Gil-galad látogatása
Nyár volt, a nagy meleg miatt a könyvtárszoba összes ablak tárva-nyitva állt. Elrond és Elros az asztalnál ültek, előttük számtalan üres lap: Maglor a szépírást gyakoroltatta velük.
-Nemsokára nyárközép napja. –jegyezte meg Maglor bátyjának, de mivel az válaszra sem méltatta, tovább folytatta az éneklést, miközben fel-alá sétált a teremben.
Maedhros a széles párkányra támaszkodva nézett kifelé az ablakon, de nem a kint, fényben fürdő tájat látta, gondolatban Himring magas falán állt...
-Változik a szél. –mondta Fingon a ragyogó kék eget kémlelve- Nemsokára nyárközép napja.
-Valóban. –bólintott Maedhros- Aztán megint hosszabbodnak az éjszakák.
-Ne légy borúlátó! –mosolygott Fingon, és Maedhros eltűnődött, mikor is látta őt utoljára ilyen bizakodónak- Most nincs rá semmi okod, a szövetség erős. Inkább figyelmeztesd Maglort, tartsa nyitva a szemét, mert bőven lesz megénekelnivalója! A Megszámlálhatatlan, nem is, inkább a Mérhetetlen Dicsőség Csatájának története… jól hangzana egy ilyen dal! Báár ez talán egy kicsit már tényleg túlzás. Az azonban biztos, hogy apámat nem hagyom bosszulatlanul…
-Igen, Morgoth most megfizet mindenért, és mindenkiért! –mondta Maedhros eltökélten és gondolatban a jobb keze is ökölbe szorult.
A belső udvarról dühös kiabálás hallatszott valami idegen, furcsa nyelven. Fingon felkapta rá a fejét.
-Keleti emberek. –jegyezte meg Maedhros egy unott vállrándítással- Már beszéltem neked róluk, szövetségre léptem velük is. Úgy hiszem, az emberek segítségével végre győzni fogunk.
Felhallatszott az erődítmény falára, ahogyan Celegorm a vitatkozókat túlkiabálva igyekezett rendet teremteni.
-Finrod életét adta egy halandóért. Én nem tudnám elképzelni, hogy életemet adjam bármelyikükért is. –csóválta a fejét Maedhros, és ismét hátat fordított az udvarnak.
Fingon egy kicsit még nézte az embereket, majd ő is az erőd előtt elterülő tájnak szentelte figyelmét.
-Vad, és magányos vidék, kicsit olyan, mint én, ennek ellenére mégis megszerettem Himringet, sőt azt hiszem, még ezt az örökös szelet is. –jegyezte meg Maedhros bujkáló mosollyal nézve, ahogyan egy hirtelen jött erősebb szélroham összeborzolja Fingon haját...
Némán álltak a falnak támaszkodva, csak a magas tornyok tetején csattogtak a zászlók.
-Adósod vagyok az életemmel, ezt nem felejtem el soha. –jelentette ki Maedhros hirtelen, látva, hogy Fingon Angband irányába figyel- Régen mondtam ugyan egy-két dolgot, de csak tehetetlen dühömben. Azt hittem, többé nem leszek képes Morgoth ellen harcolni, és megváltani az eskümet. De erősebb lettem! Nem mondom, hogy nem hiányzik a lant, az íj… de megtanultam együtt élni a korlátaimmal. Amrod és Amras azzal vigasztaltak, amikor nagyon el voltam keseredve, hogy így legalább gyenge pillanatomban sem fogok békejobbot nyújtani Morgothnak. Akkor mosolyogtam rajta, de néha félek, mi van, ha majd másoknak sem…–sóhajtott és megérintette karján a forradást.
-Ilyet nem feltételeznék rólad soha! –rázta meg a fejét Fingon.
-A jövőt nem ismerjük. –tűnődött Maedhros, és látszólag közömbös arccal ő is a Thangorodrim irányába fordult- Mégis, úgy hiszem, helyesen cselekedtél. Talán életben kellett maradnom, hogy segítségeddel véget vessek a széthúzásnak, és megfékezzem a testvéreimet…
-Biztos, hogy így kellett lennie! –mondta Fingon meggyőződéssel.
-Felség, a kíséret készen áll az indulásra, csupán rád várunk. –lépett hozzájuk Fingon fegyverhordozója, félbeszakítva a beszélgetést.
-Igazad van, ideje indulni, hosszú út áll előttünk. –bólintott Fingon, és megszokásból a homlokához nyúlt, hogy megigazítsa a koronát, pedig most nem viselte- Mondd meg nekik, hogy a kapunál várjanak rám, rögtön ott vagyok!
-Ég veled királyom! Remélem, amikor majd legközelebb erre jársz, a vidék már biztonságosabb lesz. Legyen kellemes az utad hazáig! –mondta Maedhros és szertartásos mozdulatokkal meghajolt unokatestvére előtt.
-Köszönöm, Maedhros herceg! –kacagott Fingon, és megölelte unokatestvérét -A harctéren találkozunk. Együtt tűzzük ki Fingolfin és Feanor zászlóját, és béke lesz örökre…
Maedhros a mellvéden állva nézte a kapun kivonuló csapatot. -Ég veled, testvérem! –kiáltott unokafivére után.
Fingon megfordult, és még egyszer intett.
-Ég veled testvérem! -kiáltotta ő is, de a szél elsodorta hangját.
Maedhros hosszan nézett a kék-ezüst lobogók után. A kora nyári égbolt szinte égett a napsütésben, és valahol, végtelen magasan mintha egy sast látott volna repülni.
-Én már unom, elfáradtam! Majdnem egy egész oldalt teleírtam… -fészkelődött Elros a székén.
Maedhros elfordult az ablaktól.
-Kettőről volt szó. –jegyezte meg Maglor, akit szemmel láthatóan nem hatott meg a nyafogás.
-Jó, akkor majd holnap folytatom.
-Nem! Most fejezd be! Végy példát a testvéredről, ő szépen végzi a feladatát.
Maedhros arca megrándult, csak nehezen sikerült elfojtania a mosolyt. Elrond valóban elmélyülten hajolt a papír fölé, még az orra is tintás volt, de a tünde látta, hogy már jó ideje lovakat és mindenféle növényt rajzolgat a szépírás gyakorlása helyett. Azonban ez valahogyan elkerülte Maglor figyelmét.
-Eleget gyakoroltak, had menjenek játszani! –szólalt meg Maedhros- Nem dől össze a világ, ha nem ők lesznek a legszebb kézírású ikerpár Középföldén.
-Lehet, de én szeretném, ha jó nevelést kapnának.
Általában Maglor volt az engedékenyebb. Maedhros gyakran meg is szólta, hogy elkényezteti az ikreket, de most megsajnálta őket. Öccse szigorú tanár volt, ezt a maga bőrén is megtapasztalhatta…
Maedhros feltűrt ingujjal ült az asztalnál, és már minden csupa tinta volt körülötte, Maglor pedig felsőbbrendűen járt-kelt a háta mögött, és mint most énekelt. Még a dal is ugyanez volt.
