Künn napok óta sötét szél dühöngött. Az udvarban pedig napok óta gyászos hangulat uralkodott. Mióta Finduilas úrnő, Denethor helytartó hitvese ágynak dőlt. Finduilas régóta sorvadozott de ezúttal úgy látszott komoly a baja. Mindenki szomorúan, aggódva sürgött-forgott. De a gyerekeknek nem mondtak semmit, csak hessegették őket egyik szobából a másikba, mindenhol láb alatt voltak.
A fiatalabbik úgy négy-öt éves lehetett, vékony, szöszke hajú kiskölyök hatalmas kék szemekkel. Egyre többet kereste bátyja társaságát, és ha meglelte, csak kapaszkodott ijedten a kezébe. És a bátyja is, szokásától eltérően, nem hessegette el. Bár egyébként vidámabb napokban sokszor megkergette az öccsét, sőt el is páholta, ha utolérte. Hisz amúgy is mindenben örömét lelte, ami birkózás volt, verekedés, kergetőzés. Körülbelül kétszer annyi nyarat ért már meg, mint az öccse, szintén szőke, örökké a szemébe hulló haja volt, szemét résnyire húzta, és kicsit már csontosodott a teste előlegezve a kamaszkort.De most ugyanolyan riadtan és szótlanul kapaszkodott öccse kezébe, mint amaz az övébe. Apjukhoz, a helytartóhoz, a magas, sötét hajú, villogó szemű úrhoz hozzá sem mertek szólni, amint sötét kétségbeeséssel járkált a folyosókon.

- Hát ez már várható volt! - szólt a dajka Iorethhez, a fiatal ispotályos szolgálóhoz. - Szegény úrnőnk, már olyan régóta sorvadozik. Ha rám hallgatsz, szerintem nem bírta az itteni klímát. De az Úr szerint a kisebbik fiúcska születése viselte meg. Az tette tönkre. Ez már rögeszméjévé vált. Pedig olyan édes az a kisfiú!
Ioreth meglökte a dada karját.
- Ne, a gyerekek előtt! - és az ajtóra mutatott.
- Nahát, itt vagytok, gyerekek! - kiáltotta a dadus. - Menjetek szépen innen!
És kiterelgette őket a folyosóra, ahol egy vékony, sötéthajú ifjúba botlottak.
- Jó, hogy megtaláltalak titeket - lihegte amaz. - Boromir úrfi, gyere velem az édesanyádhoz!
- Anya...? - Faramir hangocskája elvékonyodott.
- Sajnálom, úrfi, te most nem jöhetsz velünk! Kérlek, Ioreth, gondoskodj addig róla!
Boromir ijedten nézett az öccsére, aztán száját összeszorítva megindult a fiú után.
- Boromir...!
Öccse legörbedt szájjal nézett utána, ujjacskáját a kis szájába dugva. Ioreth megsajnálta és felkapta.
-No, no nincs semmi baj! - gügyögte. - Gyere velem, amíg visszajön a bátyád!

