Május elsején öten indultunk útnak, mivel a kezdeti lelkesedést a költségek igencsak lelohasztották, és így többeknek le kellett mondaniuk a találkozásról. Végül - szigorúan ábécé-rendben - Ádám, Kincső, Metaflora, Sil és SÚ alkotta a csapatot, amely kiegészült még Redd Kapitánnyal, a Vörös Kalos-szal. Már a városból (Budapestről) kijutás is kisebbfajta kaland volt, mert az autópályán történhetett valami, és állt rajta a forgalom, így egy budaörsi városnézést is be kellett iktatnunk. Szerencsére a törökbálinti csomópontnál már minden nehézség nélkül fel lehetett hajtani, és miután Tatabányánál elsütöttünk néhány, csak az adott helyzetben fogyasztható szójátékot a Turullal kapcsolatban, hamarosan a határon voltunk. A továbbiakban el kellett határoznunk, hogy bemegyünk-e Bécsbe, vagy megpróbálkozunk a várost elkerülő autópályával. Az utóbbiról elég kellemetlen emlékeim maradtak még abból az időből, amikor jelentős részét még javában építették, de a május elsejei ünnepi forgalom a sztrádán elenyésző volt, míg arra számítottunk, hogy a Schönbrunn kastélynál (amely előtt el kellett volna haladnunk, ha városnézünk) az ünnepnap miatt nagyobb tumultus várható, így végül a bécsi portya elmaradt. A kellemes időben és nyugodt forgalomban szinte észrevétlenül értünk el Amstettenig, bár a melki apátság impozáns tömbje emlékezetes pont maradt. Az autópályáról letérve az első adandó alkalommal megálltunk, hogy Redd Kapitány is megkapja a maga MTT-s egyenruháját, és a Duna partjára már a Tolkien Társaság címerével díszítve érkeztünk.
Greinnél keltünk át a Dunán, amely itt szokatlanul kicsinek tűnt. A hídról nézve ez a környék a Dunakanyarra emlékeztetett, nem túl magas középhegység magaslatai között kanyarog a folyó. Nem sokáig követtük, Greinbe érve a hegyek felé fordultunk, és egy hangulatosan kanyargó úton percek alatt Bad Kreuzenhez értünk. Itt - szerintem a Google Maps-ről leolvasott koordináták miatt - a GPS egy szekérútra terelt minket, ami nagyjából éppen olyan széles volt, mint az autó. Egy bökkenő volt csak: az út mellett nem mindenhol volt hely. Illetve volt, csak jóval lejjebb... Jóleső érzés volt, amikor végre újra aszfaltot érezhettünk a kerekek alatt, és szégyen a futás alapon megkérdeztem valakit, hogy ugyan, merre vár ránk a vár? Még jobb érzés volt, hogy meg is értettem a választ!
Ahogy a várhoz vezető útra fordultunk volna, köpönyeges, tarka ruhás népek jöttek integetve - az osztrákok éppen egy akadályversenyt tartottak, és örömmel üdvözöltek minket. Jó helyen járunk! A várhegy aljában lánc zárta el az utat, innen gyalogszerrel mentünk fel a mostanság rögzítve álló felvonóhídon és a kaputorony alacsony ajtaján át a reneszánsz hangulatú árkádos udvarhoz, ahol Wolfgang, az ÖTG elnöke és néhány társa fogadott minket. Gyors eligazítás, kipakolás után beszélgettünk egy kicsit, amíg az akadályversenyről visszaszállingóztak a résztvevő csapatok is. A versenyt nem mindenki úszta meg szárazon: a meteorológusok által öt-fél hatra jelzett vihar szinte menetrend szerint érkezett, és látványosan pontot tett a szabadtéri programok végére.
Vacsora után a vár egyetlen nagyobb termében gyűltünk össze, ahol kandallóban lobogó tűz enyhítette a vaskos falak ontotta hideget. Hivatalos program nemigen volt: kártya- és társasjátékok, fejtörők segítettek a közös hang megtalálásában. Ez nem is volt nehéz, hiszen néhány osztrák barátunkat már Zebegényben is üdvözölhettük, és öten eljöttek a szlovének is, akik legalább akkora örömmel fogadtak minket, mint mi őket. Felbukkantak az olasz társaság tagjai is, és a DTG is képviseltette magát Christian révén.
Valójában nem tudok beszámolni arról, hogy hogyan telt az este. Játszottunk, beszélgettünk, jókat nevettünk, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy egyre kevesebben vannak a teremben, és akik maradtak, azok is egyre laposabbakat pislognak. Öreg este lett, sőt, nagyon kora hajnal, mire aludni tértünk.
Másnap elég nehezen ment a kilenc órára meghirdetett reggelit elcsípni, de azért sikerült. Igazi osztrák módra császárzsemlével indítottuk a napot. De annak sem kellett elkeserednie, aki esetleg lekésett a közös étkezésről, mert a vár konyhája - ami a szállásunk része volt, elkülönítve a vendéglő résztől, ahol a reggelit kaptuk - egész nap finomságokkal, például eredeti osztrák gyártmányú echte Ungarische Salamival várta az éhezőket. A programok azonban nem nagyon hagytak időt az ilyen örömöknek: a délelőtt póló- és zászlófestéssel és hasonló kreatív dolgokkal telt el, míg a filozófiai mélységek iránt érdeklődők megmerülhettek a Jó és Rossz kérdésének tolkieni aspektusaiban. Hihetetlen gyorsan eltelt az idő, és a részben német, de azért többnyire angol beszélgetés során érdekes nézeteket, véleményeket hallottunk, vagy éppen hangoztattunk Morgoth gyűrűjéről. Nem, nem tévedés: Morgoth gyűrűjéről. (A választ a HoME X. kötetében találod.)
Ebéd után lazább program várt ránk: a vár alatti, rendezett réten Butt fighting bajnokságon vehettek részt a jelentkezők. Ez a már ismert Club fighting bunkósbotok nélküli megfelelője. A rönk adott, amin fent kell maradni, ellenben az ellenfelet egyetlen módon szabad csak megérinteni: fenékkel. Maga a verseny legalább olyan szórakoztató, és nem kell akkora hely az autóban a szállításhoz, mint a Club fighting esetén. ;)
A következő versenyszám már jóval több résztvevőt vonzott, és ennek megfelelően időtartamban is hosszabb volt: viking bajnokságra lehetett nevezni. A játékkal hamarosan megismerkedhet az is, aki a szlovéniai találkozón esetleg kihagyta, vagy ott sem volt, ugyanis az ÖTG ajándékaként az egyik készletet megkaptuk mi. Maga a játék tulajdonképpen primitív, de éppen ebben az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Meg abban, hogy az utolsó mozzanatig nem lehet tudni, ki nyeri meg. Két háromfős csoport játszik egymás ellen, öt-öt kis fahasáb mögött. A cél, hogy hajítófákkal le kell dönteni az ellenfél hasábjait anélkül, hogy a pálya közepén álló nagyobb hasábot, a királyt ledöntenék. A játékmenet igazi izgalmát az egyéb szabályok adják, de az legyen egy másik írás témája.
A fordulójukra várakozók, vagy már kiesettek, vagy azok a megáltakodottak, akik be sem neveztek, ez alatt íjászkodhattak, vagy épp elmehettek a közeli vízeséshez, ami nem nagy ugyan, de gyönyörű helyen van. Kincső, Meta és Sil meg is látogatták, és az ő képeik alapján te is eldöntheted, hogy megér-e nagyjából húsz perces sétát.
Este aztán újra a "lovagteremben" gyűltünk össze, ez alkalommal a kvízre. A vetélkedőt Wolfgang tartotta, és azzal kezdte, hogy minden asztaltársaságot szétültetett, így garantált volt, hogy a résztvevők olyanokkal is ismeretséget kössenek, akikkel addig nem volt alkalmuk beszélgetni. A kérdések időnként eléggé megdolgoztatták a szürkeállományt, főleg akkor, amikor húsz villámkérdésre két és fél perc alatt kellett választ adni. Ezt még leírni is elég volt! Ahol azonban a csapat össze tudott dolgozni, még erre a teljesítményre is volt esély. Egy másik tetszetős feladat az volt, hogy egy-egy idézetről meg kellett mondani, hogy ki mondja a könyvben. (Ennél a feladatnál csak A Gyűrűk Ura volt a témakör.) Hogy ez ne legyen egyszerű, és főleg, ne legyen unalmas, minden csapat tetszőleges számú küldöttet delegálhatott a játékasztalhoz, aminek a közepén egy dobókocka foglalt helyet. A válasz joga azé volt, aki a dobókockát megkaparintotta. Ha helyes választ adott, az egy pontot ért. Ha nem volt helyes a válasz, akkor egy pontot veszített. Ez bizony időnként eléggé megnehezítette a döntést!
A kvíz után Christian Activityvel tette próbára a tolkieni ismereteinket. Egy adag - kb. 150 - kérdést mi is vittünk, de Christian rendszere kicsit más volt, így nem akartuk keverni a kettőt. Számomra ez a játék volt a találkozó fénypontja! Öt országból nagyjából hatvan ember rajzolva-mutogatva illusztrálta, mennyire egy srófra jár a Tolkien-rajongók agya. Mit jelenthet például, ha az egyik lány merengve bámul a semmibe? Egész kórus vágta rá a választ: "Frodó!" És ha egy hegyesfülű a haját igazgatja? "Legolas!" Persze nem volt minden ennyire egyszerű, mert Christian igazán kemény kérdéseket is feladott. Ilyen volt például Morannon két tornyának tünde neve (ami ráadásul jóval éjfél után került sorra). De az is aranyos volt, amikor három jelentkező (akik előzőleg egyszerre vágták rá a választ az aktuális feladványra) rockzenekart imitálva mutogatta el azt, hogy "Ainulindale". (Büszkén jelentem: kitaláltam!)
Már-már az volt az érzésünk, hogy Hegylakó-módra "a végén csak egy maradhat", mert egyre fogytak a népek, de a játékhoz még mindig volt újabb és újabb fogós-ravasz kérdés. Jóval fél három után vettük ágynak az irányt, és aligha kellett bárkinek is altatót énekelni...
Harmadnap "reggelén" még nehezebb volt elcsípni a reggeli végét, de azért sikerült. A napi első programot Burek és társai, azaz a szlovén barátaink szerepjátéka jelentette, amihez a népek három csapatra oszlottak: orkok, tündék és hobbitok öltöztek be a játékhoz. A helyzet a következő volt: Frodó (Ádám) az orkok karmai közé került, a Gyűrű pedig elveszett valahol (vagy legalábbis elrejtették). A feladat adódik ebből: kiszabadítani Frodót az orkok fogságából, majd megkeresni a Gyűrűt, és eljuttatni a vár kútjába... akarom írni, a Végzet-katlanba. Fenomenális játék kerekedett a dologból, rengeteg nevetéssel, látványos csatajelenetekkel, és humorral. Végül Frodó természetesen eljuttatta a Gyűrűt a rendeltetési helyére, bár ez esetben nem egy, hanem két ujját veszítette el, sőt, még a Gyűrű is elszakadt. Köszönet szlovén barátainknak a kitűnő ötletért, és a levezetésért! Egy idézet a játék kezdetéről:
- Akkor Frodó, te most menj oda az orkokhoz, mondd meg nekik, hogy a foglyuk vagy, és ne engedjenek el sehova.
- Oké!
Az az igazság, hogy teljesen össze vagyok már kavarodva. Az biztos, hogy a játék után még volt valami előadás, vagy inkább workshop arról, hogy hogyan kell kiejteni a tünde neveket. De volt valamikor - talán még az előző nap? - egy másik, hasonló beszélgetés a fekete "szín" szerepéről, és arról, hogy ha a fekete nem szín Középföldén, és a rosszfiúk jelképe, akkor Gondor zászlaján, a toronyőrök egyenruháján miért jelenik meg? Egy másik eszmecsere azt taglalta, hogy merre tarthat még a Tolkien-kiadás, milyen könyvek, írások várhatók. Valamelyik este tábortűzön is sütögettünk, igaz, nem szalonnát - ez a második este kellett legyen, mert az elsőn az eső miatt alig páran választották a tűz mellett üldögélést. És volt még egy nagyon hangulatos és kellemes program, a Tűz Csarnoka: a kandalló előtt, gyertyafénynél felolvastuk kedvenc részeinket Tolkien műveiből, akár magyarul is. Ismerkedtünk az ismerős szövegekkel, más, idegen, esetleg érthetetlen nyelveken; ismerkedtünk egymással, és azzal, hogy kinek melyik rész kedves, és át tudja-e adni felolvasással, hogy miért az. Azt hiszem - és Peter képei is erről tanúskodnak - hogy ez még az első este kellett legyen. Erről az eseményről ugyanis csak Peter készített képeket, és külön öröm számunkra, hogy indulás előtt egy CD-n oda is adta.
A lényeg az, hogy bár látszólag laza volt a találkozó programja, és meglehetősen kötetlen, nagyon sok minden belefért, és igen intenzív, élménydús hétvége zárult azzal, amikor vasárnap déli egykor hazaindultunk. Az úton számítani kellett arra, hogy esetleg a hosszú hétvégéről hazatérők miatt dugóba kerülünk, és Sil az utolsó buszát mindenképpen el kellett érje. Szerencsére semmilyen akadály nem hátráltatott minket, időben megérkeztünk Budapestre - sőt, vagy két órával a busz indulása előtt. És sok-sok órával az előtt, hogy a gondolataink el tudták volna hagyni a Mereth Ethuil szűk három napját.
Greinnél keltünk át a Dunán, amely itt szokatlanul kicsinek tűnt. A hídról nézve ez a környék a Dunakanyarra emlékeztetett, nem túl magas középhegység magaslatai között kanyarog a folyó. Nem sokáig követtük, Greinbe érve a hegyek felé fordultunk, és egy hangulatosan kanyargó úton percek alatt Bad Kreuzenhez értünk. Itt - szerintem a Google Maps-ről leolvasott koordináták miatt - a GPS egy szekérútra terelt minket, ami nagyjából éppen olyan széles volt, mint az autó. Egy bökkenő volt csak: az út mellett nem mindenhol volt hely. Illetve volt, csak jóval lejjebb... Jóleső érzés volt, amikor végre újra aszfaltot érezhettünk a kerekek alatt, és szégyen a futás alapon megkérdeztem valakit, hogy ugyan, merre vár ránk a vár? Még jobb érzés volt, hogy meg is értettem a választ!
Ahogy a várhoz vezető útra fordultunk volna, köpönyeges, tarka ruhás népek jöttek integetve - az osztrákok éppen egy akadályversenyt tartottak, és örömmel üdvözöltek minket. Jó helyen járunk! A várhegy aljában lánc zárta el az utat, innen gyalogszerrel mentünk fel a mostanság rögzítve álló felvonóhídon és a kaputorony alacsony ajtaján át a reneszánsz hangulatú árkádos udvarhoz, ahol Wolfgang, az ÖTG elnöke és néhány társa fogadott minket. Gyors eligazítás, kipakolás után beszélgettünk egy kicsit, amíg az akadályversenyről visszaszállingóztak a résztvevő csapatok is. A versenyt nem mindenki úszta meg szárazon: a meteorológusok által öt-fél hatra jelzett vihar szinte menetrend szerint érkezett, és látványosan pontot tett a szabadtéri programok végére.
Vacsora után a vár egyetlen nagyobb termében gyűltünk össze, ahol kandallóban lobogó tűz enyhítette a vaskos falak ontotta hideget. Hivatalos program nemigen volt: kártya- és társasjátékok, fejtörők segítettek a közös hang megtalálásában. Ez nem is volt nehéz, hiszen néhány osztrák barátunkat már Zebegényben is üdvözölhettük, és öten eljöttek a szlovének is, akik legalább akkora örömmel fogadtak minket, mint mi őket. Felbukkantak az olasz társaság tagjai is, és a DTG is képviseltette magát Christian révén.
Valójában nem tudok beszámolni arról, hogy hogyan telt az este. Játszottunk, beszélgettünk, jókat nevettünk, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy egyre kevesebben vannak a teremben, és akik maradtak, azok is egyre laposabbakat pislognak. Öreg este lett, sőt, nagyon kora hajnal, mire aludni tértünk.
Másnap elég nehezen ment a kilenc órára meghirdetett reggelit elcsípni, de azért sikerült. Igazi osztrák módra császárzsemlével indítottuk a napot. De annak sem kellett elkeserednie, aki esetleg lekésett a közös étkezésről, mert a vár konyhája - ami a szállásunk része volt, elkülönítve a vendéglő résztől, ahol a reggelit kaptuk - egész nap finomságokkal, például eredeti osztrák gyártmányú echte Ungarische Salamival várta az éhezőket. A programok azonban nem nagyon hagytak időt az ilyen örömöknek: a délelőtt póló- és zászlófestéssel és hasonló kreatív dolgokkal telt el, míg a filozófiai mélységek iránt érdeklődők megmerülhettek a Jó és Rossz kérdésének tolkieni aspektusaiban. Hihetetlen gyorsan eltelt az idő, és a részben német, de azért többnyire angol beszélgetés során érdekes nézeteket, véleményeket hallottunk, vagy éppen hangoztattunk Morgoth gyűrűjéről. Nem, nem tévedés: Morgoth gyűrűjéről. (A választ a HoME X. kötetében találod.)
Ebéd után lazább program várt ránk: a vár alatti, rendezett réten Butt fighting bajnokságon vehettek részt a jelentkezők. Ez a már ismert Club fighting bunkósbotok nélküli megfelelője. A rönk adott, amin fent kell maradni, ellenben az ellenfelet egyetlen módon szabad csak megérinteni: fenékkel. Maga a verseny legalább olyan szórakoztató, és nem kell akkora hely az autóban a szállításhoz, mint a Club fighting esetén. ;)
A következő versenyszám már jóval több résztvevőt vonzott, és ennek megfelelően időtartamban is hosszabb volt: viking bajnokságra lehetett nevezni. A játékkal hamarosan megismerkedhet az is, aki a szlovéniai találkozón esetleg kihagyta, vagy ott sem volt, ugyanis az ÖTG ajándékaként az egyik készletet megkaptuk mi. Maga a játék tulajdonképpen primitív, de éppen ebben az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Meg abban, hogy az utolsó mozzanatig nem lehet tudni, ki nyeri meg. Két háromfős csoport játszik egymás ellen, öt-öt kis fahasáb mögött. A cél, hogy hajítófákkal le kell dönteni az ellenfél hasábjait anélkül, hogy a pálya közepén álló nagyobb hasábot, a királyt ledöntenék. A játékmenet igazi izgalmát az egyéb szabályok adják, de az legyen egy másik írás témája.
A fordulójukra várakozók, vagy már kiesettek, vagy azok a megáltakodottak, akik be sem neveztek, ez alatt íjászkodhattak, vagy épp elmehettek a közeli vízeséshez, ami nem nagy ugyan, de gyönyörű helyen van. Kincső, Meta és Sil meg is látogatták, és az ő képeik alapján te is eldöntheted, hogy megér-e nagyjából húsz perces sétát.
Este aztán újra a "lovagteremben" gyűltünk össze, ez alkalommal a kvízre. A vetélkedőt Wolfgang tartotta, és azzal kezdte, hogy minden asztaltársaságot szétültetett, így garantált volt, hogy a résztvevők olyanokkal is ismeretséget kössenek, akikkel addig nem volt alkalmuk beszélgetni. A kérdések időnként eléggé megdolgoztatták a szürkeállományt, főleg akkor, amikor húsz villámkérdésre két és fél perc alatt kellett választ adni. Ezt még leírni is elég volt! Ahol azonban a csapat össze tudott dolgozni, még erre a teljesítményre is volt esély. Egy másik tetszetős feladat az volt, hogy egy-egy idézetről meg kellett mondani, hogy ki mondja a könyvben. (Ennél a feladatnál csak A Gyűrűk Ura volt a témakör.) Hogy ez ne legyen egyszerű, és főleg, ne legyen unalmas, minden csapat tetszőleges számú küldöttet delegálhatott a játékasztalhoz, aminek a közepén egy dobókocka foglalt helyet. A válasz joga azé volt, aki a dobókockát megkaparintotta. Ha helyes választ adott, az egy pontot ért. Ha nem volt helyes a válasz, akkor egy pontot veszített. Ez bizony időnként eléggé megnehezítette a döntést!
A kvíz után Christian Activityvel tette próbára a tolkieni ismereteinket. Egy adag - kb. 150 - kérdést mi is vittünk, de Christian rendszere kicsit más volt, így nem akartuk keverni a kettőt. Számomra ez a játék volt a találkozó fénypontja! Öt országból nagyjából hatvan ember rajzolva-mutogatva illusztrálta, mennyire egy srófra jár a Tolkien-rajongók agya. Mit jelenthet például, ha az egyik lány merengve bámul a semmibe? Egész kórus vágta rá a választ: "Frodó!" És ha egy hegyesfülű a haját igazgatja? "Legolas!" Persze nem volt minden ennyire egyszerű, mert Christian igazán kemény kérdéseket is feladott. Ilyen volt például Morannon két tornyának tünde neve (ami ráadásul jóval éjfél után került sorra). De az is aranyos volt, amikor három jelentkező (akik előzőleg egyszerre vágták rá a választ az aktuális feladványra) rockzenekart imitálva mutogatta el azt, hogy "Ainulindale". (Büszkén jelentem: kitaláltam!)
Már-már az volt az érzésünk, hogy Hegylakó-módra "a végén csak egy maradhat", mert egyre fogytak a népek, de a játékhoz még mindig volt újabb és újabb fogós-ravasz kérdés. Jóval fél három után vettük ágynak az irányt, és aligha kellett bárkinek is altatót énekelni...
Harmadnap "reggelén" még nehezebb volt elcsípni a reggeli végét, de azért sikerült. A napi első programot Burek és társai, azaz a szlovén barátaink szerepjátéka jelentette, amihez a népek három csapatra oszlottak: orkok, tündék és hobbitok öltöztek be a játékhoz. A helyzet a következő volt: Frodó (Ádám) az orkok karmai közé került, a Gyűrű pedig elveszett valahol (vagy legalábbis elrejtették). A feladat adódik ebből: kiszabadítani Frodót az orkok fogságából, majd megkeresni a Gyűrűt, és eljuttatni a vár kútjába... akarom írni, a Végzet-katlanba. Fenomenális játék kerekedett a dologból, rengeteg nevetéssel, látványos csatajelenetekkel, és humorral. Végül Frodó természetesen eljuttatta a Gyűrűt a rendeltetési helyére, bár ez esetben nem egy, hanem két ujját veszítette el, sőt, még a Gyűrű is elszakadt. Köszönet szlovén barátainknak a kitűnő ötletért, és a levezetésért! Egy idézet a játék kezdetéről:
- Akkor Frodó, te most menj oda az orkokhoz, mondd meg nekik, hogy a foglyuk vagy, és ne engedjenek el sehova.
- Oké!
Az az igazság, hogy teljesen össze vagyok már kavarodva. Az biztos, hogy a játék után még volt valami előadás, vagy inkább workshop arról, hogy hogyan kell kiejteni a tünde neveket. De volt valamikor - talán még az előző nap? - egy másik, hasonló beszélgetés a fekete "szín" szerepéről, és arról, hogy ha a fekete nem szín Középföldén, és a rosszfiúk jelképe, akkor Gondor zászlaján, a toronyőrök egyenruháján miért jelenik meg? Egy másik eszmecsere azt taglalta, hogy merre tarthat még a Tolkien-kiadás, milyen könyvek, írások várhatók. Valamelyik este tábortűzön is sütögettünk, igaz, nem szalonnát - ez a második este kellett legyen, mert az elsőn az eső miatt alig páran választották a tűz mellett üldögélést. És volt még egy nagyon hangulatos és kellemes program, a Tűz Csarnoka: a kandalló előtt, gyertyafénynél felolvastuk kedvenc részeinket Tolkien műveiből, akár magyarul is. Ismerkedtünk az ismerős szövegekkel, más, idegen, esetleg érthetetlen nyelveken; ismerkedtünk egymással, és azzal, hogy kinek melyik rész kedves, és át tudja-e adni felolvasással, hogy miért az. Azt hiszem - és Peter képei is erről tanúskodnak - hogy ez még az első este kellett legyen. Erről az eseményről ugyanis csak Peter készített képeket, és külön öröm számunkra, hogy indulás előtt egy CD-n oda is adta.
A lényeg az, hogy bár látszólag laza volt a találkozó programja, és meglehetősen kötetlen, nagyon sok minden belefért, és igen intenzív, élménydús hétvége zárult azzal, amikor vasárnap déli egykor hazaindultunk. Az úton számítani kellett arra, hogy esetleg a hosszú hétvégéről hazatérők miatt dugóba kerülünk, és Sil az utolsó buszát mindenképpen el kellett érje. Szerencsére semmilyen akadály nem hátráltatott minket, időben megérkeztünk Budapestre - sőt, vagy két órával a busz indulása előtt. És sok-sok órával az előtt, hogy a gondolataink el tudták volna hagyni a Mereth Ethuil szűk három napját.
Sötét Úr