-Nem csinálom tovább! Elég volt! –jelentette ki Maedhros homlokát megtörölve, és ezzel az arcán is szétkenve a tintát –Ennek nincs semmi értelme… soha nem fog menni.
Maglor felemelte a göcsörtös jelekkel teleírt lapokat.
-Igazad van, hagyjuk… Ha valakit meg kell hívnunk, és azt akarjuk, hogy ne jöjjön el, akkor te fogod írni a levelet. Az biztos, hogy nem bírja majd elolvasni. Különben is, arról volt szó, hogy mindegyik betűből legalább négy sort. Ez pedig itt, akárhogyan nézem, csak három, pedig négyig még az ujjaidon is elszámolhatsz… Talán a számokkal is foglalkoznunk kellene…
Maedhros legszívesebben testvére nyakába öntötte volna az egész üveg tintát, de erőt vett magán, mert Maglor csak jót akart, a gúnyos megjegyzésekkel kívánta elejét venni az önsajnálatnak.
Maedhrost gondolataiból öccse felháborodott hangja térítette magához: -Elrond, ezt igazán nem hittem volna! Ezek a betűk kísértetiesen lovakra meg fákra hasonlítanak, a többi része pedig Maedhros kézírásával vetekszik.
-Mi bajod a kézírásommal? El lehet olvasni, és ez a lényeg. –lépett Maedhros méltatlankodva az asztalhoz– Mutasd Elrond, had nézzem azt az írást! Majd én megmondom, hogy jó-e.
Ahogyan a papírért nyúlt ruhájával lesodorta az egyik tintásüveget az asztal széléről. Ösztönösen jobb kézzel kapott utána, és az üveg csörömpölve tört szét a kőpadlón. Maglor nem akarta kineveti bátyját, de az olyan meghökkent arccal nézte az egyre terjedelmesebbé váló tintafoltot a padlón, hogy nem bírta ki.
-Szóval van merszed kinevetni?! Kinevetni engem, aki bármikor fél kézzel legyőzlek?! –kérdezte Maedhros színlelt haraggal, és a hatás kedvéért még jobban kihúzta magát.
-Ha megvolna mindkét kezed, akkor sem biztos, hogy sikerülne. –kacagott Maglor- Magasabb vagy az igaz, de nem feltétlen erősebb.
Maglornak bosszantó módon már megint igaza volt, de Maedhrost ez a legkevésbé sem érdekelte.
-Azt majd meglátjuk! –jelentette ki és igyekezett elrettentő arcot vágni. –Tudod mit, ha legyőzöl, akkor százszor leírom neked a legszebb betűkkel, hogy Maglor az erősebb. Aztán kitűzheted a hárfádra, a lantodra, vagy ahová csak akarod.
-Ha ennyire biztos vagy a dolgodban, akkor gyere! –tűrte fel ruhája ujját Maglor.
Birkózni kezdtek, mint valamikor régen, gyermekkorukban. Jó darabig lehetetlen volt eldönteni, ki is áll nyerésre, majd egyre inkább Maglor kerekedett felül. Már majdnem földre szorította bátyját, ám ekkor Maedhrosnak mentőötlete támadt: -Elrond, Elros, gyertek, segítsetek, semmi kedvem irkálással tölteni a napot! –szólt oda az ikreknek.
Végül hármuknak sikerült lefogniuk Maglort.
-No, te híres, ezt a győzelmünket igazán megénekelhetnéd valami szép dalban! –tréfálkozott Maedhros, miközben a kifolyt tintába mártotta az egyik ujját -Szívesen rád írnám, hogy Elrond, Elros és Maedhros legyőzte Maglort, de nem hiszem, hogy kiférne. Ezért csak a nevünk kezdőbetűjét írom a homlokodra. Ne fészkelődj, mert így bizony nem lesz túl szép. Kész is! Most már elengedhetitek! –mondta az ikreknek
Maglor még mindig annyira nevetett, hogy nem bírt felkelni a padlóról, úgy kellett felsegíteniük.
-Megyek és megmosakszom. Nagyon ajánlom neked, hogy lejöjjön… –jelentette ki.
-Amíg te mosakszol, addig mi győzelmi ünnepet ülünk. -jegyezte meg Maedhros vidáman.
-Inkább a tintát takarítanátok fel…
-Úgy hittem, az a vesztesek feladata.
-Én pedig úgy tudom, azé, aki csinálta.
-Legyen. –adta meg magát Maedhros kegyesen.
Az ikrek lelkesen takarítottak. Maedhros ugyan soknak találta a tintafolthoz a vödör vizet, de nem szólt. Elrond és Elros nevetve tapicskoltak a felmosórongyokkal a vízben.
-Majd felszárad. –gondolta Maedhros, miközben mosolyogva nézett kifelé a nyitott ablakon.
Észre sem vette, hogy magában dúdolgat, ez már rég nem volt szokása. Odakint sütött a nap, és teljes pompájában ragyogott a nyár. Az ég olyan kék volt, mint a tenger vize, amelyet semmi nem zavart fel. A könnyű szél elfeküdt a virágok között, a kert mozdulatlan volt. A táj végtelen nyugalma, az ikrek nevetése a háta mögött boldogsággal töltötte el Maedhrost. Azonban hirtelen abbahagyta a dúdolást, a távolban valami mozgást látott. Összehúzott szemmel figyelte a gyorsan közeledő pontokat: lovasok voltak, alig néhányan. Egyikük kezében zászlót tartott, amelybe belekapott a feltámadó szél. Maedhros még ilyen nagy távolságból is felismerte a kék-ezüst lobogót. Arca komorrá vált, sejtette, miért jöttek.
-Elros, Elrond, menjetek a szobátokba, most rögtön! –mondta.
A hangja szigorú volt, az ikrek nem mertek ellenkezni vele.
Maedhros kapkodva feltakarította a víztócsákat a földről, halomba szedte az asztalon a papírokat. Mire mindent elrendezett a lovasok már a kapu előtt voltak. Intézkedett, hogy engedjék be őket az udvarra, mialatt ő maga az ablakból, a függöny mögé húzódva figyelt. A váratlan látogatók valóban nem voltak sokan. Leszálltak lovaikról, és a kert árnyas fái alá ültek a meleg elől. Csak egyikőjük indult meg a ház felé. Ruhája alig különbözött a többiekétől, de Maedhros jól tudta ki ő, pedig mikor utoljára látta, a noldák nagykirálya gyermek volt csupán. Talán éppen ilyen nyári nap volt, valahol messze egy zöld réten. Fingon, a felesége, a kíséret… A lovak távolabb legeltek. Maedhros mindezt most olyan élesen látta, mintha valóság volna. Ereinion addig kérlelte, amíg a nyakába nem vette. Szaladt vele a napszítta, magas fűben.
-Repülök, mint a madarak! Madár vagyok, madár! –kiabált Ereinion széttárt karokkal.
