Bakföldét nagy sötétség ülte meg. A hobbitok bezárkóztak a házukba, behúzták a függönyöket, és nem akartak onnan kimozdulni. Sokak még a lámpásokat is eloltották. A Sövényhez közel volt egy ház, ahol a Bögyös család élt. Akkoriban Fredegár még kis hobbit volt, s azon az éjjelen nem tudta álomra hajtani a fejét. A ház ablakánál üldögélt, és egy altatódalt dúdolt, azt, amit legtöbbször az anyja énekelt neki, így ő is tudta a szövegét. Elnézte a sövényt és a mögötte lévő feketeséget. Eddig is sok mesét hallott az erdő fáiról, s akkoriban érdekesnek vélte azokat, és nem félelmetesnek, vagy halálosnak. Ezért kinyitotta a maga mellett lévő kerek ablakokat, amik mellett üldögélt, s azon átmászva kiért a házból. Egyre csak a sövény felé közeledett, mert vonzotta valami. Talán a kíváncsiság, talán varázslat. Erről az élményéről csak a négy barátjának számolt be, s úgy, mintha csak álmodott volna. De mindez nem álom volt. Mikor már a sövény, fölébe magasodott, tudta, hogy át kell rajta kelnie valahogy, s ezért egy mélyedéshez érkezett, ami a Sövény alatt átvezetett, s ott a kis Pufi át is kelt, majd meglátta a fákat, amelyek úgy hajoltak fölé, mintha kedves öregapók lettek volna, akik egyre csak hívogatták a megszeppent hobbitot.
Pufi megindult, s hirtelen azon kapta magát, hogy körülzárják őt a fák, s most az öregapók helyett villódzó szemű lényeket látott, akik legszívesebben egy falásra felfalnák őt. Pufi ezért még jobban megijedt, ezért futásnak eredt. A Világ csak úgy forgott körülötte, ezért nem csoda, hogy elvesztette az irányt, és az erdő közepe felé futott, nemhogy ki onnét. A fák körbezárták őt annyira, mintha csak fojtogatnák őt, s a gyökerekben, indákban gyakran elesett, és felsebezte a térdét, de nem állította meg őt semmi, csak futott egyre az erdő közepébe. Elérte a folyót, amely a Fűztekeres volt, de abban a pillanatban bánta is Pufi, hogy mi az, és leült a partjára, megpihent. Úgy szuszogott, olyan szaporán vette a levegőt, mint a kis mókus, aki egész nap a fákon ugrált, estére meg kifáradt benne.
Pufi ott üldögélt a fák alatt, a folyóparton, mígnem elnyomta őt az álom, elszundított. Úgy érezte óvatosan, mintha csak karok ragadták volna meg őt, és a levegőbe emelték volna, annyira a magasban volt, hogy szinte úgy érezte, hogy repül. Ott nyomban el is aludt, s hajnalban ébredt fel, s úgy látta, hogy az álma valósággá vált, mert tényleg fent volt a levegőben a fák ágai közt. Indák tartották csak a testét, s madarak csiripeltek felette és mellette. Pufi megijedt, de nem hagyta otthon a hobbit hidegvérét. Hamarosan megnyugodott, s mivel ő egészen jó fáramászónak mondta magát, ezért lefejtette a kezéről az indákat, amik azt összekulcsolva tartották, s utána lecsúszott a fáról, majd ismét futásnak eredt, de akkor már egészen jó irányba, s kiért az erdőből Bakfölde szélénél, majd átment a Sövény alatt, s elérte a házakat, bemászott az ablakon, s biztonságban visszaért.
Ezután az élmény után persze érthető, hogy Pufi miért nem szereti az Öregerdőt, s hogy miért nem akart a barátaival menni, és osztozni a kalandjaikban. Visszagondolván pedig egy valóságosnak tűnő, de mégiscsak álomszerű eseményként élte meg a "kirándulást".
/N Galad On Rose/