Ragyogni kell, nem, nem szabad sírnunk.
Sűrűsödik a homály körülöttünk,
De nem, nekünk nem szabad most félnünk.
A régi Hazára kell most emlékezni,
A régi szépséget tisztán megőrizni.
Aranylombú fákat zúgat az őszi szél,
S a mi szívünk is régi csillogást remél.
Nekünk ragyognunk kell, ez a feladat,
Megőrizni régi, más-földi arcunkat.
A tökély világából jöttünk e földre,
Az otthoni csillogást ide megteremtve.
Maszkot hordunk mi, a szépségnek maszkját,
Könnyünk ha csordulna, elzárnánk forrását.
Ragyogni kell, itt arany még a tél is,
Mosolyogsz, de szíved bánatos mégis.
Itt zöld a pázsit és él az erdő,
Parancsolónk a legnagyobb Királynő,
De sokat színleltük, hogy boldogok vagyunk,
Ezért nemsokára elmegyünk; s többé nem ragyogunk.
