fbpx
 
 

Arwen

Lúthien Tinúviel

Gyönyörű csoda született a múltban.
Követte a hold, szerelemre gyúltan.
Ében haját gyakran fújta az esti szél.
Ma már róla ritkán, sírva beszél.
Nem volt titka, sem hibája, bűne.
Ezernyi szépség született őtőle.
Halvány arcú volt, s két szeme ragyogó.
Éke volt a haja, fekete, szép holló.
Minden éjjel táncot járt a réten.
És keserves jövő született szívében.
Szerelmes lett. Átok az élőknek.
Meghal majd egyszer dísze a Szépeknek.
Ezer veszélyt állt ki, de nem vesztett fényéből.
És mégis kapott a szörnyű gyász ízéből.
Meghalt ő egyszer, de hiányzott az égnek.
Adott neki még egy, véges, új életet.
Kitartása, ereje mindentől megvédte.
S földjének reményét végül ő megszülte.
Tettei, élete legendává satnyult.
De létének emléke most is megnyugvást nyújt.

Tinúviel elvanui

Gyöngyszem az éjben,
Szép csillagsugár!
Hangod halljuk a fényben,
S nincsen több terhünk már!

Táncolj a tisztáson,
Régenvolt időben,
S míg hold csillan a hajadon,
Lanyha báj ül szemedben.

Oly áratlan vagy,
Oly öntudatlanul szép!
Jó lelked köztünk nem hagy,
S megsirat az örökszép nép!

Mi belőled sarjad,
Örök reményt nyújt,
S érzem, a csillagok alatt
Élted meséje minden szívet felgyújt.

Beren Lúthienre talál

Holdat rejtő felhők közül jön az éj.
Várj, ne félj.
Csillagfény pislákol az ég terén.
Rádtalálok én.
A tágas légbe sötétség zuhan.
Lelkem hol van?
Felnézve fényt látok, szemed csillagát.
Ragyogd az éjszakát!
Még messze a reggel, sokára jön.
Dalod zendüljön!
Hangodra felgyúlnak a csillagok, a fények.
Ó, hogy szeretlek!

Vándor

Szarvasok barátja, erdei ember,
Ki azért jársz idegen, sötét emberekkel,
Hogy választ találj, választ a múltra,
Miért kellett egy egész országnak buknia.
Füst száll a fák közül,
Magány veszi körül
Elhagyatott, hideg táborod.
Mi vidíthat fel? Új feladatod?
Talán csak hogy menekülj a magánytól,
Talán ezért élsz magányban, ó Vándor.
Szemed, mint a gyertya lángja, úgy ég,
S ha eltévedsz, itt az otthonod: fű és ég.
Oltalmat hol találsz, ha jön az éjszaka?
Hallgass a szívedre – nézz föl a Csillagra.
Tiszta fényt nyújt le, lángoló szerelmet.
Fogadd el szép szívét, öld meg a kétséged.

Az eskü előtt

Aragorn

Száll a dal és megtalál
Nézz a szemembe.
Titkolod, hogy erre vágytál?
Tedd kezed kezembe.
Túl fényes a Nap,
Ne nézz bele.
Élvezd csak, hogy vagy,
Bújj karom rejtekébe.
Idegen hangok a szélben
Eveznek erre.
Végünk lesz majd a télben,
De ne gondolj erre.
Mert te örökké élhetsz.
Míg a világnak vége.
S rövid az idő, mit velem tölthetsz.
Ó, csak nézz a szemembe.

Arwen

Lopott szárnyakkal keltünk útra.
Rettegve várjuk, hogy visszavegye Ura
Mert jogtalan, hogy boldogok vagyunk.
Nem való, hogy mindketten meghaljunk..
De én még ezt is vállalom,
Csak érezzem fejed a vállamon.
Minek a zöld gyep, ha nem érinthetem?
S miért a Remény, ha nem érezhetem?
Esély vagy, amely kihúz az életből.
Megszabadíthatsz arany kötelemtől.
Miért lássak veszni minden mulandót,
Ha követhetlek téged, a halandót?
Sosem fogod megérteni, így a legjobb nekem.
Vagy e nap után sötét legyen életem?
Mert felettem lebeg a szív éje,
Mióta belenéztem drága szemeidbe.

Halvány leszel

Kertedben örök fény, udvarod csillog.
Éjszaka éjszín falaid előtt magányosan ragyog.
Néped, származásod eme börtönbe zárt.
Tisztelnek, félnek, mindig felnéznek rád.
Szürke, fénylő szemeid mindig ragyognak.
Remény nélkül egyszer majd kihunynak.
Ha szél fúj, arcod szép kerete,
Ében hajad borul rá kertedre.
Mert érzékeny vagy, érzékeny a fényre,
Ha társtalan kell szembenézned vele,
Talán félsz is a Felkelő Naptól,
Mert ha nincsen Remény, föléd hajol.
Ő lesz az utánad következő,
Kire néz majd minden ébredő,
Mert te hamar eltűnsz, ha jön föl a Nap;
Halvány leszel, de boldog halálú, Esthajnalcsillag.

Undómiel

Szépségedről álmodott az ég.
És megteremtett téged.
Megszülettél, s nem tudtad még,
Hogy mikor lesz véged.

De szemed látja a jövőt,
Ha nem is akarod.
Tudtad, egyszer meglátod őt,
S életed hozzá kapcsolod.

Előre láttad, mit jelent a halál.
De kell neked.
Születésed óta téged fűzöld sír vár.
Megvan a végzeted.

Gyönyörű tested eldobod. Érte.
Meghalsz egy emberért.
S mi örökre kérdezzük: megérte?
Átvetted az embervért.

Te hős vagy, mert mit tettél,
Önfeláldozás volt.
Sorsod ellen nem küzdöttél;
Csillag, sirat a hold.

Öröklétű könnycsepp

Fénylő szemeidben tükörre találtam.
Régen a benned lévő tüzet szolgáltam.
Olyan gyönyörű vagy, bár veszted fényed.
Ha elmész, mindenki megsirat téged.
Csillagok testvére, kedves hercegnő,
Fáj látnom, hogy kínzó bánatod egyre nő.
Titokban készíted szívedet az útra.
Érdemli az ember, hogy szíved magához húzza?
Gondolj bele, úrnő, mennyit ér életed.
Gondold el, távol még hány tavasz nyit neked.
Szeretlek, te öröklétű könnycsepp!
Szemed sugarát érte befertőzted.
Nem lesz tiszta többé szívednek szép tükre.
Mert szerelmes vagy, s így vagy halálra ítélve.

Evenstar -a filmzene Evenstar c. száma alatt írtam

-Régen-volt szépséged
Látjuk még és fényed.
Nézz rám, miért sírnál,
Ha van még, miben bízzál?
Eljön az idő, mikor félünk.
Eljön még a vég és eltűnünk.
De addig nézz rám.
Addig csak szólj hozzám.
Nem vagy idekötve,
Légy szabad örökre!
-Nem tudom, mi a vége,
De nem megyek el élve,
Itt van minden erőm,
Szerelmem, segítőm.
Ezt dobjam el másért?
Zöldellő, szép tájért?
-Idők fejedelme,
Ő lesz nagy vezére
Minden hős embernek,
De vége lesz majd ennek.
Nem tudlak meggyőzni?
Végleg kell búcsúzni?
-Ég veled, jó testvérem,
Örökké-volt életem,
Maradok itt, Vele,
Halálra várva, míg eljön az ideje.

Breath of life
-a Breath of life alatt

Annyira szép vagy és olyan drága e földnek.
Oly sok van, miért érdemes elmenned.
Hiszen tudod, mi vár, ha itt maradsz.
Elmúlsz, s a földdel eggyé olvadsz.
Én nem érdemellek meg téged, csillag.
Te minden kincsnél nagyobb vagyon vagy.
Nem vagy a halálhoz kötve, tudod.
Hát ne maradj, ne várd ki elmúltod.

Elrond búcsúja Arwentől

Bár sose születtél volna, édesem.
Bár nyelt volna el az örök végtelen.
Mert mi benned egykor a világra jött,
Azért éledt, hogy ismerjük a böjtöt.
Bár haltál volna a messzi időbe,
Minek sosem lesz már vége,
Bár egy lennél a szívvel
És sosem véreznél el.
Ha gyermekem voltál, most halálom vagy.
Ha szerelmem voltál, most gyilkosom vagy.
Egyetlen szó, mit fölötted rebegek:
Szeretlek. Ezt mondják mind, kik ismertek.
Lányom ha voltál, most halott szívem vagy.
Szemem ha voltál, most vakságom vagy.
Csillagként ragyogtál, de önszántadból elégsz.
S mekkora a fájdalmam, ha téged bánat emészt!


Nyárközép napja


Veled örülök most. Boldog vagy.
Csak halottnak vagy szebb, mint menyasszonynak.
Virágokból korona fejeden.
Vasvirágok. Urad fejedelem.
Veled örülök most. Nyári éj…
Szerelmes suttogást, titkokat mesél.
Egy Fehér Fa figyeli lépteid.
A zöld gyep mohón nézi hófehér kezeid.
Miért tetted ezt?! Fejem falba verem.
Küszködöm a gyásszal, mit élve nyújtasz nekem.
Miért kell látnom, hogy halandó lettél?
Szerelmed gyönyörű, nemes, de… mit tettél?
A Nap már csak azért ragyog,
Hogy bevárja csöndes halálod.
A szél azért fúj ezentúl,
Hogy élvezze, ha utoljára hajadba túr.
Gyönyörű vagy. Ez esküvőd napja.
Megkezdődött életed végső, szép szakasza.
Hollóhajad fátyol fedi, szemed fénylő drágakő.
A vasvirágok eltűnnek, ha helyükön majd nő a fű.

A Holtak Ösvényén

Talán vége. Talán ennyi.

Lejárt az idő, s lépünk,
Mint gyönge gyermekek, hazaérünk,
Egyszer majd felnyílik a szemünk,
És angyalokként újra élünk.

Lassú, komor a végső sétánk,
Mit úgy tettünk meg, mintha tudnánk,
Nem segítene az, ha sírnánk,
Akkor sem várna semmi sem ránk.

Találkozásunk, az örök hiba,
S aztán kötődésünk bűnös temploma,
Szerelmünk lassú alakulása
Mind-mind csak a sírunk ásta.

Beteg testünk, hogy egymásra talált,
A sötétben némán eggyé vált,
S a kór, hogy társára talált,
Egyesült-erősen hozta ránk a halált.

Ennyi. Ég veled. Már vége.

A Csillag halála

Jössz, jössz, erőd tudatában,
Tested szépségével, lelkemnek várában.
Hófehér ruhád, ében hajad,
Mind eltűnik; semmi sem marad.
Saját választásod, a keserű románc,
Mint örök börtön, s te boldog fogollyá válsz.
Itthagyod a fényt, a gyászolók sorát,
Egyedül mész majd el, elmulasztva élted torát.
Őszbe fordul a nyár,
S téged elmúlás vár,
Emlék, leszel, fájó, miután elmentél,
Te, áldott szépség, ki örök életre születtél,
S itthagysz minket, kristály-könnyeinket,
Hogy Remény nélkül nézzük az esti eget.
Halálod oka, egyetlen szerelmed
Békében nyugszik már. Miatta kell menned.
Szeretünk, fénylő halálbamenő.
Elmész a hazádba. A zsenge fű benő.
Szép tested elporlad, csak a találkozás reménye, nem marad más.
Nem jelöli semmi, hol alszod álmodat. Csak lelkünkben a fájó, fénylő írás.

A halál pillanata

-Ez az ég hideg.
Régen szebb volt, meleg.
Hiányzol. Nagyon fáj!
Végtelen, kopár az égi táj.
Félelmet szül a csend.
Egy fagycsillag fakul fent.
Annyira hatalmas, felfoghatatlan!
Régi regék fent. Egykor másnak láttam.
Ha most felnézek,
Csak visszarettenek.
Jéggyönyörűek a csillagok,
S rájuk tekintve megfagyok.
Miért látom másnak?
A meleg fények mire várnak?
-Ne félj, ne félj, te szép,
Ha az éj-halál elvitt végképp,
Ha már tested is a lelked után ment,
Ne félj attól, hogy ott leszel fent.
A hideg űr nem szippant magába,
Megtagadtad, hogy eljuss őseid honába,
A gyönyörű fénytó, miről kaptad neved,
Hidegen néz vissza, nem lesz a lakhelyed.
Hallgatta a gyászkirálynő jelen és múlt szavait,
Míg az Aranyerdő füve elnyelte őt, s könnyeit.

Zokogás

Véged van. Ó, hát meghaltál!
Remélem, végleg nyugalmat találtál.
Ennyi volt. Hát kellett ez?
Hát hasonlít valami fényedhez?
Kedves, drága Esticsillag!
Nagyon, nagyon hiányollak!
Szenvedéseidnek vége.
Nem jöhetsz örökzöld rétre.
Gyönyörű királynő, nem élsz már!
Szemem éjjel hiába vár.
Nem ragyog fel többé úgy az a Csillag.
Már csak a többiek maradnak.
Te, e földnek legdrágább szépsége!
Miért nem léptél az öröklétbe?
Láttam, ahogy lassan elhal a szíved.
Könnyem sem enyhíthette szenvedésed.
Zokogva gondolok rád, te szép!
És nincs remény, elvesztett e bús nép.
Mindig szeretni foglak!
Nyugodj békében, Esthajnalcsillag.

Arwen siratása

Bár meghalt volna egy csillagtalan éjen
A gyönyörű, kedves, imádott Lúthien!
Bár eltűnt volna minden Szilmaril,
Bár gyáva lett volna dicső Erendil!
Csak azt kérem, legyen hűtlen Elwing,
Sújtsa átok a múltat, egész a jövőig.
Bár meddő lennél, Celebrían,
Bár ott lennél most otthonodban.
Bár sose született volna meg a Csillag!
Mert anyja nem ennek szülte: halottnak…
Bár meghalt volna minden őserő,
Minden hatalmas, jótevő segítő,
S akkor elenyészett volna az a kő…
Nem nézne most fentről ilyen szörnyű erő.
Bár feketülne el a világ, hisz gyászolunk!
Egy szépséges eszmét, királynőt siratunk.
Bár tudatlan lenne minden szép elda!
Hisz minek látni Valinort, ha végül ez az ára?

At the end of Everything
/Arwen's cry/

My father…
He was the power.
A flying, wise, bright elda.
He wanted to see the shine of Arda.

My mother…
She was a dreamer.
A great victim of the Bad.
My one friend left before coming mad.

My brothers…
They were my soldiers.
They fighted for my flowerness.
But they couldn’t kill my lonelyness.

My love…
He was the black dove.
He brought me blooming death.
So I’ll never see the far-away West.


/My sister…
If she were…
She can be the hope after me.
Future, she’s my message to thee./



És ha elment volna Valinorba...

Könnyek Nyugatról

Nincs értelme. Nincs halál.
A hűtlenre vezeklés vár.
Nincs semmi. Nincs enyhülés.
Csak fájó, zokogó emlékezés.
Hiba volt. Bűn volt.
Hazugságot mondott a hold.
Gyávaság szülte a menekülést.
Tengerszél hozta a rádöbbenést:
Bezárult egy kapu, a régi élet messze.
Néha még hallható egy vallomás lágy nesze.
Messze van a szerelem.
Minden messze van innen.
Könnyek csak. Bánat.
Hű szívnek nyugalmat mi adhat?
A Tengeren túl egy világ maradt.
Az Éj többé nem harcolhat.
A tengeren innen mindig süt a nap.
Ezt tudva létem örök gyászt kap.
Nincs semmi. Kiáltani.
Szeretni. Megbánni.

Nyugaton

Lehetetlen! Lehetetlen.
Ilyen rosszat nem tehettem!
Elhagytam egy beteg földet.
Elhagytam egy drága szívet.
Nem, nincs mentség. Nagyot vétettem.
Sosem lesz bocsánat, mert ekkorát tévedtem.
Hát ezért halt meg a régi Szépség?
A Tündecsalogány ezért adta lelkét?
Áruló vagyok. És kegyetlen.
Elhagytam azt, kit legjobban szerettem.
Van-e mentség? Volt-e okom?
Miért féltem a halálom?

Te, ott a messzi, más világban!
Találj vigaszt egy nyíltszívű leányban!
Te, aki csakis rám számított!
Kinek lelke, szép jövője csakis bennem bízott!
Ne légy miattam szomorú sohasem.
Nem érdemlem meg, hogy sóhaj szálljon értem.
Szeretlek! Szeretlek, királyoknak fia!
Minden dalom, szavam a te nevedet sírja.
Nem láthatlak többé. De… talán meghaltál.
Talán boldog vagy… Utolsó könnyeddel ha engem sirattál…
Kétlábbal taposva gyalázom most sírod!
Ha Odaát vagy, értem, ha nevemet átkozod.
Hisz ha elvitt téged a halál éje,
Ha már nem nézel élő-szemmel a fénybe,
Nekem ott a helyem, hol a lélek tőled elrepült.
Szerelmed mégis egy másik földre menekült.

Hányszor néztem a viharfelhőket!
Tudtam, mi árasztja el a halandóföldeket.
És eldöntöttem, hogy mégis ott maradok.
Akkor e szép helyen most mégis miért vagyok?
Miért döntöttem romba a hűség szentélyét?
Megtagadtam, miért Ősanyám áldozta a vérét.
Bűnös vagyok, s most zokogok.
Békét eztán már nem találhatok.
Ezen a vidéken nincsen elmúlás.
Nekem nem jár, csak végtelen bú, sírás.
Magamnak meg többé sohasem bocsátok.
Öröklétű lelkem már csak elviselt átok.
Tündék szégyene, gyávaságomért örökké vezeklek.
Tündelány, Tündeföld, Tündekő, bocsássatok meg!

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére