A teremtett világ leggyönyörübb helye volt. A nap aranysárgán ragyogott, a smaragdzöld pázsit fölött. A fák egyszerre voltak harsogó zöldben és arany meg vörös lombtengerben. Egyszerre volt itt tavasz, nyár, és ősz.A szellőfuvallatokra fehér-rózsaszín virágok és aranyszín levelek záporoztak alá vegyesen. Egy férfi, egy harcos állt a patakparton. Magas, vállas alak, haja a válláig ért. Markáns vonásai voltak, világos szemével a a patak csillámló vizén merengett. A víz selymesen csobogva bukdácsolt a lábainál és virágszirmokat hintáztatott hullámain. A férfi a világ leggyönyörűbb helyén állt.
De ezen a helyen is volt bánat és itt is volt fájdalom. A szellősusogásba és vízcsobogásba halk ének dallama szűrődött bele. A férfi feleszmélt merengéséből a dalra és kiváncsian a hang forrása felé indult. Pár lépésre csak, egy bokrok által övezett kis tisztáson egy tündét pillantott meg fájdalmába burkolózva. A tünde a patak mellett térdelt és egyik kezét a vízbe lógatta, hagyva, hogy a selymes víz átáramoljon ujjai közt. A halk ezüstös dallam körbeölelte, mint szelíd napfény a fákat...

"...a szívemben ott élsz mélyen meglapulva
nehezen engedtelek el, magamat gyászba nyomva
A puszta lemondás az, ami a búcsút okozta
Láttam, ahogy elmész, valami meghalt bennem

Nincs most már semmi sem, miért kéne élnem,
Rossz évek voltak, majd szebb kor köszönt ránk
Mégis én magányosan élek, mit a sors nekem szánt..."

A harcos hirtelen elszégyellte magát, hogy kileste a másik fájdalmát és csendben el akart osonni. De már az emberi léptek neszére felrezzent a halk dúdolásból a tünde és feléfordította arcát. Hosszú, ezüstszőke haja szabadon omlott a vállára, tengerkék szemében, időtlenül szép vonásain most bánat ült. Egyszerű ruhában volt, díszes egyenruhája nélkül, de így is felismerte a férfi: ő volt az, aki fogadta őket Lothlórien határán.
- Mi járatban vagy itt gondori Boromir? - kérdezte a tünde fátyolos hangon.
Boromir zavartan meghajolt feléje.
- Haldír! Borzasztóan sajnálom, hogy így rádtörtem...de nem tudtam, ki énekel itt...Ám ez nem menti a faragatlanságomat - ismerte be Boromir.
Haldír csak nézett rá mindenttudó kék szemével.
- Talán jó is, hogy erre tévedtél, embernek fia! Mert bánatom immár akkora, hogy széthasad tőle a szívem. S úgy érzem, ha veled megoszthatom, tán könnyebb lesz viselnem a terhet.
Karcsú ujjaival maga mellé intette.
- Jöjj, ülj le ide! Gondolom, kiváncsi vagy, kiről is szólt a dalom?
- Hát ez aztán már orcátlan kiváncsiság lenne tőlem - szabadkozott Boromir-, de igen, kiváncsi lennék rá, hisz olyan szomorúan daloltál róla.
- ...s mintha a te szomorúságod is visszhangot verne a lelkemben...
Boromir zavartan hümmögött egy sort.
- Látom, nem akarsz beszélni róla...- mosolyodott el halványan a tünde. - Akkor hadd beszéljek én arról, ki legkedvesebb szívemnek e világon!
Ezzel lágy, mégis erőteljes hangján újsfent énekelni lezdett, úgy hogy Boromir harci indulókon és csatazajban edzett szíve is beleborzongott.

"Messzi időkben hatalmas háború szele hozta
Világra jött a győzelem, s vele egy gyermek
Ámbár ajándékkal érkezett, a látás kínozta
Mégis erős ő, akár az ősi nagy hegyek
Megismerni lehet, de megérteni nem,
Ő így oly szép és tiszta akár a forrás, akár az Anduin,
Bátor szívéről mit senki sem sejt, ami méltóságot rejt
Ő a Remény, a Győzelem, ő a Csillag, Ainagil...!"

