától értetődő volt, hogy ez a gyönyörű hely nem is lehet más. Ó, bárcsak valóban az lenne! Kétségbeesetten küzdöttem, hogy megálljt parancsoljak a kétkedésnek, mely keselyűként állt lesben tudatom mélyén, hogy elvegye a pillanat örömét, s bizonyosságot követeljen.
Most először mozdultam meg, s ekkor vettem észre, hogy különös ruha van rajtam. Sosem volt az enyém. Hogy is lehetett volna! Régi korok emlékét, s finomságát hordozta magán, egyszerűségében is nőies volt, hosszú és kecses.
Ahogy megfordultam, vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy férfi állt türelmesen az erkélyre nyíló boltozat alatt... S ahogy a felismerés döbbenete átfutott rajtam, egyszerre éreztem határtalan örömöt, és ébredő szomorúságot. Meghajoltam. Őszinte tisztelettel, nem puszta gesztusból, hanem mert így akartam.
Elrond közelebb lépett, s halványan elmosolyodott.
- Tudtam, hogy egyszer eljössz. Vártalak már... Örülök, hogy végre ide találtál.
Szavai homályosak voltak. Megannyi kérdés tolult fel bennem. Tudja, hogy ki vagyok? S vajon miért várt? Ez a valóság? Nem... nem lehet az, de ó, bárcsak az lehetne! A legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megérintsem, valódi-e. Hogy érezzem, nemcsak a képzeletem űz csúf tréfát velem.
Hogy a gondolataim tükröződtek-e a szememben, vagy a korok bölcsessége tette-e, nem tudom, de úgy tűnt, Elrond tudta, mi játszódik le bennem. Nem szólt, időt hagyott nekem...
Végre megjött a hangom.
- Hogy... hogyan kerültem ide? - kérdeztem.
A nemes tünde úr felvonta a szemöldökét.
- Biztos, hogy ez a legfontosabb kérdés, amire választ vársz?
Nem tudtam, mit feleljek erre. Körbenéztem.
- Valóban Völgyzugolyban vagyok...?
- Hisz magad is láthatod... Már akkor tudtad, hol vagy, mikor feleszméltél... – intett körbe.
A zavarodottság még mindig ott bujkált bennem.
- De... ez csak egy álom... ugye?
Elrond szemében mintha szánalom villant volna. Megrázta a fejét.
- Nem könnyű megérteni titeket, embereket. Olyan nehezen fogadjátok el a jelent. Okokat, hibát kerestek... önmagatokat fosztjátok meg a pillanat szépségétől. Hogy álmot látsz-e... Fontos ez? Kevésbé értékes, vagy igaz lesz talán ettől az, amit tanulhatsz belőle?
- Nem – suttogtam. Igaza volt, az utolsó szóig. Mégis szomorúság ébredt bennem.
Elrond tekintete megenyhült.
- Fiatal vagy még. Mégis, szerencsésebb, mint oly sokan a fajtádból. Láttam. Még képes vagy arra, hogy rácsodálkozz a világ szépségeire... – egy darabig fürkészőn nézett rám, majd elmosolyodott. - Jöjj! Sétáljunk egyet, ha van kedved.
Elindultunk. Az erkély egy csarnokszerű kis helyiségről nyílt. Innen lépcső vezetett le egy szellős, világos terembe. Minden olyan otthonos volt. Meleg, barna színek, csodálatosan faragott oszlopok, néha egy-egy faág, amely szabadon, levelektől zöldellve nyújtózott a fal mentén.
Elrond úr, akár egy sudár fa, egyenes tartással lépdelt lefelé a lépcsőn, én utána. Felfogtam a ruhámat, nehogy megbotoljak – őt bezzeg cseppet sem akadályozta hosszú köntöse... A terem dolgozószoba lehetett. A falak mentén könyvespolcok, az asztalokon tekercsek, térképek. Gyönyörű, hullámzó tünde betűk, némelyiken a tinta még meg sem száradt. Mennyi tudás lehet itt! Sóvárogva néztem körül.
