Völgyzugoly

Legendává satnyult dalokat hallok,
A jelennek többé én már nem ragyogok.
A múltba, őszbe mélyen temetkezünk
És sírva, vacogva, dallal emlékezünk.
Mélybarna víz mélyén emlékkép kavarog,
Falevelek gyepén a múlt árnya vagyok.
Régi érzéseken mosolyog a szám,
Hiszen tudom: ébredve mi vár rám:
Sétálni az őszben, szürke falak között,
Mikről a pompa színe régen leköltözött.
Ódon ragyogást nyújt már csak a nap,
Ha függönyeinkbe hazudva belekap.
Ő még úgy tesz, mintha ifjú lenne.
Pedig hány kört kellett megtennie!
Hányszor ment le nyugaton vörösen,
Hogy egynapi bánatot végre elfelejtsen!
S ha a hold feljön és lenéz ránk,
Megkönnyezi majd egykor-selymes ruhánk.
Egy régi temetőben bolyongunk, sírunk,
És emlékeinken fáradtan mosolygunk.
Nem állt meg a Világ, de bennünk igen.
Nem vagyunk boldogok, de jól tudjuk, milyen.
Dalban éled újra az összes szép tavasz.
A tűz lángja pattog, mint régen; a ravasz.
Azt hiszi, ő még képes visszatérni.
Pedig mi sem tudunk a múltban élni.
Már mi is lelassultunk, mindent, mit álmodtunk,
Egyszer már álmodtuk. Túl öregek vagyunk.
A lelkünk megszürkült, befelé fordult.
Szívverésünk lassú, visszafelé mozdult.
A múltba, őszbe mélyen temetkezünk
És sírva, vacogva, dallal emlékezünk.