- Ainagil? Ainagil?! - pattant föl Boromir hirtelen.
Haldír döbbenetében az éneket is abbahagyta. Boromir izgatottan járkálni kezdett.
- Jól értettem, hogy Ainagilról szólt a dalod, róla énekeltél ilyen szívszorítóan?
Haldír még mindig meglepve bólintott, nem tudva, mi izgatta így fel a másikat.
- De hisz én ismerem őt, találkoztam vele! - kiáltott fel Boromir, és csak az utolsó pillanatban torpant meg, hogy lelkesedésében, meg ne rángassa a tünde ruháját. Haldír arca kigyúlt, de jobban fegyelmezte magát, mint Boromir. Ám így is elcsuklott a hangja, midőn megkérdezte:
- Hol...és hogyan...ismerted meg őt? Hol van most? Hogy van most? - záporoztak a kérdései.
Erre Boromir elmesélte, hogy miként talált rá öccse a vadonban a szépséges tünde hercegnőre, hogyan óvták, védték, és hogyan próbálták a Fehér Városba vinni és miként alakult a sorsa velük, habár apjának kíméletlenségéről nem szólt. De a keserű végről beszámolt, mely elragadta tőlük Ainagilt.
- Azon a ködös reggelen támadás érte Osgiliath hajdanán dicső városát. Szauron serege és szövetségesei hirtelen és könyörtelenül csaptak le. Gondor harcosai szembe szálltak az ellenséggel, próbáltak ellenük küzdeni, de mindhiába. Mordor ereje erősebb volt. A Nagy Szem figyelt és keresett valamit. Ainagil ott harcolt, küzdött Gondor oldalán, de egyszer csak feltűnt az égen a szárnyas lény, nyakában csuklyás nazgúl ült. Ainagil hirtelen az önkívület állapotába került, karja ledermedt. A lény lomhán és nehezen csapkodta szárnyait, szemeiben Ainagil tükröződött...
Faramir öcsém észrevette a szárnyas lidércet. Próbált minél gyorsabban rohanni feléje, ahogy csak tudott és ordította, hogy lőjék le a lényt. De mindhiába. Késő volt. Ainagilt felkapta hatalmas karmaival a lény, és a nazgúl elrepült vele messzire és sikolyától az emberek összerezzentek, rettegtek. A katonák nyilai többször is eltalálták, de nem volt elég ez sem. Faramir felfelé tartott a lépcsőn, mikor egy nyílvessző majdnem eltalálta, így a földre bukott, majd föl is ugrott, hogy még nincs minden veszve. Talán meg tudja még menteni Ainagilt. Ekkor kaptam el, és rántottam vissza.
Abban a pillanatban becsapódott egy hatalmas kőtömb, pont oda ahova Faramir tartott, és ahonnan Ainagilt elrabolták. Nem tudtuk megmenteni Ainagilt, holott felelősséget éreztünk iránta.Vigasztalhatatlanok voltunk mindketten....
Haldír szeme könnyel telt meg.
- Álmodtam róla - szólalt meg halkan. - Egyszer azt ígértem neki: nem hagyom el soha és gondolatban, lelkiekben mindig vele leszek, akármerre menjen is Én mindig ott leszek, és vigyázni fogok rá...És akkortájt, mikor elragadta tőletek a az a pokolfajzat, láttam azt az álmot, vagy látomást. A távolabbi öbölben jártam a partot magányban, kezeim között régről maradt emlék. Valami odavonzott. Lothlórienben, a levelek úgy hullottak a fákról, mintha tavaszi zápor öntözné a vidéket. Feltekintettem az égre, ami tiszta volt és felhőtlen. A vizet is figyeltem, elmélázva az idő lassú múlásán. Ekkor a fáknál észrevettem a hulló leveleket, majd ismét a vízre tekintettem. Alig akartam hinni a szememnek, mikor megláttam kedvesem a víz alatt. Nem tudhattam, valóság-e vagy csak látomás, hazug és megtévesztő káprázatok játszanak-e velem.
- Ainagil! - ordítottam, és térdre rogytam, karomat a vízbe merítve, hogy megfogjam őt, ki kétségbeesetten próbált a felszínre jutni. Szívem meghasadt a hirtelen jött örömtől Ainagil kezének érintése következtében, éreztem testét, még a súlyát is. Hogy lehet ez? Hát igaz lenne? Futottak végig a röpke gondolatok elmémben, majd kirántottam a vízből, és a hátamra estem. Azt hittem, sikerült őt kihúzni a vízből, és boldogan kinyitottam a szemem, de csak csalódás ért, mert szerelmem nem volt sehol. Felugrottam, körülnéztem, még a vizet is megnéztem, de a végén szomorúan rogytam a földre. A falevelek a vállamra hullottak és elnémult minden köröttem....nem tudom mi volt ez? Talán jeladás, hogy a pokolfajzat nem végzett vele, és még mindig él....ó, bárcsak így lenne!
Boromir részvéttel hallgatta a tünde vallomását. Őneki is fájt a szíve a tünde hercegnőért, de nem tudván mit mondani, csak a torkát köszörülte meg zavarában. Haldír kecsesen fölállt, de nem nézett rá.
- Bánt valami téged is gondori Boromir ?- kérdezte meg.
- Hm...csak azt furcsállom, hogy nekem egy idegennek mindezt elmondtad...nem értem, miért?- mondta tipródva.
- Már amikor elöször megláttalak, éreztem ugyanaz a kór gyötör téged is mint engem. De te szégyenled ezeket az érzéseket, úgy véled nem valók egy harcoshoz. Én a világ minden kincséért sem cserélném el ezeket és a tudatot, hogy ő is itt jár valahol még a világban...
Boromir fülig pirult és lehajtotta a fejét.
- Tavaszi Szellõ... - mormogta.
Haldír rápillantott értőn és folytatta:
- Félek, már nincs sok remény, sem neki, sem nekem. Érzem. Valahogy, mintha ő üzent volna általad, hogy vár rám talán egy szebb világban. Azért örülök, hogy hírt hoztál róla...Hamon le (Köszönöm) ! - mondta egyszerűen Boromirnak és kezet fogott vele.
Boromir beleborzongott az érintésébe, mert egy pillanatra mintha sötét felhő ereszkedett volna a nap elé, és a feltámadó hideg szélben csatazaj és halálsikolyok hatoltak a fülébe.
Aztán megint csak ott állt Lothlórien rétjén az aranyló alkonyatban. A tünde szomorkás mosollyal elengedte a kezét.
- Járj bölcsebben az utadon, mint én - szólt utána, mire Boromir csak zavartan dörmögött valamit, és nagy léptekkel átvágott a füvön. De elméjében még sokáig látta a tünde szomorú-szép arcát, ahogy a víz fölé hajolva elvesztett kedvesét kereste és a falevelek csak hullottak, hullottak a vállára.......