Boromir belépett vezetője után az anyja szobájába de rögtön meg is torpant. Nagyot nyelt. Mert a szobát furcsa illatok töltötték meg, gyógynövények szaga és valami súlyos sötét árnyék, ami elől nem volt menekülés. Nem nagyon akaródzott közelebb mennie, de a kezek tolták előre.
Édesanyja kedves arca nem változott, de most verejték csillogott rajta a láztól. Ispotályosok sürögtek körülötte forró vízzel, enyhítő folyadékkal, de segíteni nem igazán tudtak. Finduilas valamit motyogott.
- Mindig is...hiányzott a tenger...féltem a keleti nagy ...hegyeket...érzem, onnan jön a sötét...! Valami iszonyúság....és hol van ő...?
Egy ápolónő gyengéden végigsimította homlokát egy gyógyvizes kendővel.
- Úrnőm, itt van a fiad! - szólt neki.
Finduilas kékpárás szeme lassan Boromir arcára fordult.
- Fiam....fiam...- suttogta elfehéredő ajakkal Finduilas. Szép haja, amelyről nevét is kapta, kifakulva terült szét a párnáján.
- Itt vagyok...anyám - lehelte Boromir közelebb hajolva. Keze megizzadt anyja takaróját szorongatva. Finduilas lassan, óvatosan felemelte a hószín kezét, ujjai, mint a fehér pillangók szárnyai suhantak végig fia arcán.
- Vigyáznod...vigyáznod kell...Faramirra, a kisbabámra. Vigyázz...az öcsédre...ha én már...nem leszek!
- Anyám, ne! - nyögte a fiúcska legörbedt szájjal.
Anyja eddig elerőtlenedett ujjai hirtelen meglepő erővel szorították meg fia kis kezét.
- Meg...kell...ígérned!
Lázas szeme kitágulva meredt Boromirra.
- Esküdj...kérlek! - suttogta kínlódva.
Boromir szeme is kitágult.
- Es..esküszöm, anyám!
De Finduilas még nem engedte el a kezét. Borormir dadogva folytatta, remélvén, ezt várja tőle az anyja.
- Én...én...védelmezni és támogatni fogom őt...egész életemben!
Finduilas nagyot sóhajtott. Kezének szorítása enyhült, ahogy felfogta fia szavait. Lehunyta a szemét, cserepes ajkai közt hangosan vette a levegőt. Boromir arca eltorzult.
- Anyám! - kiáltotta, és ráborult anyja testére. Finduilas ujjai besiklottak fia hajába.
- Köszönöm...- suttogta.
Lélegzete hangosabbá, kapkodóvá vált. Boromirt kezek emelték le az ágyról.
- Menj most ki, kisfiam! - küldték ki.
Kifelé még hallotta, ahogy panaszosan felkiált az édesanyja:
- Jaaaj, Beren...! Hol jársz most?! ...azt mondtad, megvédelmezel!
Boromir vakon botorkált kifelé, az ajtó előtt apjába ütközött. A magas, szálas ember egy pillanatra megfogta a vállát, de a szeme nem őt nézte, hanem az ágyon fekvő feleségét. Belépett hozzá, Boromir előtt pedig becsukódott a hatalmas fekete ajtó.



Mikor legközelebb kinyílt az ajtó, már nem csukták be. A gyereket ide-oda lökdösték, ahogy le-föl szaladgáltak az udvari népek. De a fiú mégis beóvakodott a szobába. Elöször oda se mert nézni az ágyra, de amikor mégis megtette, meglepődött. Mert édesanyja szemét lehunyva feküdt ott, s olyan volt, mintha csak aludna. Arca békésen kisimult, és szinte világított a párnák közt. Szép haja, mely előbb még csatakos volt, most olvadt sötétaranykényt omlott a párnákra, mintha megfésülték volna.
Boromir lélegzetvisszafojtva lépett közelebb, szinte várta, mikor ül fel az anyja és nevet rá huncutul, hogy csak megtréfálta kicsit. De mikor nagy merészen megfogta édesanyja takarón heverő karcsú ujjait, érezte rögtön, hogy az élet melege már szökik el belőle. S rápillantva apjára, aki anyja ágya melletti székben ült, végleg meggyőződött róla, hogy édesanyja sosem fog többé ránevetni.
Apja széke mögött az ifjú Imrahil herceg, a nagybátyjuk állt, kezét a szék támláján nyugtatva, szép vonásait eltorzította a fájdalom. Denethor összeomolva, kezébe támasztott fejjel ült a székében.
- Apám...
Atyja még a fia hangjára sem emelte fel a fejét. Hangja fojtottan hallattszott tenyere mögül.
- Fiam, anyátok elment....
Boromir újonnan lelt felnőttségével szinte rászólt az apjára:
- És Faramir? Apám, vele mi lesz? Neki ki mondja meg?
- Faramir? Hát hol van az öcséd? Ő nem jön elbúcsúztatni az anyját?
Imrahil megütődött.
- De uram! Kicsiny gyermek még ő! Nem való ez neki!
- Boromir elég erős hozzá, és ő ilyen gyenge? Hisz őt szerette mindennél jobban. Szép kis fia van!
- Uram! - szólt rá nyomatékosabban Imrahil.
Denethor felemelte fájdalomtól gyötört arcát.
- Hagyj most! Én most nem tudok ezzel foglalkozni! Menj, mond meg magad!
A kisfia szemében könnyek gyülekeztek, de nagy nehezen legyűrte őket. Denethor száraz szemmel meredt az ágyon fekvő feleségére.
- Nem tudok sírni. Nincsenek könnyeim! - suttogta megrendülten.
Imrahil rászólt Boromirra.
- Menj most, fiam!
Boromir kihátrált a szobából, de még hallotta, ahogy apja ezt motyogja:
- Mégegyszer nem! Mégegyszer nem fog rámtörni a jövő...ily' váratlanul!
Imrahil a fiúcska után indult, de ő szinte futott végig a sötét folyosókon.


A konyhában találta meg az öccsét Iorethtel. Faramir csak ült, valami süteményt szorongatott a kezében, de nem evett. Mikor meglátta Boromirt, leugrott a székről, és odarohant hozzá. Maszatos kis kezével átölelte bátyja derekát.
- Boromir...- szipogta.
Boromir lenézett rá, mind a tíz évének magasából.
- Faramir! Anya...anyánk...elment... - suttogta elcsukló hangon.
A kisebbik fiú csak nézett föl rá nagy szemekkel, föl sem fogva, mit mondott neki, de bátyja szomorúságából megértett valamit, mert hüppögve azt kérdezte:
- És most már nem jön többé vissza...? És..akkor most mi lesz velünk...?
Akkor Boromir ránézett az öccsére és tovább visszhangoztak benne anyja szavai. Érezte, ahogy a gyermekkor elröppen előle. Rátette a kezét kisöccse vállára.
- Most már...majd én fogok vigyázni rád! Amíg csak élek! Erre esküszöm neked, öcsém!
Ezzel lehajolt s népük szokása szerint homlokon csókolta Faramirt. A kisfiú csak nézett rá, egyre nagyobbra nyíló kék szemekkel. Egyszer csak eltorzult az arcocskája, és heves, csukladozó sírásba tört ki. Boromir kétségbeesetten nézte, aztán nem tudván mit csinálni, átölelte, és akkor már az ő szeméből is kicsordult a könny. Ekkor lépett be Imrahil.
A magas, karcsú fiatalember lehajolt hozzájuk. Szép szeme aggódva kutatta a gyerekek arcát.
- Hogy vagytok, fiúk? - kérdezte.
- Köszönöm, uram- felelte felnőttesen Boromir, habár közben a száját harapdálta, hogy visszafojtsa a könnyeit.
- Nehéz lehet most nektek! De ne felejtsétek, apátok szeret titeket! És Dol-Amroth mindig a második otthonotok lesz.
Imrahil megsimogatta a kis Faramir könnytől maszatos arcát. -
- Szegény, kicsi legény! Olyan az arcod, a szemed, mint az édesanyádé volt gyerekkorában... - nagyot sóhajtott, aztán kezét a fiúcska szöszke fejebúbjára tette. - Ez most még nem sokat jelent neked, de Amroth mindig melletted áll majd, bárhogy is alakuljon a sorsod! És én is, erre esküszöm!


Estére elállt a szél. A dajka lefektette a gyerekeket, de a kis Faramir nem tudott elaludni. Felült ágyacskájában és ringatta magát, mint nem is oly régen az édesanyja őt. Ablakából pont egy csillagra látott rá, amely kikukucskált a felhőtakaró alól. Kintről, valahonnan a Városból ének szállt a sötét ég felé. S habár Faramir nem értette mind a szavakat, de érezte: a dolgok elmúltak, s már semmi sem lesz olyan, mint előtte, mert minden, mi valaha volt, eltűnt... Sírástól égő szeme lassan lecsukódott. Úgy hallotta, az édesanyja hangja szól valamiképp hozzá. Az ének pedig ringatta tovább...

"Hajtsd le
édes és fáradt fejed
az est leszáll
elérted utad végét.

Aludj most
álmodj - azokról akik már elindultak
ők hívnak most
távoli partokról.

Miért sírsz?
Mik ezek a könnyek az arcodon?
hamarosan meglátod
minden félelmed elenyészik.

Biztonságban a karjaimban
csak aludj most ..."