fbpx
 
 

Kincső: Vorondil kedvese

Egy Gondor határától nem messze fekvő kis rohani faluban, Éomer király uralkodásának utolsó évében mesélte ezt a történetet az Öreg Déor, a megboldogult Théoden király sok földet bejárt harcosa.


A történet kezdetekor éppen alkonyodott, akárcsak most. A vöröslő nap lassan lebukott a Ködhegység láncai mögött.
A hegyektől nem messze táborozott Gil-galad és Elendil serege. Néhány napja indultak Imladrisból, amit ma inkább Völgyzugolynak neveznek, és már szinte minden tünde elhagyta. Az Utolsó Szövetség – mert Gil-galad és Elendil szövetsége volt az utolsó, ami tündék és emberek között köttetett – azért indult útnak, hogy Dagorlad csatamezején szembeszálljon Szauronnal.
A Másodkor 3434. esztendeje volt ez.

Kissé távolabb a társaitól fiatal harcos üldögélt egy fa alatt. Szomorúan tekintett nyugat felé. Szürke szeme és vállig érő fekete haja volt, arcán a jellegzetes númenori vonások valamilyen más, lágyabb szépséggel keveredtek.
Vorondilnak hívták az ifjút. Apja szülei Númenorból származtak, de még bukása előtt odahagyták Nyugathont, és Középfölde partjain telepedtek le. Arrafelé, ahol később Elendilt is partra vetette a tenger. Hallas, Vorondil apja volt egyetlen gyermekük, aki Szép Hildet vette nőül. A lány nem volt númenori származású, ezért a rokonok egy része rossz szemmel nézte a házasságot.
Mindez azonban jóval történetünk kezdete előtt történt. Vorondil már harminchárom éves, és jeles harcos, Elendil egyik testőre.
Öt évvel ezelőtt lángolt fel újra ez az ősi háború. Szauron, a Sötét Úr elfoglalta Minas Ithil erősségét Gondorban, és a Fehér Fát, az ország jelképét elégette. Isildur, Elendil fia családjával és néhány emberével északra menekült az Anduinon, Annúminasba, apja városába. Anárion, Elendil másik fia azonban megvédte Gondor másik két erősségét, Minas Anort és Osgiliathot.
Isildur kíséretében érkezett egyik leghűbb embere, feleségével és leányával, akiket nem mert az ostromlott Gondorban hagyni. Sem az apa, sem a lány neve nem maradt fenn, legalábbis én nem tudom. Hívjuk hát a lányt Lothírielnek, ahogy úrnőnket, Éomer király feleségét is hívják.
Őrá gondolt most Vorondil, miközben szomorúan üldögélt a fa alatt.
Még Annúminasban ismerte meg a lányt, hiszen testőrként mindenkit láthatott, aki csak megfordult Elendilnél. Már ott elbűvölte a lány szépsége. S bár az imladrisi tündék gyönyörűbbek voltak minden halandónál, mégis ott ismerte és szerette meg igazán a lányt. Lothíriel anyjával együtt a tündék menedékében maradt (ahogy Isildur legifjabb fia, Valandil is), de apja a sereggel tartott.
Lothíriel szintén szerette Vorondilt, de minden perc boldogságukba keserűség vegyült. A lányt ugyanis Elendurnak, Isildur legidősebb fiának szánták. Családjuk régóta szolgálta a Hűségesek vezetőit. Mondják, hogy Amandil három kísérővel indult nyugati útjára, s ezek egyike Lothíriel dédapja volt. Még a Bukás előtt indultak, hogy hírt vigyenek a valáknak Ar-Pharazón király terveiről, és segítséget kérjenek. Nem tértek vissza, s hír sem érkezett többé róluk. Ez azonban már egy másik történet, amit már ismerhettek.
– Téged szeretlek, Vorondil – mondta egyszer Lothíriel, amikor Imladris völgyében sétálgattak –, de apám soha nem egyezne bele ebbe a házasságba, még ha Elendur elesne is a háborúban. „Rangon aluli” vagy a szemében. Talán akkor is az lennél, ha anyád is númenori származású lenne.
– Egész életemben ezt vetik a szememre – felelte keserűen Vorondil –, pedig az én szememben ő a legcsodálatosabb anya, és büszke vagyok, hogy a fia lehetek – vetette fel dacosan a fejét. A lány gyengéden és megértően megcsókolta.

Nem is vette észre, és elszunnyadt ültében.
Álmában véres csatateret látott, emberek, tündék és orkok hevertek szerteszét. Dögevő madarak ricsajoztak a tetemeken. Ő is ott feküdt, és a keselyűk egyre közeledtek felé…
Lothíriel hangját hallotta nagyon messziről, és egyre halkabban.
– Vorondil! Hol vagy, kedvesem? Isildur és három legidősebb fia apámmal együtt elesett Nősziromföldén. Nagy ár, de végre egymáséi lehetünk! Vorondil! Nem felelsz? Elhagytál te is? Vorondil!
Ott feküdt a csatatéren, és nem tudott mozdulni, se kiáltani. És minél inkább erőlködött, annál jobban belesüppedt az egész csatatér egy nagy lápba…
Verítékezve ébredt. Sokáig meredt szótlanul maga elé.
– Csak egy rossz álom, semmi más – mormogta végül maga elé, majd felkelt, és visszasietett a táborba.

