Grant apó



Egy-két borzalmasan hosszú nap után, a kis lányka sőtétben ébredt, nem tudta miért... Nem emlékezett a sötétség előtti részekre, semmi sem jutott eszébe akárhogy is igyekezett. Csak a sötétségre emlékezett, ez az amire ébredt. Megpróbált emlékezni, de feje iszonyúan sajgott.. Szeretett volna valahogy kimászni a roncsból, de nem tudott... Túl kicsi és gyenge volt ahhoz. Minden erőfeszítése csak ahhoz vezetett, hogy mind jobban elfáradt... S mély álomba merült... Ébredései mindig ugyanazok voltak, sötétség vette körül. Később érzékelte az orrával, hogy körülötte a vérszag nem illúzió, valóság. Ez borzasztóan belé nyilallt, ettől még jobban fájt a feje, a lába, mindene. Majd ismét hosszú álmokba merült... Ezek tették ki napjait. Akárhányszor felébredt, mindig sötétség és vérszag vette körül, s egyből visszazuhant gyötrő álmaiba.
Izzadt, folyt róla a víz, fázott, éhes s szomjas volt. A baleset már vagy 7-8 napja a múlt homályába merült, míg Vanilla kezdett érzékelni valamit a valóságból... Nem értett semmit, nem látott semmit, sebei égtek, fájdalmai nem enyhűltek, s roppantúl magányosnak érezte magát. Hallotta a madarakat énekelni, a fákat susogni, a leveleket hullani. Hallotta, hogy nem messze nagyot dörög az ég, s elkezd esni az eső... Hallotta a kopogását az esőcseppeknek, ahogy a roncsra hullnak... Sokáig esett, s fújt s a szél... Ettől még jobban fázott... Didergett, reszketett. Nem hiába, hisz közelgett a tél. A nappalok hűvősek voltak, az éjszakák hidegek. Ezt követően álom fedte be minden napját... Kezdte érteni a fájó igazságot, hogy teljesen egyedül van... Még csak most kezd élni, s már egy vérfagyasztó eseten van túl... Ki lenne képes egy ilyen balesetet túlélni? Senki. Még apró gyerek, nem tud semmit az életről!!! - mondaná egy bolond szájhős, aki nem ismeri ezt a lánykát s szomorú történetét... Nem várt már semmit, nem kért már semmit, alig hallott már valamit, látni semmit sem látott (a végtelen sötétségen kivűl), nem volt már éhes, sem szomjas... Csak arra várt, hogy vége legyen ennek az egésznek...
Nem messze, a balesettől volt egy hegy, melynek lábát erdő borította. Fent-egyre feljebb, a hegy tetején, állt egy kis kunyhó. Abban a kis kunyhóban élt egy öregember. Élete hajnalán erős volt és bátor. Vasakaratú, és tisztességes. Harcolt katonaként, szolgált, s most ebben a kis rozzant viskóban tengeti életét... De nem akárhogy, ő vigyázz a kis lánykára... Történt pedig, hogy...
Egy esős reggeli hajnalon, a viskójából kifelé jövet Vincent, hogy friss reggeli levegőt szippantson, valami furcsát pillantott meg a hegy tetején figyelve... Valami tündökölt az eső öntözte fák között. Gondolta, hogy a fák ezüstös levelei szórják a rájuk hulló esőcseppek miatt azt a pazar fényt... De mindjobban szemügyre véve, kételkedni kezdett... Nem igazán hitte, hogy akármi is lenne ott... Hajnal volt, s a felkelő nap, meg az eső is megcsalhatta az öreg szemét. Nem tétovázott sokat, fogta magát, s szépen lemászott a hegy oldalán... Már órák óta bandukolt, s kezdett félni, hogy öreg létére elhitt egy természeti jelenséget, amit csodának nézett... Nem fodult vissza, tudta illetve remélte, hogy nem csapta be magát... Így, tűnődve azon kapta magát, hogy szeme elött fekszik az a tündöklő dolog, amit a hegy tetejéről megpillantott... Megtorpant... Elgondolkozott, vajon ezt látta-e ott fenn, vagy tényleg csak hallucinált... A belső hang arra ösztökélte, hogy nézze meg, mi lehet ez... Nagy ijedséggel, s félelemmel vette tudomásul, hogy itt egy roncs fekszik... Nem messze az úttól.. A roncs darabjai itt-ott hevertek a földön... Elkezdett fújni a szél, s hangokat hozott magával.. Ez észbekólintotta az öreget. Jobb lesz, ha visszatér a hegyre... Ahogy megfordult, megszólalt benne a lelkiismeret; ha ez egy roncs, ki tudja milyen, lehet benne ember is... De ez egy roncs, ebben már biztos nincs ember életben... Lehet, hogy egy álnok csapda... s az is lehet, hogy... Szőtte volna tovább a megválaszolatlan kérdéseit az öreg, de ebben a pillanatban valami megmozdult a roncsban...
Ezt látva, s érzékelve az agg elkezdett iszonyatos sebességel rohanni... Kissé megijedt, nem tudhatta mi ez az egész... Ahogy távolodott, kezdett megnyugodni... Majd megállt, s hallgatózott... Halk nyögések verődtek vissza a roncstól... Érezte, hogy ez nem állati hang... de tudta, hogy veszélyes a roncs közelében lenni... Magát meghazudtolva, először kisebb, majd nagyobb, szaporább lépéseket tett az imént hallott hangok felé... Már nem félt, a kiváncsiság vezette előre... Majd megállt egy fa mögött s hallgatózott. Megint hallotta a nyögéseket... Kicsit erősebben hallattszottak... Újabb félelem érzése kelt benne életre... Nem az életének a mentése, hanem annak aki a roncsban nyög... bárki vagy bármi legyen az... Ki a fene tudja, hogy mi folyik itt... Az erősödő bátorsága már közelebb vitte a roncshoz. Látta, hogy itt nem sokat remélhet, ha élet után akar keresgélni... A nyögés ismét hallattszott. Lehajolva látta az öreg, hogy emberek vannak a roncsban... de mozdulatlanok. Kicsit megijedt, nem tudta mire vélni a dolgot... Majd négykézláb próbált körülnézni a roncsban. Érezte. hogy a roncs körül iszonyatos bűz terjeng... Megállapította, hogy a roncs egy autó, vagy legalábbis az volt... Olaj-, benzinfolt, leszakadt autórészek, s üvegszilánkok mindenhol.. Látta, hogy a két első, idősebb, a hátul ülők fiatalok... A hátul ülök gyerekek... mozdulatlanok... Ezek szerint, halottak... A bűz a mozdulatlan emberek szaga... Mi lesz most? Vajon lesz folytatás...? Megint nyögött valami a roncsban... de, ez a hátul ülök közül jött... Az öreg lemerevedett.. Mozdulni se mert.. Lélegzetét visszafojtva hallgatózott, hogy hall-e újabb hangot... De semmi sem jött, csak az esőcseppek koppanása hallatszott a roncson... Újra elkezdett esni az eső.. Ügyesen, bár a bűztöl ájuldozva, bemászott a roncs hátsó részébe, s körülnézett... Látta, hogy három kisgyermek fekszik ott összenyomódva... Az elétárult kép láttán, elszorult az öreg szíve. Majd megnézte, hogy a gyerekek élnek-e még... Megkereste vénájukat, s minden erejét összpontosította, hogy megtudja, él-e valamelyikük... A legkisebb, akit az autóroncs ajtaja közrefogott, valahogy élt még... Az öreg észrevette, hogy ez a pirinyó kis lányka beszorult, de nem hitte, hogy életben van még..., hogy segíthet rajta... Hosszas bíbelődés és feszítgetés után, sikerült a kis leánykát, szabaddá tenni ugyahogy... Addig-addig ügyküdött, mígnem a két karjában nem tartotta a véres, sebes, megtört picike kis gyermeket... Érezte, hogy a test rettentően le van hűlve... Látta, hogy szemei szokatlanul vörösek... Könnyek helyett vér borította a szemeit... Lefektette maga mellé s jól megnézte... Alig lehetett több 6-7 évesnél. Elszörnyűlködött, vajon mi okozta ezt a tragédiát...
Kicsivel később, a két idősebbet vizsgálta meg... Már rég nem éltek... Kihűltek s hidegek voltak... - Ezek lehettek a szülők... hátul a többi pedig a gyerekek lehetnek... -gondolta magában. Visszafordulva, újra a két karja közé vette a kislány, s meg nem állt hazáig... Közben esett az eső, de az öreg rendületlenül folytatta útját a kis házikója felé...
Másnap reggel, az öreg korán kelt fel. Megvizsgálta kis lánykát, s érezte, tegnap óta mintha egy kicsit felmelegedett volna... Kezdett reménykedni, hogy talán sikerül jobbra fodítani a gyermek sorsát valahogy... Ott ült mellette, nem mozdult el mellőle, féltette, ápolgatta, gondot viselt róla. Néhány nap múlva, azon kapta magát, hogy a lányka mozgolódik... majd lassan kinyitja a szemeit...
- No, kislány, hát felébredtünk? - mondta az öreg, kedves, szelíd hangon.
Hallgatás következett.
- Hol vagyok? - kérdezte az ijedt lányka a számára eddig ismeretlen hangtól, s visszazuhant az ágyra, annyira erőtlen volt...
- Nem kell félned. Itt minden bizonnyal biztonságban leszel! - szólt a válasz.
- De félek! Nem látok semmit, és haza akarok menni!!! - kiáltotta félelmében.
- Haza? - kérdezte az öreg, tudván már a választ.
- Furcsa... furcsa, hogy még élsz... - mondta az öreg.
- Furcsa...? Mi furcsa...? - kérdezte a hangtól..
- Semmi, semmi... Csak magamban beszéltem...
- Hogy hívnak? Mi a neved, kislány? - kérdezte.
- A nevem, -mondta, - az én nevem... nem tudom a nevem... - zokogta.
- Nem tudod a neved? De, mit várhatnék egy kis apró lánykától,egy ilyen tragédia után...?- az öreg.
- Fáj mindenem, meg éhes és szomjas vagyok! - siránkozott.
- Ennivalóm, innivalóm van... nézzük, mit adjak neked... - az öreg.
- Szóval, nem tudod mi a neved, s azt sem tudod, hogy mi történ veled... Ez elgondolkodtató... - gondolkodott magában az öreg.
- Azt megtudod mondani, hány éves vagy? - érdeklődött az öreg, bár sejtette, ha a kislány nem emlékszik a nevére, a korára sem fog könnyen...
- Nem tudom azt sem... - s könnyes arcáról le lehetett olvasni a fájdalmat, hogy nem érti mi történt, hogy mi történik körülötte, s hogy nem lát... Ez volt a családja elvesztése után a lehető legroszabb dolog, amit még történhetett vele...
- Én úgy 6-7 évesnek veszlek ki, de nem tudom pontosan mennyi vagy... - segítette ki az öreg.
- Mondd, fáj a szemed, kislány? - kérdé az öreg.
- Fáj.. - így a válasz.
- De... kicsoda maga, bácsi? ,
- Mondja meg, ki maga, hogy hogy hívják, s hogy hány éves? - kérdésre a kérdés.
- A nevem Vincent, Vincent Grant ... de csak Grant apónak hívnak... Nem vagyok már fiatal, de nem nem is vagyok egészen öreg... Nyugodtan hívj csak Grant apónak. Hajdanán, katona voltam, de mára már csak ebben a kis viskóban éldegélek... - mutatkozott be. Beszélt volna tovább az öreg, de a kis lányka már aludt. Annyira elfáradt, hogy egy mély álomba zuhant, s már messze járt minden fájdalomtól...



A hír



Másnap reggel az öreg Grant korán ébredt. Újra megvizsgálta kis lánykát, s megelégedéssel vette észre, hogy alszik... Az öregnek mostantól nemcsak magára, hanem még egy életre is kellett vigyáznia. Nem értette, hogy jutott el idáig, de régen szeretett volna már egy hű társat, s lám most itt fekszik az ágyán... A napok gyorsan repültek, az öreg egyre vidámabb és kedvesebb lett. Mély zárkózottságából nehezen, de érezhetően el kezdett kivetkőzni. Majd egy hónapig feküdt így a kis lányka, míg lábra nem állt. Az öreg, nem tudván semmit sem kihúzni a kis gyermektől, hosszas fontolgatás után eldöntötte, hogy utánanéz ennek a dolognak. Pár nap elteltével szólt a lánykának, hogy le kell mennie a városba, el kell intézzen valamit...Majd megkérdezte, hogy hogy érzi magát itt nála, s hogy hogy van a szeme. A kislány nem várt választ adott. Azt mondta, hogy jó itt neki, s nem szeretne elmenni innen. A szeme még mindig fájt neki, de elviselte, mert az öreg mindig mondott valami kedveset, hogy elterelje a figyelmét a fájdalmáról. Az öreg később elindult.
Sokáig időzött a városban. Megkereste egy rég nem látott ismerősét, vajon hallott valamit az ügyről. Amint megérkezett a házhoz, rémülten vette tudomásul, az épület mely barátjának háza volt, megváltozott... Át lett alakítva, s színe is olyan kirívó lett... Azt hitte rossz helyen jár. A címre pontosan emlékezett. Tudta, hogy jó helyen jár, de félt, hogy későn érkezett... Bekopogtatott az ajtón. Semmi válasz nem jött. Ismét kopogtatott. Megint semmi... Pár perc eltelével, újra kopogott, mire nagynehezen kinyitották az ajtót. Aki az ajtót kinyitotta, nem az öreg barátja volt, sem a felesége... Egy gyönyörű kisasszony volt. A látvány kicsit kibillentette önérzetéből az öreget.
- Jó napot, kisasszony. Thomas Derafust keresem. Régi jó barátom, s már rég nem láttam. - mondta.
- Jó napot, uram. Thomas Dera... Kit keres? - kérdezte megilletődötten a kisasszony.
- Thomas Derafust keresem. Szeretnék vele szót váltani, ahogy mondtam már. - mondta.
- Szót váltani...? Thomas Dera...Kivel? - kicsit furcsálkodva kérdésen.
- Thomas Derafussal. - mondta.
- Thomas Derafu....ssal? - kérdezte.
- Bemehetek, tudja, már nem bírják a lábaim a sok áldogálást... - kérdezte.
- Bemenni? Attól tartok arról szó sem lehet! - mondta a kisasszony.
- Nem?! Miért?! - kérdezte az öreg gyanúsan.
- Mert itt nem lakik semmilyen Thomas Dera...fur. - mondta a kisasszony.
- Nem Derafur, hanem Derafus...
- Bánom is én, hogy Derafur, vagy Derafus, de ez a ház az enyém! - mondta a hölgy.
- Az öné?! Ugyan már, nem viccelődjön... Ez a ház egy öreg házaspáré... - mondta Grant.
- Egy öreg házaspáré?! Csaknem arra akar célozni, hogy azoké akik előttem laktak itt? - kérdezte.
- Ön előtt?! Miket hord itt össze-vissza?! Ne bolondítson...!! - dühödt fel az öreg.
- De, egy- két éve vettem ezt a házat. Az öreg házaspár fiától. Tudja, a szülei már három éve meghaltak... - mondta.
- Meghaltak?! Három éve?! - iszonyodott el az öreg.
- A fiú, akitől a házat vettem, úgy hívták, hogy... - mondta akadozottan a kisasszony.
- John Derafus. - válaszolta az öreg.
- Igen, pontosan. John Derafus. Így hívták... Most itt vagyok, s Önnel beszélgetek... - mondta a hölgy.
A kicsi Johny már felnőtt s eladta szülei házát... - gondolkodott magában az öreg. Majd megszédülve a gondolattól, hogy legjobb barátja meghalt, teljesen összezavarta.
- Nem is tudta, uram? - kérdezte a kisasszony.
- Nem... - válaszolta.
- Elnézést, hogy most tudja meg tőlem a hírt, de már három éve történt, s nem emlékeztem pontosan... - mondta, - eddig uram hol volt, hogy a hírt nm kapta meg..? - kérdezte.
- Szóval, már nem élnek. - Ez nagyon elszomorító. - mondta az öreg csüggedten. - De tudja mit, kérdezek Öntől valamit.
- Nos, hallgatom. - válaszolta a hölgy. - De, előbb jöjjön beljebb kérem, nem jó áldogálni látni... - invitálta be a kisasszony az öreget. Az öreg, amint belépett elhunyt barátja házába, szívét elfogta a szomorúság, de egyszerre örült is, mert elhagyta ezt a hitvány világot, s arra gondolt, hogy így könyebb neki.
- Azt szeretném megtudni, hogy hallott-e mostanság valamilyen balesetről. - kérdezte.
- Mostanság? - kérdezte. - Nem, nem hallottam. Bár, egy jó hónapja olvastam az egyik újságban, hogy a híres Carexon család felborult hazafelémenet az autójukkal. Majd berepültek a fák közé s nekicsapódtak egy fának. - felelte. - Senki sem élte túl a tragédiát. - mondta. Noha, a rendőrőknek különös dologgal kellett szembenézniük a balesetet követően. - folytatta.
- Milyen különös dologgal? - kérdezte az öreg.
- Tudja, a Carexon család hat családtagból állt, - az ismerősök jól ismerték őket, - s a hatból csak négyet számláltak a baleset színhelyén. Mind holtak voltak mikorra a rendőrség és a mentők odaértek... - folytatta a kisasszony.
Ez a hír kicsit zavarba ejtette az öreget. Talán a hatból az egyik az a kis lányka, akire a roncsoknál rátalált s most a hegyen, a viskójában ápolgat... Lehetetlen! Egymást követő kavargó gondolatok úsztak az öreg fejében. Nem tudta, mit tévő legyen... Kiakadt...
- Mondja, kisasszony, hol az az újság? - kérdezte hirtelen.
- Már kidobtam... - felelte.
- Kidobta?! - fortyant fel az öreg.
- Igen, kidobtam. Tudtam én, hogy kell az valakinek?! - háborodott fel a kisasszony.
- Szabad tudnom a nevét, kisasszony? -kérdezte halkan Grant.
- A nevem Julia Bareqouen. - válaszolta.
- Kedves, Julia szeretném, ha mesélne még erről a balesetről. - mondta Grant.
- Sajnos nem tudok többel szolgálni uram.- felelte Julia. - De, emlékszem egy névre, a cikkből, aki elég jól ismerte a családot. - folytatta.
- Ki az? - kérdezte. - Azt mondja, ő talán tudna segíteni? - kérdezte.
- Igen, minden bizonnyal. - felelte Julia. - Azt hiszem, Charlotte Essony-nek hívják... - mondta.
- Azt is tudja, kérem Julia, hogy hol lakik a hölgy? - kérdezte.
- Nem, arra már nem emlékszem. Csak a nevét jegyeztem meg. - Csak azt... - felelte.
- Nos, kedves Julia, épp eléggé feltartottam Önt, ideje mennem... - mondta Grant, - s ha már beköltözött ebbe a házba, akkor vigyázzon rá. - folytatta. - Éljen sokáig, a viszontlátásra! - s már kinn is volt az udvaron, útban a gondok felé...
Julia, a kisasszony, nem sok mindent értett a mai napból, de azt megérezte, hogy az az öregúr, aki a mai napon bekopogtatott hozzá, nagyon elkeseredett az elhunyt barátja hírétől. Az öreg visszagondolt, arra a szép és boldog napokra
mikor barátjával együtt órákat beszélgettek, mikor együtt sétáltak kedvesükkel napnyugtáig. De, ez mind csak emlék volt, s ettől Grant még jobban elszomorodott. Majd az az érzés mászott elő szívének eddigi titkos helyén várakozó fiókjából, hogy ha már szeretett valakit vett el az ég, s "cserébe" adott egyet, akkor az embernek semmi oka sem lehet szomorkodni - csak egy picit... De hát egy régi gyerekkori pajtás sokat ér, azt nem helyettesítheti senki...
Már esteledett mikor az öreg megtalálta hosszas kérdezősködés és bóklászás után a hölgy házát, mely titkos kulcs lehet a kutatásában... Az utcáról nézve a házat, egészen takaros kis házikóval állt szembe Grant. Az ablakon át kiszűrődő fényt kevéske reményt csepegtetett az öregbe. Majd mély lélegzetvétel után becsöngetett a házba.




Charlotte néni





Késő este volt már. A levegő lehűlt. Majd rövid várakozás után egy kedves, aranyos, jómodú öregasszonyka nyitott ajtót az öregnek. Betessékelték. Az öreg nagyon megnyugodott, mikor nem kellett egy hosszú históriát elmesélnie... a kintet s bentet elválasztó ajtóban.. Bent, meleg levegő fogadta, s finom friss kenyér illat. Az anyóka bevezette a konyhába az öreget, s tisztelettudóan érdeklődött ily furcsa, s idegen látogatásáról. Grant apó hosszasan elmondott mindent mit tudott, látván az anyóka arcán a kedves, s szomorú emlékek kavarodását.. néhol megállt - várva egy szusszanatny időt - folytatta történetét.
- Ohhh.... - sóhajtott fel gondterhesen az anyóka.
- Azt hittem, minden szép reményem tovatűnt már.. - folytatta.
- Sokszor kiszámíthatatlan az Élet.. - szőtte tovább a gondolatmenetet az öreg.
- Azt mondta, hogy egy kis leányka fekszik Önnél.. Akire a roncsnál rátalált.. - kérdőn pillantva az öregre.
- Igen, valóban ezt mondtam. - felelte az öreg.
- A nevét megszabadna tudnom? - kérdezte az anyóka.
- Grant apóka, vagy ha úgy jobban tetszik, Vincent Grant vagyok.. - válaszolta.
- S az Ön nevét megtudhatom? - kérdezte az öreg.
- Igen, Charlotte Essony-nek hívnak. - felelt az anyóka.
Mély csönd lepte be a konyhát, ahol a két öreg beszélgetett.
- Tudja Grant, hiányzik a család.. Nagyon szerettem őket.. Kedvesek, bátrak voltak.. - mondta könnyes szemmel Charlotte néni.
- S mint mondta, a hat fős családból négyet találtak a baleset helyszínén. Mily bíztató hír egy ilyen öregnek.. A hat főből négy.. de a kettő rejtély.. - folytatta.
- Ha nem tartja tolakodásnak, jöjjön el hozzám, s nézze meg.. kit mentettem ki.. - szólt az öreg.
- De, engedelmével, először szeretném megtudni, honnan ismeri a családot.. ily jól.. hosszú évekre visszamenően..? - kérdezte udvariasan az öreg.
- Nos, ha ideje nem tartja fel.. elkezdem történetemet. - felelte Charlotte néni.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Nos, nem tudom, kinek hogy tetszik majd ez a történet..
Álmom, hogy befejezem, s megfilmesítem e dolgot..
S hogy miért tettem be ezt a történetet..? Még magam sem tudom igazán..
De, ki kell, hogy ábrándítsak mindekit, ki azt hiszi.. képmutatás, emberi gyarlóság, s sznobság az mi uralkodik bennem..
Nem... dehogy...
Csa szeretném, ha egyfajta intrikát adnának minderről, s kritikát, hogy hogyan folytassam..

Tisztelettel:

Nahyrien