Kikacagtuk a végtelen fényét és
együtt repültünk a szél illatával,
felhők moraján csúfolódtunk,
csillagrajokban úszva hittünk,
ahogyan csak az igazán tiszták
tehetik, meg- és megmerülve
egy ősi bölcsesség hűs erejében,
szökevény istennek képzeltük magunkat,
az Egyetlen lobbanó lángjának,
visszhangnak, amely sohasem enyészik,
hajunk lobogott a reggeli égen,
szép ragyogásunk elvakította
a szégyenében piruló napot,
táncokat jártunk az óceánnal
és tékozlón kincséért lebuktunk,
majd felmerültünk, és a kezünkben
aranylón csillogott a mennybolt,
kacagva egymásnak dobáltuk,
újra és újra kapva-hajítva
versenyt futottunk az űr fenyérén,
majd puha fűben elheveredve
szélvihart fogtunk szórakozásként,
hogy a homokra uszítsuk őket
és birkózásukon jókat nevessünk,
amíg a távolság markunkba szökkent,
és dorombolva dörgölőzött
kezünk fejéhez a kóbor idő,
majd darabokban hullani kezdett
a csend.
Ilúvatar dúdolt munka közben, így
vége szakadt a korlátlanságnak,
mi, a valák, a létbe kerültünk.
Mindig ez van, ha Eru énekel.