- A nagykirály unokája most nagyobb mindenkinél. –nevetett Fingon.
Mindez azonban régen volt, nincs Fingon, talán a rét sincsen már meg…
-Üdv néked Feanor fia, Maedhros! –zökkentette ki gondolataiból a belépő.
A hasonlóság megdöbbentő volt: mintha a régi barát, Fingon állt volna az ajtóban.
-Üdv neked is Fingon fia, Ereinion, noldák királya! –hajtott fejet Maedhros és elmosolyodott.
-Ezt a nevet rég nem használom, szólíts kérlek Gil-galadnak! –mondta a király.
-Gil-galad. –ismételte utána Maedhros, miközben hellyel kínálta a vendéget. A mosoly eltűnt az arcáról.
-Nem akarok kertelni, gondolom, tudod, miért jöttem.
-Meglehet. –felelte Maedhros. Igyekezett higgadtnak látszani, de a keze megremegett és mellé töltötte a bort a pohárnak.
-Segítsek? –kérdezte Gil-galad.
-Nincs szükségem rá, egyedül is boldogulok! –szólt Maedhros hidegen, és a király elé tolta az egyik poharat. –Inkább mondd, minek is köszönhetem a látogatásod?
-Elwing és Earendil fiairól van szó…
-Elrond és Elros a nevük. –vetette közbe Maedhros mogorván, miközben mereven nézte szép mentésű üvegpoharában az italt.
-Círdan Ulmótól hallotta, hogy Earendil és Elwing együtt vannak, de nem térnek vissza Középföldére, más partok felé fordították a hajót. Meddig kívánjátok hát túszként tartani a fiaikat?
-Nem túszok! –válaszolta Maedhros, és egy hirtelen mozdulattal felkelt az asztaltól.
-Akkor nem azok. Hívd őket vendégeknek, vagy aminek csak akarod! –mondta Gil-galad némi gúnnyal a hangjában, és kortyolt a borból –Círdan ellenezte, hogy ide jöjjek, de én úgy hiszem, lehet veletek tárgyalni. Egyezséget ajánlok: engedd el őket, én pedig szavamat adom, hogy nem támadlak meg benneteket. Senki nem fog háborgatni, ha kell, akkor írásba foglalom. Csak nyerhetsz a dolgon, hiszen nincs semmi remény, hogy a gyerekekért cserébe visszakapjátok a szilmarilt.
Maedhros nagy lépésekkel körbe-körbe járt, majd váratlanul megtorpant, éppen szemben Gil-galaddal.
-Nem! –jelentette ki, hangja kemény volt és határozott.
-Tudod, hogy bármikor megtámadhatnálak benneteket. Nincsenek seregeid… nincsenek szövetségeseid… -figyelmeztette higgadtan Gil-galad.
-Nem fogod megtenni, akkor nem lennél különb nálunk. –jegyezte meg Maedhros és felvette poharát az asztalról.
Kínos, szinte tapinthatóvá szilárdult csend ülte meg a termet.
-Ne értem tedd meg… tedd meg az Ő emlékére, a régi barátságért! –kérte a király csendesen.
Maedhros arca megrándult, és háta mögé rejtette jobb karját.
-Sokat kívánsz tőlem! –rázta meg a fejét- Túl sokat… Megmondtam: Elros és Elrond nem túszok! Az eltelt idő alatt Maglor úgy megszerette őket, mintha a testvéreink lennének. Nem fogok fájdalmat okozni az öcsémnek, eleget szenvedett! Végre ismét vidámak a dalai… Jobb, ha tudod, a másik kezemet, sőt az életemet is odaadnám, hogy boldog legyen!
Gil-galad szürke szemeiben megértés tükröződött. Maedhros csodálkozva nézett rá: erre nem számított.
-Nem tudtam… –mondta nagy sokára a király.
-Ugyan, mit tudsz te?! Nem tudsz semmit! Nagykirálynak neveznek, pedig gyerek vagy még magad is! –emelte fel hirtelen a hangját Maedhros, miközben vadul fel-alá járt a szobában.
Gil-galad nem felelt a sértésre, úgy tett, mint aki nem hallotta.
-Öt testvéremet veszítettem el.- folytatta Maedhros valamivel nyugodtabban és lelassította lépteit- Celegorm és Caranthir még holtukban is a kardjukat markolták, Curufin arcán értetlen csodálkozás. Nagy pelyhekben hullt a hó Doriathra… Az ikrek egyike a karjaim között halt meg. Amrod, vagy Amras? Nem tudom, még a halálban is olyan egyformák voltak! Valamit mondani akart, a ruhámba kapaszkodott… nem felejtem el a tekintetét… a fivére ott feküdt mellette élettelenül… A két gyermek, Eluréd és Elurin… meg kellett volna találnom őket… félhettek egyedül az erdőben… de talán nem szenvedtek sokat, csak csendben elaludtak a hidegben. Nem akarok emlékezni, de nincs felejtés…
Maedhros csizmája orrát figyelte, arcát egészen eltakarta előrehulló haja. Gil-galad csak sokára merte megzavarni.
-Továbbra is szeretném, ha velem jönnének.
Maedhros meglepetten emelte fel a fejét, mint aki elfelejtette, hogy nincs egyedül.
-Attól tartasz, hogy rossz nevelést kapnak? –kérdezte gúnyos, hideg mosolyra húzva száját- Ne félj, nem tanulnak sem hajógyújtogatást, sem rokongyilkosságot!
-Nem azért… meg sem fordult a fejemben –jött zavarba Gil-galad.
-Sok bűnt elkövettünk a múltban, és Elwing fiai erre emlékeztetnek. Nem szoktam könyörögni, de most kérlek, adj egy esélyt, hogy jóvátegyünk valamit! Valaha Feanor házát dicsőség ragyogta be. Maitimonak hívtak, a noldák királya voltam… büszke herceg, Himring ura. És most? Maedhros vagyok, egy elátkozott szövetség megkötője, a félkezű gyilkos. Nincs rangom, nem használom a saját nyelvemet. Nézz csak körül, láthatod magad is: családom régi fénye oda.
Gil-galadnak csak most tűnt fel, hogy Maedhros bonyolult hímzésekkel díszített ruhája -habár a legfinomabb anyagból készült- kopott volt, néhány helyen megfoltozták. A terem berendezése is egyszerű, volt a falakon tarka szőnyegek, néhány régi fegyver. A király habozott, nem tudta, hogyan is mondja el, amit akart. Nem nézett Maedhrosra, lehunyta a szemét.
-Mégis úgy vélem, jobb lenne, ha elvinném a gyermekeket. Az eskü… még ezen a távoli helyen sem rejtőzhettek el előle… nem akarom, hogy őket is magatokkal rántsátok a pusztulásba. –mondta és az aggodalom őszintének tűnt a hangjában.
Hirtelen üvegcsörömpölés hallatszott, és Gil-galad felkapta a fejét: Maedhros összeroppantotta a kezében tartott poharat.
-A pusztulásba…-motyogta maga elé meredve, és az arca hirtelen nagyon sápadtnak és fáradtnak tűnt. Hosszú szünetet tartott, majd vonakodva bólintott –Rendben, legyen, ahogyan kívánod: beszélek Maglorral.
Maedhros kilépett a folyosóra, majd néhány lépés után a falnak tántorodott. Az járt a fejében, egy órája még milyen boldog volt. Sírni szeretett volna, de rég nem voltak könnyei.
-Maglor szíve meg fog szakadni. –gondolta, és nagy sóhajjal elindult testvére szobája felé.
Maglor a mosdótál fölé hajolt és vadul szappanozta az arcát.
-Nem jön le rendesen! –mondta hátra sem fordulva a belépő Maedhrosnak –Tiszta bolond vagy Russandol! Még te róttad fel nekem, hogy nem tartok elég fegyelmet? Ezek után mit vársz?
Maedhros megremegett.
-Számtalanszor kértelek már, hogy ne nevezz így! Hányszor kell még erre figyelmeztetnem, hogy végre megjegyezd?! -csattant dühösen a hangja- Hát nem érted: csak Maedhros van, nincs se Russandol, se Maitimo! Hol és mikor maradtak el? Az eskünél? Alqualonde, Angband…? Nem tudom. És Nelyafinwe? –itt kényszeredett mosolyra húzta száját, fogai kivillantak- Nelyafinwe talán nem is létezett soha, csak apa álmaiban. Régen irigyeltem Curufint. Curufin volt mindaz, amire apa vágyott, egy fiú, aki olyan, mint ő…
Régen volt, nagyon régen, hogy a fehér hajók nekivágtak az útnak. Csend ült meg mindent, nem szólt ének, mindenki hallgatott, csupán kurta parancsszavak hangzottak el. Maglor a hajó végében állt mozdulatlan, mint valami szobor. A lassan eltűnő partot figyelte, ahonnan még apró pontokként idelátszottak a hátramaradtak tábortüzei. Maedhros nem tudott Alqualonde képétől szabadulni: vér a hajókon, vér a kikötő fehér kövein… élettelen testek a vízben, hosszú hajukban hínár… Magányra vágyott, gondolta a hajó gyomrában felhalmozott csomagok között egyedül lehet. A ládák között azonban Curufinra bukkant.
- Egész eddigi életemben azt hallottam, mennyire hasonlítok rá, a mása vagyok, és én ennek örültem… de most félek, hogy végül teljesen olyan leszek, mint Ő, ugyanaz a tűz ég bennem is… de nem akarom, nem… Én nem ő, hanem önmagam szeretnék lenni, ha van egyáltalán ilyen… -motyogta, és Maedhros gyerekkoruk óta akkor látta először sírni…
-Már nem irigylem. –mondta Maedhros, majd a nagy álló tükörhöz lépett és sokáig nézte magát benne. Gyűlölte a látványt: a hosszan lelógó ruhaujjat, a szemében égő vad fényeket… Ez a valaki nem Russandol volt, aki ábrándozva figyelte Aman egén a felhőket, sem Maitimo, akinek a háta mögött összesúgtak a lányok.
Maglor a mosdótál mellől aggódva figyelte bátyját, olyan különösen viselkedett. Félt, hogy összetöri a tükröt. Egyszer régen, ott a tó partján már megtette. Még nagyon gyenge volt, nem lett volna szabad felkelnie, de ő makacsul ragaszkodott hozzá. Sokáig állt a tükör előtt, miközben Maglor támogatta őt, nehogy összeessen. Aztán egy hirtelen mozdulattal -mielőtt öccse megakadályozhatta volna- ököllel a tükörbe vágott, ami csörömpölve hullt darabjaira. Maedhros sírt, mint egy kisgyerek, és Maglor kétségbeesetten próbálta megvigasztalni. Ijedt volt, mert még soha nem látta fivérét így zokogni. Most már tudta, amit akkor legfeljebb csak sejtett, hogy nem a tetvek miatt rövidre nyírt haját siratta, nem a testét borító sebeket... Az ártatlanságot gyászolta, ami örökre elveszett, amikor az első vért kiontották.
-Ne félj, nem töröm össze. –mondta Maedhros egy halvány mosollyal, látva testvére aggódó pillantásait, majd elfordult a tükörtől.
-Jó ég Maedhros, a tintásüveg vágta el ilyen csúnyán a kezedet?! Várj, keresek valamit, amivel beköthetem.
-Összetörtem egy poharat. –mondta Maedhros lassan, vontatottan, mint aki maga sem emlékszik pontosan, hogy mi történt.
-Jobban is vigyázhatnál!
-Nem véletlen volt, direkt csináltam.
-Megháborodtál? –nézett rá Maglor értetlenül.
-Dühös voltam, elkeseredett… nem is tudom…
-Bármi bajod is legyen, akkor sem ez rá a megoldás!
-A király… -kezdte Maedhros.
-Ereinion? Ő hogy jön ehhez?
-Már nem így hívják, a neve Gil-galad.
-Maedhros, az ég szerelmére, beszélj végre értelmesen! –kérte Maglor, aki egyre jobban kezdett összezavarodni.
-Fingon fia itt van, a könyvtárban várakozik.
-Mit akar? Egészen idáig tudomást sem vett rólunk, mintha nem is léteznénk, és most mégis itt van?!
-Ilyen rokonsággal a helyében én sem dicsekednék… Mit akar? Beugrott uzsonnára, és ha már úgyis itt van, gondolom kölcsönkér néhány süteményreceptet. –gúnyolódott Maedhros. Ha akart nagyon undok tudott lenni. -Mégis, szerinted miért jöhetett? Az ikrekért… Elrondért és Elrosért. –mondta, és hogy ne kelljen Maglorra néznie, a zsebkendőt vizsgálgatta, amivel testvére bekötötte a kezét. –Egyezséget ajánlott… ha elengedjük őket vele, szavát adja, hogy békén hagy minket.
-Mit válaszoltál neki? Ugye nemet? –kérdezte Maglor fakó hangon, és leült az ágya szélére.
-Nem most és nem neki kellett volna nemet mondanom. –sóhajtott Maedhros.
-Mégis mit mondtál? –sürgette Maglor.
-Azt, hogy megbeszélem veled… Én azon a véleményen vagyok, hogy el kell engednünk őket. Gil-galad a nagykirály, engedelmességgel tartozunk neki.
-Engedelmességgel?! Mióta érdekel ez téged? –támadt hevesen testvérének Maglor.
-Egész életem másról sem szólt, mint az engedelmességről. –jelentette ki Maedhros.
Maglor sejtette, mire gondolt.
-Saját, szabad akaratunkból követtük apánkat. –mondta.
-Szabad akarat? –nevetett Maedhros, és öccse beleborzongott ebbe a nevetésbe– Szerinted létezett más akarat, mint az övé?! Nem, nem létezett, különösen számomra nem, hiszen én vagyok az elsőszülött. Sokáig bennem látta akarata, vágyai továbbélését, hordozóját… de én nem ő vagyok, bár néha észreveszem a vonásait az arcomon, azt a hideg dühöt a szemeimben!... Soha nem szerettem igazán a kovácsműhelyt, az örökké égő tüzet, a fojtó meleget. Azt remélte, kovács leszek, és én nem szegültem ellen. Miért? Talán büszkeségből, hogy megmutathassam, képes vagyok rá, …talán gyávaságból… a hajók Losgarban: akkor igazán féltem tőle.
-Melléd kellett volna állnom Losgarban, mégsem tettem... lenyűgözött a lobogó tűz, gyönyörű volt és félelmetes.
-Ilyen volt ő is: gyönyörű és félelmetes lánggal égett, ami felperzselt mindent… az akaratunkat, vágyainkat, végül őt magát. Szeretnék úgy emlékezni rá, amilyen gyermekkorunkban volt, de nem megy. Szerinted mit szólna, ha most látná a két legidősebb fiát? –kérdezte Maedhros keserűen –Nézzük, ahogyan érnek az almák a kertben, várjuk az esőt, hogy szépen nőjenek a zöldségek…
-Almák és zöldségek… én boldog vagyok így. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy engedelmeskedsz Er… Gil-galadnak? Azt nem teheted!
-De igen, és te is azt teszed... Ha másként nem megy, akkor nem, mint a testvéred kérlek, hanem mint Feanor házának feje parancsolom! Engedelmességgel tartozol, amit mondok az lesz! –Maedhros úgy hitte kiabál, pedig egészen halkan beszélt.
Maglor ült az ágyon, nem szólt és nem mozdult. Meredten nézett maga elé, még csak nem is pislogott, nem lehetett olvasni a tekintetében.
-Feanor háza, ugyan miről beszélsz? Hiszen csak mi ketten maradtunk… -kérdezte végül tompa hangon.
Maedhros eléállt, és a vállára tette a kezét: -Bocsáss meg! –mondta megváltozott hangon- Tudod, hogy soha nem okoznék fájdalmat neked. Te mindig mellettem álltál. Amikor kiszabadulásom után ájultan feküdtem emlékszem, te ott voltál és énekeltél. Segített kijutni a fényre… Nem értettem a szavakat, csak hallottam a dalt a sötétben, mint régen, amikor gyerekek voltunk, és anya elalvás előtt énekelt nekünk. Feküdtünk az ágyban, és nem tudtuk, csak álmodjuk-e a dalt, vagy maga a valóság.
Maglor komoran bólintott, de továbbra sem nézett fel.-Nehéz idők voltak. -sóhajtott- De most boldog vagyok.
-Tudom, hogy megszeretted a gyerekeket, de ők nem Amrod, és Amras, nem pótolhatják őket…
-Nem, mint a testvéreinkre gondolok rájuk. –mondta Maglor habozva.
Maedhros megrökönyödve nézett rá.
-Ezt nem gondolhatod komolyan! Ők nem a fiaid! Hallod, amit mondok Maglor? –kérdezte, és mivel testvére továbbra is makacsul bámulta a lábbelijét, ezért a hajába markolva kényszerítette, hogy végre ránézzen- Ők nem a fiaid, nekünk ők semmik, érted?! -mondta lassan, tagoltan, és gyűlölte a saját hangját- Ha felnőnek, és megtudják az igazságot, úgyis meggyűlölnek minket, ellenünk fordulnak.
-Miért kellene, hogy rosszul érjen véget a történetünk? Beteljesítjük az esküt, és végre élhetünk békességben itt az otthonunkban.
-Otthon? Te is tudod, hogy ez nem az otthonunk, soha nem is volt az. Mások a fák, más itt minden, idegenek vagyunk egy idegen világban. Nincs otthonunk, ahová visszamehetnénk, messze van, már túl messze tőlünk…–mondta Maedhros, és tett egy bizonytalan mozdulatot nyugat felé- Felégettünk magunk mögött mindent.
Maglor felállt, és az íróasztalhoz lépett. A tintatartó mellett, a szokott helyén ott hevert egy medál. Maedhros tudta jól, hogy egy hajtincs van benne, pedig Maglor soha nem mutatta meg.
-Azt hiszed, hogy ő még mindig vár téged? –kérdezte hidegen.
Maglor nem felet, csak valami fájdalmas sóhajféle tört fel belőle.
-Elmondhatatlanul hiányzik Valinor. –mondta végül csendes szomorúsággal hangjában.
-Úgy véled, csak neked hiányzik? Én is sokat gondolok rá: a kertekre, a fákra, mindenre és mindenkire, aki ottmaradt, mégsem siránkozok! –emelte fel a hangját Maedhros, és hátat fordított öccsének. Bár nem látta Maglor arcát, mégis magán érezte a tekintetét, már bánta, hogy olyan durván szólt az előbb.
-Siránkozok? –kérdezett vissza Maglor rekedten- Mindent elvesztettünk, és most a gyerekek… kisemmizettek vagyunk így is. Annyit szenvedtem már...
-No nézd csak, az érzékeny művészlélek! Még te beszélsz nekem szenvedésről?! Látod ezt? –fordult ismét felé Maedhros, és a jobb karján könyékig feltűrte az inget.
-Azt hiszed, csak te szenvedtél?!! Egyes egyedül te?–kiabálta Maglor hirtelen hévvel, és az asztal egyik fiókját kirángatva sűrűn teleírt pergamenlapokat szórt Maedhros lába elé.
-Noldolante. –olvasta Maedhros félig hangosan az egyik lap tetején a kicirkalmazott betűket. Megremegett, a sziklán álló sötét alak szavai jutottak eszébe, és dühét hirtelen mérhetetlen üresség váltotta fel -Hát már mi is... már köztünk is viszály van… Bocsáss meg Maglor, kérlek, bocsáss meg. –mondta csendesen, és átölelte Maglort. Hosszú percekig álltak összeölelkezve: régi emléke annak az életnek, annak a szeretetnek, ami az eskü előtt volt.
-Igazítom a ruhájukat, vígasztalom őket, ha szomorúak, én... én, aki úgy hittem soha nem teszem majd ezt. Énekelem esténként az altatódalt, a dalt, amit a gyermekeimnek énekelnék... –törte meg Maglor a hallgatást, és elengedte az ölelésből bátyját.
Maedhros a legszívesebben befogta volna a fülét, Maglor hangja olyan idegenül, fáradtan szólt. Hosszan nézett maga elé, és amikor végre megszólalt, akkor sem emelte fel a tekintetét, mintha mondandóját egy láthatatlan kéz a padló kőkockáira írta volna.
-Még itt, ezen az eldugott, távoli helyen sem bújhatunk el az eskü elől. Te is tudod, hogy így van, bárhová megyünk, követni fog…
Maglor kinézett az ablakon. A kertben, két fa között kifeszítet kötélen ruhák száradtak: az ő nehéz, sötét ruhái közt színes ingecskék libegtek, mintha el akarnának szállni a könnyű, nyári széllel.
-Maglor nézz rám, érted, amit mondok?
Maglor vonakodva hátat fordított az ablaknak, és a kinti napsütésnek.
-Legyen hát úgy, ahogyan Ereinion kívánja! –mondta, és az arca olyan volt, mint egy álarc, mint egy idegen arca.
Maedhros, ha megütötte volna őt, akkor sem érezte volna magát ilyen szörnyen.
-Megyek, közlöm Gil-galaddal a döntésünket, te addig beszélj a gyerekekkel. A szobájukban vannak. –mondta, és nagy léptekkel távozott, úgy érezte, képtelen Maglorra nézni.
Gil-galad szórakozottan sétálgatott a teremben, nem találta a helyét. … Maglor, állítólag nagyon megszerette a két gyereket. Gil-galad ezt hitte is, meg nem is, hiszen ők Elwing fiai, aki birtokolja az egyik szilmarilt. Az elpusztított kikötőváros látványa, az üszkös romok, a friss sírok, amik közt Círdannal sétált… Próbálta felidézni magában a dühöt, amit akkor érzett, amikor megtudta: későn érkeztek. Azonban bárhogyan is igyekezett, nem tudta kiverni a fejéből Maedhros tekintetét, amikor a pusztulásról beszélt neki. A padlón heverő üvegcserepeken megcsillant a napfény. Gil-galad levett egy-két könyvet a polcról, és belelapozott. Hirtelen megakadt a szeme az egyik félhomályos sarokban, a falon függő íjon. Hosszan nézte, és arra gondolt, az apjának egészen hasonló volt. A szobájában őrizte és senki nem nyúlhatott hozzá. Mint annyi minden, azóta ez is elveszett. Gil-galad érezte, elszalasztotta az alkalmat, hogy Maedhrost Fingonról kérdezze. Az apja vitézségéről szóló történeteket mindenki jól ismerte: hogyan kelt át a jégen, hogyan mentette meg az unokatestvérét… „Ó, király, akinek minden madár kedves…” –ennél a résznél gyermekként Gil-galad mindig szorosan behunyta a szemét, félt, mi lesz, ha nem jön a sas, de a sas mindig jött. Gil-galadot azonban nem a vitéz, a nagykirály tettei érdekelték, hallotta őket éppen elégszer. Ő Findekánora volt kíváncsi, Findekánora, akit Maedhroson kívül szinte már mindenki elfelejtett a tengernek ezen az oldalán. Váratlanul eszébe jutott valami, egy emlék, amiről úgy érezte olyan rég volt, hogy talán meg sem történt soha: egy zöld rét, nyár volt, mint most, talán éppen nyárközép napja, a nap, amely később olyan fájdalmassá lett… Saját, gyermeki hangját is hallani vélte: madár vagyok, madár… Lehet, hogy Maedhros és Maglor mégsem azok a kegyetlen szörnyetegek, akiknek képzelte őket? Lehet, hogy hibázott, amikor úgy döntött, ide jön?
A falon, az íj közelében függő régi térképre pillantott. Áthúzott nevek, eltűnt birodalmak: Doriath, Nargothrond… Ott volt ő is a térképen: Ereinion, és mellette egy szó: nagykirály. Habozott, majd fogta az asztalon heverő egyik tollat, hogy átjavítsa Gil-galadra. Ekkor egy vékony hang szólalt meg a háta mögül:
-Maedhros nem fog örülni. A térképet nem szabad összefirkálni még annak sem, aki a király.
Gil-galad csodálkozva fordult hátra. Eddig úgy hitte, egyedül van, az ajtóban azonban két gyerek állt, és kíváncsian nézte őt.
-Bizony, tudjuk ki vagy, te vagy Ereinion, a nagykirály. –mondta egyikük mosolyogva Gil-galad meglepettségén- Láttuk a címeres zászlódat ott kint az udvaron.
-Igen, Ereinion vagyok. –mondta ki Gil-galad a nevet, amin egykor anyja, apja, és azok szólították, akik már rég nincsenek- Titeket hogy hívnak?
-Elros vagyok.
-Nem így kell bemutatkozni! Erlond vagyok, Tengerész Earendil fia. –mondta a másik fontoskodva, és tintától maszatos ujjait a szívére téve meghajolt.
-Én pedig Elros, Tengerész Earendil fia, és én vagyok a magasabb.
-Nem is igaz! Láttam, hogy ágaskodtál, amikor Maglor megmért.
-Persze, Elrond a bölcs már megint jobban tudja! Akkor is magasabb vagyok!
-Elég! –szólt rájuk Gil-galad, és a két vitatkozó közé állt- Jobb, ha beletörődtök: ikrek vagytok, és ez azzal jár, hogy egyformák vagytok.
-Nem egészen.
-Tényleg? –nézett Gil-galad kétkedve a gyerekek egyforma arcára.
-Engem Elrondnak hívnak, őt pedig Elrosnak, és ez igazán fontos különbség.
-Igazatok van, erre nem is gondoltam! –nevette el magát Gil-galad.
-Igen, ez lényeges különbség, de általában mindenki összetéveszt minket. –bólintott Elros nagy komolyan
-Hol a koronád? –kérdezte Elrond, és kíváncsian körbenézett a szobában- Még soha nem láttam igazi koronát.
-Nincs nálam, egy király korona nélkül is király.
-Ezt nem tudtam, azt hittem, ahhoz feltétlenül kell a korona is, mert… -kezdte Elrond, de valami váratlan zajra félbehagyta a mondatot- Azt hittem, valaki jön. –magyarázta.
-Ugye nem mondod el senkinek? –kérdezte hirtlen Elros Gil-galadtól.
-Mit?
-Hát azt, hogy nem maradtunk a szobánkban, ahogyan Maedhros kérte. Nem akarok korábban lefeküdni. Amikor a falra rajzoltunk, akkor büntetésből már világosban le kellet feküdni.
-Ráadásul másnap le lett meszelve az összes rajz, pedig igazán sokat dolgoztunk rajta, és tényleg szépre sikerültek. –sóhajtott Elrond bánatosan.
-Tényleg, megnézed mit rajzoltunk? Maglornak készítettük, hogy ne legyen bánatos, amiért összekentük tintával. Vagyis Maedhros kente össze, mi csak segítettünk lefogni. Igazán mókás volt. –magyarázta Elros lelkesen, miközben kiterítette az asztalra a kezében szorongatott gyűrött lapot- Ez itt én vagyok…
-Ez pedig én. –fűzte hozzá Elrond.
-Igen, az ott Elrond, és látszik rajta, hogy kisebb nálam. –gonoszkodott Elros.
Elrond nyelvet öltött testvérére.
-Ő itt Maglor? –bökött Gil-galad sietve a papírlap egyik alakjára, hogy elejét vegye az újabb vitának.
-Igen, és éppen énekel. Sajnos a képen nem látszik, pedig valami szépet énekel. Az ott pedig Maedhros, véletlenül két kezet rajzoltam neki, de nem baj, mert képzeletben ezt is lehet. –válaszolta Elrond.
-Tudod mit, téged is lerajzolunk. –nyúlt Elros az egyik toll után- Éppen jössz hozzánk vendégségbe. Ez itt a házad, rajzolunk neki sok tornyot, ez pedig a lovad.
-És ők, az a két kicsi alak ott a háttérben, ők kik? –nézett Gil-galad a papír sarkában álló két apró alakra.
-Az ott anya és apa. –mondta Elrond csendesen, és az arca egészen komoly lett- Kicsik, mert messze vannak, tudod régen elmentek. Integetnek, mert örülnek, hogy amíg ők távol vannak, addig jó helyen vagyunk.
-Hajóval mentek, messze a tengeren. Mi eltévedtünk az erdőben, de Maglor ránk talált…
-Ki mondta ezt nektek? –kérdezte Gil-galad meglepetten, hiszen tudta, mindebből egy szó sem igaz.
-Senki. –válaszolta Elrond és Elros elpirulva.
-Hát akkor?
-Mi igazán nem akartunk hallgatózni. –mentegetőzött Elros- Csak véletlenül hallottuk, amint Maglor és Maedhros erről beszélgetnek. Maedhros azt mondta, hogy ő nem talált minket az erdőben, hiába keresett, de Maglornak sikerült. Aztán még mást is beszéltek, de azt nem értettük, pedig nagyon figyeltünk, csak tudod megint azt a nyelvet használták, amit néha egymás közt szoktak.
-Ugye nem mondod el nekik? Hallgatózni illetlenség, és Maglor olyan nagyon szeretné, ha jól neveltek lennénk. –kérte Elrond.
-Rendben. –bólintott Gil-galad, és szórakozott mosollyal nézte készülő portréját a lapon.
-Sokáig itt maradsz? –kérdezték a gyerekek szinte egyszerre.
-Ide soha nem jön vendég, főleg nem a nagykirály. Alhatsz a szobánkban. Jó lesz? A játékainkkal is játszhatsz. –ígérte Elrond nagylelkűen.
-Sok játékunk van. –dicsekedett Elros- Maedhros szerint még két gyereknek elég lenne, de mivel sokszor annyi gond van velünk, mintha négyen lennénk, ezért szerintem ez így igazságos.
-Akarod látni a játékainkat?
-Előbb a konyhába menjünk, a nagykirály biztosan kaphat süteményt vacsora előtt is…
-Sajnálom, de csak rövid ideig maradok, amint lehet, indulok haza. –felelte Gil-galad, akinek már zsongott a feje.
Elros és Elrond csalódottan sóhajtott.
-Igazából azért jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e kedvetek velem jönni, hogy a népünkkel éljetek.
-A néped? Ők kik? –kérdezte Elrond.
-A tündék.
-A tündék? Akkor mi is, meg itt mindenki? Nem is gondoltam volna…
-Van nagy palotád is? –vágott a szavába Elros.
-Van palotám, és hatalmas kertek is.
-Maglor és Maedhros is jön?- kérdezte Elros és Elrond egyszerre.
-Azt hiszem, nagyon magányosak lennének nélkülünk. –fűzte hozzá Elrond magyarázatképpen- Maglor nem tudná kinek előadni a dalait, azt mondta, mi vagyunk a legjobb közönség. Maedhrosnak is biztosan hiányoznánk, bár ő azt úgyse mondaná. Azzal szokott tréfálkozni, hogy mi vagyunk az ő jobb keze…
-…és a kertünk, valakinek gondoskodnia kell a kertünkről, amíg nem leszünk itt, nehogy megint elszáradjanak a virágok.
Gil-galad tűnődő, komoly arccal hallgatta a két gyereket…
Maedhros Maglor szobájából rögtön a könyvtárszobába sietett. A terem üres volt, csupán egy eltévedt bogár zümmögött minduntalan az ablaküvegnek szállva. Maedhros döbbenten állt a szoba közepén. Mintha távoli kürtszó hallatszott volna kintről. Az ablakhoz szaladt, és kihajolt rajta. A lovasok már a kapun túl jártak, a felvert por jelezte útjukat.
-Uram, a nagykirály… -lépett egy tünde a szobába.
-Ne most! Tudok róla… -szakította félbe Maedhros, és bezárta a nagy ablakszárnyakat. A címeres ólomüveg színes árnyéka a földön heverő véres üvegcserepekre vetült.
Maglor csak állt dermedten a gyerekek szobájában az ablakkeretet markolva, úgy tűnt, képtelen megmozdulni. A játékok szokás szerint szanaszéjjel hevertek a padlón. Miden olyan volt, mint máskor, mégis a szoba az ikrek nélkül szokatlanul tágasnak tűnt.
Maedhros az ajtóban állva aggódó arccal nézte öccsét.
Ők –bármennyire is szeretnéd- nem a családunk, soha nem lesznek az. Mi az ellenség vagyunk, azok, akik elpusztították az otthonukat. El kellett engednünk Elrondot és Elrost… Jobb lesz így mindenkinek. -mondta egészen halkan, és nem tudta, kit is akar igazából meggyőzni, önmagát, vagy Maglort.
Maglor nem figyelt rá, csak állt szótlan egyre a horizontot nézve, amelyen a címeres zászló csupán elmosódott kék-ezüst folt volt a messzeségben. A folyosón siető lábak hangját sem hallotta.
Elrond és Elros kis híján nekiszaladt az ajtóban álló Maedhrosnak.
-Azt mondtam, maradjatok itt. Hol voltatok?–kérdezte Maedhros, és majdnem elnevette magát, úgy megkönnyebbült.
-Ereinion megmutatta a lovát, ilyen nagy volt, és felülhettünk rá. Ő egyáltalán nem tartotta túl veszélyesnek –mondta Elrond, miközben jelentőségteljes pillantást vetett Maedhrosra.
-Ereinion levelet küldött neked, itt van rajta a neved. Nézd, milyen szépen ír! Ugye szép? Tett volna rá pecsétet is, mert van címeres pecsétgyűrűje, de nem talált viaszt. Nem baj, mert nem olvastuk el, nem illik más levelét elolvasni. –hadarta Elros egy szuszra.
Az ikrek csak ekkor vették észre az ablaknál álló Maglort.
-Nézd Malor, ezt Círdan küldte nekünk! –szaladtak oda hozzá kezükben a fából faragott kis játékhajókkal- Ő igazi hajóács, és nagyon bölcs. Ereinion mesélte, hogy találkoztunk már vele, régen.
Maglor a gyerekek mellé térdelt a földre, és kezébe vette a fehér hajókat.
-Képzeld, Ereinion is rokon. Gondold csak el, a nagykirály! Azt mondta, majd látogassuk meg, akármikor szívesen lát. Van palotája, és… Maglor hiszen te sírsz? Miért sírsz?-csodálkozott Elrond.
Maedhros fejét csóválva magukra hagyta őket, a levéllel a szobájába ment. Az ablakmélyedésben ülve hosszan nézte az összehajtott lapon a nevét: Gil-galadnak valóban szép kézírása volt.
