Beköszönt a homály


Így egy nap, virradat előtt, Ainagil magára öltötte rohani ruháját, melyet csak akkor hordott, mikor útnak indult a pusztába. Régi tünde ruháját, azt amiben tizenöt évvel ezelőtt Rohanba érkezett, ott hagyta ruhásszekrényében, amit azóta egyszer sem vett fel, csak néha elővette, nézegette. Tündeköpenyét, amit kivett a többi ruha közül, halkan magára öltötte. A hajnal még nem is derengett, Edoras lakói is aludtak, minden néma volt, csak az őrök voltak ébren. Tegnap este már mindenkitől elbúcsúzott, de mindenki abban a hitben volt, hogy később indul el, de így is volt. Ainagil egyszerűen nem tudott aludni, és miután felöltözött, kiült Edoras egy olyan helyére, ahonnan beláthatta Rohant, és ahova annyi szép és csodálatos emlék kötötte. Mert sok minden láncolta ide, igazi családra lelt itt. Otthonra, amit most el kell hagynia és lehet, sőt biztos, hogy soha többé nem fog visszatérni. Tehát nehéz volt a szíve, és nyomta a tudat, hogy mennie kell innen is a jövő miatt. Innen is mennie kell. De útja nem a tündékhez vezet, hanem az entekhez. Öreg barátjához, Álőmtörőhöz, egy ős öreg enthez.
A nap kezdett feltűnni és átvenni az uralmat az ég és a sötétség felett. Már egyre jobban világosodott, a levegő hűvös volt, Ainagil bele is borzongott, ahogy a hideg levegő megcsapta az arcát. De hát friss tavasz köszöntötte a vidéket. Ainagil a nyakában lógó lánccal játszott, amit magától Théoden királytól kapott. Kerek, aranyból metszett díszes medál volt az.
- Anyám hordta, így maradt a családra. Morwen gyönyörű volt, és ez a nyaklánc nem csak rá, de Gondorra is emlékeztet. – mondta Théoden király, aki oda lépett Ainagilhoz.
- Ott most Denethor uralkodik. Ugye? – kérdezte Ainagil, és ránézett a királyra.
- Igen. Ő most ott a helytartó. Néhány éve, és két fia van már, Boromir és Faramir. – válaszolta Théoden.
- Hiszed, hogy Gondornak lesz királya? – kérdezte Ainagil váratlanul, ami Théodennek nem volt oly váratlan kérdés. Majd rövid csend után a király leült Ainagil mellé a sziklára és válaszolt:
- Hiszem. – mondta Théoden és átkarolta Ainagilt. – Furcsa a sors gondolatja, hogy ide szánt téged, Edorasba. Ámbár jóval idősebb vagy, mint én… - itt Théoden elhalkult. – Az első perctől fogva rajongtam érted, noha inkább lettél húgom, lányom. Inkább érezlek embernek, mint tündének. Emberibb vagy. És bevallom, sokkal több emberség van benned, mint az emberek többségében. Nagy kincs ez. És külsőd is….. mintha emberi lenne…. A tündéken tudtommal nem látszik éveik száma, mégis mintha te idősebbnek tűnnél. Lehetséges volna? – tűnődött Théoden király, és Ainagil némán bólintott. – Tán emberi nevet kéne kapnod. Mit is jelent a neved? – kérdezte Théoden és átkarolta Ainagilt.
- Szentcsillag. – válaszolta a lány. – Még születésem előtt, atyám a tünde Gil-galad adta ezt a nevet. – mondta Ainagil és apját elképzelte, ahogy maga előtt áll gyönyörű királyi díszben, arcán a jóság, szemében a vágy leánya iránt.
- Szentcsillag. – ismételte Théoden. – Mi lenne, ha Théodinnak hívnálak? – és elmosolyogta magát. – Hiányozni fogsz. Talán egyszer visszatérsz, emberként és családomat tovább gazdagítod. – mondta, de nem is várt választ Ainagiltól, mert lehúzta a lány csuklyáját a fejéről, hátra simította a haját, és megsimogatta a fülét… - Már egészen rohírként festesz. A nap kiszívta a hajad színét is. Szőke lettél, és úgy érzem így is maradsz örökre. És a füled… - mondta Théoden, és megtapintotta Ainagil füleit, emberi, tompa füleit.
- Kellettek az évek a változáshoz. – mondta Ainagil.
- De tudtad, hogy ez lesz? – kérdezte komolyan Théoden király.
- Igen. Tudtam.
- Nem baj. Gyönyörű vagy te. – és Théoden mosolygott. - De nézzük tovább a hajnalt. Ez az utolsó, hogy együtt töltjük el. Legalább fiam mellé, kaptam lányt is. – mondta Théoden és sóhajtott egyet.
- És itt van fiad is. – jött egy hang a hátuk mögül, és Théodred az apja szabad oldalára ült és karolta át apját.
- Gazdag ember vagyok. – mondta Théoden király, majd szomorúan hozzátette. – De ez a hajnal megszegényít, mert szegényebb leszek egy lánnyal, Théodinnel. – és így telt el néhány kellemes perc, majd jött a búcsúzás ideje.

Fájdalmas búcsú következett, aztán Ainagil felszállt aranybarna lovára, akit annak idején Délcsillagának keresztelt el, és elvágtatott a pusztába, kísérőként Théodreddel, Éomunddal és néhány lovasvégivel. Majd napok múlva a határban ismét egy újabb búcsúra került a sor, majd Délcsillaga látta, ahogy gazdája nekivág a végtelen világnak, a veszélybe, ismerős ismeretlenbe.
- Miért van egy érzés a szívemben, hogy mostantól minden rosszra fordul? – kérdezte Éomund nehéz szívvel, ahogy a távolodó Ainagilt figyelte.
- Mert elmegy az, kit szeretünk. – mondta szomorúan a Théodred és ifjú szíve meghasadt. Így állottak némán, hosszú percekig. Lelküket sötét érzés fogta el, mit nem tudtak nagyon megmagyarázni. Valahogy mostantól, mintha csak a vég szele járta volna be egész Lovasvéget.
Ainagil, ahogy kívánta, meghagyta, hogy szó ne essék róla a rohírok történetében, sem pedig másban. Mert ő nem volt ott, nem is járt Rohanban. Nevét lepje el a por, és feledkezzenek meg róla, aki élt és született Rohanban. De mindez ellenére Rohan nem tudta kitörölni szívéből és emlékéből a tündét, Ainagilt kiből ember lett, és ki legendává érett a későbbi rohani idők folyamán. Mert sok harcban győzött ő, az éorl fiak oldalán. És nevét történetekbe írták, szépségét szoborban is megörökítették. Tettei méltóak voltak a rohírokhoz, dalok zengtek róla a hideg téli és meleg nyári estéken.

Ainagil hirtelen elveszettnek érezte magát. Théoden búcsú szavai jártak a fejében, ahogy utoljára néztek egymás szemébe. Igazi apja, Gil-galad meghalt, és ámbár többek között Elrond és Thranduil nevelte, apját nem lelte egyikben sem. Celeborn volt az, ki közel állt hozzá, mert Ainagil tudta, hogy ő Lothlórienben született és rövid ideig Celeborn és Galadriel nevelte. Miután anyja elhagyta Középföldét, utána került Thranduilhoz és később Elrondhoz. Igazi háza és helye sehol nem volt, sehol sem lelte, csak Edorasban a rohírok között.
- Tudom, hogy egy dicső tündekirály leánya vagy, mégis én is a sajátomnak érezlek. – mondta Théoden a búcsúnál és Ainagil fejében csak ez az egy mondat kavargott, akár a forgószél.
- Hát sehol nem lelem helyem, vagy ha meg is lelem, el kell hagynom? – bánkódott Ainagil és a könnyeket törölte szemeiből. Néha-néha szomorúan visszanézett Rohan fele, és ámbár nem tudta, de Théoden sokáig állott kint Edoras várfalainak északi tornyában és bánkódott, szomorkodott e szomorú nap miatt, és napok teltek el így, hogy a király kint állt magasztos némaságban. Maga Edoras is elcsendesült és a sötétség hamarosan azt is ellepte.





Útban a Fangorn vele, Ainagil az egyik éjjel különös hangokra lett figyelmes…

„Remegjen meg a föld,
Törjön szét itt a kő,
Rettegj, mert ez erdő
Az ajtódig jő!”

Szinte énekelt a sötét…. És énekelt minden… Ainagil kinyitotta a szemét és sötét tornyot látott, körötte sebből vérző kivágott fák maradványait, régi kort mesélő csonkokat… ekkor vándorló fákat pillantott meg a holdfényben… dühöt és bosszúvágyat érzett Ainagil. Lelke és teste megremegett, felállt olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudott. De az entek barátai voltak, és most körötte meneteltek.
- Merre mentek, hosszú éveket megélt társaim? – szólt nekik Ainagil, a szél felerősödött, haját próbálta szeméből kiszedni. Az entek mintha nem is figyeltek volna fel rá, de mintha egy a legelöl menetelő enten két apró lényt látott volna meg. De az egyik ent felé hajolt és jól szemügyre vette.
- Hát a háborúba. Rumm…..rumm…. – mondta az ent, majd Ainagil felismerte, Álomtörő volt az.
- Háborúba? Milyen háborúba Álomtörő? – kérdezte Ainagil, miközben a többi ent próbálta őt kikerülni.
- Hát az entek háborújába, Ainagil. A vesztünkbe rohanunk, de Szarumán ellen vívunk meg egy nagy csatát. – mondta Álomtörő. – Megbosszulunk most mindent, és megfizet a gaz. Nem pusztíthatja el az entet, Szarumán a ravasz. Áttörjük a gátat, kiengedjük a folyót. Hadd lóduljon meg, és robaja a hegyekig szóljon. – dühösen morogta Álomtörő.
- Szarumán pusztítja a fákat… – mondta Ainagil mozdulatlan tekintettel, szinte szoborrá dermedt. – Hát elkezdődött. – suttogta, amit hallott az ent is.
- De még mennyire, hogy elkezdődött. – majd az ent tovább menetelt, és egy pillanatról pillanatra Ainagil a néma éjszakában találta magát. Semmi sem mutatta jelét az enteknek, sem pedig a toronynak, Vasudvardnak. Sőt, messzebb volt onnan… jóval messzebb. De emlékezetében ott volt a kép Orthanckal és a pusztulással, háborúba induló dühös entekkel.
- Tehát újabb látomás volt. – görnyedt össze Ainagil, és lerogyott a földre. – Hát újból. Az entek háborúba mennek. Vihar tombol majd. Hamarosan itt az idő. – suttogta a némaságba, majd újból elaludt. Reggeli derengésben ébredt fel Ainagil. Lenyalta ajkáról azt a néhány csepp vizet, amit úgy gondolt, hogy hajnali hamvas eső által kerülhetett rá. De ez a néhány csepp is mintha életerőt adott volna neki. Érezte, hogy felfrissül, de esőnek nyomát sem látta, sőt arra fel is ébredt volna.
Némán megreggelizett és közben azon tűnődött, hogy merre menjen. Most először ürességet érzett magában, és mélyen ülő magányt. Egy ilyen álom régebben kiszívta volna az erejét, de most valahogy erősebbnek érezte volna magát. Hamar össze is szedte magát, és miközben próbálta eldönteni, hogy merre vegye az irányt, a földben a füvek között észrevett nyomokat. Furcsa nyomok voltak, és Aragornhoz hasonlóan, ő is remekül olvasott a nyomokban. Meglepődve fedezte fel, hogy a nyomok egy enthez tartoznak.
- Erre? Egy ent? Hát erre járhatott? – állt fel Ainagil. – Ámbár közel vagyok a Fangornhoz. Félnapi járásra… - tűnődött. – Nekik csupán röpke néhány óra. – majd körbe nézett, de semmi mást nem látott Rohanon kívül. De tudta, a dombokon túl a Fangorn van. Viszont hirtelen valaki megállt mögötte, Ainagil megfordult és kardot rántott.
- Hát így kell fogadni egy öregembert? – szólt az öreg, hosszú süvege alól. Szakálla borzosan lógott lefele, szürke palástja a földet súrolta.
- Nem. De nem láttalak az imént. – eresztette le kardját Ainagil, mikor felfedezte régi ismerősét. – Gandalf. – mondta nevetve.
- Szóval te ismersz engem, de én alig emlékszem arcodra. Mond ki vagy hát? – kérdezte Gandalf, csalafinta vigyorral.
- Tény, hogy az elmúlt tizenöt év megváltoztatott, mióta te és Aragorn elhagytátok Rohant és én ott maradtam Edorasban. – válaszolta a lány, és Gandalf meglepődve ölelte át a lányt. Tény, hogy alig ismerte meg.
- Ainagil. – mondta Gandalf, majd jól megnézte a lányt. – Tudtam, hogy változni fogsz, de így… és ennyire? – tűnődött. – Szinte ember lettél, tündérek leánya. Most már világos sok minden. – mondta Gandalf, és némán álltak egymás előtt, majd Gandalf elmélyülve folytatta, szinte magának mondta. – Hamarosan változás jön, mit te idézel elő. Hacsak már elő nem idézted. De te jelképezed a változást. A tündék ideje hamarosan lejár, és az emberek következnek. – mondta Gandalf és valami különleges fény csillant meg a szemében. Szinte varázslatosan misztikus fény, ahogy Ainagilt csodálta. – A te sorsod már az, hogy itt maradj, és nem hajózhatsz el a tündékkel.
- Nem is vágyom rá. Rohan jó hely volt a változáshoz. – szólt halkan Ainagil majd lehajtotta fejét. – De még mindig vannak számomra megválaszolatlan kérdések. És most először vagyok tanácstalan. Hova? Merre? Hol rejlik az én utam? – esett kétségbe.
- Hidd el, a feladatod még nem végezted be. Valami azt súgja, hogy hamarosan itt a te időd. – mondta Gandalf és a messzi távolba meredt. – Lesz, hogy hamarosan válasz elé kerülsz, és nem fogod tudni, mit cselekedj. De bízz magadban és cselekedj a szíved szerint. – fogta meg a vállát Gandalf és bátorította.
- Úgy teszek. – válaszolta Ainagil. – De nevemet el kell felednem. Valami azt súgja, rejtsem el igazi nevemet. – meredt ő is a távolban.
- Akkor tégy úgy. – mondta Gandalf, majd leült. – Soha ne feledd, hogy mindig a miértnek van válasza.
- Théoden egy névvel ajándékozott meg. – folytatta Ainagil és leült ő is egy kőre. – Théodin. Ezt fogom használni mostantól. – Gandalf komolyan meredt a lányra. – Théodin. Ainagil mostantól elveszett. Elnyelte a homály és senki sem tud róla semmit. Thengel fia, Théodennek lánya. Fogadott lánya… De mond, Aragornnal mi van? És mi hír a többi vidékről? A tündékről? – kérdezett Ainagil miközben Gandalf pipára gyújtott.
– A kószákkal van. Vándorként járja a nyugati vidéket, a hegységen túl. Én is arra tartok, Lórienből jövök, ahol szó volt rólad is. Hiányolnak téged, de senki nem tud semmit sem rólad. Azt mondtam, hogy Aragorntól elváltál a Fangorn szélénél, és azóta nem jött hír felőled. Haldír útra kelt, hogy felkeressen, de eszébe sem jutott, hogy esetleg Rohanban lehetsz. Ennek már több éve és azóta, Galadrielnek sikerült megértetnie, hogy az utadat kell járnod, és sorsod vezet téged. Talán nem is lenne jobb, ha megtérnél Lórienbe. Gyere hát inkább velem. – ajánlotta Gandalf.
– Elvonulok a Fangornba. Gondolkodnom kell. – állt fel Ainagil. – Már indulnom kell. Jó volt téged látni derék Gandalf, és ha találkozol Aragornnal, számolj be neki mindarról, hogy velem találkoztál. Edorasban jó helyem volt, de mennem kell és most utam a Fangornba visz. Még nem tudom miért, de tudom, hogy oda tartok. Ég áldjon téged Szürke Gandalf.
- Ég áldjon Théodin, Théodennek fogadott lánya. – mondta Gandalf, majd elengedte a lányt. – Ég veled. – mondta utoljára, és látta, ahogy a lány szinte fut, ahogy a Fangorn fele tart.


Ainagil napnyugta előtt elérte a Fangornt, amitől oly sok nép rettegett, kivéve őt, aki viszont eltöltött már itt több időt és jól ismerte az erdőt. De az éjszakát az erdő szélén töltötte, tűzet sem gyújtott, csak evett és hanyatt fekve megvárta, míg megjelentek a csillagok az égen. Majd elaludt, éjjel ismét álom tőrt rá. Álom, egy fehér lovasról.

„…Hallom már az éneket, mely az egekbe száll, és reményt ad akkor, mikor pont annak a forrása apad, és maga a reményt adó is reménykedik, hogy a hordozó véghezviszi küldetését, és a fény megszabadul a mérgező sötétségtől… Remény vagy te, a tiszta erő hírnöke. Erőd a szívedben él, és kemény harcban győztél, míg idáig eljutottál… Remény vagy te, a tiszta erő hírnöke… vidd hát tovább a csodát, hogy másik is bízzanak, hídjenek, reméljenek… Remény vagy te, ősi idők hírnöke…”


Reggel Ainagil bement a Fangornba és egyre beljebb-beljebb hatolt, a fák a szürke félhomályba vesztek, ahogy egymás mellett sorakoztak abban az érzésben, hogy az erdő nagyon öreg, sőt öregebb, mint azt bárki sejteni tudná, hogy mennyire. Ainagil sem volt fiatal, de kora nyomába sem ér azoknak a fáknak, amik itt voltak. Majd, talán estére Ainagil elérte Álomtörő szállását, még emlékezett, hogy merre is kell menni. De Álomtörőt nem találta ott, csak helyének nyomát. Viszont Ainagil úgy döntött, hogy ott vár rá, míg az ent meg nem jön. De az álom estefele hamar elnyomta, mintha csak bódító lett volna a levegő. De álmából hajnalban riasztotta fel a megérkezett Álomtörő…
- Rumm….rumm….. – morogta Álomtörő. – Rumm….. Rumm… hát felébredtél? – kérdezte lassan.
- Álomtörő. – mondta Ainagil és felállt.
- Hosszú ideje nem láttalak, de nagyon megváltoztál. Tudtam, hogy te vagy, már a múlt éjjel is tudtam. – mondta az ent és lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye Ainagilt.
- Szóval a te nyomaidat láttam? – kérdezte Ainagil.
- Igen ...hmm... rumm… rumm…. Aludtál, és nem mertelek zavarni. Tudtam, hogy te vagy az. – válaszolta az ent.
- De honnan? – csodálkozott Ainagil, majd rövid csönd után az ent válaszolt.
- Vannak dolgok, amiket mi csak úgy tudunk. De azért volt bennem kétség, és ezért sem zavartalak. Nem akartam kockáztatni. De látom, ide jöttél és most itt vagy. Légy hát vendégem ismét. – ajánlotta az ent.

Másnap elmentek az erdőt járni, és a félhomályban mintha néha beszűrődött volna a napfény, halványan derengő üzenet, hogy kint a világban még a sötétség nem nyelt el egészen mindent.
- Múlt éjjel álmot láttam. Változás szele ébresztett titeket. – mondta Ainagil, ahogy próbált az ent mellett haladni.
- Rumm… Rumm… a változás szele? – kérdezte Álomtörő.
- Igen. Ezért is jöttem, mert valami ide vezetett. A látomásaim még élnek és sajnos túl sokat tudok a jövőről. – és az erdő belerázkódott ebbe a különleges, érzékeny hangba. Álomtörő hosszú ideig csöndben volt, semmi nem zavarta, csak meneteltek és Ainagil nem is siettette a válasszal.
- Sohase mond, hogy sajnos. Mindennek van miértje és a miérteknek válasza. – válaszolta az ent.
- Gandalf is ezt mondta. Te annyira más vagy, mint a többi ent. – mondta Ainagil és örült is ennek, hogy vele szót tudott érteni.
- Ha Szürke Gandalf is ezt mondta, akkor bizonyára igazunk van. Jövő énekének hangja vagy te, de túl gyorsan akarsz a miértekre választ kapni. Nem kell sietni. – tanácsolta Álomtörő, majd megint szünetet tartott és folytatta: - Soha ne siess. Mindennek eljön a maga ideje. Az utadat keresed, de nem veszed észre, hogy előtted áll.
Ekkor Ainagil hirtelen megállt, és az entre tekintett, majd hosszú némaság és mozdulatlanság következett.
- Tehát azt mondod öreg barátom, - kezdte Ainagil. – hogy merjek változtatni? – kérdezte és az ent elmosolyogta magát, ami Ainagilt nagyon is Szürke Gandalfra emlékeztette.
- Pontosan. – mondta lassan az ent. – Pontosan apró tündéből lett emberlány. Merj változtatni. Ha már látomásokkal áldott meg az ég, akkor azt okkal tette és ki kell használnod. Tudom, hogy csak néhány száz éve látol a jövőbe, és múltba, de bízzál. Másokban bízol, de magadban nem annyira. – folytatta az ent és ritkaság volt tőle, hogy ennyit beszélt. De talán azért tette ezt, mert kénytelen volt, ha Ainagilt a helyes útra akarta terelni. De szemlátomást használt is és Ainagil az elkövetkezendő napokban magába fordulva gondolkodott. Sokszor újabb látomások jelentek meg neki álmában, majd észrevétlenül hónapok teltek el, és borultak árnyékba, mi alatt ő a Fangornban volt.
Egy este, mielőtt mély álomba merült volna, furcsa érzése támadt, és kivette ruhája alól a nyakláncot a medállal együtt, amit még maga Théoden király ajándékozott oda neki, és mintha honvágy fogta volna el. Ő nem tagadta meg népét, sem a tündéket, sem Bakacsint, Völgyzugolyt, vagy Lothlórient, de az idő, amit Rohanban töltött, nyilvánvalóvá vált, hogy már Edoras és Rohan az ő helye, őt oda várják vissza igazán. Népét réges rég elhagyta, noha egy tünde szemében tizenöt év semmi, az ő számára mégis jelent, sőt többet jelent, mint korábban hitte volna. Meg tanult együtt élni a mulandósággal, a beteljesüléssel, a halállal. Mint tünde, a halált ritkán látta, és idegennek érezte, sőt félt tőle. De rájött, hogy a haláltól nem kell félni, mert mikor lejár az időnk, már nem bánjuk, hogy mennünk kell. És utána mindig van. De ő most tünde, vagy ember? A választ talán szívében kell keresni, és téved az, ki e két válasz közül keres egyet, mivel Ainagil tündének és embernek is tartotta magát. De mikor Lothlórient elhagyta, szakított addigi életével és az emberek életét választotta. Nem azért, mert szerelem, vagy küldetés kényszeríttette volna erre, csupán szívét követte. És az a nyaklánc, mit kapott, megmutatta neki, hogy ő igenis tartozik valahova. Ámbár semmit sem felejtett el. Sem a tündéket, sem az évszázadokat, sem pedig Haldírt. Ainagil mióta elhagyta Rohant, a régi érzés visszatért és Haldír édes szerelmének tudata újra ellepte a szívét és vágyott is vissza hozzá. De az, hogy érzi, Haldírhoz is tartozik, kissé zavarba hozta. És az imént átélt teljesség, a tudata hovatartozásának szertefoszlott, és a szeretet újra kétfelé szakította.
De tudta, most vissza kell térnie Lórienbe…

Másnap el is búcsúzott, noha szíve nehéz volt. Tudta, ahova visszamegy, nem lesz már ugyanaz. Holott Lothlórien mit sem változott, ő már nem az, aki volt. És a világ sem lehet ugyanaz, mint volt. Közben ismét furcsa érzés fogta el… tudta, hogy amit érez, az egy kisember érzései, ki nagy tetteket fog véghez vinni, és ámbár nehéz, ő nem adja fel. A remény él, és nem szabad feladni semmit sem.



A visszatérés




„Ment, és szívét édes vágy fogta el… Haza menne, megpihenne, de nem lehet. A kitartás nem múlhat el… bátor, ki szívében igaz és nem felejt: menni kell…”

Ezek a szavak jártak Ainagil fejében, miközben Lórien felé vándorolt. Mintha szinte dallamként játszana benne a gondolat, és néha megállt, megjegyezte magának a nevet: Frodó… Zsákos Frodó…
Majd egyszer csak Ainagil elkezdett énekelni:


„Egy nap talán újra megérkezünk,
Hol a sötét elvész és fényből lesz minden.
Elmúlt a fájdalom, boldogságot érzünk.
El jő a nap, és zene szól újra, mint régen.

Hegyek választanak el, messzire mentünk,
A hit és remény vezetett ide minket,
Változott minden, megváltoztak bennünk.
Hideg volt az út, fagyosan, nagyon hideg.

És elértük utunkat, elmentem, jöttél velem,
És megtanultuk, az útnak két iránya van,
Amit a remény és a hit mutatott meg,
Hogy az út arra megy, oda és vissza...”



Néhány napra rá, Ainagil elérte a lórieni határvidéket, és óvatosan közelítette meg, hiszen külseje már nem a régi, és tudta nehezen ismerik majd meg. Mikor átlépte Lothlórien erdejét és a fák közé ment, régi érzés fogta el, és felébredt benne tünde szíve. Rőtarany levelek hullottak alá a fákról, egyenesen nap szívta hajára, vállára. Ainagil leemelt egy levelet mellkasáról és kezeiben megforgatta.
- Lothlórien, elveszett tündék otthona. De szívem már más merre tévedett, mégis itt maradt valakivel. – suttogta Ainagil, és halvány könnyek mosták arcát. – Hát visszatértem. – majd tovább ment, beljebb az erdőben, és a levelek egyre jobban hullottak a fákról, holott nyár volt. De mintha csak a fák így köszöntötték volna jövetelét, ahogy a levelek lefelé szálltak, szinte szőnyeget alkotva Ainagilnak tiszteletből. Úgy mutatták az irányt, merre kell menni. Így ment a levelek által kialakított ösvényen és szívta be azt a különleges és finom levegőt, ami a fákból áradt.
Ainagil nem sokkal később szembe találta magát Lothlórien őrzőivel, kik fegyverrel tartották fel, hogy nem mehet tovább. Hosszú, szőke hajú tünde állt elé, szigorú tekintettel, de Ainagil még csak meg sem rezzent. Nem volt oka félni.
- Akárki légy, ember itt nem léphet át. – mondta a tünde, és odalépett Ainagilhoz.
- Akkor átlépek, mint tünde és nem, mint ember. Engedj hát. – mondta Ainagil és hangja tiszteletet parancsoló volt. A tündék valamit éreztek, és ámbár kifeszített íjaik kezükben várt, mintha egy pillanatra megrendültek volna. De a tünde, ki elébb felelt, nevén nevezve Naríon, csak gúnyosan tekintett Ainagilra.
- Még, hogy tünde. – mondta Naríon. – Akkor kérdem a neved, emberek lánya. – kérdezte gúnyosan.
- A nevem Ainagil, lánya a hajdani tündekirály Gil-galadnak. – kezdte méltósággal Ainagil, fejét felemelve. - De ha emberi nevemet is tudni akarod, hát megmondom, szégyelnem nem kell. A nevem Théodin, fogadott lánya Thengel fiának, Théodennek, ki most Rohan királya. – mondta büszkén Ainagil, és a tündék leeresztették íjaikat.
- Ainagil. – mondta Naríon. – Gil-galad gyermeke? Szóval azt mondod, hogy Ainagil a neved, holott tündének sem látszol. Felelj hát, miért? – kérdezte, majd utána dühösen megfordult a többi tünde felé és keményen rájuk szólt. – Hát parancsom nélkül engeditek földre fegyvereitek? – de az öt tünde vissza nem emelte, sőt inkább térdre borultak Ainagil előtt.
- Parancsod nélkül, mivel tudhatják ki vagyok, és néked is tudnod kéne. – mondta Ainagil és még közelebb lépett Naríonhoz. – Az, hogy miért így nézek ki, az én ügyem. A te dolgod Galadriel és Celeborn elé vezetni, és ha nem teszed, haragjuk téged sújt majd. – mondta fenyegetően Ainagil, és hangja régen volt már ilyen kemény. De szinte fejedelmi.
Naríon szót sem szólt és kényszerből mutatta az utat. Éjjel meg akart állni, de Ainagil nem egyezett bele, így tovább mentek. Minél hamarabb Caras Caladhonba akart érni és elege volt Naríonból, ki folyton hideg tekintettel meredt rá. Majd mikor megérkeztek, a tündék némán figyelték a jövevényt, ki úgy lépett be a tündék városába, mint királynő, holott nem volt az és magát sem érezte annak. Érkezése hírül ment, és hajnalra érték el úti célukat.
A mallorn fák mintha meghajoltak volna jöttén és leveleik szőnyeget formálva hullottak lombjaik alá.
Különleges jele volt ez az érkezőnek, ki az első hajnali fény beálltával került Galadriel és Celeborn színe elé, kik fent a lakóhelyük előtti hatalmas fénnyel teli teremben vártak rá, trónjuk előtt állva. Ainagil lelke megremegett. Így lépett be, maga mögött hagyva kísérőit, kardján keze pihent, szinte már csak megszokásból. Hát ismét ide tért vissza, mint évekkel ezelőtt. Lothlórien mit sem változott, míg őt meg se lehet ismerni. Ahogy egyre jobban közelebb lépett hozzájuk, Celeborn nehezen, de megszólalt, miközben Naríon csodálkozva figyelt a bejáratnál, néhány másik tündével együtt.
- Hát megtért az elveszett és újra átlépi Lothlórien határát. Csendben, nemesi egyszerűségben. - mondta Celeborn boldogan. Ainagil hosszú ideig szólni sem tudott, majd megszólalt:
- Az utam még nem ért véget, de már nem az vagyok, ki voltam. Más jött vissza közétek. – mondta Ainagil. - Ainagil voltam, Gil-galad lánya. De, mint az várható volt, megváltoztam, ember lettem, ember lánya, Théodin. – mondta Ainagil vékony, halovány hangon, majd Celebornra nézett. – De sosem tagadom meg, és sosem felejtem el ki voltam, mert ámbár Théodin lett a nevem, Ainagil maradok örökre. És igazi atyám Gil-galad marad. – emelte fel a fejét, most már bátrabban. És Celeborn érzelmeit nem tudta vissza fogni, lelépett a lépcsőfokról és hirtelen átölelte Ainagilt.
- Nem a név tesz téged valakivé hanem, hogy szívedben és tetteidben ki vagy. – mondta Celeborn.
- Mae govannen Ainagil, szívem örül, hogy újra látlak. Gandalf már régebben megüzente, hogy számítsunk jöveteledre. – mondta Galadriel, majd ő is átölelte.

Haldír hamar megtudta, hogy ki érkezett Lothlórienbe és azonnal Caras Caladhonba sietett, hogy újra láthassa szívszerelmét. Hiszen Ainagilt még mindig szerette, jobban, mint az életét és mialatt odaért, könnyei Lórien földjét végig áztatták. Majd mikor Ainagilhoz érkezett, ki régi kedvenc helyükön várt rá, egy szökőkút szélén űlve, Haldír alig ismerte fel.
- Az én szerelmem elment, és más jött vissza. A hírek mondták ő az, de látom, hogy tévedtek. Bocsáss meg, ha zavartalak. – mondta Haldír, mikor odalépett Ainagilhoz és látta, nem az áll előtte, kit várt.
- Mert ő is jött vissza. – mondta a lány, Haldír felé nyúlva, aki jobban szemügyre vette a lányt, arcát megsimogatta.
- Hát te lennél, ki szívemet elrabolta és azóta nem engedi? De, hogy? És... – csodálkozott Haldír, de Ainagil két ujjával megérintette Haldír ajkait.
- A változás szelét hozom, a sorsom ez. De visszakaptad kedvesed. – mondta és megcsókolták egymást, majd Ainagil mindent elmondott Haldírnak, ki megértett mindent. És jó érzés volt, hogy újra szívükből örülhettek, hiszen együtt voltak. Így számukra most boldog évek következtek, együtt lehettek, szerethették egymást. De Ainagil viszont tudta, ez nem fog örökké tartani, hamarosan idő lesz. Eddig harc nemigen volt az életében, de érezte, hogy a sors nem fog takarékoskodni a rosszal és hamarosan tovább kell mennie, mi sötét lesz és nehéz. De míg boldog lehetett, boldog volt.


A röpke évek hamar elteltek, elmúltak, és Lórien levelei csak hulltak és hulltak. Csodálatos, nyugodt évek voltak ezek, legalábbis a számukra. Látomásai évekig szinte nem is jelentkeztek, békeidőt engedtek neki, hogy erőt szerezzen majd az eljövendőre. Lothlórienben az évek mit sem fogtak rajta, de nem feledett semmit. Sőt, hiányzott neki addigi élete. Rohan és minden más. Majd egy nap az álmok, látomások visszatértek, pont akkor, mikor a harmadkor 3016 telét írták, jócskán benne a télben, hamarosan az újévben... Az álmok ismét jöttek, néha beteggé tették, de Haldír mellette volt és törődött vele. Nagy gondosságban vigyázta szerelmét, sokszor nem aludva éjjelente, némán órákig csak egymás karjaiban feküdtek. Sokat beszélgettek, szinte mindenről és Haldír is sok mindent megértett. Bánta nagyon, hogy akkor annyi mindent félreértett és szerelmét csók nélkül hagyta elmenni. Pedig Ainagil végig hűséges volt hozzá, szívében örökké benne élt. De a sors nem hagyta őket nyugodni, sem szeretni, békében élni. Eljött a nap, mikor elszakította őket az élet.



A végzet



„Sötét éjszaka jő, halált hozó pusztulás… A Remény, most maga hullik a sors romjai alá… Nincs már se jó, se szó, mely így adhat áldomást… De a remény halvány esélye látszik még talán…”

A király holtan feküdt, romjaiba hullva, a dermesztő, sötét éjszakában. Körülötte vér áztatta a földet és hidegség áradt mindenből. A halál jeges fuvallata adott csókot, és a szél felkerekedett… hát ennyi volt… A gonosz győzött. Király megett sötét árny, mely mostantól fogva csak emelkedik és hatalmasabb lesz.

„Ősi királyok sarja halott most, királysága oda vész. Elveszettnek hitte az elveszett, hogy véghez viheti a feladatot, de most halott, és tetemén a halál szertenéz…”

Ainagil felriadt, és fagyos leheletet érzett az arcán. Ajkai színtelenül vacogtak, egész testében remegett. Szörnyű álomból ébredt, mely megjósolta neki, hogy mi lesz… a király meg fog halni, idő előtt mielőtt trónját elfoglalná.
- Nem hagyhatom, hogy meghaljon. – suttogta Ainagil, és Haldír is felébredt vele együtt. Szerelmesen átkarolta, megsimogatta.
- Ki? – kérdezte Haldír az aranyló éjszakában és Ainagil felé hajolt, hogy megcsókolja.
- Aragorn. – suttogta Ainagil a csók után. – Aragorn. Láttam meghalni. – majd szavai elhalkultak rövid időre. – Nem hagyhatom. – mondta és kinézett az ablakon. – Hajnal virrad. Itt az idő. – mondta és Haldír tudta, kedvesét nem tudja visszatartani.
Közös életük, utolsó és fájó néhány percében oda bújt Haldírhoz, jó szorosan. Tudták az utolsó percek ezek, amiket együtt tölthetnek, mert Ainagil érezte, most jött el az ideje. Haldír a könnyeivel küszködött. Nem akarta elengedni Ainagilt és tudta, el sem mehet vele. Talán azért, mert megértette, hogy Ainagil útja magányos út, és egyedül kell mennie.
- Veled tartanék, ha kell a halálba is. – mondta Haldír, majd megcsókolta kedvesét.
- A te sorsod más. – válaszolta Ainagil utána.
- Tudom, hogy el kell téged engednelek, de nem akarlak. – folytatta Haldír és ismét megcsókolta Ainagilt.
- Nem csak egyféle jövő tűnik néha fel a sors tengerén. – kezdte halkan Ainagil. – Talán látjuk még egymást. Én csak az életedet akarom megóvni. – suttogta, és közben előtűntek benne a képek, azok a képek, mikor az élet elszakítja őket, és Haldír halálát leli egy csatában, messze Lórientől. És ezért utoljára átadták magukat a szerelemnek, és soha nem szerették egymást még ennyire mélyen, forróan és szomorúan.
Majd Ainagil felkelt és felöltötte ruháját, hozzá rohani fegyverzetét, könnyű páncélját. Kardját kivonta, majd furcsa, különös és melankolikus érzés ébredt fel benne. Mintha hirtelen honvágya lett volna Rohan iránt, a lovasok hazája iránt. Halkan, majd egyre hangosabban, furcsa véget sejtető érzéssel a hangjában elkezdte mondani, miközben Haldír némán figyelte:


„Hol a ló, a lovas? Hol a kürt,
Mely megharsant csatajelre?
Hol a páncéling, a sisak,
S a fényes haj, mely ölelte?
Hol a kéz a hárfán,
Hol a tűz rőt lángja?
Hol a tavasz, a kalász,
A nyár aratása?
Oda mind, oda mind, mint a víz a hegyen,
Tűntek, mint szél a fűben;
Nyugaton az ég alján a napok
Árnyba csusszantak rendre, hűsen.
Hajdan-volt tűz füstjét-hamuját ki őrzi meg?
S ki látja a visszaáradó Tenger vizén az éveket?”

S szólt így a dal, melyet még ott tanult és melyet most a közös nyelven mondott el. De kardját újra meglendítette, erővel telt meg az egész teste. Tudta, menni kell és semmi sem tarthatja vissza. A sors szólította és eljött az ideje.
Aztán a szavak elhalkultak, abba maradtak. Ainagil tudta, hogy minél hamarabb el kell hagynia Lórient.
- Reméltem, hogy ez a perc soha nem jön el. – mondta Haldír aki szintén felöltözött. Ezután Ainagil összeszedte magát, beszélt Galadrielékkel és másnap hajnalban elhagyta Lórient, de Haldírnak nem szólt, hogy merre megy. Elhagyták Caras Caladhont, a zöld utat, a magas fákat, és a köves utat is. Ainagil mindentől néma búcsút vett és a tündék némán kísérték őt, mígnem elérték az Ezüst-ér partján elterülő fehér kőből épített kikötőt.
Mikor már berakodtak neki a csónakba, Celeborn és Galadriel léptek elé.
- Újra itt a búcsú pillanata. – szólt Celeborn és megfogta Ainagil kezét. – Ámbár mi nem tarthatunk veled, gondolatban mind ott leszünk. Ég veled Ainagil, Gil-galad lánya. Szívem nehezebb, mint valaha, mert tudom, soha nem találkozunk többé. – majd Ainagilt homlokon csókolta. Ekkor Galadriel fogta meg a kezét, és nézett mélyen a szemébe.
- Egyre sötétebb lesz minden és ki fog hunyni a fény a fákból. De Gandalfnak is megmondtam, te vagy a Fényhozó. Fájó szívvel válok el tőled, de a világ maga a múlandóságról szól. Ég veled Ainagil, Gil-galad lánya. Namarie. – búcsúzott Galadriel, majd ő is homlokon csókolta. De nem engedte még el. Galadriel egy apró zacskót nyomott Ainagil kezébe. – Nehéz időkben segít majd, és tudni fogod, hogy mire használd. – engedte ki kezéből a vörös bársonyzacskót, ami ott maradt Ainagil kezében.
- Isten veletek. – suttogta Ainagil majd Galadriel és Celeborn hátrébb léptek és Haldír lépett elő. A többi tünde elhúzódott, hogy magukra hagyhassák őket. Haldír arca sápadt volt, könnyek áztatták. Szemei, ajkai megremegtek, és reszketve ölelte át Ainagilt.
- Oly régen járom e világot és eddig észre sem vettem, hogy az elmúlás milyen bánatot tud okozni. – suttogta Haldír. – Félek, hogy nem lesz miért élnem most, hogy elmész. A tudat, hogy nem látlak többé, felemészti a lelkemet és félek, a halál magával ragad. De el kell engednem téged, mert nem bukhat meg a jó, az én önzőségemen. – és akkor legeslegutoljára Haldír szájon csókolta örök szerelmét, Ainagilt, aki azt kívánta, bár ne kéne elmennie. De muszáj volt. – Namarie.


Ainagil némán evezett el csónakján és próbált nem gondolni rá, hogy mit hagy most maga mögött. Így némán beleveszett a ködbe és vette az irányt a sötétség fele. Azt már nem hallhatta, mikor Haldír fájdalmában végig rohant a parton, hogy visszahívja kedvesét. Ainagil soha többé nem hallotta, és soha többé nem találkoztak újra. A könnyek is belevesztek a folyó vízébe és olvadtak vele eggyé. És a vízzel elmerültek az emlékek, az érzések... és Ainagil egyre közelebb került Mordorhoz...

Az Anduin már várt reá. Mintha csak tudatosan sodorta volna őt egyre Délebbre, arra amerre a sötétség lapul meg. Vidékről vidékre hagyta el a dombokat, sziklákat és fákat, megannyi tájat, hogy beteljesíthesse sorsát. Újra visszatért belé egy kínzó érzés, valami fojtotta, húzta le a nyakát. Sokszor akaratlanul is nyakához kapott, de nyakában csak a Théodentől kapott nyaklánc volt. Valami hajtotta, szíve megtelt félelemmel és néha néhány pillanatban kétségbe esett. Majd régi mondatok ismétlődtek benne, mint már annyiszor:

„E történetek szereplői gyakran visszafordulhattak volna, de nem tették. Tovább mentek, mert volt mibe kapaszkodniuk... E történetek szereplői gyakran visszafordulhattak volna, de nem tették... Mert volt mibe kapaszkodniuk... Akad még jó ebben a világban, amiért érdemes küzdeni... Amiért érdemes küzdeni...”

Ismétlődtek benne a hangok, amik egyre céltudatosabbá, magabiztosabbá tették, és erőt adtak neki. Tudta, ezek csupán egy hobbit szavai, de akkor is sokat jelentettek. Ainagilt egyre jobban magával ragadták a szavak, és szinte énekelt már, miközben evezett. Nem is tudta, merről jönnek a szavak, de nem is érdekelte. Minden a szívéből jött neki.
Este fele kikötött a parton, keresett egy biztonságos helyet, de tudta, hogy innentől kezdve ezer veszély leselkedhet rá, de nem félt. Megvacsorázott és álomra hajtotta a fejét és hamar elaludt. De veszélyre ébredt az éjjel, orkok jártak a közelben. Gyorsan összeszedte a dolgait és beugrott a csónakba. Akár sötét, akár hideg van, tovább kell hajóznia. Nem akart harcba keveredni, jobb ha némán elevez. De az orkok felfigyeltek rá és íjaikkal támadtak rá a partról, de mintha csak a szerencse mentette volna meg. A víz sodrása érezhetően felgyorsult és a holdfény tükröződött vissza a vízen. Szinte Ainagil csak az érzékei után ment, bízott magában, félelem sem volt benne. A folyóra bízta magát. Hiszen az, csak egy irányba vihette.
- Üdvözlégy Fényhozó, légy bátor szívedben örökké fényes. – jött egy hang a semmiből és Ainagil megfordult, de nem látott semmit sem.
- Szólt valaki? – kérdezte halkan a sötétbe. És ekkor a holdfény közelében hatalmas alakok tűntek fel, néma őrök, régi idők vigyázói... Az Argonath volt az, és érezte az ősök erejét, hogy vele tartanak. Emberek.... régi nagy királyok. És bíznak benne.... De Ainagil fejébe nem fért bele, hogy érhette el ily hamar az Argonathot.... hiszen.... De ez valóban az Argonath volt, ahogy a holdfény megcsillant rajtuk és úgy borultak Ainagil fölé, akár az oltalmat adó fák. Félelmetes és gyönyörű éjszakai látvány került elé, és Ainagil olyasmit érzett, mintha nem lenne egyedül.
- Üdvözlégy Fényhozó, világod a miénk is egyben. – hallatszott most már több hang. De most a folyó lelassult és komótosan sodorta még közelebb az Argonathhoz.
- Üdvözlégy Ainagil. – és Ainagil megremegett. Az evezést már rég abbahagyta és csak bámult maga elé. A hang forrását is képtelen volt bemérni.
- Kik vagytok? – kérdezte Ainagil.
- Olyat hozol, mit régen nem viselt senki. A teher nyom téged, és te vállaltad, hogy idáig elviszed. – suttogtak, mintha csak ketten lennének. – Légy hát áldott, a tudás, mit neked adtak, méltóan viselted és nem éltél vissza vele. Utad végét hamarosan eléred.
- Kik vagytok? – mást nem is tudott kérdezni.
- Magányos utat vállaltál, ki a sötétség végén született. De a sötétség ismét itt van, és téged a sors elvezet... – folytatták a hangok.
- Hova? – kérdezte, de a hangok nem is törődtek vele, hanem folytatták:
- A királyt kell megvédened, örökösünket. – és Ainagil lehunyta a szemeit. – A gonosz mindent megtesz, hogy eleméssze a fényességet hozó jövőt... És porig rombolja mindazt, mi nemes és jó.
- Hát valóban Aragorn ősei szólnak hozzám? Feleljetek hát! – nyitotta ki szemeit Ainagil és felállt a csónakban, pont akkor, mikor az Argonath kész szobra között haladt el.
- Azért születtél, hogy a jövő áramlatát jó irányba tereld. Az élet csupán elmúlás, az órád hamarosan lejár. Az idő az, mi örök és az marad meg mindig, holott a világok jönnek, mennek, tovaszállnak. Ég veled Ainagil. – és a hangok elhalkultak, Ainagil meg elhagyta az Argonathot és soha többé nem szólt se a folyó, se a folyó két, hatalmas őrzője.
- Igaz hát. – rogyott a csónakba Ainagil. – De én a jót szolgálom... Lesz nap, mikor új nap virrad fel, és minden mi volt, eltűnik és a szerepet más dolgok fogják átvenni. Apró, régi jelentéktelen történetek, melyeknek hősei, ámbár a legnehezebb utat járták végig, nem fordultak vissza és tovább mentek. Ámbár félelem volt a szívükben, volt mibe kapaszkodniuk... Akad még jó ebben a világban. – mondta Ainagil, és ismét kezébe vette az evezőket és tovább evezett. Most már tisztában volt mindennel, és bátran nézett szembe vele.

A Holt-láp bűzős volt, rohadó és Ainagil teste minden porcában viszolygott tőle. Érezte, az egész egy hatalmas temető, hol tündék és emberek, és ki tudja még milyen lények rohadnak lenn a mélyben. Rég elfeledett nagy csata színhelye volt ez. De Ainagil nyomokat követett. Egy emberét és egy fura lényét, és Ainagil szánalmat érzett. Tudta, a sötétség egy elátkozott lényére talált rá...
Nem messze lelt egy helyet, ahol a vándor letáborozott, és ott lepte meg azt, kit már régóta várt. A férfi pont reggelijét fogyasztotta, miközben egy a földön heverő, mozdulatlan testet figyelt.
- Hát a Vándor erre jár a mocsárban, és látom, foglyot is ejtett. – szól Ainagil, aki képes volt olyan halkan járni-kelni, hogy senki sem hallhatta meg. A férfi hirtelen felugrott, kardját kirántotta, és érdeklődve figyelte Ainagilt, aki viszont tudta, ki áll előtte.
- Aragorn. – mondta, de látta, hogy a férfi nehezen ismeri meg.
- Te tudod a nevem, de én nem a tiédet, holott arcod és szemed ismerősek. – mondta Aragorn gyanakvóan. – Hogy ki vagy, az nem tudom.
- Nem ismersz meg? Elesszár? – kérdezte Ainagil reménykedve majd odalépett Aragornhoz, aki nem hátrált meg, és a férfi szinte bűvös varázs alatt tűnődött, ki lehet a jövevény. Kardját viszont leengedte és visszatette a helyére. Hosszú pillanat volt, miközben egymás szemébe néztek.
- A szívem súgja… és ha a szívem nem csal. – suttogta Aragorn. – Ainagil. – mondta, és boldogan átölelték egymást. – Ainagil.
- Óhh Aragorn! Olyan rég már nem láttalak! – és szinte sírt. Aragorn valahogy annyira hiányzott neki, hogy most vette észre: mennyire üres volt a lelke, Aragorn nélkül.
- Hát tündének sok az a harminc néhány év? – kérdezte Aragorn, majd két kezével megfogta Ainagil gyönyörű arcát. – De, ha jobban megnézlek… Változtál. De még mennyit. – mondta és majdnem kacagott a meglepetéstől. – Jobban tűnsz embernek és, hogy embernek tűnsz, megértem, hogy sokak az évek. – mondta Aragorn.
- Jól mondod Aragorn. És én mondtam, változni fogok. Szívem emberi, és sorsom egy. – mondta Ainagil, majd leült Aragornnal, megfogták egymás kezét, és csak nézték egymást. Majd Ainagil ismét megszólalt.
- Nagy változást hozott a szél, mikor Isildur levágta a Gyűrűt, Szauron kezéről. – kezdte halkan Ainagil, és közel hajolt Aragornhoz, hogy a lény véletlenül se hallja meg. – És abban a pillanatban, én születtem meg. Tündeként, de emberi szívvel. Gil-galad lányaként, apám meghalt, anyámnak mennie kellett. Majd az utam engem is vitt, és én követtem. Változtam és sok mindent megértettem. – mondta Ainagil, majd Aragorn megsimogatta az arcát.
- Talán azóta én is. – suttogta Aragorn, de hagyta Ainagilt beszélni.
- Gandalffal beszéltem erről. Még mielőtt a Fangornba értem volna. A változás valahol bennem van. Talán én jelképezem, hogy másoknak utat mutassak. Az embereknek és tündéknek. A tündék ideje hamarosan lejár, és az emberek, és más népek ideje jön el. Hamarosan itt az idő. Szauron ébren van, a Gyűrűt keresi. Ami hamarosan előkerül, és nehéz feladat elé állít még olyanokat is, akik nem hitték volna, hogy egyszer egy lesz a sorsuk a Gyűrűvel. – majd a lényre nézett.
- Ő Gollam. Idővel mindent elmesélek. – magyarázta Aragorn és tekintetében szánalom érződött.
- Nehéz idők várnak mindenkire Aragorn, én láttam azokat az időket. – mondta és nem is tudta, hogy Aragorn egy pillanatra mennyire megrendült abban a hitében, hogy kit szánt neki az ég. Nehezen gyűrte le vágyát, hiszen ő Arwent szereti. De Ainagilt is szerette, mégpedig lelke egész valójában, hiszen őt magának érezte, érezte, mintha egy lenne gyökerük, egy lenne mindenük. Mintha valahol, túl az anyagtalan létezésen, az ő lelküket kettészakították volna, és mintha várnák a beteljesülést, hogy egy test, egy lélek legyenek. És ez az érzés, egymagában megnemesítette ezt az érzést, és Aragorn nem is szégyellte. Megtanulta, hogy az igaz szeretet nem csak egy emberben teljesülhet, élhet, hanem utunk folyamán bárkit szerethetünk. A szeretet csak gazdagabbá tesz minket. Ainagilt tisztelte, csodálta. A maga nemében tökéletesnek tartotta, és a tisztaságát szerette benne, és a hitet. Mintha Ainagil magában foglalta volna a remény fogalmát, mintha maga lett volna az, egy maga lett volna a remény, amire Középföldének szüksége volt. Hiszen Aragorn megértette, hogy Ainagil több, mint puszta létező lény. Tudta, hogy ő nem csak vele egy, hanem valahol a sors és a remény, hit, tisztaság megnyilvánulása.
- Csillag vagy te, szent, akár az élet, akár a fény. – suttogta Aragorn, és nem volt képes nem homlokon csókolni Ainagilt.
- Lothlórienből jövök. De érzem, lehet, hogy soha nem térek már vissza. – suttogta a lány és Mordor felé nézett. – Az élet nem tökéletes, mert nem lehetünk folyton azokkal, kiket szeretünk. – mondta lágyan, és hosszú, göndör, szőke haja hirtelen kibomlott és a vállán terült szét. Ez is mutatta, hogy mennyire más lett Ainagil, hogy ő már nem, a tündék közé tartozik. De arca ugyanolyan szép volt és kedves, akár a nap ragyogása.
- Most mi vezetett ide téged, Napnak lánya? – kérdezte Aragorn.
- Az időm most jön el, és érzem, még most sem ismerem magam eléggé. – válaszolt a lány ködösen. Majd Aragorn az eszméletlenül fekvő Gollamra nézett.
- Gandalf bízott meg a Gyűrű felkutatásával. Köze lehet a Gyűrűhöz. – kezdte Aragorn.
- Ne mondj semmit. – válaszolta Ainagil, és Aragorn így is tett.

Később Aragorn és Ainagil beszéltek még erről, hogy Aragorn még a Fekete Kaput is elérte, de Gollamot nem lelte és elkeseredetten vette útját vissza fele, de szerencséjére Gollam nyomára bukkant a Holt-láp mentén, és a nyomok épp Mordorból elfele vezettek, majd ráakadt Gollamra és elkapta egy este, Gollam a viaskodásban be is verte a fejét és órákig volt eszméletlen. De később Gollamot folyamatosan őrizni kellett, kötőfékkel a nyakában, száját felpöckölve, majd keservesen megszelídült, de Aragorn szigorúan őrizte, Ainagil meg vele tartott, és a Bakacsin felé vették az irányt.
Egy nap, orkok támadtak rájuk, egészen váratlanul, út közben. Aragorn kardot rántott, és Ainagilra bízta Gollamot, de a lány sem volt rest. Viszont az orkok jóval többen voltak, mint az Aragorn eleinte sejtette és Ainagilnak is jócskán szüksége volt erejére. Gollamot néhány pillanatra őrizetlenül hagyta és az orkok elkapták, de Ainagil utána rohant kínkeservesen, nehogy végképp elveszítsék. Miután Aragorn legyőzte a rá támadó orkokat látta, ahogy Ainagil négy orkkal viaskodik, az ötödik vállán fogta Gollamot. Szívét aggodalom és kétségbeesés rabolta el.
- Ainagil! – ordította, de ekkor végzetes dolog történt. Egy nyíl fúródott a mellkasába és Aragorn összeesett. Ainagil látta, és sikításából erő fakadt, mely még több erőt adott neki, hogy legyőzze a támadókat, és kiszabadítsa Gollamot. De Ainagil nem lett volna hozzá kegyes, mert le akarta ütni, hogy míg ő Aragorn segítségére siet, Gollam el ne szökjön. De amint a riadt lény szemébe nézett a szánalom fogta el. Maga előtt látta Gollam jövőjét és múltját, hogy mit miért tett és mindennek mi az oka és következménye. Így kezét leengedte és látta, hogy a lény retteg. Jobban fél tőle, mint akárki mástól. De Ainagil nem állhatott ott magatehetetlenül, és Gollamot magával húzta. Mikor Aragornhoz közelebb kerültek, Ainagil ott hagyta Gollamot, megkötözve.
- Itt maradsz! – parancsolt rá, de a lény csak nyöszörgött, beszélni nem beszélt. Majd Ainagil térdre rogyott, és aggódva Aragorn felé hajolt, aki ránézett, és jobb kezével az íjat markolta.
- Hát így bukom el? – kérdezte Aragorn, közben Ainagil a sebet nézte, közben látta, hogy a férfinak kemény fájdalmai vannak.
- Nem! Nem lesz semmi baj! – küszködött könnyeivel Ainagil.
- Oly régóta járom a világot, és oly sokszor szálltam harcba. És erre egy orknyíl... – de ekkor éles fájdalom hasított belé és nagyot ordított. Mikor kinyitotta a szemét, Ainagil már a kezében tartotta a véres íjt, keze is véres volt. Aragorn vére áztatta azt. De vízével kitisztította Aragorn sebét, elővette a vörös zacskót zsebéből és néhány csepp vízben, pépessé nyomta. Azt tette Aragorn sebére.
- Nimrodel partján növő Vérvirág ez... – suttogta Aragorn. Majd eszméletét vesztette és Ainagil mellette virrasztott, és Gollamra is figyelt. És történt mindez a Barnaföldeken.




Út a sötétségbe




„Ha másért nem, hát érted élek. Érted adom a szívem, a lelkem, feláldozom magam a sötétségben. Fényt adok majd, mikor időm eljön, és a szél magával hozza a megtisztuló levegőt. El kell mennem, messze innen, túl a sötétségen, Mordorba kell mennem...”

Mikor már Aragorn jobban volt, tovább mentek. Kínkeserves menetelés volt ez, de bírták, hiszen Ainagil most erősebb volt, mint valaha. Tudta, hogy az emberek leendő királyát mentette meg, és mostantól jó úton halad minden, ámbár a sötétség egyre mélyebb és nehéz idők járják a vidéket. De a remény él, és éled, mert a remény marad meg örökre... De hát ennyi lenne? És most, hogyan? Beteljesítette volna végzetét? Mi lesz ezután? Ainagil ürességet érzett magában, mintha csak a sors már felhasználta volna arra, amire kellett. De míg Ainagil ebben a hitben élt, tévedett.

Ainagil további története elmeséletlen marad. Nevéről még később Elesszár király is hallgatott, ki sokszor nézte a napfelkeltét, Ainagil emlékére gondolva.
Mert Aragorn, a későbbi Elesszár király csodával hamar felgyógyult a sebéből, viszont Ainagil magára hagyta, mert mennie kellett. Ainagil megkérte Aragornt, hogy mostantól szólítsa Théodinnak, hiszen ez az ő új neve. Így a búcsú perceiben Aragorn még utoljára megkérdezte, mikor a lány már távolodott:
- Merre mész, most Théodin? – kérdezte, és arca szomorúbb volt, mint valaha. Théodin megállt, körül nézett, rohani páncélján csodálatosan tükröződött a napfény, ahogy rávetődött. Olyan volt, akár a nap ragyogása.
- Délre megyek. – mondta Théodin.
- Vissza a sötétségbe? – kérdezte Aragorn és egész testében megborzongott. Théodin könnyes szemmel nézte Aragornt.
- A sötétségbe is kell fény. Még ha túl piciny is az, és jelentéktelennek tűnik. De a fény nem aludhat ki, még ott sem, hol mindent elnyel a gonosz. – válaszolta a lány, aranyszőke hajába belekapott a szél. Göndör fürtjei ide-oda lebegtek a szélben.
- Bár meghaltam volna. – mondta Aragorn a legmélyebb szomorúságában, hiszen tudta, hogy a lányt örökre elveszíti. Mert most valóban így érzett, érző szíve megtörte férfias erejét. Majd Théodin némán nekiindult visszafele, amerről jöttek, és Aragorn könnyes szemeivel figyelte, ahogy elengedi a sötétségbe Théodint, eredeti nevén Ainagilt. Tudta, hogy mikor nagy csaták jönnek majd, Ainagil ott lesz valahol és vigyáz rá és talán azokra is, kik majd társaivá válnak a hosszú út során. Mert Aragorn érezte, hogy nem lesznek egyedül, kik elkeseredett, titkos csatát vívnak majd. És hamarosan eljön a nap, mikor a világ jobbra fordul, Ainagilt örökre visszakapja a poros föld és ő nem lesz többé. Mert Aragorn szívében tudta, Ainagil Mordorba tart, fájdalmas csatát vívni a sötétséggel, hogy némán segítse a jó útját és a jobb kor eljövetelét.

Ez volt hát a történet, Ainagil története, ki messzi földeket járt be, és ki ámbár tündeként született, emberként halt meg valahol, messze a sötétségben. Sehova sem tartozott, és tartozott egyszerre mindenfele. Ő volt a Remény, a Fényhozó, hiszen az elkeseredettség, és a háború utolsó nehéz napjaiban Középfölde neki köszönhette az utolsó napfelkeltét, mielőtt a Gyűrű végleg elpusztult volna. De a fény sosem alszik ki, míg szeretet van a szívekben, és míg a remény vezet mindenkit, hogy utat mutasson, merre van a helyes út.
Talán Szauronnak ezért sem sikerült győznie a népek felett, mert ki hisz és szeret, és tiszta szívvel indul harcba, az győztesként térhet meg, akár haza, akár a sírba...


Vége


Haldír dala

Győztesként térhetsz meg, akár haza, akár a sírba,
A szívemben örökké ott élsz mélyen meglapulva.
Nehezen engedtelek el, magamat gyászba nyomva,
A puszta lemondás az, mi a végső búcsút okozta.

Látom, ahogy elmész, valami meghal bennem.
Nincs most már semmisem, miért kellene élnem.
Rossz évek voltak, majd szebbkor köszönt ránk,
Mégis én magányosan élek, mit a sors nekem szánt.

Búcsúszó. Meghalok, ha érzem te is, meghalsz,
Az időnk lejárt ebben a világban, nyugodtan alhatsz.
Talán valahol létezik valami jobb, valami szebb,
Hol ketten megpihenhetünk, szép és kedvesebb.