-Régen volt, mikor tündék és emberek összefogtak. Túl rég. –mondta a tünde és lányára nézett. Az bólogatott, de szavai nem azok voltak, amiket apja várt: -Akkor is sikere lehet ennek a szövetségnek. Ember és tünde… Legyőzhetetlen seregek… Milyen nagyszerű lesz! –Lenne. –javította ki Karkavó. –Ember és tünde régen vereséget szenvedett. Vagy már nem emlékszel? Hisz már akkor sem voltál gyermek… -a lány magába mélyedt. Apja talán igazat mond. Vezéreik talán tényleg túl nagy terveket akarnak véghezvinni ezzel az Utolsó Szövetséggel. Szauron, bár gonosz, esendő is; de van-e ellene fegyver? Apja, aki a csillagokkal együtt született, talán mégis csak többet tud ezekről a dolgokról. És persze még ő is emlékezett régi hazájukra, Doriathra, ahol oly közel voltak a régi nagy csata helyszínéhez. Emlékezett a menekültekre, akik az ő királyságukba is bekéredzkedtek, hogy békét és gyógyulást találjanak. S aztán elhagyták azt a helyet, s eljöttek ide, keletre, mert szülei még nem vágytak Nyugatra. Nem akarták, hogy a lányuk, a szép Ailoleo, a Taviárny, aki Doriath erdejének sűrűjében született egy tóparton, kimaradjon a középföldei életből, így még maradtak. S mikor megindultak a vándorlások egyre keletebbre, ők is elindultak, míg végül átkelve az Ered Lúinon, le nem telepedtek Minhiriathban. Ailoleo sokáig visszavágyott Doriathba, szép azúrkék tavuk mellé, ahol a házuk állt. De mivel bölcs volt, tudta, hogy az a föld pusztulásra van ítélve. Tudta, hogy a világ változni fog, s új ellenség, új élet jön az élők számára. De most, hogy Szauron, az áruló egyre erősebb lesz, tennie kell valamit a népeknek, hogy Morgoth gonosz tettei ne ismétlődhessenek meg. Hiszen a Szilmariloknak fényt adó fák utóda, a Fehér Fa már elégett. Kell-e még ennél több ok egy háborúra? Apja, a Sziklák Fia úgy tett, mintha ezt nem akarná észrevenni. Mintha nem érezné át a veszélyt. Miért nem pártolja a Szövetség ötletét? Talán el akar hajózni innen, mint egykor a többiek közül sokan tették? Elhagyná Középföldét véglegesen? Ha igen, ő nem fog velük menni. Ailoleo úgy érezte, még nem ismeri teljesen ezt a helyet. Még nem élte meg minden csodáját. Még rengeteg dolog van, amit nem ismer. S ha ezeket csak úgy láthatja meg, ha előbb legyőzik Szauront, hát legyen. Kivárja. Vagy segít.

Meglepetésére apjához néhány hónap múlva harcosok érkeztek. Régi barátai, völgyzugolyi tündék. Híreket hoztak: Gil-galad és Elendil megkötötték szövetségüket. Már elhagyták az imladrisi menedéket, s a Köd-hegység felé indulnak, hogy ott átkelve Dagorlad mezején harcba kezdjenek Szauronnal. Ailoleo reszketve hallgatta őket. Hát elkezdődött. Újabb szörnyű háború Ardán. Lesz-e vége valaha a gonoszságnak? A pusztítás elnyel majd mindent egyszer? Nézte a tündéket, kiket régen ismert, kikkel felnőtt, de most mások voltak. Szemük égett és olyan harciasak, éteriek voltak neki, hogy majdnem felkiáltott. Vissza akart menni az időben, oda, mikor még Morgoth ellen sem viseltek háborút, oda, ahol ezekkel a harcosokkal játszott, amikor még nem voltak halálra ítélve. Nem látta át, mi fog történni, csak félt. Már értette, mi forog veszélyben. Nem csak a hely, ahol most él. Innen már nem mehet sehová. Most már az egész múltja, egész jelene és jövője veszélyben van. Tudta, mi vár rá: vagy megerősödik, vagy megtörik.

Évek teltek el, mikor újra jöttek régi barátai. Ailoleo épp egy közeli tó partján ült és énekelt. Hangját felkapta a szél és a tó közepére vitte. Ott fodrozódni kezdett a víz és Ailoleo kilépett az időből, lelke visszatért régi gyerekkorához, mikor még béke volt, s megindult a vízben. Húzta maga után kék palástját, s ahogy egyre beljebb jutott, már nem is érezte a hideget, pedig már tél eleje volt. Könnyezni kezdett, mert lassan ráeszmélt, hogy nem Doriathban van. Hangja elcsuklott és halkan, reszketőn sírt, egyre beljebb gázolva a fagyos vízbe. A hullámok megálltak körülötte. Már nem hívta őt a tó. Vissza akarta küldeni. De Ailoleo annyira elkeseredett és szomorú volt, hogy már nem is nagyon érezte, hogy a mellkasát éri a víz. Milyen szép volt Doriath! A béke földje! De már a víz alatt van. Nem baj, nemsokára már ő is ott lesz. Lent, békésen. Vállait is ellepte a víz, s az éjszaka egyre lejjebb szállt. Könnyei csak peregtek, s talán soha senki nem látta volna őt viszont, mert eggyé olvadt volna a tóval, ha nem hall meg valami idegen hangot ebben a szomorú pillanatban: énekszó volt. Mély, szomorkás, de energikus hang volt, és Ailoleo megérezte, hogy aki énekel, nem olyan szomorú, mint a dal. Az ének abbamaradt, és a tünde ráeszmélt, hogy nagyon fázik. Végignézett magán, elcsodálkozott és a sötétben elindult a part felé.
-Taviárny, Taviárny! Hát meghallottál? –kérdezte valaki, mikor már derékig kijött a vízből. Az énekes volt. Fiatal, vidám tünde-úr, ott ült, ahol nemrég még Ailoleo énekelt. Csillogó szemekkel nézett a lányra, s mivel az nem válaszolt semmit, folytatta: -Mindig is tudtam, hogy élnek még ainuk Középföldén. Ezért énekeltem neked. Olyan boldog vagyok, hogy kijöttél hozzám tómélyi lakásodból! Mi a neved? Én csak Taviárnynak hívtalak, mert mikor megláttam, hogy a víztükör fölé emeled a fejed, nem is hittem, hogy igazi vagy. –lelkendezve felállt és közelebb ment a vízhez. Ailoleo már a szélén járt.
-Így hívnak. Ailoleo a nevem, a tündék ősi nyelvén. De korántsem vagyok ainu. Tünde vagyok. És rettentően fázom. –mondta vacogva és lekuporodott a kő mellé. A másik egy pillanatig értetlenül nézte, majd észbekapott, levette fekete köpenyét és a lányra terítette. Leült vele szembe és csak figyelte.
-Biztosan tünde vagy? –a fiú hangja kicsit csalódott volt.
-Hadd tudjam jobban! Tünde vagyok, Karkavó lánya, doriathból.
-Én is onnan származom! Maltawa vagyok és apádhoz jöttem, több társammal együtt.
-Aranyszél. –mondta mosolyogva Ailoleo. –Hát mi szél hozott erre téged? Csak nem harcos vagy te is?
-De bizony, harcos, Gil-galad seregéből. S most eljöttem néhány társammal, akik ismerik apádat, hogy tanácsot és ha lehet, segítséget kérjünk tőle. Mert mi is a Szövetség után indulunk. A jövőnk meg van szabva. Tünde-urak csak harcosok lehetnek.
-Vagy családapák. –mondta Ailoleo kis sértődöttséggel a hangjában, hiszen apja sem ment harcolni.
-Igen, persze. A te apád elítéli a háborút. De mi azért még elmegyünk. Csatlakozni akartunk a sereghez, miután újak léptek a helyünkbe az otthoni őrségben. –mondta önérzetesen Maltawa. Felállt, felsegítette a lányt és megkérte, vezesse az apjához. Csöndben mentek egymás mellett, egymás szavain töprengve. A fiú titokban a lányt figyelte. Magas alakját és világoskék, töprengő szemeit. Azon gondolkodott, mit kereshetett a tó közepén. Nehezen hitte el, hogy „csak” tünde.
A házba lépve Ailoleo nagyon megörült: régi barátait találta ott, akik néhány éve náluk jártak. Indonie, kinek neve Szívkönnyet jelentett, s ő volt a legjobb barátja gyermekkorában. Mert a tünde hasonlított rá. Fekete haja, sötét, vidám szemei, mosolygós természete palástolta mély érzéseit, magába forduló, elmélkedő, sokszor szomorú lelkét. Indonie a szívében hordta a könnyeit, nem a szemében. Ott volt még Morikena, az Éjlátó jós. Mogorva, zárkózott tünde volt, ritkán beszélt, akkor is leginkább jósolt. Emlegették, hogy születése után egy évvel meglátta a Morgoth ellen vívott háború képét. Egy nap múlva eljött hozzájuk a hír: a Vész kitört. Morikena egy éves korától fogva ilyen volt. Mindig benne marad a pusztulás emléke. S ez feketévé tette gondolatait. Ailoleo szerette, mert ha le tudta gyűrni szomorú elmélkedését, kedves, jókedvű is tudott lenni. De ritkán volt, hogy megtört a jég. Ainanto, a Szentségadó szinte mindig vidám volt. Mindig erőt tudott önteni a többiekbe. Ailoleo hozzá fordult, ha tanácsra vagy vidámságra volt szüksége. Ainanto olyan volt, mintha nem ismerte volna a világ gondjait. Vagy mintha felül tudott volna emelkedni rajtuk. Ám még így is talán neki volt a legtöbb felelősségtudata.
Az egyetlen, akit Ailoleo nem ismert korábban, Maltawa volt. Még most sem tudott semmit a tündéről, csak, hogy eddig barátaival őrködött otthonukban, északon. A tünde köszöntötte Karkavót, a többiek őt és leült. A többiek már javában beszélgettek, így ő csöndben figyelt. Arca furcsamód megváltozott, mintha teljesen más gondolatok foglalkoztatnák, mint amiről a beszélgetés folyik. Pedig a háború kimeneteléről beszélgettek. Ailoleo csodálkozva figyelte az új jövevényt, aki szinte elröpült egy más világba. Komor lett szürkés-zöld szeme, ajka összepréselődött, s egész lényéből sugárzott a gondterheltség. Ailoleonak most jutott először eszébe, hogy lehet, hogy ő kis csapatuk vezetője. Mi másért vált volna külön tőlük a céljuk közelében? Valószínűleg elindult, hogy földerítse a környéket, nincs-e megszállva. S mikor meglátta őt a tó közepén és ainunak nézte, úgy gondolta, a nagyobb Erő közelében marad. Ez ésszerű magyarázat arra, mért énekelt neki. Talán a segítségét kérte. S mikor megtudta, hogy ő egy tünde, látta, hogy nincs veszély a környéken. Ahogy ezt végiggondolta, Ailoleo más szemmel kezdett nézni Maltawára. Már nem nézte gyereknek, mint eddig. Kicsit sajnálta, hogy eddig nem ismerte. Ismeretlen bölcsességet fedezett fel a tünde lányos, gyermekvonású arcában.

Két nap múlva a négy harcos útnak indult. Ailoleo elkísérte őket egy darabon. Úgy tervezték, a lány három nap múlva visszafordul, mikor veszélyessé válik a környék. Ám a harmadik nap hajnalán Ailoleo csillogó páncélban állt barátai elé. –Merre folytatjuk az utat, társaim? –a többiek döbbenten nézték. Maltawa felállt a földről és a lány elé lépett. –Ailoleo, megköszönöm eddigi segítségedet, most már visszafordulhatsz apád háza felé. –Ailoleo mosolyogva ingatta a fejét. –Nem, Maltawa. Képes vagyok veletek menni. Nem akarom tétlenül nézni a hazám pusztulását, apám gúnyos megjegyzéseit hallgatva. Apám szavakkal elítéli ezt a háborút. Azt hiszem, inkább gyáva. Elmegyek veletek. –Morikena felnézett rá a földről: -Ne akard a harcot, Ailoleo. –a lány mosolyogva nézett rá. –Ugyan már, Morikena! Ha meghalok, hát meghalok! De ilyen hős harcosok mellett nincs okom félni. –Van rosszabb is a halálnál. –morgott Morikena. Indonie a lányhoz lépett és megfogta a kezét. –Nem szeretném, ha bajod esne. Régóta vagy a barátom. Ismerlek. Ne itt próbálj kitörni. –Ailoleo kicsit sértetten elhúzta a kezét. Most Ainanto volt soron. A lány letelepedett mellé és a szemébe nézett. Ainanto most nem mosolygott. –Nem akarom tudni, milyen veszélyek várnak ránk. De a te lényed nem mocskolódhat be. Egy csatában!... Nem is fog. De az árát még nem ismerjük ennek a tisztaságnak. –Ailoleo nem értette, mit akar ezzel mondani, pedig Ainanto hasonlóképpen szokott beszélni. Felállt és szembe fordult Maltawával: -Vezéremnek tekintelek, de nem megyek haza, ha azt parancsolod. Jogom van oda menni, ahová akarok. Ha nem fogadsz el alattvalódnak, követni foglak titeket. Megölni nem fogsz. Legjobb barátaimnak vagy vezére, akik nem fogják hagyni, mert a szívük szava nekik is fontosabb, mint bármilyen parancs. –E szavakat hallgatva a három barát szenvedett. A lány szó szerint kínozta őket. Szemében követelőző, makacs fény égett. Maltawa szilárdan állt előtte. Ő nem tört meg. Nem volt dühös a lányra. Csodálta és sajnálta egyszerre. –Vezéred leszek. –mondta.- Teljesíted parancsaimat és követsz az úton. Ha ellenkezel, foglyom leszel és visszaküldelek apádhoz. Nem lesz, aki megakadályozná. Mert barátaidnak a szívük szava a legfontosabb.

A Köd-hegység hágóin nehéz volt átkelni. Hosszú útjuk során nem voltak akadályok. Ailoleo próbált úgy tenni, mintha minden a régi lenne. Élvezte a helyzetet, hogy ő, a tündelány végre egyenrangú erős barátaival és velük mehet harcolni. A haláltól nem félt. Vagy még nem tudta, hogy fél-e tőle. Kardozni tudott, bírta a menetelést. Ez a néhány vándorlással töltött hét igazi kirándulás, élmény volt neki. Azokkal lehetett, akiket szeret. És nagy vidámságában nem vette észre, hogy a négy tünde milyen gondterhelten néz néha össze.

Egyik este Maltawa elment vadászni, a három barát pedig szótlanul ült a tűz körül. Ailoleo énekelni kezdett, de hamar megunta, mert a többiek nem csatlakoztak hozzá. Bement hát az erdőbe Maltawa után. Kis keresés után meglelte a bokrok mögött kuporgó szőke hajkoronát. Ahogy közelebb ért, Maltawa megmozdult. A lány felé fordult és elmosolyodott. –Vadásztál már? –kérdezte. –Régen. –válaszolt Ailoleo. Valójában sokat vadászott, de nem ment neki valami jól, és sajnálta is az állatokat, amiket elejtett. Nem akarta, hogy Maltawa a kezébe adja az íját. Szégyellte volna, ha nem tud lőni semmit. Valami megmozdult benne az út során. Csodálta a tünde nyugodtságát és azt, hogy milyen keményen tud vele bánni. Ha lemaradt, a vezér azonnal felemelte a hangját. Még mindig neheztelt a lányra, amiért velük jött. Viszont esténként a tűznél nagyon jól elbeszélgettek. Ezt a lány nem értette. Nem tudta, hogy gyűlöli, vagy szereti-e őt a tünde. Letelepedett ő is a bokrok közé. Maltawa végignézett rajta: -Hordhatnál íjat is. Van izmod az íjászathoz. Karkavó nemes lánya megfoghatná magának, amit enni akar. Mert ezek az öreg, rágós nyulak nem lehetnek valami jók a kisasszonynak. –Ailoleo felcsattant: -Hagyj békén, Maltawa! Elegem van abból, hogy mindig gonosz célzásokat teszel! Bántasz engem! Ó, ha tudnád, ilyenkor mennyire gyűlöllek! –ezzel felállt, hogy elmenjen, de a tünde megfogta a karját és visszahúzta maga mellé. –Tudom, hogy nem gyűlölsz. És én sem akarlak bántani. De közel van már Mordor. És egyre közelebb lesz. Próbállak ráébreszteni, hogy egyre rosszabb lesz a helyzetünk. Még visszafordulhatsz. Még nem veszélyes az út. De egyre hosszabb a hazafelé vezető ösvény. És nemsokára megérkezünk a veszélyes környékre. Nem akarom, hogy velünk gyere Mordorba. Nem lehet tudni, mi vár ott ránk. Nem szeretném, ha meghalnál. És azt még úgy sem, hogy az én lelkemen száradjon a te halálod. –Ailoleo megnyugodott és szeretettel nézett Maltawára. És akkor… észrevett valamit a szemében. Valamit, amit eddig is látott benne. De most már az ő szemében is megbújt ez a fény és megtalálta társát Maltawáéban. Ailoleo beleszeretett Maltawába. És rájött, hogy a tünde már régóta szereti őt. Mindketten érezték. Ez az a pillanat, amikor mindketten biztosak az érzéseikben, a másik érzéseiben, mikor mindkettejük előtt világos a kölcsönös szerelem. De Ailoleo felállt és otthagyta a tündét.

Attól fogva kerülte Maltawát. Hiszen a tünde tudja az ő nagy titkát, ami a szeme előtt született. Rettegett, ha egymás mellé kerültek és kicsit gyűlölte a tündét, mikor az mosolyogva válaszolt neki vagy csak némán, elgondolkozva nézte. Sértettnek érezte magát. Pedig ő is sokszor nézett a vezér magas alakjára, szép arcára és visszasírta a régi jó beszélgetéseket. Hallgatag lett, barátaival sem sokat beszélt. Ha kérdezték, gorombán válaszolt. Az utat kötelességnek érezte, bár mindenki visszaküldte volna. Habár most már minden tagja ellenkezett ellene, folytatta útját. Ám Maltawa nem hagyta magát. Minden este mellé telepedett, majd egyszer megkérdezte tőle: -Félsz tőlem, Taviárny? –Ne kérdezz, Maltawa. –Akkor mást kérdezek. Tőlem félsz, vagy magadtól? –Hát szabad-e szeretnem téged? Van-e jogom hozzá? Ki vagy te? S ki vagyok én? Igen, Maltawa, félek. Félek attól, hogy rettegnem kell tőled. Félek a magányomtól. És így még magányosabb leszek. Nem ezért jöttem! –Ailoleo sírni kezdett. –Maltawa, ez csak egy baleset! Én nem szerethetlek! Mit szólnának a barátaim? Nem… nem tudnék veled olyan lenni, mint eddig. –Nem is kell. –mondta Maltawa. –Olyan legyél, amilyen szeretnél lenni. Ne foglalkozz a barátaiddal. Meg fognak érteni téged. Én pedig szeretlek téged. –ezzel megcsókolta a lányt. Ailoleo könnyezni kezdett. Nem tudta, miért. Indonie, Ainanto és Morikena csöndben beszélgettek, mintha észre se vették volna, mi történik. Ettől fogva Ailoleo és Maltawa valamivel többször voltak együtt, de Ailoleo hallgatag lett és csak akkor tért vissza a régi boldogsága, ha Maltawa rámosolygott.

A Fangorn-erdő és Lothlórien területe között léptek a Köd-hegység keleti oldalára. Elindultak az Anduin mentén, s dél felé mentek. Tutajon átkeltek a túlpartra. A Barnaföldekre érve nagy füstöt láttak. Az Emyn Muil mögötti Dagorlad mezején tábortüzek égtek, előtte pedig a Hamu-hegység mögött megbújó mordori tüzek füstjét lehetett látni. Maltawa felkötötte nagy kardját, páncélját és társainak is elmondta, hogy útjuk utolsó szakaszához érkeztek. Szánakozva nézett a lesoványodott Ailoleora, aki egyre többször mosolygott ok nélkül. Nagyon sajnálta a lányt. Ailoleo egyedül volt. Nem mert beszélni barátaival, őt pedig egyenesen kerülte, miközben azt színlelte, minden rendben van. Indonie néha megpróbálta felvidítani, de az ő öröme is felszínes volt. Ainanto néha megnyugtatta és próbálta nem ráébreszteni a lányt, hogy most már nem fordulhat vissza. Ailoleo túl makacs volt és elásta magát a magány, a sötét gondolatok és a reménytelenség vermébe. Néha még visszatért régi jókedve, de ilyenkor Morikena sötét szemeibe nézett és kiolvasta belőle a jövő sötétségét. Már nem is próbált erőt meríteni sehonnan. Elismerte, hogy hibázott, mikor eljött. Maltawa tartotta benne a lelket. A tünde néha átölelte és suttogni kezdett neki. Érezte a lány félelmét és bizonytalanságát.

Egyik éjjel Ailoleo felriadt. Az Emyn Muilon keltek át, hogy csatlakozzanak Gil-galad és Elendil seregeihez. Kiáltást hallott. Felpattant. Morgást, lábdobogást hozott a szél. Körülnézett és látta, hogy barátai is ébren vannak. Maltawa kivont karddal állt a táborhelyük előtt. Indonie egy szirt tövében bújt meg íjával. Egyszer csak a nyakába ugrott valami. Egy fekete lény volt. Ork. Ainanto odaszökkent és levágta az ellenséget, Indonie pedig felugrott a szirtre és nyilazni kezdett lefelé. Üvöltéseket, zuhanó testek földtérésének hangjait hallották. Ailoleo kirántotta kardját és elindult Maltawa felé, aki mellett már ott állt Morikena is. Egyszer csak egy csapatnyi ork rontott rájuk szemből. Harcolni kezdtek. Ailoleo hirtelen azt érezte, hogy valaki hátulról fejbe vágja. Megszédült, de még magánál volt. Kirúgták alóla lábait és vonszolni kezdték. Erre felkiáltott. Indonie odaugrott és harcolni kezdett a megtermett orkkal, ám hárman rátámadtak és védekeznie kellett. Maltawát már nem látták, valószínűleg a szirtek mögé húzódott, hogy nyílt terepen küzdhessen ellenségeivel. Ainanto hangos kiáltással rohant elő egy szikla mögül, ruhája még véres volt az éppen megölt orkok vérétől. Ő is próbált segíteni Ailoleonak, de egy ork megsebezte hátulról és összecsuklott. Morikena megölte barátja támadóját, majd a lányt hurcoló ork felé indult. Ailoleo már alig volt magánál. Sebei sajogtak, a fejére mért ütés fájdalma pedig elérte tetőpontját. Még látta Morikena fekete szemeit és hallotta belső kiáltását: -Elnyel a Sötétség, Ailoleo! De meg fogsz vele küzdeni! Nem adhatok reményt! Nincsen! Megküzdesz vele, de átveszed lényegét! Nem szabad többé látnom a szemedet, Ailoleo! Nem szabad! Szeretlek, barátom! Légy erős! –ezzel Ailoleo elájult.

Mikor magához tért, egy fekete szobában feküdt a földön. Két ork ült mellette és egymással suttogtak. Ahogy látták, hogy felébredt, vizet öntöttek az arcára és felállították, majd elindultak vele, ki a szobából. Nem tudott mást tenni, csak sírt. Fehér ruháját bemocskolta a padlón álló vér. Tudta, hogy tündék vérét látja. Vörös volt. Vezették a sötét folyosókon, közben pedig rettenetes nyelvükön ordítoztak egymással. Ailoleo már nem is érezte a fájdalmat, bár karja és lába vérzett még mindig. Ahogy haladtak, egyre több orkot vagy foglyot látott a folyosókon a földön feküdni. Voltak, akik egy darab ételen veszekedtek, voltak, akik vérző sebeik miatt jajgattak. Egyszer csak valaki elkapta a szoknyáját. Ijedten nézett oda. Először csak a vékony, összeégetett, sötét kezet pillantotta meg, majd a rongyfoszlányokat rajta. Bár mocskos volt, a lány látta, hogy valamikor puha anyagból szőtték gondos kezek. Végül az alak arcát is látta, ahogy szeme megszokta a sarokban levő sötétséget. Hosszú, sötét haja volt, vékony arca és félmosoly a szája szélén. Olyan, amit Ailoleo egyetlen orknál sem látott. Öröm bujkált benne. De szemei döbbentették meg a legjobban. Nem gyűlölet vagy mohóság csillogott benne. Nem is csillogott. A fekete szemek szinte elnyelték a fényt. De olyan könyörgően nézett rá, hogy a lány szíve összeszorult. Tudta, hogy a legtöbb ork valaha tünde volt. S ez csak most tudatosult benne. Ennek a lénynek a szemében még benne volt a múlt utáni vágy. Még nem gonosz teljesen. Még van benne egy kis tündeség. Ailoleo képtelen volt tovább elviselni ezt a kétségbeesett szempárt, ezért gyorsan elkapta a ruháját és ment tovább, fogvatartói között.

Egy nagyobb, sötét terembe értek. Egy magas ork állt az ajtó előtt, a terem mélyén, egy sötét sarokban pedig még valaki mozgott. Az orkok megállították és beszélni kezdtek a másikkal. –Csak ez az egy? –kérdezte az, aki a teremben várta őket. –Ez kevés. –Kevés, de milyen! Nézd a haját! A Banya örülni fog neki! Annyi fény van a hajában, hogy élvezni fogja, mikor elnyeli. Nézd a szemét! Azt a hideg, villogó szemét! A Banya elégedett lesz! –mondta hízelegve, ujjait tördelve az egyik ork. A sarokból sziszegés, suttogás hallatszott. Egy fekete árnyék megmozdult és elindult feléjük. A két kísérő ork zavartan megfordult és szinte kimenekült az ajtón. Ailoleo nem bírta abbahagyni a sírást. Olyan reménytelenség költözött a szívébe, hogy képtelen volt legyűrni. Nem értette, miről beszélnek, de érezte, hogy nem jó dologról. És megjelent előtte valami rettenetes. A fekete alak csak egy köpeny volt. Valamit sziszegett az orknak, az visszaválaszolt, mire egy kard villant elő a levegőben és az ork gyomrába fúródott. A köpeny alatt nem volt senki. Ailoleo remegni kezdett. Nem sírt már. Ebben az alakban nem látta a halál szomorúságát, amit eddig ezen a helyen látott. Ez a valami csak azért halt meg, hogy még gonoszabb legyen. A tünde térdre roskadt, mire gúnyos nevetést hallott a köpeny elől. Addig nézte a csuklyát, míg a túlvilági, láthatatlan szemek kétségbe ejtették. Kintről kiáltozás, halálhörgés hallatszott. Ailoleo zokogni kezdett. A Gyűrűlidérc kiment a szobából és beküldte a két őrt, akik eddig vezették a lányt. Egy szűk cellába vitték és leláncolták. Hallotta, ahogy egy közeli helyen valaki tünde nyelven énekel a Csillagok Úrnőjéhez. S amikor az Elbereth nevet először meghallotta, valami fekete árnyat látott átsuhanni a szobán, majd a cella falán levő szűk nyíláson át kis fény lopózott be hozzá. Még egy versszak, majd kiáltozás, és a tünde vérfagyasztó sikolya. –Megölték… -motyogta a lány. –Megölték, mert énekelt… Hová jutottam? Hová jutok? A Sötétség… Nem kellett volna keresnem… Túl bátor voltam! Túl makacs! És most egyedül vagyok! Egyedül maradtam! –lassan álomba sírta magát.

Pár nap múlva az őrök bementek hozzá és kivitték a toronyból, ahol eddig volt. Nyugat felé kezdték vinni, közben beszélgettek. –A Banya elégedett lesz. Éhes volt már. Most jó sok fényt zabálhat a büdös dög. Kár ezért a szőke hajért, igaz? Mennyit kapnánk érte, ha a délieknek adnánk a sisakjuk végére, dísznek?
-Sokat. –mondta kelletlenül a másik. –De ez a kincs nemsokára eltűnik Banyapók gyomrában. Ne is gondolj rá. Vigyük inkább, mert minél előbb túl akarok lenni ezen az egész pókos ügyön. Többet ne mondjanak nekem ilyet! Méghogy tiszta ügy! Enni kap, védi az átjárót. Persze! De mi a biztosíték rá, hogy minket nem esz meg? –az ork lökött egyet Ailoleon. A lány sötéten nézett maga elé. Reménytelensége, a pár nap a cellában teljesen elvette minden életkedvét, minden gondolatát. Nem járt más a fejében, csak a tündék halálhörgései, amiket álmában is hallott. Egyszer csak, nem tudni, milyen okból, újra eszébe jutott Maltawa. Eszébe jutott, mi lett volna, ha otthon marad. Maltawa talán visszatért volna és szereti őt. Vagy belé sem szeret. De most hiányzott neki a szerelme és újra sírni kezdett. Hiányzott neki minden. És Indonie, Morikena és Ainanto közelsége a legjobban. Ők mindig ott voltak mellette az út során. Valamelyikük mindig megértette. És mindhárman a legjobb barátai voltak. Mindig másik állt hozzá a legközelebb. És nincsenek többé. Talán meghaltak, talán ő fog meghalni. De ha találkoznak is, talán már sosem lesz a régi a barátságuk. Kiengedte őket a keze közül. Már egyik sem figyelt rá minden erejével. Túl bizalmatlan, túl szomorú volt, és eltávolodott barátaitól, a segítségüktől. És most már egyedül van. Már nincs értelme semminek.

Kürtszó csapott fel a hátuk mögött. A két ork megragadta őt és vonszolni kezdték a sziklák között. Próbált velük lépést tartani, de nem nagyon sikerült. Egyszer csak elvágódott az egyik. Majd a másik. Nyakukon véres seb tátongott. Megfordult és könnyeinek fátyolán át is megismerte a toronyban látott csontsovány orkot, aki megfogta a ruhája szélét. Egymás szemébe néztek, majd az ork a kezébe nyomott egy lándzsát és elindult visszafelé. Egyszer csak elterült. A döbbent tünde odafutott hozzá és látta, hogy egy nyíl áll ki a lény nyakából. Hanyatt fordította és kihúzta belőle a nyilat. Az ork szemei nyitva voltak. Ailoleo megbűvölve nézte ezt a fekete, fényt elnyelő szempárt. Hálás volt. És minél tovább nézte, az ő szemei egyre komorabbak, sötétebbek lettek. Arca elsápadt. Mikor végre elmozdult a tünde mellől, elindult nyugat felé.

Sértetlenül keveredett ki a csatából. Ithilia földjén járt. A Nap felkelt, bár harcot látott. És egy mocskos ruhás, páncélos tündelányt, aki elhagyatottan, cél nélkül halad az úton. Egyik éjszaka tüzet látott. Próbálta elkerülni, de mivel még mindig kába volt, nem vette észre, hogy valaki figyeli. Majd hallott egy ismerős hangot: -Ailoleo! –valaki átölelte, megölelte, megcsókolta. –Maltawa… -suttogta a lány, ahogy gépiesen átölelte kedvesét. Maltawa nem szólt többet, kézen fogta és a tűzhöz vezette. Barátai mindhárman körülötte ültek. Egyszerre néztek fel rá. Nem kérdeztek semmit. Mosolyogtak. Még Morikena is. De nem szóltak. Ailoleo először Indonie szemébe nézett. És végtelen fájdalmat látott benne, olyat, ami nem volt fogható ahhoz a fájdalomhoz, amit barátja eddig titkolni tudott mosolyával. Szívkönny szenvedett, de könnyei nem voltak. Csak halk mosoly és zokogó szív. Ezután Ailoleo Morikenára nézett. S az megijedt. Nem csodálkozott, hogy viszontlátja a lányt. Jól tudta. Azt is, milyen állapotban. Mégis megrémült. Az Éjlátó, aki annyi szörnyűséget látott, visszahőkölt egy gyönyörű lány szemétől. Ainanto ült mellette. Tanácstalanul mosolygott a lányra. Próbálta benne felfedezni régi barátját. Végül a Szentségadó megadóan sóhajtott és lehajtotta a fejét. Maltawa kába volt az örömtől. A tűz mellé ültette kedvesét, aki nem szólt semmit. Barátaival szavak nélkül is megértették egymást egykoron. Maltawa pedig… Őérte már nem tehet semmit. Lefeküdt és álomba merült. Maltawa sugárzó arccal takarta be. –Majd felébred és mindent elmond. Hát él! Hát lehetséges ez? –mosolygott. A három barát szomorkásan mosolygott rá vissza.
A lány Doriathról álmodott. A régi csatákról Melkor ellen. A sebesült harcosokra. Őszinte barátaira. Majd a menekülésre, Minhiriarthra, a békére. Majd jött Maltawa és a változás, a szerelem, a fogság és a hideg. Metsző hideget érzett minden emlékében. Mikor felriadt, csak a Halálra emlékezett. Az orkra, aki megmentette. Aki most már halott tünde. És látta a tavat, amit annyira szeretett, a múltban, mikor még nem ismerte a Sötétség hatalmát.

Reggel hiába keresték Ailoleot. Útnak indultak, hogy megtalálják. Azúrkék tó partjára érkeztek. Halk dalt hallottak, majd megpillantottak egy szőke fejet a víz tükrén. Ailoleo hangját hozta feléjük a szél: -Ezen a földön nincs remény és nem akarom kivárni, amíg bekövetkezik a Halál. –ezzel eltűnt a víz alatt. Maltawa térdre rogyott. Nem volt értelme semminek. Indonie felzokogott, életében először: -Én adtam volna neked reményt! Én a barátod voltam! Én visszavárlak mindig!
Morikena leült a földre, lehajtotta a fejét és megszólalt: -Annyi Sötétséget láttam, hogy már nem féltem tőle. De Ő megküzdött vele. És ez lett a veszte. –ezzel előhúzta a tőrt, amit a megmentője adott Ailoleonak és amit a lány a tűz mellett felejtett. –Nem ez az utolsó eset, hogy a Halál legyőzése után Elmúlás következik.
Ainanto összeroskadt és hirtelen az Élet súlyát érezte a vállán. Így fogta fel a Halált. Eddig felette állt minden gondnak és tudott őszintén nevetni. Most csak ennyit mondott: -Nem eshetünk kívül az Élet sodrán. Sem te, sem én.
Maltawa könnyei között, halkan motyogta: -Ha a szerelem sem tudott visszahozni, jó neked ott, ahol béke és a víz zenéje van. Mert most már tényleg Taviárny vagy.



Ailoleo, az élet nem mindig szép, de meg kell tanulnod bátornak lenni. Legyél boldog, amikor tudsz, örülj mindennek, aminek csak lehet, de tudd, hogy kivételes helyzetben vagy. Mert vannak nehezebb sorsok és sötétebb gondolatok is, és ezek nem tudnak maguk ellen küzdeni. Gondolj arra, hogy szerencsés vagy és néha emelkedj felül minden kicsinyes bűnön, gondon és szomorúságon. ...mert minden éjszaka új hajnalra virrad majd. Legjobb barátod: Indonie, Morikena, Ainanto.