Valami mégis furcsa volt. Csak akkor jöttem rá, mi az.
- A többiek... Hol vannak? – bukott ki belőlem a kérdés.
Elrond egy darabig hallgatott.
- Népem jó része már Nyugatra távozott... De még vagyunk itt néhányan.
„Elmentek!” A gondolatra elszorult a szívem. Sosem gondoltam volna, hogy ezt kell majd megélnem itt... hogy milyen érzés látni, ahogy az Elsőszülöttek elhagyják a világunkat.
Halkan megszólaltam.
- Tudom, hogy miért kell elmennetek... Mégis fáj... Úgy értem... Ez a világ nélkületek olyan... – nem is tudtam hirtelen, mi a megfelelő szó. Aztán rájöttem, s felemeltem a fejem – ...árva. Mindaz, amit e világnak adtatok, nélkületek megfakult.
Miközben kiléptünk az épületből, Elrond úr elgondolkodva hallgatott, majd azt kérdezte:
- Mi az, amit szerinted e világnak adtunk?
A kérdés váratlanul ért. A tündék iránt érzett csodálatom mindig is ösztönös volt, megkérdőjelezhetetlen. Hogy lehet megindokolni valamit, ami oly természetes, mint a belélegzett levegő? Most gondolkoztam el először ezen úgy igazán, s magam is meglepődtem saját válaszomon.
- Nem tudom... Nem tudom, hogy e világnak mit adtatok... hiszen most vagyok itt először, s e kort csak legendákból ismerem... De azt tudom, hogy számomra, s talán még jó néhány ember számára az én világomban mit jelent az emléketek.
Elrond úr feszült figyelemmel pillantott rám. Fontos volt neki, amit mondani készültem. S én folytattam.
- Nálunk, ha valaki azt mondja: tünde, az emberek szíve sóvárgással, és szeretettel telik meg... Olyasvalakire gondolunk, aki kortalan, bölcs, és gyönyörű. Tökéletes. Olyan, amilyen a legtöbb ember a lelke mélyén lenni szeretne.
- Te is? – kérdezte.
Őszintén akartam felelni neki.
- Nem tudom... Ha a tökéletesség annyit jelent, hogy már nincs számomra semmi új a világban, akkor nem. De valami azt súgja, hogy a tökéletes nem ez. Magában kell, hogy hordozza a változást... hisz ez a természet rendje – egy ideig haboztam, majd így folytattam – Ami pedig a népedet illeti... Mi emberek vagyunk, s így nem tudhatjuk, milyen lehet tünde létet élni. Csak elképzelni tudjuk... s talán tévedünk...
Nem szólt semmit. Tovább lépdeltünk egy ösvényen. Gondolkoztam, hogy hogyan folytassam.
- S hogy mit jelentenek még számunkra a tündék...? Udvariasságot, gondoskodást... A művészetek és a tudás szeretetét. Méltóságteljességet... És felelősséget. Felelősséget mindennel szemben, ami él... Mindazt, ami tiszteletet érdemel... és örök életet, hogy megőrizhessétek.
Egy kis padhoz értünk. Elrond hellyel kínált, s maga is leült.
- Te szeretnél örökké élni?
Számítottam erre a kérdésre, hisz oly sokat gondolkoztam rajta azelőtt is.
- Néha... Néha, amikor gondtalan és boldog vagyok, legszívesebben megállítanám az időt... De amikor elképzelem, hogy milyen lehet évszázadok minden emlékét felelősséggel hordozni... nem. Nem szeretnék.
Elrond eltűnődött. Tudtam, nem vizsgáztatni akar... hisz talán nincs is helyes válasz. Csak a véleményemre volt kíváncsi, s tiszteletben tartotta azt. Így csak az előbb mondottakra reagált.
- Mindazt, amit a népemről mondtál, ti is megvalósíthatjátok... önmagatokban. Nincs szükségetek ránk. Felnőttetek... eljött a ti időtök. Tudnotok kell, hogy hogyan boldogulhattok egyedül. S ha hibáztok, tanuljatok belőle. Mi is ezt tesszük – tette hozzá, s most vidámság bujkált a hangjában – mert bizony mi sem vagyunk tökéletesek. De ez így van jól...
Úgy beszélt, akár egy szülő, akinek szívében ott a kétely, hogy nem túl korai-e még elengedni gyermekét a maga útján, de mégis bízik abban, hogy az megáll a saját lábán. Bízik bennünk.
Ekkor megértettem, hogy miért oly nehéz számukra is a távozás. Felsóhajtottam.
- Tudom... Mégis, szükségünk van rátok... a tudatra, hogy valahol vagytok, és éltek. És boldogok vagytok.
Elrond egyfajta szeretetteljes pillantást vetett rám, akárha egy tanítványa lettem volna. S egy kicsit úgy éreztem, talán az is vagyok. Itt és most. Értette, mit akartam kérdezni.
- A te idődben mi már Valinorban leszünk. És valóban boldogan élünk majd ott. Soha el nem múló fák alatt, együtt a szeretteinkkel, akik már előre mentek... – mosoly suhant át az arcán, s én tudtam, hogy Celebríanra gondol. Vele együtt örültem. Hisz annyira megérdemli a boldogságot! Mind megérdemlik.
- Mondd meg nekik is, ott, a világodban... – folytatta. - Köszönjük, hogy aggódtok értünk, és hogy nem felejtettetek el minket.
Megráztam a fejem. Hogy is tehetnénk! Hiszen minden, ami szépség a világban megmaradt, rátok emlékeztet...!
- Megmondom.
Felemelkedett, s vele együtt én is. Valahogy éreztem, hogy itt a búcsú ideje. Sajnáltam, de elfogadtam, még ha nehéz szívvel is. Így van rendjén.
Visszavezetett az erkélyre, ahonnan elindultunk, de egy másik úton...
Időközben a nap is lenyugodni készült. Lustán bukott alá az ég alján, s átadta helyét a korai csillagoknak. Ahogy Elrond úr nyomában lépkedtem, arra gondoltam, mennyi kérdést nem tettem még fel, de valahogy éreztem: ami igazán fontos volt, arra választ kaptam...
Amikor felértünk, szembefordult velem, s két kezébe fogta a kezem, mintha erőt akarna adni. A tekintetét, amellyel akkor rám nézett, soha nem fogom elfelejteni. Szeretet sugárzott belőle, régmúlt korok emléke... és olyan bölcsesség, amit nem érhettem fel ésszel. Tudtam, hogy megért, s hallotta a ki nem mondott szavakat is.
- Most menned kell... De ne gondold, hogy ez búcsú – tette hozzá, mikor észrevette a rajtam átsuhanó szomorúságot. – A szívünkben mindazok ott élnek majd, akik készek megőrizni a fényt. Gondolni fogunk rátok. S amíg ti sem felejtetek el minket, egyikünk sem marad egyedül. Hisz valahol egyek vagyunk... Akárcsak ez az álom, amit közösen álmodunk...

E szavakat hallottam tőle utoljára, mielőtt minden eltávolodott... és sokáig visszhangként örvénylettek bennem, azután is, hogy felébredtem...

Máig nem tudom, hogy amit átéltem, tudatom játéka volt-e, vagy valóban megtörtént-e... Számomra igen. És sokat jelent. Most már nem érzem árvának magam. Mert tudom, hogy jó helyen vannak – hogy valóban ott vannak, s hogy gondolnak ránk. S mikor ez jut az eszembe, a csillagok mintha velem nevetnének...
Vajon megérdemeljük a bizalmukat? Nem tudom. De én igyekszem úgy járni a magam útján, hogy méltó legyek rá...

S tudom, nem vagyok egyedül.

VÉGE

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére