Mírielt mintha szíven lotték volna, úgy érte a férfi szépsége. A büszke, karcsú termet, a hosszú, finoman ívelt arc, magas pofacsontok, határozott áll, érzéki száj, egyenes orr, sötét szemöldök, ami kontrasztot alkotott a férfi dús aranyszoke hajával. És a szeme! Azok a türkizszínu szemek! Mírielnek a lélegzete is elakadt, ahogy azoknak a ragyogó zöldeskék szemeknek a pillantása az ovébe fúródott. A férfi türkizkék szemében felhok úsztak, hullámok csapkodtak, végül a kék kristály ragyogó sugárzásában állapodtak meg.
Glorfindel pedig egy magas,sudár leányt látott maga előtt, hosszújjú, mélykivágású földet söprő éjkék ruhában, nyakánál ezüstös szegélyű díszítéssel. Hosszú, csillogó fekete hajában mintha csillagok ragyognának, szürke szeme pedig mintha a nyugatra nyíló tengereket idézné. Az arca, az ajka, a kinézete megpendített egy emléket a tündében, valakiről akivel szívdöbbentő volt a leány hasonlósága.
- Te dúnadán vagy ugye? - kérdezte kedves mosollyal az ajkán Glorfindel.
A tünde hangja hihetetlenül mély volt, mégis dallamos. Az ero és férfiasság képzetét keltette a szépség és kecsesség mögött. Mírielt elso pillantásra megbabonázta ez a kombináció.
Míriel tréfásnak szánta válaszát, de elcsuklott a hangja bámulatában:
- Te meg egy...tünde, ugye?
A tünde két kezébe simította a dúnadán lány arcát.
- Az ido nem számít most egy csodálatos pillanatig! - suttogta elmerülve Míriel tengerszürke szemében.
Halk torokköszörülés riasztotta szét oket. Az ajtóban Mithron a dúnadán állt, félmosollyal az arcán.
- Úgy látom, már nem kell bemutatnom neked Glorfindel elda urat, aki Völgyzugolyból jött segítségünkre e sötét órán.
A lány lángragyúlt arccal állt az aranyhajú tünde mellett.
- És benned, úrnom, kit tisztelhetek? - kérdezte kedvesen Glorfindel Míriel felé fordulva.
- Míriel o, apám elhalt fivérének a lánya - felelte helyette Mithron.- S azért jöttem most utána, mert apám látni szeretné.
- Megyek már...! - szólt elfúló hangon Míriel, s Mithron mellett kiszaladt az ajtón.
Mithron utánanézett, aztán Glorfindelhez szólt:
- Tanácsot tartunk, s a vezérek téged is elvárnak, Glorfindel úr!
- Megyek már...! - felelte szórakozottan a tünde. Mithron kifordult az ajtón. Glorfindel szeme elé emelte a kezét, mintha egy képet akarna elhessenteni maga elol.
- Míriel! - suttogta maga elé.


A haditanács

Círdan magas volt, arca kortalan, szemében idoérlelte tünde bölcsesség. O vezette a tanácskozást.
Círdan felhívást intézett mindenkihez, hogy ha csak teheti jöjjön hozzá Arnorból vagy Lindonból és egyéb helyekről. A tágas teremben már ott sorakoztak a vezérek, és kapitányok. Earnur, a gondori kapitány magas, ám zömök testalkatú ember volt. Ugyanolyan rövid körszakállt viselt , mint egykoron a númenoriak. Bőre napbarnított volt.Sötét haja a nyakába göndörödött, szürke szemei villogtak indulatában. Mellette Mithron állt.
- Üdvözlet néked uram!
- Üdvözlet Earnur uram, mondd hányan jöttetek?
- Úgy ezerötszázan Gondorból, lovagok és gyalogosok vegyest.
- Még ezren Rhovanionból, uram! - jelentette Bregor.
- No és Arnorból, Mithron uram?
- Vagy ötszázan!
A megyei íjászok kb. másfélszázan voltak, az imladrisi tündék is ötszázan Glorfindel vezetésével, a lindoni tündék meg vagy még háromszázan.
Círdan felegyenesedett.
- Barátaim, szabad népek vezérei, örülök, hogy ennyien eljöttetek hívásomra Angmar sötét hatalma ellen...
Ekkor nyikordult halkan a kétszányú ajtó és beóvakodott rajta a magas, aranyhajú tünde, Glorfindel. kedves arca kissé kipirult tengerkék szeme elmélázó volt és beltelt egy kis időbe mire igazán figyelni tudott az ezüsthajú tünde úr szavaira, amelyek fekete ékkőként koppantak...hisz komor volt a téma és komorak az arcok, melyek a bejelentését fogadták.
Círdan félbe sem szakította beszédét Glorfindel belépte alatt.
- ...mert mint tudjátok Fornost Erain, a Királyok Északi Erődje, Arnor második legnagyobb települését és Arthedain fővárosát a múlt évben Angmar sötét serege lerohanta az ott őrzött palantír miatt. Most pedig azért gyűltünk össze, hogy megdöntsük Angmar sötét hatalmát a valák segedelmével. Mint mindnyájan tudjátok, már két éve tudunk arról, hogy Angmar úra a hírhedt Boszorkányúr végső nagy csapásra készült Arthedain ellen és Arvedui király segélykérő üzenetet küldött Gondorba.. De a remélt segítség csak nem érkezett meg. - Erre pár magas, sötéthajú kapitány megmoccant, de Círdan zavartalanul folytatta:- A múlt év telén a Boszorkányúr Fornost ellen indult és a dúnadánok , a Megyéből jött pár íjásszal, bizony nem voltak elegen, hogy tartani tudják a várost. A városból csak kevesen tudtak elmenekülni, ezek többség, mint a király is fiaival a Lún folyón átlkelve jutottak el hozzánk.Amint ismeretes az utolsó nagy király, Arvedui még sokáig harcolt az Északi Dombságból, de végül feladta a küzdelmet és a lossothok közt keresett menedéket a Jeges öbölben. - Egy sötéthajú vékony ifjú lehajtotta a fejét. A fehérhajú tünde úr azonban tovább szólt:
- Tavaszra kelvén aztán én küldtem érte azt a szerencsétlen végű hajót, mellyel elragadta a vég...- Círdan is lehajtotta egy pillanatra szomorúan a fejét.- Ám nem sokkal ezután végre megérkezett a gondori hajóhad..- Earnur felkapta a fejét, mint aki közbe akar szólni, de a tünde úr leintette.
- Szerencsénkre a déli dúnadánok sokasága mellett rhovanioni lovas katonák is érkeztek velük...-A rhovanioni magas, szép szál, barna fürtös kapitányok kicsit kihúzták magukat és büszkén hordták körbe tekintetüket az egybegyűlteken.- S most itt vagyunk a megmaradt arthedainok, a Lindonból összehívottak, és a Megyéből érkező csapattal együtt jókora sereget tudhatunk magunkénak.
Círdan elhallgatott és tengerszín szemét körbehordozta a jelenlevőkön.
- És most urak, halljuk, mi a ti elképzelésetek a hadjáratunkról?
Elsőként egy vékony, magas, sötéthajú fiú emelkedett szólásra. Szeme szürke volt és szomorú, mint a Lún folyó tükrözte téli ég. Arvedui idősebbik fia- szállt körbe a suttogás. Szavaiból hiámnyzott az ifjúkor hevessége, de határozott és erőteljes volt ifjúkora ellenére is.
- Ha mindent meggondoltok, urak, annak alapján, amit hallottunk és tapasztaltunk, megérthetitek, hogy szorult helyzetben vagyunk. Apám, az Utolsó Király életét áldozta eföldért, ahogy Maelbeth a látó megjövendölte, de mégis úgy gondolom, ha nem lépünk, nagy az esély rá, hogy elveszünk.Ám ha teszünk ellene, talán elodázhatjuk a teljes pusztulást.
-Igazad van, uram - pattant fel Earnur hevesen. Earnur csak vitézségben hasonlított apjához, Gondor 32. királyához, Earnilhoz, de nem bölcsességben. Eros testalkatú, indulatos ember volt; de házasodni nem akart,mert csak a harcban és fegyverforgatásban lelte örömét. Rajongott a fegyveres tornákért, és olyannyira kitünt bennük, hogy Gondorban nem is akadt méltó ellenfele, a természete inkább bajnokra vallott, mint kapitányra vagy királyra. Természetéhez híven folytatta:
- Én nem az óvatos józanságot javaslom, hanem azt mondom a győzelmet csak fegyverrel lehet kivívni. És most! Midőn az ellenség még nem készült fel a fogadásunkra!
Erre felállt egy magas, szőke hosszúhajú kapitány, a rhovanioniak vezére, akit Bregornak hívtak. Ruhája egyszerűbb volt a többiekénél, bőrből, gyapúból, lenvászonból készítették. De a rhovanioniak híres lovasnép volt, a gyerekeik egyszerre tanultak meg járni és lovagolni, így mire felnőttek, már pompás lovasokká váltak. Ez felbecsülhetetlen értékű szövetségesé tette őket.
-Én is ammondó vagyok, hogy előzzük meg a témadást s mérjünk rájuk olyan csapást amit emberöltőig nem felejtenek.
-Félek, Lindon már nem elég erős egy ilyen átfogó támadáshoz - vetette közbe óvatosan az egyik tünde parancsnok, Galdor.
- De barátok és szövetségesek állanak melletettek, bízz hát bennük! - kiáltott fel Earnur, sötét tincsei csak úgy röpködtek arca körül az indulattól.
-És nemsokára ennyi erő sem lesz itt, ha csak a biztosnak vélt menedékben akarjátok megvárni a vihar elültét - harsant most a megyei íjászok vezetőjének hangja.
-Igy van! Ráadásul Arthedain és vele az északi birodalmak lakossága már szinte kipusztult...azt gondolom ez az utolsó esélyünk, hogy Númenor örökségéből megmentsünk valamennyit! - helyeselt a szomorú szemű királyfi, Aranarth.
A rhovanioni kapitány, Bregor ráfelelt:
- Én is ezért jöttem ide egészen a Ködhegységen túlról! Én és az embereim nem fordulunk vissza!
A megyei íjászok vezetője ráfelelt:
-Ez úgy vélem, kötelességünk. Lehet, hogy így is úgy is el kell pusztulnunk, ám jobb ha teszünk ellene, mert ha csak itt ülünk, biztos, hogy elpusztulunk.
Círdan eddig figyelmesen hallgatta a vezéreket de szeme most megpihent az eddig szótlan Elrond úron és felé intett:
-Kérlek kedves barátom, szólj te is! - hívta föl.
Glorfindel eddig álmodozó vonásai most összerendeződtek és immár teljes önuralommal figyelt a szólásra emelkedett Elrondra.
- Értsétek meg urak, mi forog itt kockán! Egész Nyugathon, sőt tán egész Középfölde a pusztulás szélén áll, ha ez a sötétség kiárad Angmarból. Ezt nem kerülheti el senki sem, tehát vagy összefogunk vagy elbukunk. Ez mindnyájunk végzete.
Círdan helyeslően bólintott és folytatta:
-Nem a mi dolgunk, hogy a világ minden eljövendő áramlatán útrrá legyünk, a miénk csak az, hogy most segítsünk, amíg élünk, hogy a nekünk adatott időben megtegyük, ami tőlünk telik. Hogy az elkövetkezendőkre majd milyen idő jár, azt nem mi szabjuk meg.
Erre mindenki helyeslő kiáltásokban tört ki. Mikor lecsillapodtak a vezérek Círdan mindenkit térképasztalhoz invitált s hosszú ujjaival mutatta a támadás menetét. A vezérek élénken és figyelmesen egyeztették a haditervet egymással.
Akkor már minden készen volt a másnapi indulásra.


Közben Míriel álmodozva ült keresztapja szobájában az ablakfülkében. Elnézett a Lún-öböl felé, de mélykék víz látványa is csak egy szempár igézetét idézte fel benne. Sosem találkozott még tünde úrral - ilyen tünde úrral! Aki magas, erős, de kecses és az ereje mellett ott van benne a melegség és a kedvesség is. Míriel mindig ilyen féfriról álmodott, mióta csak az eszét tudta. és most már nemcsak álmodott róla, már tudta is, hogy egész eddigi életében őt kereste. Annyi ember és tünde közt! és pont most találta meg? Egy szörnyű és komor csata előestéjén? A valák útjai kifürkészhetetlenek...talán ezért menekült meg Fornostból? Azon a szörnyű éjszakán, mikor a szörnyek segere megtámadta otthonát s elpusztította a családját és csak Mithron segítségével tudott elmenekülni...Míriel még most is beleborzongott a félelembe és hontalanságba mely azóta övezte, hogy addigi biztosnak hitt világa felborult...


A búcsú

Glorfindel csak estére kelve szabadult a haditanácsból. S bár szíve égett a türelmetlenségtől, önuralmat erőltetve magára elöször az Elrond úrral s vele érkezett imladrisi tündecsapatot látogatta meg.
S ahogy elhaladt a palota egyik folyosóján, heves beszéd ütötte meg fülét. A haditanácsban oly felnőttesen viselkedő ifjú, Arvedui idősebbik fia, Aranarth, emelte fel épp a hangját Elronddal és Círdannal szemben.
-Nem hagyhattok itt! Épp mikor végre bosszút állhatnánk apánkon, és elkergethetnénk ezt a förtelmet Északról! Nem mondhatjátok, hogy itthon ücsörögjek mint az asszonyok!
-Értsd meg fiam, apád rámbízott, mielőtt bevetette magát az Északi Dombságba harcolni, hogy te megmaradj és továbbvidd a vérvonalat! - próbálta csítítani Círdan.
- De én harcolni akarok! - és a fiú termetre mintha megnőtt volna, akár a régi királyok, ahogy kihúzta magát, szürke szeme villogott a fáklyák fényében.
-Semmi sem biztos - mormolta Elrond.-De eljöhetnétek velem, Arahaillal, az öcséddel Imladrisba! Ott biztonságban lehetnétek mindketten.- kérlelte Elrond.Méltóságteljes arca most csupa aggodalom volt, ahogy Círdanra tekintett a fiú feje fölött.
-De én nem akarok biztonságba lenni - csattant fel Aranarth.- Népemből már szinte mindenki elpusztult, s én most kezdjek a biztonságról gondolkozni? Ha nem engedtek a csatamező közelében, akár egymagam is odamegyek!
Elrond erre feltekintett és meglátta Glorfindelt. Szemében megkönnyebbülés villant és odaintette az aranyhajú tündét.
-Nézd, fiam, ő itt Glorfindel úr, ki jobbkezem Imladrisban, s csapataimat is ő fogja vezetni. Ha már mindenáron hadba akarsz menni, kinevezlek mellé szárnysegédnek. Ő jobban fog vigyázni rád, mint akár apád tenné! Viszont cserébe, Arahailt az öcsédet elviszem magammal biztonságba Imladrisba! Beleegyezel-é ebbe?
Aranarth elgondolkozva félrebillentette a fejét, majd összeszorította a száját és komoran bólintott. Arcán már nyoma sem volt az előbbi ifjonti hevességnek, felnőttes vonások árnyékolták be szép és komoly arcát.
-Köszönettel elfogadom az ajánlatotokat, Elrond úr és Círdan úr! És köszönöm neked, Glorfindel úr, a lehetőséget!
Glorfindel egy pillanatig komolyan nézett rá, a tengerkék és mélyszürke szempár egymásba kapcsolódott. Aztán Glorfindel Aranarth vállára tette a kezét.
-Elfogadlak szárnysegédemül Aranarth uram! Harcolj úgy mellettem, mint régen a Nagy Királyok!
Aranarth örörmtől piruló arccal kecsesen meghajolt és Glorfindel is.
- Holnap találkozunk! - intette a tünde úr. - Készülj fel!
Círdan és Elrond mosolyogva bólintottak, majd Glorfindel sietve elindult. Érezte hogy valaki még várja a balzsamos éjszakában...


Lépteit szállásadója, Handír háza felé fordította. Már teljesen besötétedett, az esti szellő virágok és a tenger illatát hozta Handírék kertjébe is. S a tünde éles szeme észrevette a halovány női alakot a kert sötét lombjai közt. Míriel egy sötét, az éjszakai virágok illatától terhes lugasban üldögélt egymagában egy kerti padon, hosszú, fekete haja a hátára omlott. A tünde föléje hajolt.
-Míriel! Miért búslakodsz itt, kedvesem?
-Látomásom volt, az rémített meg. Ahogy lebukott a nap, egy nagy sötét hullámot láttam, amely elöntötte a dombokat. Mintha egy nagy meredélyen álltam volna, a lábam előtt a mélyben sűrű sötétség. A hátam mögött fény világított, de nem bírtam megfordulni...csak álltam tehetetlenül és vártam...
- Az éjszaka sötétsége átfest sok gondolatot. Nyugodj meg Míriel, immár itt vagyok melletted.
Míriel fölemelte könnyáztatta arcát.
- Itt voltál mellettem egész nap...
Glorfindel leült mellé.
- Én is így vagyok vele, mióta csak megláttalak ma reggel...ott voltam a haditanácson, s szégyenszemre egyfolytában csak téged láttalak magam előtt...
Míriel félve felpillantott, de a sötétben szinte csak a tünde úr világító hajkoronáját tudta kivenni. Kereste a szavakat, és amikor végre megtalálta, halkan és félve szólalt meg.
- Eddig nem féltem kellően ezt a csatát, talán mert úgy éreztem, amit lehetett már elveszítettem, nekem már nincs mit vesztenem...de az embernek az élet mindig ád újabb veszítenivalót...
Míriel az ölébe ejtette két halovány kezét, s újra lesütötte szemét.A tünde erős kezébe fogta a dúnadán lányl karcsú ujjait, és lágyan simogatni kezdte.
- Miért mondod ezt...?
- Nekem már senkim se maradt! Azóta a rettenetes tél óta, midőn az angmari borzalom megostromolta Fornostot...
Glorfindel ijedten felkiáltott:
- Te ott voltál? Se Mithrond, de Handír nem mondta, hogy Fornostból menekültél ide!
Közelebb csúszott a lányhoz és két kezébe fogta könnyáztatta arcát, a hangja elmélyült:
- Én sem akarok elmenni tetőled!
Míriel szipogott:
- Biztos? Hisz alig ismersz engem
- Háborús időkben gyorsabban megy az ilyesmi- dörmögte az aranyhajú tünde. Kisimított egy sötét hajtincset Mítriel arcából. - Bár mosolyognál újra, s ne gyászold azokat akiknek eljött az ideje. Te megéred még a szebb napokat, lásd, mikor nincs többé bánat és fájdalom, se veszteség...
- Habár tudom, hogy ez nem így megy, nem így illik, de ki tudja mirre virradunk holnap?
- Tudod a tündéket is meg lehet ölni...mi sem vagyunk sebezhetetlenek...
Míriel riadtan Glorfindel ajkára tette az ujját.
- Ilyet ne mondj kedvesem! Ha valák egymásnak rendeltek minket, akkor holnap visszahoznak a nagy csatából...
Glorfindel csókot lehelt Míriel ujjaira. Lágyan suttogta bele a tenyerébe:
- Én is így hiszem, kedvesem!
De Míriel hirtelen hátrahúzódott s riadtan kérdezte:
- Ó én balga! Annyira belevesztem az ábrándjaimba, hogy azt se tudakoltam meg, nem várnak-e téged otthon, Völgyzugolyban vagy ahol lakozol?
Glorfindel szomorkásan elmosolyodott:
- Nyugodj meg kedvesem, mostantól egyedül lakozol a szívemben.
De Míriel csak a fejét rázta hogy röpködtek az arca körül sötét tincsei.
- Nem hiszem én azt, hogy egy ilyen...ilyen...- nyelt egyet és elpirult -, szóval hogy egy ilyen tünde úrnak ne legyen senkije...hisz hol vagyok én néped lányaitól...!
Erre Glorfindel odatérdelt elé, haját hátravetve és térdeltében nézett fel a lány halovány arcába.
- Édes Mírielem, esticsillagom, higgyél nekem, bár népem leányai tényleg kiválóak a szépségben de jó ideje egy se érintette meg a szívemet...
- Jó ideje...? - kérdezett vissza kiváncsian Míriel.
Glorfindel lehajtotta kedves arcát, hangja elhalkult.
- A jó idejét tünde mértékkel értettem...olyan nagyon régen volt az már, hogy...szóval nem kell vele törődnöd!
- De mégis...?
- Hát jó -sóhajtotta Glorfindel. - Volt egy lány...még a világ változása előtt. Idrilnek hívták. Magasra vetettem a szemem. Idril ugyanis Turgon király lánya volt a Rejtett Városban. Hárman vetélkedtünk érte. Maeglin, én és egy halandó fia, Tuor. És Idril a halandót választotta, sokáig nem érttem, miért...? Aztán Maeglin elárulta őt, elárult minket...és én meghaltam Idrilért....
Mírielt még kiváncsibbá tette a tünde szomorú mély hangszíne, ezért most ő hajolt fölé és két kezébe fogva felemelte a férfi arcát. A hold kibukkant egy felhőfoszlány mögül, ezüstös fénnyel öntve el őket. És akkor Míriel a szemébe nézve meglátta a korokon átívelő időtlen tünde bölcsesség fényét és elakadt a lélegzete...hiszen ezzel ő nem versenyezhet! Mi az ő kis élete ezen gyönyörűségesen kortalan lényekéhez képest! Szégyenkezve fordult el és alig halhatóan susogta:
- Ó bocsáss meg nekem! Mit is véltem magamról! Oktalan dölyf volt csupán! Bocsáss meg, hogy egy röpke pillanatig reménykedtem...!
Erre már Glorfindel kecsesen felpattant és a meglepett lányt is felhúzta magával és szorosan magához ölelte. Szép arcán kétségbeesés honolt.
- Míriel, ne mondj ilyet! Ne mondj ilyet soha többé! Én vagyok az, aki oktalanul reménykedik! Mondtam, hogy volt valaki...de az már régi történet! Sokáig nem értettem, Idril miért a halandó Tuort választotta, de most...most annyi idő után, azt hiszem, megértem őt...- suttogta a tünde Míriel szemébe nézve.- Az a Glorfindel meghalt ott...de most úgy érzem talán a valáktól kaptam egy második esélyt!
- Én is így érzem pontosan...nekem a kiszemelt völegényem halt meg Fornostban. Igaz, most már tudom, érzem, nem volt az igazi szerelem, de akkor azt hittem azzal a fiúval élem le az életem. Dairuin volt a neve, apámmal együtt esett el az első napokban, azután szöktem én el Mithrond segítségével...
- Ó kicsi Mírielem - szorította magához még erősebben Glorfindel. - Én nem akarlak ilyennek kitenni, úgyhogy itt és most megesküszöm neked, ha a valák is úgy akarják, mindenképp visszajövök hozzád! És akkor elviszlek téged a lakomba, Völgyzugolyba. Eljössz velem, kedvesem?
- Óh igen, igen! - s Míriel arcán az öröm könnyei patakzottak. Két karját Glorfindel nyaka köré fonta. S csak néztek egymás szemébe mígnem szép gyötrelmes lassan egymáshoz nem ért az ajkuk.



A hadba indulás

A másnap reggel túl hamar eljött. Míriel lélekszakadva sietett, vágott át az utcákon, hogy mégegyszer láthassa szerelmét a bizonytalanba indulás előtt.
A sereg ott gyülekezett Mithrond főterén, szépen hadrendbe állva, a városlakók, tündék és dúnadánok vegyes, hangos biztatásokkal búcsúztatták a sereget.
Míriel addig nyomakodott a tömegben, amíg felfedezte azt a világítóan aranyszőke üstököt. Glorfindel a csapata élén egy hófehér paripán ült, mellette númenori páncélban Aranarth feszített. Glorfindel.díszes tünde páncélja kivált a többieké közül. Az aranyozott lemezeket vésetek és apró domborművek díszítették. Láncingének ujjai a könyöke fölött értek véget. Mellvértje lemezeit szíjak helyett szegecsekkel erősítették egymáshoz, vállvértje egyetlen fémlemezből készült. Köpönyege égkék volt, alá pedig finoman kidolgozott, apró szemekből álló, virágszirom alakú láncgallért vett. Erre a keskeny bőrszíjjal szegélyezett gallérra tűzte rá házának aranyból készült virágalakú címerét. Hosszú, ívelt pengéje a derekán lógott, de szintén ívelt sisakját még a kezében fogta mikor is Míriel odaröppent hozzá és megfogta lovának díszes kantárját.
- Glorfindel, uram! - szólt fel hozzá és a tünde örömtől ragyogó arccal hajolt feléje.
- Óh, kegyesek a valák hozzám! - mormolta, miközben az egyszerű fehér ruhát viselő, ám gyönyörű arcú lányt nézte a lova fejénél.A csillogó, röpködő fekete haját, a felhőszürke szemeit....
Míriel közben egy apró mezei virágcsokrot nyújtott neki.
- Tudod, a mi népünk szokása szeint ezzel biztatjuk a hadba indulókat és emékeztetjük őket az itthon maradtakra - magyarázta a lány lágy dallamos hangján.
Glorfindel néma hódolattal vette el a kicsiny bokrétát és az övébe tűzte. Aztán egy szívszorító pillanatig vad tűzzel bámult Mírielre. Majd kürt harsant, a lovagok egyként rendeződtek és Glorfindel is feltette sisakját aranyszőke fürtjeire. Míriel elengedte a kantárszárat, hátralépett összeszorult torokkal. Már nem voltak szavai a búcsúzásra.
De Glorfindel utánaszólt:
- Visszajövök, Míriel, ígérem!
Míriel a szájára szorította kezét, hogy visszafojtsa kitörni készülő zokogását. Glorfindel intett neki, egy szót suttogott lova fülébe, mire az megindult és az aranyhajú tünde csapata élére ugratott. A lovak patái élesen csattantak a köveken, ahogy elindultak és Míriel alig vette éstrw hogy fivére, Mithrond is intett neki elhaladtában.
A jókora sereg szépen kisorjázott a városból, Míriel vár fokáról nézett utánuk sokáig mert onnan a magasból sokáig láthatta őket. A magas, sápadt, karcsú lány ott maradt állva egyenesen. Éjfekete haját vadul tépte a szél, szürke szeme csak nézett utána a szerelmesének, mintha még mindig a távolódót figyelné mérföldekenés korokon át.

Elrond is ott állt a palota keletre néző erkélyén, messzelátó szeme hosszan követte az elvonulókat. Karjával szorosan ölelte Arvedui kisebbik fiának vállát.
- Hát itt és most fog eldőlni korunk sorsa hogyan alakul....- mormolta inkább csak magának.
- És én? Én miért nem mehettem velük, bátyámmal harcolni? - kiáltotta az ifjú.
Elrond méltósággal rátekintett:
- Neked nem ez a feladatatod, nem ez a küldetésed! Rád más vár, mást tartogatnak neked a valák!
Arahail panaszosan kérdezte:
- Hát mi az én küldetésem?
- Ezt nincs hatalmunk elore tudni. Csak sejtjük. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem jó a jövobe látni. Légy türelmes és ne engedj senki kiváncsiságának, a magadénak sem, ne feszegesd eroszakkal a jövo kapuját! - figyelmeztette búsan Elrond úr.



A csata

A sereg végigmasirozott a Lún-folyóig, azon átkelve a kékvizű Nenúnial tóhoz tartottak, és észak felé vonultak az angmari Boszorkányúr ellen
Úgy hírlett ez most Fornostban székel, és sok gonosz teremtményt gyujtött oda, bitorolva a királyok házát és méltóságát. A vezérek ugyan Carn Dúm ellen akartak támadást indítani, de angmar Sötét Urának orkjai kiözönlöttek Északról, mivel gog arra késztette a Boszorkányúrat, hogy ne az erodjében várja meg az ellenséget, hanem elébe vonult és a Lúnba akarta kergetni oket, mint elotte másokat is.
Így hajnaltájban félúton találkoztak a szövetséges csapatokkal, a kéklő vizű tó kanyarulatánál kezdődő síkon.. De a vezérek már előbb hírt kaptak, hogy az angmari Boszorkányúr csatlósai, orkok és vademberek vegyest elindultak feléjük. Imigyen gyors haditanácsot tartva, Glorfindel javaslatára a rhovanioni lovascsapat különvált és északról kerülte meg a tavat az Esthajnal dombokon át.
A Nyugati Sereg lecsapott az orkok hadára és nagy csata dúlt a Nenunial meg az Északi Dombság közti síkon. Az emberek és tündék ekkor már két napja meneteltek, mégis készen álltak arra, hogy szembenézzenek legnagyobb ellenségükkel. Gyorsan alakzatokba rendeződtek, úgy várták be az ellenséget. A két sereg merőben egymás ellentéte volt. A tündék és a gondori emberek tökéletes rendben sorakoztak fel, míg az angmari sereget alkotó orkok dühöngő, parancsokat és terveket nem ismerő eszelősök vadállatoknak látszottak ám legalább három-négyszeres túlerőben voltak.
Mielőtt a közelharcra kerülhetett volna a sor, az íjászoké volt a főszerep. Ahogy a seregek közeledtek egymáshoz, a szövetségesek harcosai egymás mellé állva széles ívet alkottak, hogy az orkok ne tudják oldalról bekeríteni őket. Amikor a númenori íjászok kifogytak a nyílvesszőkből, a tünde íjászok álltak a helyükre és ők nyújtottak megfelelő biztosítást a gondori vitézek számára.
A tünde íjászok halálos pontosságú, 3-400 yardra elvívő lövései és a númenoriak üreges acélből készült hosszúíjaival nem tudtak versenyezni az ork íjászok sokkalta rövidebb szaruból és csenevész fákból összetákolt íjai. Ezért voltak képesek a szövetségesek csapatai több száz orkot harcképtelenné tenni, mielőtt a seregek ténylegesen összecsaptak volna.
A nyílzápor kiválóan alkalmas volt az orkok sakkban tartására, ám az ellenséges sereghez oly sok harcos tartozott, hogy az épen maradtak egyszerűen átmásztak az elesetteken és eszelős rohamot indítva közelebb kerültek a tündékhez és emberekhez. Igaz a rohamozók közül is sokan kaptak nyílvesszőt a szívükbe, mert most már a megyei íjászok is besegítettek, de ez sem fékezte meg lényegesen az orkok lendületét. Így végül a két sereg fülsíketítő acélcsengés közepette összecsapott.
Mivel az íjászokat pajzsosok és lándzsások fedezték, amig az ellenség áttörte az első vonalakat, az íjászoknak volt idejük, hogy kardot ragadjanak és felkészüljenek a közelharcra. A tündék és emberek frontvonalainak más pontjain pedig eleve karddal felfegyverzett gondori harcosok várták a támadó orkokat és vadembereket.
Ahogy az ellenséges csapat szemből érkezve belerohantak a szövetségesek alakulatába, a númenoriak kivonták hosszúkardjaikat és készenlétbe helyezték pajzsaikat. A tündék pedig felemelték kétkezes ívelt kardjukat és vagy tíz láb hosszú lándzsáikat. Felkészültek arra, hogy úgy vágják le az orkokat, mint arató a gabonaszárakat. Az orkok közül alig néhánynak volt csak pajzsa, emiatt sebezhetőek voltak, bár igaz hogy nagyon mozgékonyak is. De ez nem akadályozta abban a tündéket, hogy Annúminasban és Imladrisban kovácsolt pengéiket hamarosan vastagon borítsa az orkok fekete vére.
Azonban az orkok elszánt, őrjöngő támadása itt-ott sikerenek bizonyult, néhány helyen sikerült áttörniük a szövetséges csapatok sorait. Elszántan, erejüket nem kímélve küzdöttek. Sok tündét és embert úgy kaptak el, hogy közrefogták többen és addig vágták, ütötték, harapták és marták, amig el nem pusztították.
Mithront is lerántották a lováról, de szerencséjére az egyik gondori lovag épp odaugratott és egy merész húzással kimentette szorult helyzetéből.
- Köszönöm, uram - hálálkodott a dúnadán - de aztán már fodult is oda a következő orkot levágni, s szintúgy megmentője is.
A több órán át tartó kemény harcban azonban végül a szövetségesek csapatai kerekedtek felül. A bátor harcosok elűzték az orkokat Fornost felé, Angmar serege megindott és visszavonult.
Ekkor érkezett meg a a rhovanioni lovasok derékhada Bregor vezetésével az északi dombok felől. A másik oldalról pedig megérkezett Glorfindel imladrisi csapata is Aranarthtal.
A rhovanioni lovassereg már puszta megjelenésével megrémítette az amúgyis vesztére álló ellenséget. Csak annyit tettek, hogy fellovagoltak egy domb tetejére, felsorakoztak egymás mellett és maguk elé szegezték lándzsáikat. A rhovanioniakat bőrpáncél védte, acélsisakban voltak, amelyeket rézből készült lófejek díszítettek. Rétegelt fa pajzsaikat és kőrisfa lándzsájukat maguk előtt tartották. A nap épp mögöttük kezdett lenyugodni így olyan volt az orkok fájó szemének mintha tűztengerből magasodna fel egy hatalmas sötét sereg. A többit már elvégezte a félelmük. Mikor ledübörögtek a dombokról a rhovaniak szoros falanxot alkotva ékként rohantak bele az orkok jonbbb szárnyába és nehéz kőrislándzsikat leszegezve folytatták a támadást. Egészen addig míg keresztül nem gázoltak az első sorokon. Akkor aztán belehajították lándzsáikat a tömegbe és kivonták kardjukat az összecsapáshoz. Ám a mennydörgő robaj, az erős állatok és a lándzsás harcosok látványa oly félelmetes volt, hogy a gyalogos ellenség szívében megjelent a rettegés, futottak amerre láttak.A rhovanioniak azonban nem hagyták annyiban a dolgot, miután áttörték a az orkok oldalsó vonalát, megfordultak és kardot, fejszét ragadva támadták rá hátulról az orkok soraira.
Az orkok nem számítottak rá, hogy oldalról támadás érheti őket. Hisz a Boszorkányúr úgy tudta, hogy a fornostiak nagy része elpusztult. Mivel a szedett-vedett orksereg nem védte az oldalszárnyait, a rhovani lovasok orkok százait tiporták és vágták szét. A másik oldalról pedig Glorfindel könnyű tünde lovascsapata ritkította az orkok bal szárnyát. Így a megzavarodott ellenség, a megvert sereg maradéka, aki csak tudott, észak felé menekült, hogy eljussanak az országukba, Angmarba.
Earnur azonban követte őket csapatával a szélnél is sebesebben és még mielőtt bevehették volna magukat Carn Dúm menedékébe, a gondori lovasság utolérte őket. Earnur, mint a hajdani nagy királyok csapata élén száguldott fürge lován. A gondoriak pedig elszántan követték vakmerő ámde karizmatikus urukat. Úgy beszélik, abban a pillanatban, amikor elérte az orkok sorait, egy utolsó fényes napsugár hasított végig az alkonyi égen, és aranyba öltöztette egy pillanatra a merész vezért.
A csata folytatódott. A nyilak, lándzsák és kardok orkok százaival végeztek. Elérkezett az óra, mikor a már csak karnyújtásnyira volt a siker. A tündék és emberek lobogói úgy tündököltek mint az alkonyatban feljövő csillagok, a tündék páncélja a naplemente vörös és arany árnyalataiban pompázott. Köpenyük sötétzöld volt és az övükbe tűzték, hogy ne zavarja őket a heves harcban. A sisakjuk is vörösarany fényben csillogott tépett falevélként. A gondori és numenóri harcosok páncélja pedig aranyló ezüstös fénnyel ragyogott. A tündék és emberek bíztak vezéreikben Círdanban, Earnurban, Glorfindelben, Bregorban és a többiekben.
De amikor már minden elveszni látszott az orkok számára, hirtelen az alkonyi homályból felbukkant a Boszorkányúr maga, fekete köpenyben, fekete álarccal, égőszemű, fekete lovon. Hirtelen mindenki megdermedt egy pillanatra!
Iszonyú látványt nyújtott, legalább kétszer akkora volt mint a legmagasabb harcos. Sötét acélból készült királyi páncélt viselt, ami bár alaposan be volt rozsdásodva, acélpengékkel és tövisekkel ellátott volt, teste minden egyes részét külön vért takarta. Vállvértjei sárkányszárnyakra emlékeztettek. Páncélkesztyűje legalább három tucat, gondosan összeillesztett fémlemezből készült, mintha fémmé változtatott, tüskés pikelyekből állították volna össze.
Kardját, ahogy előhúzta, rozsdás fém csikorgása hallattszott, s az hosszú volt, a kardgomb koronát formázott, a keresztvasra mérgező hatású növény képét vésték. A Boszkányúr egy morgultőrt tartott a másik kezében, amely feketén füstölt a lemenő nap fényében.
A csuklyája alatti sötétlő űrbe azonban nem lehettett belátni.Mindenkit megszállt a félelem, aki csak látta, mert a sötétség mintha megnőtt volna körötte, mintha belőle is áradt volna, pedig a nap utolsó sugarai még fenn ragyogtak, de körötte a sötétségben a megmaradt orkok sárga szeme úgy világított mint a meggyújtott méreg. Képes volt dermesztő félelmet keltnei áldozataiban, a győzelem hirtelen oly távolinak tűnt az emberek elméjében, mint a csata kezdetén....
Sokan rettegve húzódtak félre előle.
- Úgy érzem, menten megfagy bennem a vér - suttogta Mithron a dermedten álló társának. Lélegzete vésztjóslóan gomolygott a hirtelen lehűlt levegőben.
De a Boszorkányúr a gondori kapitányt szemelte ki gyulölete legfobb tárgyául és egy iszonyatos síkítással egyenesen nekilovagolt. Keresztülgázolt a legbátrabb, legerősebb harcosokon, félresöpörte a testőrsége tagjait majd Earnur elé állt. A két alak egy pillanatig dermedten állt egymással szemben, majd a Boszorkányúr éjfekete lova hirtelen felágaskodott és Earnur lova úgy megijedt, h. nem merte bevárni az összecsapást, hanem elfutott, és már messze járt, mikor Earnurnak sikerült megfékeznie.
Akkor az Boszorkányúr sikoltó nevetésben tört ki, és aki hallotta, soha többé nem felejtette el iszonytató hangját. De másra már nem telt tőle mert akkor Aranarth akart odaugratni a Boszorkányúr elé, de Glorfindel nem engedte, inkább maga lovagolt oda fehér paripáján, és olyan fény áradt belőle, hogy a Boszorkányúr a nagy nevetés közben is megfutamodott és elnyelte a homály. Mert akkor már leszállt az éj a csatatérre, úgyhogy nyomát vesztették, és senki nem tudta hova ment...
Uruk eltűntét követően a megmaradt orkok menekülni próbáltak végképp, az emberek és tündék azonban sokukat levágták.
Earnur ekkora tért vissza félelmében remegő lovával,de az ő merészsége elbírt volna a Boszorkányúrral, így vakmerőn uzobe akarta venni, ám Glorfindel a surusödo homályba tekintve azt mondta:
- Ne üldözd! Nem fog visszatérni ebbe az országba. Még messze van az o pusztulásának napja, és nem úgy van elrendelve, hogy ember fiának keze végezzen vele!
Aranarth felkapta rá a fejét és ezeket a szavakat sokan mások is megjegyezték, csak Earnur nem, mert haragos volt, hisz szerette volna lemosni magáról a szégyent.

Azonban így ért véget Angmar gonosz uralma, s igy vonta magára Earnur, Gondor kapitánya a Boszorkányúr leghevesebb gyulöletét, de még sok esztendonek kellett elmúlnia, amig mindez kiderült.
Arthedain pedig végleg felszabadult, noha az Északi Királyság megszűnt létezni, mert népe elpusztult. Nem maradt utánuk más már csak zöld buckák a fűben és néhány titkon az erdőséget járó különös vándor, akiknek otthonáról vagy úticéljáról a többi ember mit sem tud s csupán Imladrisban, Elrond házában ismerték származásuk titkát....


A visszatérés


Lassan egy hét is eltelt mire hír jött, hogy visszafelé tart a győztes sereg Lindonba, Míriel a vár fokán akarta bevárni az érkezo sereget, mert onnan a magasból jól láthatta volna kik jönnek vissza... de egyre sebesebben lükteto szíve nem engedte, és vad futásra ösztökélte.És a dúnadán lány leszaladt a kapu elé, majd ki tovább, hiába kiáltoztak neki a kapuorök. És csak futott, csak futott, el a visszavonuló sereg mellett, sebesült emberek és tündék mellett, s tán a kimerültségtol esett volna össze, ha ekkor meg nem látja azt a fehér alakot, azt az aranyszoke üstököt a tündék csopotjában, akit keresett. És a tünde éles szeme kiszúrta a lányt és visszahoköltette a lovát, úgy hogy a mögötte levo emberek és tündék mind feltorlódtak. De o már nem törodött velük, kecsesen lecsusszant lova hátáról és karjába röpült a lány. Nekidoltek a fehér ló oldalának, s csak álltak ott idotlen idokig, míg az emberek kerülgették oket. S Míriel lükteto szíve megnyugodott és valami édes érzés áradt szét tagjaiban. Arcát a széles férfimellkasra fektetve megérezte, hogy hazaérkezett..
Hazaérkezett a hontalan.