Holdtáncos


A percek ólommadárként vánszorogtak. A vízfoltos ablakon át látni lehetett a hatalmas cseppekben hulló tavaszi záport. A lány gondolatai ismét elkalandoztak, nem tudott koncentrálni. "Az idő is Őt siratja" - gondolta, majd tekintetét visszafordította, de lelke egész máshol járt. A füzet szélén vonalak jelentek meg a lány keze nyomán - ám mintha nem maga vezette volna őket. Mostanában egyre többször rajzolta ugyanazokat a motívumokat, figurákat. Egy pillangószárnyú paripa, mely oly elevennek tűnt a papíron, mintha a következő pillanatban tovaröppenne, és beleveszne a Hold árnyékába. E varázslatos, mégis szomorú álmot a csengő észvesztő, és szívbehasító hangja szakította félbe. "Vége! Újra béklyótlan lebegek...a Semmiben!"
Lábait öntudatlanul egymásután téve indult el az úton. Nem tudta pontosan merre tart, de ez se most, se máskor nem számított igazán. Csak ment. Az eső időközben megelégelte, hogy szakadatlan áztatja a földeket, így lassan alábbhagyott, majd el is állt. Üde, tavaszi illatot hagyott maga után, a természet illatát. A lány kezével hátrasimította csuromvizesre ázott haját, s felnézett az immár kobaltkéken fénylő égre. A madarak tavaszi, víg éneküket fújták, és az élet csak úgy sugárzott a körülötte lévő fákból, bokrokból, élőlényekből. Hirtelen a távolból hegedű és pikula hangját hozta a langyos szellő. Talpa alatt a smaragdzöld fű még nedves volt, de ez egyáltalán nem érdekelte. Lábbelijét hátrahagyva önfeledt táncba kezdett.
Úgy táncolt, mintha ez lenne élete legfontosabb fellépése. A finom mozdulatok harmóniája oly tökéletes volt. Úgy érezte, mintha apró szempárok figyelnék angyali táncát - nem látta őket, mégis tudta, ott vannak. Becsukott szemmel élvezte az ismeretlen eredetű, tündéri muzsikát. Vöröses-szőke haja hullámzott a szélben, s a lánnyal együtt libbent ide-oda. Testén az izmok minden mozdulatnál megfeszültek, majd ha kellett elernyedtek. Feszes felsőteste nem mozdult, karjai a levegőben összefonódtak, majd újra szétnyíltak. Eközben ördögi ügyességgel billeget egyik lábfejéről a másikra, és a következő pillanatban, már egy, gazellát is megszégyenítő, kecses ugrással a következő mozdulatsor vette kezdetét. A felhőtlen boldogság érzése járta át testét. Ám a zene egyre inkább elhalkult, és a messzeségbe veszett ...és mintha parányi nézőserege is elillant volna. A lány mámor ittasan rogyott a földre. Karjait széttárva feküdt az eleven-zöld füvön. Egy mosoly villant át az arcán, melyet a régmúlt emlékei idéztek fel. "Pont egy éve ..." - gondolta, miután kicsit megnyugodott, s a szíve is a nyugodt ritmusban vert tovább.

Gyakran járt erre a helyre, a kisvárostól nem messze, mégis egy eldugott tisztás volt. Emberi kéznek nyomát se lehetett látni, és a város zaja se hallatszott már itt. Kézzel foghatóvá vált a Természet maga. A nyár elején, pipacsokkal teli rét szélén állt egy vénséges-vén tölgyfa, mely a lány minden titkát ismerte már. Látta az ifjú táncos kezdeti szárnypróbálgatásait, és a felnőtt nővé cseperedett lány varázstáncait. Végül nem lett táncos a kis "balerina". De vérében volt a pezsgés, szüntelenül, megállás nélkül táncolt.
Azon a tavalyi, áprilisi napon is itt volt...és táncolt. De nem volt egyedül. Az Öreg Tölgyapó széles törzse mögül egy szürke szempár figyelte lélegzetvisszafojtva a varázslatot. Alkonyodott, és már a Hold is felkúszott az égboltra - pont a legmegfelelőbb helyre, ahonnan bevilágíthatta az egész tisztást, mely így gyönyörű ezüstfénybe burkolódzott. A lány köszönetet mondott a Holdnak, majd mosolyogva Tölgyapó felé fordult, és mélyen meghajolt... Ám hirtelen meg is merevedett ebben a pozitúrában, hisz a fa mögül taps hallatszott. Mire meghökkenéséből felegyenesedett, rajongója már ott is állt előtte. Magas, barnahajú férfiember volt. Acélszürke szeme szinte szikrázott, miközben arcán huncut mosoly terült szét. "Bravó!" - mondta lelkesen. A legtöbb nő azt mondta volna rá, hogy egyáltalán nem jóképű, mégis Laila olyat érzett, ahogy rápillantott, mint férfinál még soha. A szíve majd kiugrott a helyéből, és arcszíne hirtelenjében pirosas árnyalatba fordult.
A langymeleg nyár, az aranyló ősz és a jégvirágos tél csak úgy röpültek a heves és olthatatlan szerelem jegyében. Nap-nap után mindinkább kívánták a másikat, és egyre jobban vágyták közelségét. Bolondos órák, gyerekes kergetődzések az erdőben, a patak parton, le egészen a bányatavakig. Hatalmas lubickolások. Eszement vágták a közeli hegyek erdőin-mezőin keresztül-kasul. Trisztán csodaszép, nemes paripái versenyre keltek a széllel is. Fáradhatatlanul száguldottak, a szabadság észveszejtő érzését nyújtva a rajta ülőnek. Számtalanszor lovagoltak ki - akár napokra is. Olyankor a Holdezüstös esték fénypontjaként Laila táncolt - csodaszép történetet mesélt el, táncban. Trisztán mindannyiszor őszinte ámulattal figyelte kedvese mindenegyes mozdulatát, álomba illő Holdtáncát.
Ám a baljós, szürkefelhős-esős tavasz kegyetlen véget tartogatott. Egy nap Remény, a szilaj andalúziai mén verejtékben úszva, őrjítő vágtában tért vissza az istállóba - Trisztán nélkül. Laila, ahogy meglátta a tajtékzó állatot, rögtön tudta, érezte, hogy baj van. Trisztánt még aznap megtalálták - holtan. Az éles sziklák teljesen összezúzták testét. A temetés utáni éjszaka Laila táncolt. A Holdat nézte. Nem érzett se fáradságot, se éhséget - táncolt, míg a lába, és a lelke bírta. Majd a fájdalomtól lerogyott, s némán az égre kiáltott: "Mért???" A Hold még sápadt arcát sem mutatta meg, oly vékony volt már, mint egy lehunyt szem.

Azóta nem táncolt. Ennek már majd' két hónapja. A halovány mosoly, mely az előbb átvillant az arcán, eltűnt. Őzikebarna szemeit könnyfátyol borította el. Lassan sötétedett, és a Hold ezüstfénye megcsillantotta a legördülő könnycseppeket a lány arcán. Szinte menekült, olyan gyorsan illant el a Holdfényövezte tisztásról. Otthon aztán, álmában látta a Holdat. És látta a pillangószárnyú paripát is, melyet mostanában oly sokszor. S most azt is megpillantotta, hogy a csodálatos táltoson apró-pici, fátyolszárnyú tündérlények lovagolnak. Az álomkép reggelre tovatűnt, csupán érdekes emléke maradt meg a lány szívében.
Laila rápillantott az órára; majdnem kilenc óra volt. Gyorsan felkapott valami harapnivalót az asztalról, majd a táskáját az ajtó mellől, és sietős léptekkel elindult az egyetem irányába. A busz is épp az imént ment el, így, úgy döntött, hogy tesz egy kisebb sétát - az első előadást már úgyis lekéste. A kertek alatt ment, hogy ne kelljen annyi ember közé merészkednie. Emlékezett, hogy a múltban szinte örök-mosollyal ment mindenhová. Az emberek értetlen tekintetének kereszttüzében mosolygott, bármi volt is, és még az időjárás szeszélye se hervaszthatta le az arcára kiülő derűt. Mindenki gyanakodva méregette, nem értették miért. Ám most nem ment, nem tudott mosolyogni. Sőt erőfeszítésébe telt, nehogy elsírja magát az utcán, az egyetemen, a parkban, bárhol, ahol mások látják. De, ha egyedül maradt fájdalmával és magányával, zokogott. Egyedül Tölgyapó hallgatta meg, szépen csendesen, ahogy szokta. Nem vigasztalta szavakkal, de annál megnyugtatóbb volt bölcs hallgatása. Ezen a napon is, lábai valahogy nem az egyetem felé vitték. Azon kapta magát megint csak, hogy a tölgyfa árnyékában üldögél, ahelyett, hogy tudásszomját csillapítaná valamelyik "hasznos" órán.
Hirtelen a szeme sarkából megpillantott egy csillogó, izgő-mozgó bogárfélét. Először csak azt hitte, szeme káprázik, és agya a fáradságtól már a nem-valódit is érzékeli. Ám az apró - mostanra már tisztán kivehetően - királykék "bogárka" ismét feltűnt, és immáron jól láthatóan. Megpihent egy levélszélen. Parányi, hártyavékony kék szárnyacskáinak verdesése megszűnt, megnyugodott. Laila nem hitt a szemének. Álmai tündére itt ül ő előtte, és nagyonis valóságos. Apró, pici pikulát szorongatott a kezében. Szájához emelte, és gyermekien gyönyörű dallamot játszott rajta. A hangszerből kiáradó szimfónia a madarak játékát, az élet örömét és a mosoly szépségét hirdette. A muzsika megszólalásával egyidőben a távolból vékonyka nyerítés hallatszott. Majd a következő pillanatban ott volt, ott repdesett a pillangószárnyú paripa is. Laila csak most tudta jobban szemügyre venni. Ezüstös fényben tetsző sörénye szinte önálló balettet adott elő a zenét követve. Hatalmas zafírszemeivel nézte a lányt egy darabig, majd gondolt egyet, megrebegtette halványkék pillangószárnyait, s tovaröppent. A muzsikaszó elhallgatott, s a következő pillanatban eltűnt a tündér is.
"Káprázat volt, bizonyára...de nem, mégse!" Hitt álmaiban, és hitt azok megvalósulásainak lehetőségében. Ez mégis oly varázslatos volt, hogy nem tudta mit higgyen. Ezen töprengett, miközben az est szürkés, majd egyre sötétülő árnyai belopództak a fák közé, a tisztásra. A Hold csendben, észrevétlen jelent meg az égen, álruhában. Egy felhő mögé bújva szemlélte az eseményeket. Ám a lány nem rettent meg, mint múltkor. Nem félt már az éjszakától, a Holdtól. Lelkében nyugalom honolt, gyermeki béke. A kis felhő is odébbkúszott, így a rét ismét ezüstfénybe öltözött. Lailat elnyomta az édes álom, ám hamar felriadt, s úgy érezte nem maradhat itt tovább. Visszanézett, vetett egy utolsó pillantást a tisztásra, a bokrokra. A tündérparipát kereste. Hiába.
Az úton az autók még jártak. Ám Lailat ez nem érdekelte. Ő mesevilágában futott, szaladt, kergetődzött a pillangószárnyú szépséggel. Nem érdekelte semmi, hisz boldog volt vele - hogy miért, maga se tudta. S hirtelen egy meggondolatlan, figyelmetlen lépés, le a járdáról, egyenesen a forgalmas úttestre. A szörnyű csattanáson kívül mást nem lehetett hallani.

Pikula, fuvola, hegedű, és még ezernyi más hangszer tündéri hangja szólt. Laila körbenézett a mesebeli tájon. Az üdezöld rétet hatalmas vörös pipacsok tarkították. Úgy festettek, mint megannyi vérző seb az óriási zöld tengeren. A tisztás szinte kör alakú volt, és az azt szegélyező bükkök, nyírek, s tölgyek méltóságteljesen állták körbe. A Hold ezüstje most még szebben csillogott. S a fák sűrűjéből a pillangószárnyú táltos léptetett ki. A hátán, nemesen, fejét az ég felé emelve Trisztán alakja rajzolódott ki. Észrevéve a lányt finoman lecsúszott a paripa hátáról, és futásnak eredt. Laila megpördült, észrevette szerelmét, ki sugárzó szemek-kel közeledett feléje. Látta, de alig hitte. Félszegen lehajtotta a fejét, s lábához hajoló megannyi színben pompázó kis virágot nézegette. A fiú szoros, és valóságos ölelése ébresztette kábulatából. Ajkaik összeforrtak - a méznél is édesebb volt e rég áhított csók. A zene időközben egyre hangosabban szólt. Trisztán a pipacsmező kellős közepére vezette kedvesét, ő maga pedig hátralépett, és egy fiatalabb bükknek támasztotta hátát. A lány ismét táncolt a Hold fényénél. Légies testét csodálva, Trisztán még gyönyörűbbnek látta, mint valaha, a Holdtáncost, kit tiszta szívéből, szerelemmel szeretett.