Néhány hét vonulás után elérték Dagorlad mezejét, nem messze a Fekete kaputól. Sötét árnyak nehezedtek a vidékre. Elendil és Gil-galad felállította a Szövetség seregét, s közben a Kapu előtt felgyülemlett az Ellenség serege is.
„Minden élőlények megoszlottak azon a napon, s minden fajtából, még az állatokból és a madarakból is akadt néhány mindkét seregben, a tündéket kivéve. Mert azok egységesen követték Gil-galadot.” *
A halál sem válogatott azon a napon.
Vorondil a testőrökkel Elendil oldalán harcolt, és ott küzdött Isildur és Anárion is, és ezeknek fiai, Valandil, Isildur legkisebb fia kivételével, aki Imladrisban maradt anyjával együtt.
Sok hű harcosa esett el mind Elendilnek, mind Gil-galadnak, de még több halottja volt az Ellenségnek, és közel volt a győzelem. Ám egy maroknyi ork és Szauron szolgálatában álló ember még szívósan tartotta magát.
Ebben a végső harcban kapott sebet Vorondil, és érezte, hogy nincs több ideje néhány óránál. Ekkor megpillantott egy dühödt orkot, amint épp Elendur felé hajítja a fejszéjét. Amaz nem láthatta a halálos fenyegetést, mert épp egy haradival küzdött. Mindez a pillanat törtrésze alatt játszódott le, és Vorondil nem habozott: a repülő fejsze elé ugratott, ami így a mellébe vágódott. Lezuhant a lóról.
Ekkor már Elendur is észrevette, mi történt. Végzett a haradival, leszökkent a lováról és Vorondil mellé térdelt. A fiú még nem halt meg, de az utolsó perceit élte.
– Elendur… Szerettem Lothírielt… Mondd meg neki… mondd meg… azt akarom… legyen a feleséged… szeresd… tedd… tedd boldoggá… és… és… vigyázz… veszély… Nőszi…
Nem tudta végigmondani. Meghalt. Elendur megrendülten fogta le a szemét, de nem volt idő kesergésre. Felpattant a lovára, és még elszántabban küzdött. A dagorladi csatát megnyerték. Elendurnak gondja volt rá, hogy megkeresse és külön eltemesse Vorondilt.
– Nyugodj békében, Vorondil – mondta a sírja fölött. – Soha nem felejtem el, amit tettél.

„Azután Gil-galad és Elendil átlépték Mordor kapuját, és körülvették Szauron erősségét; hét napon át tartott az ostrom, és súlyos veszteségeket szenvedtek az ellenség tüzétől, dárdáitól és nyilaitól, és Szauron számos kisebb csapatot küldött ki ellenük. Ott, Gorgoroth völgyében esett el Elendil fia, Anárion, és vele sokan mások. Ám végül olyan kitartó volt az ostrom, hogy Szauron maga jött ki, és küzdött Gil-galaddal és Elendillel, s mindkettőjüket megölte, és Elendil kardja (a Narsil) kettétört, amikor teste rázuhant. Ám Szauron is a földre került, s a Narsil markolatdarabjával Isildur levágta kezéről az Uralkodó Gyűrűt, s magáénak nyilvánította. Szauron akkor egy időre legyőzetett.” *
Isildur magával vitte a Gyűrűt, és fiaival és kíséretével Annúminasba indult. Ám Loeg Ninglor, Nősziromfölde közelében egy ork sereg rajtaütött Isildur táborán, és fiaival együtt levágták. Ott esett el ura védelmében Lothíriel apja is. A Gyűrű pedig a vízbe veszett, és ott pihent hosszú évszázadokon át. De ez már egy másik történet, amit jól ismerhettek.
Akik pedig megmenekültek, hírt vittek Lothírielnek szerettei haláláról. És akadtak, akik tudtak Vorondil utolsó szavairól, és elmondták a lánynak azokat. Lothíriel pedig sokáig búslakodott a történteken, és nem feledte kedvesét.
Valandil, Isildur legkisebb fia is Imladrisban élt, és azt hitte, Elendur halálán búsul a lány, és vigasztalta. Akkor Lothíriel kiöntötte neki a szívét, és a fiú még jobban megsajnálta. Sok időt töltöttek együtt, és Valandil megszerette a lányt. És amikor megkérte a kezét, Lothíriel nem mondott ellent, hiszen Vorondil is szerető férjet kívánt neki. És tőlük származott az északi királyok és vezérek sora, fiuktól, Eldacartól egészen II. Aragornig, akit Elesszárnak neveznek. Ő győzte le végleg Szauront Holdwine úr és barátai segítségével, és ő most Gondor királya.


Itt fejezte be az Öreg Déor a történetét, és még sokáig nézett a tűzbe. Talán arra gondolt, akitől hallotta ezt a történetet, talán az utolsó Szauron elleni háborún töprengett, amiben ő is harcolt Théoden és Éomer oldalán. A fiatalok, akik hallgatták, nem merték zavarni, inkább saját gondolataikba merültek.


A történetet Minas Tirith könyvtára számára lejegyezte Thalion, Thilochtar fia, a Negyedkor 63. évében.


* J.R.R. Tolkien: A szilmarilok, 343. oldal, Eurőpa Könyvkiadó, Budapest, 2002, fordította: Gálvölgyi Judit

VÉGE

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére