Ainagil, a Fényhozó




A prófécia




„Nehéz idők járták a világot, mikor egy nap a változás szele magával hozott sok mindent, miután sok olyan elveszett, minek nem lett volna szabad elvesznie...
A remény is szertefoszlott, de Isildur felemelte apja kardját, és levágta az Egy Gyűrűt, Szauron ujjáról...
Abban a pillanatban, mikor Szauron ereje semmivé foszlott, a Fényhozó világra jött, ki magában hordozta a változást. Az ő sorsa szorosan egybefonódott mind Középfölde sorsával, mind pedig azokkal, kik fontos szerepet játszottak a Gyűrű sorsában...

Középfölde szabadnépeinek ellenségét, legyőzték. De nem örökre szólt a győzelem...

A gonosz ott maradt a szívekben, és Isildur nem pusztította el a Gyűrűt, magának akarta, hiszen a Gyűrű a rabjává tette mindaddig, míg a Gyűrű el nem hagyta. Kinek végül a Gyűrű a vesztét okozta... És a Gyűrű elveszett.

Gil-galad volt az, ki biztos volt a saját vesztében és ki megjövendölte, hogy a Remény nem hagyta el e földet, sőt alakot öltve fog megjelenni...”


Celeborn









Gil-galad látomása


Gil-galad kipillantott egy fényes hajnalon,
Mást nem látott, csak álmot túl, az ablakon.
Remény jő el a népnek, hosszú némaságban,
Így szól a történet, hogy mi volt a látomásban.

Gil-galad volt az, kinek álmában megjelent,
Szertefoszló remény, a mélyedő sötétségben.
Lány születik majd, elhozva a megváltást,
Életet ad majd a királynak, oltalmazó áldást.

Látja a lány majd a jövőt, jelent és a múltat,
Nehezen, de majd megleli, az őt vezérlő utat.
Tünde lesz ő, és szívében csodálatos ember,
Változást hozó lélek, emberré vált szellem.

De ki már ember, rá majd nehéz végzet vár,
Egy nap elnyeli a lányt a sötét mordori vár.
Csillag lesz a neve, a ragyogó szent csillag
Beleveszve a homályba, egy újabb nap virrad.





Lothlórien


Ainagil lánya volt Gil-galadnak, a hajdani tündekirálynak, ki annak idején a Szauron ellen vívott háborúban vesztette el életét. Anyjának, Mírea Amaurelnek távoznia kellett a messzi Nyugatra és lányát a többi tündére bízta. Nehéz szívvel intett búcsút, de tudta, hogy lányának a sors különös utat szán.
Ainagil a messzi Völgyzugolyban élt a harmadkornak utolsó éveiben, míg előtte a Bakacsin erdőben nézte végig az évek múlását. Ő a tündék népének talán egyik legkülönlegesebb tagja volt. Galadrielen kívül még, csak ő volt képes igazán mélyen a jövőbe látni, de sokszor könnyeivel fizette meg azt, amit látott. Elrond sokat is aggódott miatta és próbálta minél óvatosabban felkészíteni Ainagilt az elkövetkezendő sorsára, de ameddig lehetett, védeni akarta, és óvni minden veszélytől. Elrond tudta, hogy eljön az idő, amikor a gonosz visszatér, és Ainagilnak ki kell venni a részét Középfölde sorsából. Pontosan úgy, ahogy azt Gil-galad megjövendölte.
Ainagil úgy érezte, hogy tisztában van sorsával, de súlyát még nem fogta fel, ámbár pont akkor született, mikor Szauront, Isildur legyőzte. Ezért Ainagil élete szorosan összefonódott Aragornnal is, ki Völgyzugolyban nőtt föl, és akivel rengeteg időt töltött együtt. Mikor Aragorn már a lovat ülte, Ainagil vele tartott a pusztába, mezőkbe, erdőkbe. Aragorn tudta, hogy Ainagilban van valami különös és hallotta ő is Gil-galad jövendölését, de sorait nem ismerte, míg mások sem, csak Elrond, Celeborn és Galadriel.
Az évek is így teltek, lassan tovaszálltak, akár az évszakok a mezők felett, majd Aragorn elment. Ainagil viszont ott maradt Völgyzugolyban, de megígértette Aragornnal, hogy ha Lórienbe tart, keresse meg és menjenek el együtt. Aragorn pedig megígérte, és hosszú évek után sem felejtette el ígéretét.
Tündekirály Elrond csendes megemlékezést tartott Gil-galad halálának napján. Ilyenkor kivonult fényes függőkertjébe, lángoló, izzó virágok közé. Majd lehajolt a virágokhoz, leszakított egyet.
- Mennyi év. Kezdem érezni az idő múlását. – suttogta Elrond, és a virágot a nap felé emelte. Mögötte még néhány tünde állt némaságban, kezüket köpenyük alá rejtve, tisztelegtek a halottaknak. – Sok halott, mind egy-egy lélek. – folytatta Elrond. – Nem érték el Nyugatot. – hajtotta le a fejét, majd körül nézett, az őt körül vevő társain és tekintete megakadt egy csodaszép leányon, kinek arca a rég elhunyt Gil-galadra emlékeztette. – Atyád rám bízott téged, miután halálos sebet kapott. – lépett oda Elrond a lányhoz és megsimogatta a lány arcát. – Ha csak rád nézek, Gil-galad jut eszembe. – mosolygott Elrond majd széttárta karjait és a többi tünde is leszakított egy-egy virágot, az ég felé emelték és Elrond mögötti fehér márványból kifaragott fához vitték, ott egy kőlapra helyezték a virágokat, melyek egy kört alkottak. Utolsó volt a lány, ki nem szólt egy szót sem. Aranysárga ruhája a földet súrolta, úgy lépett előre. Mások nem látták, de a virág szárát kettészakította, úgy tette a kőre. Így a kör megszakadt. Ha a tündék észre is vették, jelentőségét nem érthették meg.



Mikor Aragorn Lothlórienbe akart menni, felkereste Ainagilt, aki vele tartott a messzi rengetegbe és ketten indultak el a hosszú útra és Ainagil tudta, hogy Völgyzugolyt végleg maga mögött hagyta.
- Miért kérted, hogy tartsak veled? Hiszen akármikor te is elmehetsz Lothlórienbe. – kérdezte Aragorn útközben.
- Megvan ennek is az oka. – mondta Ainagil, és Aragorn mélyen a szemébe nézett.
- Láttál valamit. – mondta Aragorn. De Ainagil nem válaszolt semmit, csak némán figyelte a lenyugvó napot, majd megállt. Fáradtan hajtotta le a fejét, és arca elkomorodott, tekintete elnehezült. Szemeiben ismeretlen, sötét világ tükröződött, majd megteltek méreggel, dühvel, amit Ainagil nehezen győzött le. Valami benne volt. Valami gonosz, ami próbált belőle feltörni, és ott motoszkált benne. Mégis volt benne erő, hogy elnyomja és elűzze.

Ainagil álmában messzi vidéket látott. Szántóföldeket, teli édes almát termelő, dús lombú fákkal, arany napsütéssel, tiszta kék éggel. Majd mindent tűz borított be, és látott egy fénylő ékszert. Majd mikor az már kivehető volt, felismerte az Egy Gyűrűt. Majd éktelen sikítás hallatszott és kilenc madár jelent meg az égen. Utána egy eszméletlenül és mezítelenül fekvő gyermekformát. Megette fény, előtte sötétség. Ami lassan nyeli el…

Ezek az álmok gyakran visszatértek az út folyamán, és Ainagilt egyre jobban nyomták, keményebbek és titokzatosabbak lettek. Aragorn ezt látta is rajta, de eleinte nem mert szólni. De ahogy teltek a napok és nőtt a megtett távolság, Ainagil minduntalan a szívéhez kapott, nehezen kapta a levegőt. Mintha hatalmas súly nehezedett volna rá. Aragorn már nem bírta szó nélkül, mert látta, hogy Ainagil arca megviselt.
- Valami nyomaszt téged. – suttogta Aragorn.
- Csak a jövő. Csak a jövő. – suttogta Ainagil. Akkor este már nem mentek tovább, csak reggel. Akkor Ainagil mintha jobban lett volna. Viszont össze kellett szednie magát a kardforgatásra, mikor egy csapat ork támadt rájuk az úton. De Ainagil túl gyenge volt, és egy ork megsebesítette, pont bal oldalt a válla alatt találta el. Hatalmasat ordítva rogyott a földre, szemei az égre meredtek. Kardja kiesett a kezéből, a földre esett. Majd minden elsötétült előtte és izzó mérget érzett a testében.
Aragorn mentette meg az életét, de Ainagil eszméletlenül esett a karjaiba, miután megszűnt minden kapcsolata a külvilággal.

„Nehéz álmok jönnek, és én a mélyben érzem magam. Furcsa az élet, és én elveszettnek hittem magam. Nagy teher, ami nyom. És még nagyobb a tudat… Hogy oly sokat tudok, és látom az álmokat. Majd eljő az idő és én nem leszek már. A mélybe veszek én is. És soha már…”

Ainagilt, Lórien lehulló levelei ébresztették fel. Mellette homályos alak ült, kit még nem látott eléggé. De tudta ki az, és a jövőből most jelen lett, majd abból múló pillanat. Elfeledhetetlen múlt, a jövőnek rabja. Néma idő vágta és szaggatta. És így változott át a homályos alak át egy világszép tündévé, aki melankolikusan bámulta Ainagilt. Szemei sokat mondtak. Néma ajkai némán daloltak. A haja aranyként hullott alá, mint nyári zápor után a fény a virágra.
- Mi a neved? – kérdezte Ainagil.
- Haldír. – mondta a tünde, és lágyan megsimogatta Ainagil kezét. – Már Lórienben vagy. A Vándor hozott ide téged, és hosszú ideig voltál eszméletlen. – mondta, majd hangja beleolvadt a gyönyörűségbe.
- De a Vándor most elment.– mondta Ainagil és felült.
- De hamar visszajön. A határra ment, az ellenséggel leszámolni. – válaszolta Haldír.
- Majd ismét jő, mikor majd az Egy jő el ide. – suttogta Ainagil, majd megmarkolta Haldír kezét.
- Az Egy? – kérdezte Haldír.
- Az Egy. Mind felett. – válaszolta Ainagil, majd eszméletlenül visszaesett az ágyára. Így volt ez hosszú ideig, és Haldír végig mellette volt és ápolta. Hiszen első perctől fogva szerelmes volt Ainagilba és tudta, hogy csak a halál szakíthatja el őt Ainagiltól. Mert ő sietett Aragorn segítségére Lórien határába, és ő vette át karjaiba az eszméletlen Ainagilt, míg Aragorn végzett az ellenséggel. Ennek már jó ideje. És Ainagil sebe ámbár begyógyult, mégis betegen feküdt azóta.
Ekkor Galadriel lépett be. Nyomában fénykorona. Eleinte néma volt, majd kezét Haldír vállára téve megszólalt:
- Csak az idő gyógyíthatja meg. És hamarosan meg is gyógyul. – mondta, majd Haldír ránézett.
- Addig mellette maradok. – mondta Haldír.
- Szomorú sorsú szerelmet vállalsz. – mondta. – Jól gondold meg.
- Nincs rajta mit gondolnom. – válaszolta Haldír halkan. Nagyon halkan. Hangja szinte már nem is volt, csak Galadriel hallotta a gondolatait.
- De röpke pillanat lesz, tünde mértékkel mérve. Tündének kevés. Embernek sok. – folytatta Galadriel, most már gondolatban.
- Ha embernek sok, akkor nekem elég. – mondta most a hangján Haldír. – Inkább élek vele keveset, mint évezredeket nélküle. – majd Galadriel némán elment. De Haldír nem szólt semmit, inkább behunyta a szemét.

Ainagil hamarosan felépült, pont mikor tavasz köszöntött a vidékre. Elrond lánya, Arwen látogatta meg, aki Ainagilnál lelt menedéket.
- Apám nem örül a választásomnak. – suttogta Arwen, miközben Ainagil egy faragott kőpadhoz vezette a csendes lórieni kertben.
- Nézd el neki. Aggódik. Tudja, hogy el fog veszíteni, ha Aragorn felesége leszel. – válaszolta Ainagil és megigazította gyönyörű ruháját, amit viselt.
- A szívében csak emlék leszek. De ha megyek, akkor Aragorn lesz az emlék. Azt sem akarom. – könnyezett Arwen.
- El fog jönni az idő, mikor döntesz. És ne aggódj döntésedben, mert helyesen fogsz dönteni. Hamarosan nehéz idők jönnek, és minden döntésnek súlyosabb ára lesz. – válaszolta Ainagil, és egymást átkarolták.
- Lám, két ragyogó csillag vezetett ide, és most itt vagyok. – lépett oda Haldír, és csókot adott Ainagilnak.
- Haldír. – mondta boldogan Ainagil és mintha minden gondja és gondot okozó gondolatja eltűnt volna.
- Látom, nem emészt titeket semmi, csak Arwent a szerelem. – mondta Haldír. – Ne aggódj Arwen. Ha szereted, hát szeresd. – bíztatta Haldír.
- Bízzatok a szerelmetekben. – fogta meg Arwen kezét Ainagil. – Bízz. Remélj. Szeress.

Egy darabig így telt az idő. Ainagilnak gondjai sem voltak, csak mások gondjait ápolta és segítette őket rendbe tenni. Majd a Köd – hegység felől hatalmas vihar jött, és érte el Lórien erdejét. Ainagil sejtette, hogy a gonosz ébred… valami felébredt… Néhány évvel ezelőtt is volt egy ilyen. A természet érzi, ha valami rossz közeleg. A virágok is mintha fakóbbak lettek volna évről évre. De ez a vihar mást is hozott… nehéz álmokat Ainagilnak…

„Nehéz a levegő, mérgezi a lelket. Ott állok én fent, mégis lentről nézlek téged. Belevesztem a homályba... Súlyos sebből vérzek. Régebben szebb világot láttam, és most minden a romok felett ébred...”

- Hát elmész? – szólt Ainagil, és odalépett Aragornhoz.
- Mennem kell. – mondta halkan Aragorn, majd végig nézett Ainagil megviseltnek látszó arcán. – Aggódok érted. – mondta, majd megsimogatta Ainagilt.
- Veled mennék. – mondta kétségbeesetten a lány.
- Miért? – kérdezte Aragorn, majd odavezette egy fához és leültek egy padra.
- Mert itt erősebbek az álmok. A látomások. Nem bírom sokáig. – könnyezett a lány, de ekkor Aragorn megfogta a kezét.
- Most nem lehet. Maradnod kell. Tudom, én is megkönnyebbülnék, ha Lórient itt hagynád, de valami azt súgja, most nem lehet. – mondta Aragorn, és érezte, hogy Ainagil keze megremeg. – És különben is. Haldír itt van és szeret téged. És te is szereted.
- Te ezt nem érted. – ellenkezett Ainagil.
- Visszajövök érted, és elkísérlek Bakacsinba. Ámbár alig merlek most magadra hagyni. – mondta Aragorn, miközben a lány szemét nézte, és egyszer csak elhalkult, majd hosszú idő múlva megszólalt. – Arwen az egyetlen igaz szerelmem, és a sors is egymásnak rendelt minket. De te több vagy, mint testvér, mint barát. Néha azt érzem, mi egyek vagyunk. Valahol egy a sorsunk és egy a célunk, mégis más utat járunk. Tünde vagy, mégis érzem, a szíved emberi. – suttogta Aragorn, mintha attól félt volna, hogy valaki meghalja őket. Ekkor Aragorn utoljára szólt: - Üzenek neked mihelyst jó az alkalom. Namarie Ainagil. – majd fél térdre ereszkedett, jobb kezét szívére tette, majd Ainagilra nézett. Tekintetét, ha ki is lehetett volna olvasni, kusza és zavaros gondolatok láttak volna napvilágot. De Aragorn nyelt egyet és felállt majd némán elment.
- Ég veled Vándor, végtelen erdők járója. Namarie. – mondta Ainagil is. Nem tudta, hogy Haldír látott mindent és félreértette mindazt, ami szeme előtt történt, de nem szólt semmit sem. Túlságosan is szerette Ainagilt.

Haldír és Celeborn lefelé mentek egy lépcsőn, amelyik az egyik déli fa köré volt építve. Az ezüst fények úgy világították meg őket, akár az életre kelt szobrokat.
- Ki kell mennünk, orkokra vadászni. Erre portyáznak az átkozottak. – mondta Haldír, és tekintete Celebornra meredt, majd megállt. – Attól tartok, kémkednek. Bár ezeknél sohasem tudni. – mondta és előrement.
- Tudom. És félek, hogy időről időre többen lesznek. – válaszolt Celeborn és beérte Haldírt. Útközben a felfele siető Ainagillal találkoztak.
- Celeborn, hova sietsz? – kérdezte Ainagil, elébb Celebornra, majd Haldírra nézett.
- Haldír kimegy néhányunkkal orkokra vadászni. Átmerészkedtek a határon. De érzem a bajt. – válaszolta Celeborn, de meg sem állt, így Ainagil is lefele ment velük.
- Haldír?! – ijedt meg Ainagil és összerezzent. A fát kellett megfognia, hogy le ne essen a magasból.
- Ne aggódj. Ezek csak orkok. – és Haldír gyengéden átölelte Ainagilt.
- Valami felébredt. Vagy fog. A sötétséget érzem. – Ainagil megremegett, majd Celeborn megállt.
- Láttál valamit? – kérdezte.
- Igen. – válaszolta Ainagil, és ekkor elsötétült a tekintete, iszonyú képek törtek rá, és majdnem leesett. Haldír épp, hogy elkapta az eszméletlen Ainagilt.



„A Szürke sereg újra él,
Apró ember nagyot lép.
Nyolcan is követik őt,
Az Egyet és a Gyűrűvivőt.”

- Lányom. Ébredj. Lányom. – szólongatta Galadriel az eszméletlen tündelányt.
- Galadriel. – suttogta Ainagil, és megfogta Galadriel kezét. – Apró ő, és nem tudja mit vállal. – mondogatta.
- Kiről beszélsz? – kérdezte Galadriel.
- Hát te nem láttad? – kérdezte Ainagil, amint ott feküdt egy ágyon, selymes takarók ölelték át, feje alá párnát raktak.
- Nem. Nem. – nézett lefele Galadriel. De Ainagil eszméletét vesztette ismét. Haldírnak az orkok miatt ott kellett hagynia kedvesét, de Galadriel és Celeborn vele maradtak.
- Egyre több rémkép, és sötét látomás győtri. – mondta aggódva Galadriel, mikor a rémülettől megrokkant arcú Ainagilt figyelte.
- Félek, nem bírja sokáig. – ült ágya mellett Celeborn is, de a szellő simogatta függönyt bámulta az ablakban.
- Bírnia kell. – suttogta Galadriel.
- Bele fog rokkanni. – és Celeborn szemében apró könnyek csillogtak és Ainagilra nézett. – Nem hagyhatom! Olyan ő, mint lányom! Ezt akkor sem tudja elviselni! – tőrt ki Celeborn és ébresztgetni kezdte.
- Ne! Ezzel csak árthatsz! – ugrott fel Galadriel.
- Nem érdekel. Nem bírom látni szenvedni! – mondta indulatában Celeborn és magához ölelte Ainagilt.
- Ezt akkor sem teheted! – ellenkezett Galadriel, ámbár nem tehetett semmit.

„És a hangok eltompultak…… sötét hely ez. Néma minden, se nesz, se lélegzet. Egyre mélyebb a sötétség… az élet a pusztulás szélén áll...
- Ki vagy te? – jött egy hang a sötétből.
- Nem tudom. – válaszolta Ainagil remegő hangon.
- Te sírsz? – hallatszott megint egy szintén megtört, vékony hang. Majd fény jött és meleg. És Ainagil egy apró gyermekféle arcát látta meg, és az arc megviselt volt, sovány, koszos és megtört… Apró, fénylő üveget tartott feléje, apró keze remegett. – Te sírsz. – állapította meg.
- Én…… - próbált mondani valamit Ainagil, majd látta, hogy az ő ruhája is koszos, szaggatott… megviselt. De hangja elcsuklott, a levegőt kapkodta.
- Gyér itt a levegő. És mérgezett. – szólt a kisember, göndör fürtjei arcába lógtak. – Te tünde vagy. – állapította meg a kisember, és szemei könnybe lábadtak a boldogságtól. Maga sem értette miért, csak szomorú és síró érzés lett rajta úrrá, miközben Ainagil szemeibe nézett.
- Te? – kérdezte Ainagil, és közben a nyakát fogta. Valami mintha meg akarta volna fojtani. Nehéz, lehúzó súlyt érzett.
- Hobbit a Megyéből. – válaszolta az apró termet. A fény viszont mintha most még jobban világított volna. - Álmomban voltam. Álmodtam. De úgy érzem, ez is csak álom. Mégis valóságos minden. De te itt vagy, és Elendil fénye erősebb most. Valami azt súgja, te vagy a Fényhozó. – mondta a hobbit.
- Fényhozó? – kérdezte Ainagil.
- Gandalf mesélt róla. – majd a hang elhalkult… és egyre távolabbról szólt…”




- Ainagil. Ébredj. Kérlek, ébredj fel. – szólongatta Celeborn, majd a lány nehezen kinyitotta a szemét.
- Gandalf. Gandalf… – mondogatta Ainagil.
- Gandalf? – kérdezte Celeborn, majd megsimogatta a beteg lány homlokát. Galadriel nem szólt semmit. De Ainagil sem, aki viszont még napokig az ágyat nyomta rémálmokkal gyötörve. Haldír volt mellette miután visszatért az orkok elleni rajtaütésből. De Ainagilnak szörnyű látomása támadt Haldírral a szerelmével kapcsolatban és úgy döntött, hogy elhagyja Lórient és vele Haldírt is. Megtér Bakacsinba, ott élő rokonaihoz. Aragorn mintha megérezte volna, és mikor Ainagil már kezdett lábra állni, váratlanul visszatért Lórienbe.

- Nem mehetsz el. – mondta mérgesen Haldír. Majd Ainagil megállt, és visszalépett a fa mögül kibújó Haldírhoz. Köpenye mögül alig látszott ki az arca. Talán jobb is így, mert Haldír nem láthatta szomorúságát.
- Muszáj ezt tennem. Nem maradhatok itt. – mondta Ainagil, és próbált erőt venni magán.
- Mond ki egyszerűbben. Nem szeretsz. – mondta keserűen Haldír, majd a tőlük nem messze álló Aragornra nézett.
- Ez nem igaz. Szeretlek. A látomásaim miatt megyek el. – válaszolta Ainagil, de Haldír túlságosan is önfejű volt. Túlságosan is szerette a lányt, és a szerelem túlságosan is elvakította, és hirtelen elrohant. Ainagil utána akart rohanni, de Aragorn visszafogta.
- Ne. Idővel majd megérti. Szeret és te is szereted. De az érzelmeken most felül kell kerekedned. – mondta Aragorn, majd meglátta Ainagil könnyeit.
- Én szeretem. – sírt Ainagil, majd Aragornra borult. Haldír ezt nem látta, ami jobb is. Mindent még jobban félreértett volna. – De ha maradok, és tovább szeretem, azzal fogom a halálba kergetni.
- Nem veheted biztosra, hogy amit látsz, az fog valóra válni. – válaszolt Aragorn, majd megtörölte Ainagil szemét. – De most indulnunk kell. Majd útközben elmondod. Gyere. Galadrieléktől már elbúcsúztál. Ne nehezítsd meg nekik. Különösen ne Celebornnak. Úgy szeret téged, mint a lányát. Így is fáj neki. – mondta Aragorn, majd elindultak az útra, ami átvezetett az Anduinon, egyenesen Rhovanion fele.



Egy hosszú út Dél fele



Az út, fájó volt, mégis megkönnyebbülést hozott Ainagilnak. A lehúzó súlyt is mintha könnyebbnek érezte volna. Sokkal felszabadultabbnak érezte magát, és ha csak egy pár napra, de azt hihette, hogy nincs semmi baj. Aragornnal vándorol megint, mint annak idején már sokszor. Két vándor és a természet. És ilyenkor inkább érezte magát embernek, mint tündének. De valahogy az sem hívta, hogy tündék közé menjen. Valahogy az emberek világát vágyta. Két napja voltak már úton, majd letáboroztak egy barátságos helyen. A tűz égett, Aragorn pipázott.
- Ha ott maradok, szerelemben Haldírral, és megesküszök vele, akkor én okozom a vesztét. – mondta mély szótlanság után Ainagil, mikor már a földön feküdt, és a csillagokat nézte.
- Hogy érted? – fordult feléje Aragorn. Ainagil mély lélegzetet vett.
- Csak annyit mondhatok, hogy ha vele maradok lehet, hogy valami olyan fog történni, hol a vesztét leli. – mondta keserűen. – És én ezt nem akarom. – majd Aragorn letette pipáját, és odabújt Ainagilhoz, mint testvér a testvéréhez.
- A sorsunk előre meg van írva. De rajtunk múlik, hogyan alakítjuk. Én csak azt mondhatom, hogy ne aggódj. Bízz magadban. Akár jó történik, akár rossz, annak úgy kell lennie. Mindennek megvan a maga miértje, meglátod. – mondta bölcsen Aragorn.
- Te király leszel, Aragorn. Te király leszel. És én meg fogok halni. Láttam. – mondta Ainagil. - Az én sorsom pusztulás.
- Ne beszélj így. Nem lehetsz ebben biztos. Te fényes vagy, és tiszta. Különb vagy a népedtől, és nem lehetsz annyira biztos abban, amit látsz. Nem tudhatod biztosra, hogy merre mész. – bíztatta Aragorn, és a holdfényben megcsillanó Ainagil szemeit figyelte.
- Ha meghalok, én nem támadok fel. – mondta Ainagil, majd behunyta a szemét.
- Nem értelek. – válaszolta Aragorn.
- A kapcsolat ami köztünk van. Még mindig nem érted? – kérdezte a lány.
- Csak sejtem. – válaszolta Aragorn.
- Valahol egyek vagyunk... Akkor születtem, mikor Szauron megbukott. Mikor az ősöd, Isildur levágta Szauron kezéről a Gyűrűt. Abban a pillanatban, mikor a Gyűrű a földre esett, én születésem pillanatában felsírtam. – mesélte a lány. – Akkor, az az emberi érzés, ami Isildurt vezérelte, bennem látott fényt és éledt újjá. Ami belőle örökre kiveszett, mihelyst birtokolta a Gyűrűt. De a Gyűrű nem pusztult el, őt viszont elpusztította... A Gyűrű... Elő fog kerülni, de az utam más. Vagy meghalok, vagy életben maradok. Ha életben maradok, halandó leszek. Mint te. Nem leszek tünde többé. – suttogta Ainagil. – Ámbár apám nemes szívvel áldott tünde király volt. – nézett maga elé Ainagil.
- Nem értem. – mondta Aragorn. - Eddig ezt miért nem mondtad?
- Mert nem volt itt az ideje. És én sem értem, hogy miért, de érzem, hamarosan meglelem a választ.
- Én veled leszek. Mindig. – mondta Aragorn, magához szorította a lányt és homlokon csókolta.
- Valami azt súgja, nem szabad Bakacsinba mennem. – mondta hirtelen Ainagil.
- Hát hova mennél? – kérdezte Aragorn.
- Délre. – válaszolta a lány, aki békésen pihent Aragorn karjaiban.
- Arra Rohan van. És Gondor, meg Mordor. – mondta Aragorn.
- Egyre távolabb érzem a népem. – és Ainagilt elöntötte a zokogás.



A verőfényes hajnal békésen köszöntötte őket, de Aragorn megelőzte a hajnalt és már ébren volt. Aggódva figyelte a nyugodtan alvó tündelányt, majd hirtelen neszre lett figyelmes. Kardjának markolatját megfogta, felállt és körül nézett. De Ainagil is hirtelen felébredt, majd felállt.
- Valaki jön. – mondta, de épp, hogy kimondta, egy szőke tünde jelent meg.
- Mae govannen. – mondta a tünde, majd meghajolt előttük. Öltözékén látszott, hogy Bakacsinból jött. – Üdv néked Vándor és üdv néked Ainagil, tündekirály, Gil-galad lánya – köszönt nekik. Mögötte még néhány tünde állt meg.
- Üdv néked Zöldlomb Legolas. Mae govannen. – üdvözölte Ainagil, és utána Aragorn is így tett.
- Apám küldött eléd, hogy elkísérjelek titeket. A Bakacsin veszélyes. – mondta Legolas.
- Sajnálom Legolas, de nem mehetek Bakacsinba. Dél felé veszem utam. – mondta komolyan a lány.
Később magyarázatot adott Legolasnak, és közben leültek reggelizni. Legolas régebbről ismerte Ainagilt, sőt rengeteg időt töltöttek együtt, még mikor Ainagil Bakacsinban élt. Sok közös veszélyes kalandon mentek ők keresztül, hiszen a Bakacsin és vidéke mindig tartott valami meglepetést.
- Akármennyire is, apám nem fog örülni. Sőt senki se. – válaszolta Legolas.
- Meg fogok térni népemhez, de most arra van szükségem, hogy távol legyek. – válaszolta Ainagil.
- Elkísérlek, ha akarod. – ajánlkozott fel Legolas, de Ainagil visszautasította. Ezután Legolas elkísérte őket egy darabon, majd búcsút intett és Ainagil elindult Dél fele Aragornnal.

Visszamentek a csónakjukhoz, amit az Anduin partján hagytak, miután átkeltek rajta. De most már lefelé eveztek a Nagy Folyón. Némán rábízták magukat a sodrásra, és hosszú időbe tellett az útjuk, ami szerencsére eddig veszélytelen volt. Ainagil arca is nyugodtabbnak tűnt. Hagyta, hogy a szél simogassa a bőrét, és néha belekapjon barna hajába, amit néhány fonat díszítette. Már elérték Celebrant csatamezejét.
- Mi lenne, ha utam a Fangornba vinne? – kérdezte váratlanul Ainagil, és a mellette elsikló tájat nézte. Aragorn hirtelen ledermedt, és abbahagyta az evezést.
- A Fangornba? – kérdezte.
- Igen.
- Mi szörnyűség vezetne oda téged? – kérdezte Aragorn. – Tudom, hogy üldöz téged a múlt és a jövő. De a Fangorn? Döntöttem. Rohanba viszlek, ott új király van a trónon, és ismerem. Jó helyed lesz Rohanban, az emberek között. – mondta keményen. – Ha elérjük a Limjódot, akkor utána a kanyarnál kikötünk, és Edorasba megyünk.
Ainagil lehajtotta a fejét, és nem ellenkezett. Hosszasan sem szólt, inkább legmélyebb gondolataiba mélyedt.
- Miért kell úgy élnem, mint száműzött, holott a népem nem is száműzött engem el? – tűnődött Ainagil.
- Saját magad száműződ. De nem ítéllek el, mert én nem láttam, és nem is láthatom azt, amit te láttál. Nehéz látni a világ sorsát, és sorsába beletörődni. Ezért ne is érezd magad gyengének. Erős vagy te, a győzelem gyermeke. – mondta Aragorn mosolyogva.
- Győzelem gyermeke… - ismételte Ainagil. Ezután Aragorn énekelni kezdett…



„Messzi időkben, hatalmas háború szele hozta,
Világra jött a győzelem, és vele egy gyermek,
Ámbár ajándékkal érkezett, a látás kínozta,
Mégis erős ő, akár az ősi nagy hegyek.
Megismerni meg lehet, de megérteni nem,
Ő így oly szép és tiszta, akár a forrás, akár az Anduin,
Bátor szívéről mit sem sejt, ami méltóságot rejt,
Ő a Remény, a Győzelem, ő a Csillag, Ainagil…”

Ainagil valamivel boldogabb lett a dal hallatán, de kínozta is egyben. Az igazság, amit Aragorn róla énekel. Összekuporodott a csónakban, és mintha megint látomások gyötörték volna. Szemei elnehezültek, lecsukódtak. Szörnyű csaták, és mindent elborító sötétség jelent meg előtte. Az evezőt akaratlanul is elengedte, majd hirtelen belekapaszkodott, mintha csak az tudná megtartani. Egy kőszirten találta magát, és előtte egy hatalmas szemet, ami felégetett maga körül mindent, és Ainagil a bőrén érezte a tűzet. Próbált magán erőt venni, és nem kis harcba tellett neki, hogy kinyissa a szemét, és maga előtt a nyugodtan áradó folyót lássa. Majd amilyen hamar jött minden, olyan hamar abba is maradt. Nem hallott mást, csak Aragorn dúdolását, és a vizet.
- Aragorn. – fordult ismét a Vándor felé.
- Igen?
- Voltál már úgy, hogy a megérzésed alapján döntöttél, mert akkor azt úgy találtad jónak, és később megbántad? De azt a döntést úgy hoztad, hogy tudtad, meg fogod bánni, mégis így tettél. És mikor már megbántad, akkor megkérdezted, miért döntöttél rosszul? – kérdezte komolyan Ainagil. Aragorn hosszasan gondolkozott.
- Voltam már így. De az ilyen döntések… - kezdett bele lassan Aragorn. – Azért születnek, mert mögöttük valami más áll. Valami nagyobb. Amiről nekünk nincs tudomásunk. Úgy kell élnünk, hogy bíznunk kell a döntéseinkben, akár rosszak, akár jók. A rossz döntések azért vannak, hogy tanuljunk, és erősebbek legyünk. Sokszor el kell fogadnunk azt, ami történik. Persze, cselekedhettünk volna másként is, de tudom, hogy van valami felsőbb, ami vezet minket, és az a felsőbb erő vagy hatalom, tudja, hogy mit cselekszik velünk. Hiszen mindennek célja van. Ne bántsd magad amiatt, hogy elhagytad Lórient. – mondta Aragorn.
- Nem azt bántam meg, hogy elhagytam Lórient. Hanem azt, hogy elmentem oda. – mondta Ainagil, majd a folyót nézte. Feltűnt két hatalmas alak, kik némán meredtek a magasba. A folyó robaja tűnt beszédüknek, és Ainagilnak ismerős volt mindez. Valahol már látta, régebbi álmaiban, látomásaiban.
- Ne féljetek, már régóta vágytam volna látni Isildur és Anárion, ősapáim hasonmását. Ne félj, Frodó… - hallotta Ainagil, és hirtelen megfordult, de Aragornt csendben találta.
- Szóltál? – kérdezte Ainagil.
- Nem. – válaszolta Aragorn. – De szólni akartam. Ez itt az Argonath. Királyok oszlopai… - kezdte mondani Aragorn, de Ainagil a szavába vágott.
- Isildur és Anárion, ősapáid hasonmása. – egészítette ki, és Aragorn csodálkozva nézett rá. – Az álmaimban láttam. – suttogta a lány, és tovább eveztek, de tekintetét képtelen volt levenni a szobrokról. Majd hamarosan kikötöttek és Ainagil szívét, mélyen ülő rossz érzés támadta meg. Ugyanaz a nehéz érzés újból lehúzta, szinte a mellkasát nyomta, és nehezen kapott levegőt. Nehéz volt minden egyes lépés és érezte, hogy a gonosz akar rajta felülkerekedni. Mintha őt akarná megszerezni. Lelke elszabadult a mélybe, sötétség borította mindenütt.

Ainagil kinyitotta a szemét, és egy királyt látott. Nemesi, arany harci díszben. A király haját a szél lobogtatta, arca nem árult el semmit koráról. Szeme jóságot és igazságot tükrözött, és aki belenézett, mintha csak saját lelkébe nézhetett volna bele. A király szemei mélyek voltak, dicső méltóság áradott belőlük.

A remény utolsó hangja...

„Király leszel te, igazságon megbukott király sarja. Te leszel a legnagyobb és neved, híred mit sem halványul majd az évek szürke múlásával. Add át nekem azt, mit te teremtettél lényed által. Király leszel te, igazságon megbukott király sarja…”

- Ainagil. - szólongatta Aragorn, és lassan Ainagil kinyitotta a szemét. A férfi aggódva meredt rá, Ainagil jobb kezét szívéhez szorította.
- A király keze gyógyító… - suttogta Ainagil. – Álmot láttam. – felelte a lány, de meg sem mozdult. Csak a csónak himbálódzott mellettük, a vízben és ők már a parton voltak.
- Szörnyűt? – kérdezte Aragorn és a másik kezével Ainagil arcából elsöpörte a haját.
- Nem. Király jött elém, díszes, dicső öltözetben. De maga a király is dicső volt, jó és igaz. Bár minden álmom ilyen fényes lenne. Hiszen te már a királyom vagy. – mondta Ainagil, majd Aragorn elsírta magát és magához szorította a lányt.
- Lélegezni sem lélegzettél. – mondta Aragorn, és éveknek tűnő percekig maradtak így.
- A király keze gyógyító. – suttogta Ainagil.





A változás évei



Aznapra letáboroztak. A hold, fényt adott és csendes szellő fújdogált, miközben Aragorn egy különleges gyógyfözetet itatott meg Ainagillal.
- Ez megnyugtat. – mondta Aragorn. Szánalom ütött ki az arcán, amit leplezni sem tudott. Aggódott érte, már szinte remélni sem mert. Ott ült mellette és virrasztott egész éjjel, és gondolkodott. Nem tudta mit tegyen Ainagillal, hogy mehetnek holnap tovább. Lovuk sincs, és jelenleg ezen a terepen egy darabig képtelenség lóval közlekedni. Majd mikor elérik Lovasvég határát. Aragorn minduntalan azon gondolkodott, vajon jó ötlet -e Ainagilt Edorasba vinni? Vagy Gondorba kéne menni? Rohannak új királya van, Théoden. Fiatal és jó. Gondorban, a királyságában Denethor a helytartó. A tündéknél nem maradhat. Hát akkor hová?
- Hol maradhatnál meg? – kérdezte halkan Aragorn, miközben Ainagil aludt. De ekkor egy alak tűnt fel, csuhában, öreg bottal a kezében.
- Népénél valóban nem maradhat. – jött a hang Aragorn mögül és a férfi tudta, hogy ki az.
- Gandalf. – mondta boldogan, megkönnyebbülve. – Gandalf.
- Jó újra látni barátom, de csendben. Nem akarom, hogy felébredjen. Aludnia kell. – mondta Szürke Gandalf és leült Ainagil másik oldalára, Aragornnal szembe.
- Miért nem maradhat meg népével? – kérdezte Aragorn, de Gandalf mélyen ránézett, már amennyire látták egymást a holdfényben, ami végül is elég fényt adott nekik.
- Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudunk, vagy nem tudhatunk. Mert ha tudunk, akkor a sorsunk esetleg nem úgy alakul, mint ahogy kellene. Ainagil tünde, holott emberi szív dobog benne. Akkor született, mikor Isildur, apja kardjával legyőzte Szauront. Az erők különös sorsot és küldetést szántak neki, és ezzel még maga Ainagil sincsen tisztában. Még én sem. Ez a lány titok marad a számomra, és ő látja a jövőt. Látja az útját… és egyszerre több utat is. Ő dönti el, hogy merre akar menni, de tisztában van a következményekkel, és nagy teher nehezedik a vállán. – fejtette ki Gandalf, bár még mindig nem világosan.
- Tehát ő az, ki befolyásolja az egész jövőnket? – kérdezett Aragorn.
- Nem hiszem. Mi mindannyian befolyásoljuk. Ő csak piciny része valami nagynak, de valahol, valamikor nagy befolyással lesz mindenre, ami történni fog. A mi dolgunk csak az, hogy vigyázzunk rá. Más esetben nem kellene rá vigyáznunk, de ő nagy erővel bír. És nem lát, hanem ott is van a jövőben. Ő is átél mindent. Nem csak látja, Aragorn. Emiatt beteg, mert érzi a nehéz idők súlyát. – mondta Gandalf, majd elhalkult és később folytatta. – Érzem, hogy sokkal hatalmasabb erő lakozik benne, mint azt mi el tudnánk képzelni. Balsejtelem, mi szívemben él, hogy útja a sötétségben fog véget érni. – merült gondolataiba Szürke Gandalf és a láthatatlan távoli Mordor irányába tekintett.

Reggelre Ainagil már jobban volt. Meglepetésére maga mellett találta Gandalfot is, aki nyugodtan és csendben pipázgatott a hajnali köd hűs körében.
- Gandalf. – mondta Ainagil, és felült. Mellette Aragorn ülve aludt, kezéből már kiesett a pipa is.
- Jó reggelt neked, látod milyen szép a hajnal? Tiszta, friss és ártatlan. – mondta Gandalf, majd mosolygott egyet, és közben egy kisebb sziklán ült, lábait kinyújtotta.
- Mesélj nekem a hobbitokról. – kérte Ainagil váratlanul, Gandalf még a pipázást is abba hagyta.
- A hobbitokról? Hmm… ám legyen. – egyezett bele Gandalf, holott okát sem merte megérteni, Ainagil miért a hobbitokról kérdez. – Apró népek, szemedben gyermekek. Békésen szeretik tengetni napjaikat, nyugodtak, és mérhetetlenül vidámak. Szeretnek enni és a pipát is imádják! A Megyében élnek, és művelik földjeiket melyek szépek, és gazdagok. De miért kérded? Hiszen te tudsz a hobbitokról. Találkoztál is eggyel, a neve Zsákos Bilbó. Derék hobbit, a Megyéből. Ismered a kalandjait is! – mondta vidáman Gandalf.
- Tudom. De jó hallani. Bilbó most is a Megyében van? – kérdezte Ainagil.
- Igen. Magához vette az unokaöccsét, Zsákos Frodót. – mondta ki Gandalf, és Ainagil beleremegett. – Mi lelt téged, Ainagil? – kérdezte Gandalf.
- Semmi. Semmi. Jól vagyok. – hazudta Ainagil, holott a Frodó név nyílként fúródott belé.
- Van erőd mára? Tovább kell mennünk. – mondta Gandalf. – Elmegyünk Edorasba. Lovasvég harcosai a határnál várnak ránk. Én már elébb tudtam jöttödről, mint sem te eldöntötted volna. Edorasban biztonságban leszel.
Ezután hárman útra keltek. Ainagil gyenge volt, de Aragorn segítette minden lépésében. Viszont furcsa módon, Aragorn minél jobban karolta át, Ainagilba annál jobban szállt bele az erő, és érezte, mintha feléledne, és újból erős lenne. De közben folyamatosan hangok kavarogtak benne.

„Hamarosan itt az idő. Itt van, és mindenki eljön… a Szürke sereg újra él, a Király jön és visszatér. Zászló megöl fehér nap, kél… Változást hozó békesség... ”

Ainagil próbálta a hangokat fejéből kiűzni, és inkább dalolni próbált. Verset mondani. Azt sem ismerte, csak jött… Lelke mélyéről… Halkan suttogott…

„A lábam visz, én követem,
az álmok vezérelnek, őket kell őrzenem.
Nincs hajnal, mellyel ne ébrednék fel,
Magam is az vagyok, a vándor útra kel.
Szél csapja arcomat,
Lágy fény vezérli utamat.
Megjött az elveszett
És magával hozta a sereget:
Nincs már jó,
Nincs már jel,
Csak a csataszó
Mely így hangzik fel:
Előre!”


És Ainagilnak volt ereje tovább menni, míg el nem érték azt a két rohani lovast, akik vártak rájuk, másik két üres lóval. A nap végig világította a rohani pusztát, szőkére és fakó barnára festve mindent. Ainagil még ehhez fogható csodás vidéket nem látott. Szíve is felderült, ahogy a rohani szél játszott a hajával.
- Üdv nektek, a nevem Éomund. – válaszolta a vékony, de erős férfi. Arca szigorú volt, de barátságos.
- Üdv néked Éomund. Hát az udvarmester köszönt minket? – kérdezte Gandalf.
- Üdv Gandalfnak, a Szürkének. Tudod, hogy a keleti végek felügyeletével vagyok megbízva. – válaszolta Éomund, majd leszállt a lováról. Társa nem követte.
- Hát a többi lovas? – kérdezte Aragorn.
- Betört egy erre portyázó banda. Őket fogjuk támadni, de parancsba kaptam, hogy titeket Edorasba kell kísérni. – válaszolta Éomund, és odalépett Aragornhoz. Hosszú szőke haját a szél belefújta az arcába, majd levette sisakját és megigazított a haját.
- Értünk ne aggódjatok, az orkokkal kellene foglalkoznod. – mondta Gandalf.
- Persze. De Théoden király mondta, értékes kinccsel érkeztek, és látom, a kincs gyenge és törékeny. Ámbár szép, akár az égbolt. – mondta és ezzel a szépséges Ainagilra nézett.
- Akkor siessünk, mert időnk szűkében. – válaszolta Gandalf. Ezután Aragorn felsegítette Ainagilt a hófehér lóra, majd felült ő is, Ainagil mögé. Gandalfnak a másik ló jutott, hamar fel is pattant rá.
- Akkor előre. – mondta Éomund és elvágtattak Edoras fele, ami messzi úti cél volt. Este letáboroztak, mikor összetalálkoztak a többi rohírral, tűz nélkül telepedtek le. Számítottak a portya támadására, ámbár egész éjjel jele sem volt ennek.
Ainagil viszont ritka alkalomban részesült. Éjjel nem volt álma…se rossz, se jó. Nyugodtan pihenhetett, azon a kényelmes fekhelyen, mit Aragorn készített neki. Így aludt el, csendben, nyugodtan, míg Aragorn őrködött néhány rohírral együtt, köztük Éomunddal is, de nem sokat beszéltek.
Viszont hajnal tájt sűrű köd nehezedett a vidékre, és Aragorn idegesen figyelt fel a vészjós hangokra. Kardját kivonta, felzavarta a többi alvó rohírt, de épp, hogy felébredtek, az orkok már rájuk is támadtak. Aragorn, Ainagil védelmére kelt és Gandalf is kénytelen volt kardod rántani.
- Vészjósló e hajnal! – ordította Éomund. – Ha hajnali a támadás, azt mindig rosszabb követi! – ordította körbe a vészjóslatokat, de a rohírok meg sem ijedtek. Magabiztosan győzték le az orkokat, de feltűnt nekik, mintha valami konkrét cél vezérelné őket. Mégis a leghősiesebben Aragorn, Arathorn fia harcolt. Miután leszámoltak az utolsó orkkal, máglyába gyűjtötték a testeket és felégették őket, de sietősen, és még sietősebben vágtattak el lovaikkal Edoras felé. Hírnökök jelentették, hogy több szár ork közeledik, és Gandalf nem volt hajlandó Ainagilt kitenni ekkora veszélynek.


Éjt nappallá téve vágtattak, míg elérték Edorast, hol Théoden király várta őket, ki életerős férfi volt. Feleségét nemrég vesztette el, aki belehalt a szülésbe, így egy fiú maradt rá, Théodred, aki ez időtájt még csak két esztendős lehetett. Meduseld Aranycsarnoka békességben várta az érkezőket, Théoden a trónon ült, mellette tanácsnok. Ainagilt mégis rossz érzés fogta el, beleremegett minden egyes lépésbe, amit a csarnokba lépve tett. Legelöl Éomund ment, és méltóságteljesen meghajolt a király előtt.
- Jó királyom, itt vannak az érkezők. Veszélyen keresztül érkeztek ide, de békében térnek meg csarnokodba, Arany Meduseldbe. – mondta Éomund, majd félreállt.
- Üdv néked Théoden, rohírok királya. – üdvözölte Szürke Gandalf, mikor botja segítségével a király felé közeledett. Mögötte Aragorn segítette Ainagilt.
- Üdvözölve légy itt, Szürke Gandalf. – mondta Théoden király, majd végig mérte Aragornt és Ainagilt, akinek arcát a tünde köpeny takarta el. – És üdvözlégy te is, világot járó dunadán, és üdvözlöm az érkezőt. – mondta, majd felállt. Ainagil egy pillanatra megbotlott, de Aragorn elkapta.
- Gyenge uram. Hosszú utat tett meg. – mondta Aragorn aggódva, és szinte hívó szó nélkül gyönyörű lány jelent meg, Théodwyn, a király húga.
- Óhh jó uram, bízza csak rám. Én gondját viselem. – mondta a lány, majd átkarolta Ainagilt, tünde köpenye lesiklott barna hajáról, és előtűnt a szépséges Ainagil. Szemei kápráztak, akár a nyári kék ég, és Théodent is elvarázsolta egy pillanatra. De a lány üresen nézett, szürkeség hullámzott szemeiben, és mintha nem is ebben a világban létezett volna. Théodwyn elkísérte, megmosdatta, rohani ruhába bújtatta, lefektette, és forró levessel megetette. Aztán Théodwyn megvárta, míg Ainagil elalszik. Később mindenki vacsorát ült a csarnokban.



- Köszönöm jó királyom, hogy befogadja a tündék népének egyik legfényesebb kincsét. Jó helye lesz itt. – mondta Gandalf, mikor vacsora után rágyújtott pipájára. Aragorn némán evett, szinte lassan. Gondolataiba mélyedve, Ainagilra gondolva.
- Valóban Kincs. Aranynál is drágább ékszer. – mondta a jóképű Théoden. – De fénye halványan dereng. Mond hát, beteg? És miért nem maradhat övéivel? – kérdezte kíváncsian majd felállt trónjáról és a vendégek felé lépett.
- Látja a jövőt, és ez elemészti erejét. Ebbe betegedett bele. Ha távol van az övéitől, úgy talán könnyebb. Övéivel nem maradhat. – mondta Aragorn, miután abbahagyta az evést. Volt benne félelem, hogy a király kihasználhatja Ainagil erejét.
- Bátor az, ki harcba megy. – kezdte lassan Théoden, Gandalf szinte mozdulatlanná dermedt, úgy hallgatta, mit mond Théoden. – De igazán bátor az, ki szívéből bátor, és az az igazán erős, ki szívéből erős. Nehéz elviselni, ha a jövő fájó teherként nehezedik a gyenge, és érzékeny lélekre. Jó helye lesz itt nálam. Védelmezni fogom, őseim nevére esküszöm. – mondta Théoden, és Gandalf megkönnyebbülve tapasztalta, jó helyre hozta Ainagilt. – Gandalf titkolózott, de megtudtam, mit akartam. Ainagil tiszta ragyogása szó nélkül meggyőz engem mindenre. – mondta Théoden és nehezen, küzdötte le gyengeségét, amit Ainagil iránt érzett. Nem szerelem volt ez, inkább afféle rajongás. Rajongás a lány tisztasága és szépsége iránt.

Másnap Gandalf közölte Aragornnal, hogy szüksége van rá, és tovább kell menniük. Aragorn nem szívesen hagyta ott Ainagilt, mégis meg kellett tennie, viszont az éjszakát Ainagil ágyánál töltötte, egy faragott karos székben, amit Théodwyn vitetett be neki. Egész éjjel Ainagilt figyelte, elmélázva, sok dolgon a fejét törte. Gandalf be akart lépni hozzá, de Ainagil felébredt, mégsem volt magánál. Szemei könnyesen ragyogtak most, teste mozdulatlan volt. Majd váratlanul megszólalt, de mintha nem is Aragornhoz, vagy Gandalfhoz beszélt volna, hanem valaki máshoz...
- Olyan ez, mint a nagy regényben. – suttogta Ainagil. – Amikre mind emlékszünk. – mondogatta, közben verejtékezett, arca vörösen lángolt. Aragorn felült, és odakuporodott Aiagilhoz. De szólni nem mert. Gandalf némán lépett a szobába. – Mind teli voltak sötétséggel, veszéllyel és a végét nem akartuk tudni, mert féltünk. Tudtuk, hogy boldogan semmiképp sem végződhetnek. – majd Ainagil elhalkult. Szemeit lehunyta, és szinte a lélegzetvételét sem lehetett érezni. Aragorn Gandalfra nézett, de az csak intett. Majd Ainagil megint kinyitotta a szemét és folytatta, közben a láthatatlan messzi távolba meredt. – Hogy lehetne a világ olyan, amilyen volt, ha ennyi szörnyűség történik? De végül is… ez csak egy múló dolog. Egyszer mindennek el kell múlnia, és akkor új nap virrad fel. És az a hajnal tisztábban fog ragyogni, mint még soha. Azokra a történetekre emlékszünk majd, amik jelentettek valamit, még ha túl kicsik is voltunk hozzá, hogy megértsük. De én úgy érzem értem. Most már tudom. E történetek szereplői gyakran visszafordulhattak volna, de nem tették. Tovább mentek, mert volt mibe kapaszkodniuk… Tudja uram, a remény hal meg legutoljára. – aztán Ainagil hangja elveszett. Csendben lehunyta szemeit. Úgy aludt tovább, Aragornnal együtt, aki hozzáfeküdt az ágyba és átkarolta. Így vigyázta aggódva Ainagil álmát a rohani éjszakában.

Hajnalban Aragorn felnyergezte lovát, indulásra állt minden. Nehéz szívvel de tudta, hogy el kell hagynia Ainagilt, és mennie kell. De muszáj volt még egyszer látnia Ainagilt, így bement a szobába, ahol Ainagilt ébren találta.
- Elesszár. – köszöntötte Ainagil, aki vidámnak tűnt, mint aki újjáéledve ébred e reggelen. – Sokkal jobban érzem magam. Éjjel csodás álmom volt. – mondta, majd megölelte Aragornt.
- Tudom. Éjjel veled voltam. Hallottam. Gyönyörű szavak. – mondta Aragorn, majd megsimogatta a lány arcát. – De nekem mennem kell. – mondta szomorúan, majd Ainagil két kezével megfogta Aragorn arcát, és mélyen a szemébe nézett, hosszú-hosszú időn keresztül.
- Ősatyáid meghagyták nekem, hogy azért legyek, hogy útba igazítsalak, mielőtt a sötétség még jobban elborít mindent. Sokan kérdik, miért vagyok, de a választ benned kell keresni. Most már tudom. Nem azért vagyok, hogy a dolgok másként történjenek, mint ahogy kellene, ámbár a sötét erők megpróbálnak majd engem felhasználni, de erős leszek, mint ősatyáid oszlopai és kitartó, akárcsak te. Azáltal, hogy vagyok, úgy fog minden történni, ahogy a jónak el kell jönnie, nyernie kell, és a gonoszt ki kell űznie. De nem csak a földről kell elűzni, hanem a szívekből is. És készülj fel, hogy minden szívben ott lapul a sötétség, még abban is, amelyikben nem látszik, és nagy terhet fog cipelni. Hamarosan itt az idő Elesszár, hogy erős legyél, sőt erősebb, mint eddig valaha és összegyűjtsd erődet, hogy meg tudj küzdeni. Te engem óvsz, mégis én vigyázok rád, ha te ezt nem is érzed, hacsak messze is vagyok tőled, én ott leszek a szívedben. Eljön majd egy Szövetség, és a te dolgod lesz összefogni azt. Király leszel te, becsületben megbukott ősöd sarja. Te leszel a legnagyobb és neved, híred, erőd mit sem fog halványulni majd az évek szürke múlásával. – mondta Ainagil, majd egy kis csend után énekkel folytatta:

„Hosszú az út…

És vele együtt Aragorn is:


„Hosszú a legnehezebb út,
És messze a legigazabb cél.
Elkísér téged túl mindenen a bú,
És az örök, igaz, tiszta remény.
Majd meglátod, királyságod nem,
A határokon túl, szakadt térképen,
Létezik, és él, hanem a szívedben,
Ott a mélyben, egy nap új életre kél.”

Majd Ainagil gyengéden homlokon csókolta Aragornt, aki odabújt hozzá, mintha oltalomra lelt volna, és soha többé nem akarta volna elhagyni Ainagilt.
- Indulj Elesszár. Az utad most kezdődik igazán. Ne félj, csak higgy. Én ott leszek veled, ne feledd: Higgy, remélj, szeress. – majd Aragorn ránézett, felállt, fél térdre ereszkedett, jobb kezét szívéhez emelte, majd kiegyenesedett, és most nem a vándor állt Ainagil előtt, hanem egy király, minden méltóságával együtt. Szemeiből sugárzott a nemesség, tartása a legkülönb királyoknál is méltóbb volt.
- Most már tudom miért vagy. Megleltem magamat. Most. Végre. Igazán. – mondta Aragorn, könnyes szemekkel. – Ég veled. Namarie. – azzal megfordult és kiment. Ainagil az ablakon keresztül figyelte, ahogy Szürke Gandalf és Aragorn kilovagolnak Edorasból, hogy eltűnjenek a rohani pusztában.
- Ég veled Dúnadán Elesszár. Ég veled. – suttogta Ainagil.

Ainagil hamar erőre kapott, és jó helye volt Edorasban. Nem fájt neki, hogy Aragorn elment, hiszen útját járja, és beteljesíti végzetét. Az álmok, látomások ritkultak, sokszor elmaradtak és békében hagyták a lelkét. De Ainagil mindig érezte a növekvő sötétséget, ami lassan beárnyékolt mindent.
Felébresztette Aragornban a királyt. Legalábbis így érezte. Ainagil idővel egyre jobban embernek érezte magát, ámbár tünde volt, és tündeségét soha nem tagadta meg, de meg kellett férnie emberi voltával is, amit a felsőbb erők gyúrtak össze szellemében. Talán részben embernek is kellett lennie, hogy kapcsolat legyen Aragorn és a tündék között. Sok időt töltött együtt Théodwynnel, és úgyszintén a királlyal is. Igazi harcost ismertek benne meg, és Théodent mindig elragadtatta, és a király mindig mondogatta, hogy az a hős, ki szívéből hős, és ki szívéből bátor.
Ainagil gyakran tartott Éomunddal, ha ellenség érkezett a határba. Jól bánt karddal, íjjal, bármily fegyverrel, holott nem volt erőtől duzzadó rohani, s mi fontosabb, férfi. De ugyanakkor nőiességével kápráztatott el mindenkit. Később Théodwyn házasságot kötött Éomunddal, rég várt házasság volt ez, híre is ment egész Rohanban.
Így teltek az évek, de volt valaki kit Ainagil nem tudott elfeledni. Még mindig Haldírt szerette, és nem volt nap, nem volt perc, hogy ne Haldírra gondolt volna. Majd megszületett Éomund fia, Éomer. Az udvarban boldogság volt, békesség, és Ainagil is boldog volt. Látomásai sem voltak, népéről nem is hallott, sőt se Aragorn, se Szürke Gandalf nem tért Edorasba. A bajt, csak Szarumán jelentette, akitől a király tartott, félve figyelte, hogy gyarapszik Szarumán ereje, aki kinevezte magát időközben Vasudvard urának. Éomernek hamarosan húga is született, a csodaszép Éowyn és a bajok ekkor kezdődtek igazán. Ainagil álmai, jövőképei újra visszatértek, kínozták, hasították a lelkét. De Ainagil páratlan erőt tanúsított, és legyőzte, a látomások nem betegítették le többé. Hogy ez minek volt köszönhető, nem tudni, de Ainagil érezte, hogy egész énje megváltozott és más már, mi volt. Erősebb, magabiztosabb, és a király mindig mondogatta:
„Fényesebb vagy, mint az összes csillag, mik Rohant és Lovasvéget beragyogják. Szent vagy számomra, akár a pirkadat.”
De Théoden szavai nem űzték el a gonosz balsejtelmeket. Immáron tizenöt éve, hogy elhagyta Lórient, és titokban visszavágyta azt. Érezte, ha itt marad, a gonosz kiszolgáltatottja lesz, és tudta, Rohanban nem maradhat. A látomások elárulták, hogy hamarosan árnyék teríti be a vidéket, és magát a királyt is, de tudta, hogy minden így van megírva. Ha ellene tesz, akkor megváltoztatja a jövőt, és azzal csak árt.