[BEVEZETŐ]

Tűnt időkben találkoztunk utolszor, társam-testvérem;
éjben együtt énekeltünk vándorútra így vetődtünk
havas-hideg hegyek kövén, alkony elomló aranyán,
s bár egymástól elsodortak sziszegő-suhogó szelek,
utunk nagy néha összeér Kortirion kertjeiben,
Tűnt játék Kicsiny Házában, mesék-mondák szép szigetén;
s fogas ujjunk összefogva ilyenkor dús dalt dalolunk.
Őseinktől örökölvén mi is így mondjuk a mesét,
szövünk szomjas szívűeknek legendákból fényes füzért:
Éarendel miért ment el, s hánykódott a habok hátán;
ékes-szent kővel kebelén örvényekbe ugró úrnő
Ulmó különös kegyéből sebes szárnyú szép sirállyá
hogy lett, égő erődjéből futván fás Arverniennek;
s útra együtt-egyesülvén el Nyugatot miként nyerék.


Kezdődik pedig történetünk Gondolin bukásának évében, mikor Tuor, Huor fia a Város megmaradt lakóival a Sirion deltájához menekült, s megtelepedtek a folyónál, közel a Tengerhez. Azt a vidéket abban az időben a Lothlim nép uralta, mely megbecsült barátként fogadta a jövevényeket. Erős szövetség köttetett a két nép között, de Tuor szíve nemcsak ezért örvendezett, hanem [azért is,] hogy végre ott élhet, ahol Ulmó hatalma áramlik a vizekben. Ám öröme lassan gyötrő vággyá változott, ahogy nap mint nap hallani vélte a hullámok zajgásán át a távolba hívó dallamot, melyet a Tengerek Ura fújt kagylókürtjén.
Tuor asszonya, Idril növekvő aggodalommal figyelte férjét, kinek tekintete mind gyakrabban kutatta a távolban az ismeretlen tengertúli partok körvonalait.
Egyvalaki volt csak felhőtlenül boldog, a fiuk, Éarendel, ki előtt - Gondolin hegyfalai közül kilépve - kitárult a világ. Ha épp nem pajtásaival játszott, gyakran szegődött a fövenyen kóborló apja nyomába, s maga is rajongva bámulta a torlódó kékeszöld hullámokat.
Mikor ezt Tuor észrevette, úgy döntött, ezentúl magával viszi kisebb partmenti hajóútjaira. Itt serdült férfivá Éarendel. Megtanulta, hogyan építsen gyorsjárású hajót, faragjon erős evezőt. Ismerte a szelek természetét, megtanult olvasni a felhők színéből és alakjából. Iránytűje Anar és Isil, a fényességes Nap és a halvány Hold lettek, vezetői a csillagok, szeretője a Tenger. Ám szíve idővel más szerelmet is megismert: Elwingét, a Dior Eluchíl leányáét, kit, mikor annak ideje eljött, feleségül is vett. Elwing két fiút szült neki, Elrondot, és Elrost.
Ám boldogsága nem volt teljes: apja, nem bírván tovább fékezni a gyötrő vágyat, tengerre szállt; vele tartott Idril is, s többé senki sem látta őket a Világ Körein innen.
S ettől kezdve Éarendelt is gyötörni kezdte a vágyakozás ama titokzatos, távoli partok iránt, hol viszontlátni vélte szüleit. Úgy döntött, maga is útnak indul, s szándékától sem Elwing könyörgése, sem köpenyébe kapaszkodó kisfiai nem tudták eltéríteni. Mert erősebb parancs űzte őt a szív szavánál, ha maga nem is tudott róla.
Hajót épített hát az oarnok segélyével, kik a víz leányai voltak, s igen szerették őt. Nem volt nagy a hajó, de bordái erős fából készültek. Éarendel Earáménak, Sasszárnynak nevezte el. Kormányosának a tünde Voronwét tette meg, s segítségül magával vitte három leghűbb tengerészét: Aerandirt, Ellerontot és Falathart. Így indult a veszedelmes útra.

Hajózik hét hónapon át, hánykolódik még hét hétig,
s Ordas Ossë ront reája, ostoros, dühöngő duhaj,
Tenger-torlasztó Ulmó úr szófogadatlan szolgája;
hajlós hínárral hajszolja hullámok tarajos hadát;
veszedelmes vihart ver fel ordító, vad orkánt támaszt.
Hanem erős Éarendelt, Három Háznak híres hősét
Rohamai nem rettentik, fenyegetésétől nem fél.
Tengertorlasztó viharral tatrepesztő tüzes táncban
Fürgén fordul kis hajója, sajkája sebesen surran.

Ám lehetett Éarendel bármily kitűnő tengerész, s Voronwë oly kormányos, milyen még Círdan népében sem akadt több, egy Maia dühe ellen mit sem tehettek. S egy hatalmas hullám kivetette az Earámét a számtalan kopár, homokos sziget egyikére, melyek oly bőségben tarkítják az Árnyak Tengerét. Ekkor Éarendel keserűségében a Tengerek Urát kezdé átkozni, őt okolván Tuor távoztáért s önmaga balsorsáért. S követelte tőle, mutatna neki immár kiutat a vészből, melybe őt vitte.

Íme vizek ura, Ulmó emelkedik hűvös habból,
Szárnyas szavakkal szól hozzá, fennhangon így felel néki:
Éarendel, tisztaszívű, tengeráramok tudója,
Keservedben kiáltozva áldásom miért átkozod?
Tudd meg, a hideg halálból örvény tátogó torkából
Nem végső veszélybe vetlek, pusztulni e puszta partra,
Mert végzeted másképp vagyon, sorsod másként mondatott ki.
Térj meg mostan tenger mellett épült híres hajlékodba,
Építs új hajót magadnak, szép símabordájú sajkát,
Tengerjáró tündökletest, méltót tisztes követségre.
Fordítsad farát keletnek, orra álljon Nyugat felé,
Végzetedet majd megleled tengertúli párás parton,
Küldötte két nemzetségnek, Három Háznak hírvivője.


Ulmo segítségével hazatérhetett - de csak romok közé. Nem várta őt a parton asszonya, Elwing, díszes öltözékben, homlokán a Szilmarillal, a szent ékkővel, mely még nagyanyjától, Lúthien Tinúvieltől szállt reá; s nem állt ott két gyermeke, Elrond és Elros. Csarnokának is csak üszkös gerendái maradtak, népe elszéledt. Csak napok múltán talált néhány túlélőre.
Tőlük tudta meg, mi történt. Feanor fiai, kiket eskü kényszerített a Szilmarilok megszerzésére, hírét vették elutazásának, s követeket küldtek Elwinghez: adja át nekik az Ékkövet, jogos örökösöknek. Ám ezt nemcsak maga az úrnő, hanem Arvernien egész népe elutasította, hisz mi másból származhatott az az áldó erő, mely minden tevékenységükben segítette őket, és oltalmazta tengerészeiket? S különösen most volna szükség az erejére, hogy uruk távol van. A Feanor-fiak erre sereggel támadtak rájuk - s a túlerő győzedelmeskedett. Ki idejében el nem futhatott, azt megölték, vagy magukkal hurcolták. Erre a sorsra jutott a két gyermek is, mondták. Egyesektől azt hallotta, hogy maga Elwing úrnő a katonák elől menekülve a tengerbe ugrott, keblén az Ékkővel, s bizonyára ott pusztult. De mások erre azt felelték, hogy látták, amint Ulmó hatalma kiemeli őt a habokból, s most sirállyá váltan bolyong a világban. S Éarendel inkább nekik hitt, és asszonya keresésére indult. Keresztül-kasul bejárta Középföldét, még Gondolin romjainál is megfordult, mégsem lelt rá. Tán holtáig vándorolt volna őt keresve, ha Ulmó kagylókürtjének szavával nem emlékezteti küldetésére.
Balarba ment tehát, Círdanhoz, a Hajóácshoz, kihez fogható hajóépítő mester nem volt, és nem is lesz a Tengeren innen. Ő épített Éarendelnek új hajót, mely a Vingelot nevet kapta.

Indul immár Éarendel, tengeráramok tudója,
Vele a vitéz Voronwë, híres hajó kormányosa,
Véle három hű tengerész, dolgát derekasan értő,
Villámsebes Vingiloton, híres hősöknek hajóján.
Fordúlnak farral keletnek, Nyugatra vág a hajóorr.

Szállnak sziszegő szél szárnyán, haladnak hűs hajnalokon,
Keményen dolgoznak délben, eveznek erősen este.
Éjjel pihennek keveskét, csak egyikük virraszt mindig:
Éarendel éjten éber, hajón helyét nem találja,
Magos mennyboltra tekint fel, ottan keresi kedvesét,
Várja váltig hű asszonyát - és nem várja őt hiába.
Sirály suhan éji égen, fehér villám fehér tolla,
Égi-tiszta tűz öleli, az emeli gyenge szárnyát.
Karma között ékes ékkő, Finwë fiának remeke:
Telperion ezüstjével fényeskedik egyik fele,
Arany Laurelin tüze tündököl a másik oldalt,
Ezerszínű ragyogással lobbanó láng a közepe.
Fehér kőből font füzére, erős szalagja ezüstből
ékíti a hős homlokát; közepén a dús drágakő,
Finwë fiának remeke magos menny fényével ragyog.
Forrongó, ördögi örvény hiába tátja ki torkát,
Híres hajót hogy elnyelje; száz halálos,hideg hullám
Haszontalan fenekedik: dúló düh diadalt nem ül,
Vad viharszél mégse győzhet tiszta kőnek tündökletén,
Idők-eleji hatalmán, igaz istenek erején.


És a telerek látták a hajó jöttét Kelet felől, s elámultak a nagy fényességen, mely vele érkezett. Mikor pedig a hajó kikötött, Éarendel elbúcsúzott társaitól, s asszonyától, Elwingtől, nem akarván kitenni őket a Valák dühének.
Egyedül indult hát Kortirion városa felé. És az utcákon bolyongva kiáltott ember s tünde nyelveken, valahányat csak ismert. De választ nem kapott: ünnep volt aznap, s Valmar minden lakója a Taníquetil szent hegyén gyűlt össze. Éarendel szíve pedig megtelt csüggedéssel, s a félelemmel, hogy már az Áldott Birodalomban is valami gonosz történt. Ilyenképpen épp a kikötőbe visszavezető útra tért volna, mikor kiáltást hallott. Eonwénak, Manwë Hírnökének hangját: " Aiya Éarendel, elenion ancalima! Manwë, a Hatalmas szólít, járulj trónusához, s halld Arda Erőinek ítéletét!"
És Éarendel a parancsnak engedelmeskedve megmászta a Túna hegyét Eonwë nyomán. S a Szilmaril fényétől tündöklőn, s a köpenyére tapadt gyémántportól csillogva állt meg a Végzet Körében. S miként azt Ulmó kívánta tőle - s annál is inkább, mert ez egybeesett szíve szándokával - segítséget és kegyelmet kért a Két Nép, emberek s tündék számára.
Kérését a Valák meghallgatták, de úgy döntöttek, mivel halandó létére Valmar partjára lépett, nem térhet vissza a halandók világába; s Elwing is vele maradt. És Éarendel az ő kedvéért Ilúvatar Elsőszülötteinek sorsában osztozott.
S ami történt, így történt ezután:

Varda, világ királynője, könnyű keze fehér felhő,
Magas mennyboltra emeli hajójában a híres hőst.
Homlokán szent Szilmarillal ott bolyong már mindörökkön:
Hold hajtja, jár arany Anar előtt égbolt tág terein;
Puszta part nem vonja többé, kikötőt hiába kíván:
Ég lángja lett, legfényesebb a csodás csillagraj között,
Hitet hozva halandóknak, tüzével tündének reményt,
Rettegést Melkó hadára, rettegett ellenre romlást.