„…Különös család a tiétek, de család, és boldognak látom. Most már tudom, Earendil fiai jó helyen vannak. Círdannak igaza volt, nem kellett volna idejönnöm…”
A lap alján az aláírás csupán ennyi: Ereinion. A név, amit annakidején ő javasolt a születendő gyermeknek, Fingon fiának.
Hamar eljött az este. Miközben Maglor lefektette az ikreket, Maedhros a nyitott ajtókon átszűrődő énekhangot hallgatta. Észre sem vette, mikor maradt abba a dal, csak testvére lépteire riadt fel gondolataiból.
-Nehéz, mozgalmas napunk volt, de jól ért véget. -jegyezte meg Maglor, és mosolygott- Azt hiszem, ma mind korán el fogunk aludni. Gyere, segítek megvetni az ágyad!
Maedhros nem mozdult.
-Tudod, sokszor, amikor az ég alja lassan nyugaton is homályba borul, és egy csillag sem látszik, az Örök Sötétségre gondolok. Apa, Celegorm, Caranthir, Curufin, Amrod és Amras… Szerinted van remény? –kérdezte öccsét, és már meg sem próbálta elrejteni könnyeit.
-Igen van… ha nem is nekünk, de van…–felelte Maglor határozottan, és a két alvó gyerekre gondolt.
Azon az éjjelen új csillag jelent meg az égen: gyönyörű fényű, különös csillag…
Gil-galad látogatása
Nyár volt, a nagy meleg miatt a könyvtárszoba összes ablak tárva-nyitva állt. Elrond és Elros az asztalnál ültek, előttük számtalan üres lap: Maglor a szépírást gyakoroltatta velük.
-Nemsokára nyárközép napja. –jegyezte meg Maglor bátyjának, de mivel az válaszra sem méltatta, tovább folytatta az éneklést, miközben fel-alá sétálgatott a teremben.
Maedhros a széles párkányra támaszkodva nézett kifelé az ablakon, de nem a kint, fényben fürdő tájat látta, gondolatban Himring magas falán állt...
-Változik a szél. –mondta Fingon a ragyogó kék eget kémlelve- Nemsokára nyárközép napja.
-Valóban. –bólintott Maedhros- Aztán megint hosszabbodnak az éjszakák.
-Ne légy borúlátó! –mosolygott Fingon, és Maedhros eltűnődött, mikor is látta őt utoljára ilyen bizakodónak- Most nincs rá semmi okod, a szövetség erős. Inkább figyelmeztesd Maglort, tartsa nyitva a szemét, mert azt hiszem bőven lesz megénekelnivalója! A Megszámlálhatatlan, nem is, inkább a Mérhetetlen Dicsőség Csatájának története… jól hangzana egy ilyen dal! Báár ez talán egy kicsit már tényleg túlzás. Az azonban biztos, hogy apámat nem hagyom bosszulatlanul…
-Igen, Morgoth most megfizet mindenért, és mindenkiért! –mondta Maedhros eltökélten és gondolatban a jobb keze is ökölbe szorult.
A belső udvarról dühös kiabálás hallatszott valami idegen, furcsa nyelven. Fingon felkapta rá a fejét.
-Keleti emberek. –jegyezte meg Maedhros egy unott vállrándítással- Már beszéltem neked róluk, szövetségre léptem velük is. Úgy hiszem, az emberek segítségével végre győzni fogunk.
Felhallatszott az erődítmény falára, ahogyan Celegorm a vitatkozókat túlkiabálva igyekezett rendet teremteni.
-Finrod életét adta egy emberért. Én nem tudnám elképzelni, hogy életemet adjam bármelyikükért is. –csóválta a fejét Maedhros, és ismét hátat fordított az udvarnak.
Fingon egy kicsit még nézte az embereket, majd ő is az erőd előtt elterülő tájnak szentelte figyelmét.
-Vad, és magányos vidék, kicsit olyan, mint én, ennek ellenére mégis megszerettem Himringet, sőt azt hiszem, még ezt az örökös szelet is. –jegyezte meg Maedhros bujkáló mosollyal nézve, ahogyan egy hirtelen jött erősebb szélroham összeborzolja Fingon haját..
Némán álltak a falnak támaszkodva, csak a magas tornyok tetején csattogtak a zászlók.
-Adósod vagyok az életemmel, ezt nem felejtem el soha. –jelentette ki Maedhros hirtelen, látva, hogy Fingon Angband irányába figyel- Régen mondtam ugyan egy-két dolgot, de csak tehetetlen dühömben. Azt hittem többé nem leszek képes Morgoth ellen harcolni, és megváltani az eskümet. De erősebb lettem! Nem mondom, hogy nem hiányzik a lant, az íj… de megtanultam együtt élni a korlátaimmal. Amrod és Amras azzal vigasztaltak, amikor nagyon el voltam keseredve, hogy így legalább gyenge pillanatomban sem fogok békejobbot nyújtani Morgothnak. Akkor mosolyogtam rajta, de néha félek, mi van, ha majd másoknak sem…–sóhajtott és megérintette karján a forradást.
-Ilyet nem feltételeznék rólad soha! –rázta meg a fejét Fingon.
-A jövőt nem ismerjük. –tűnődött Maedhros, és látszólag közömbös arccal ő is a Thangorodrim irányába fordult- Mégis, úgy hiszem, helyesen cselekedtél. Talán életben kellett maradnom, hogy segítségeddel véget vessek a széthúzásnak, és megfékezzem a testvéreimet…
-Biztos, hogy így kellett lennie! –mondta Fingon meggyőződéssel.
-Felség, a kíséret készen áll az indulásra, csupán rád várunk. –lépett hozzájuk Fingon fegyverhordozója, félbeszakítva a beszélgetést.
-Igazad van, ideje indulni, hosszú út áll előttünk. –bólintott Fingon, és megszokásból a homlokához nyúlt, hogy megigazítsa a koronát, pedig most nem is viselte- Mondd meg nekik, hogy a kapunál várjanak rám, rögtön ott vagyok!
-Ég veled királyom! Remélem, amikor majd legközelebb erre jársz, a vidék már biztonságosabb lesz. Legyen kellemes az utad hazáig! –mondta Maedhros és szertartásos mozdulatokkal meghajolt unokatestvére előtt.
-Köszönöm, Maedhros herceg! –kacagott Fingon, és megölelte unokatestvérét -A harctéren találkozunk. Együtt tűzzük ki Fingolfin és Feanor zászlóját, és béke lesz örökre…
Maedhros a fal tetején állva nézte a kapun kivonuló csapatot.-Ég veled, testvérem! –kiáltott unokafivére után.
Fingon megfordult, és még egyszer intett.
-Ég veled testvérem! -kiáltotta ő is, de a szél elsodorta hangját.
Maedhros hosszan nézett a kék-ezüst lobogók után. A kora nyári égbolt szinte égett a napsütésben, és valahol, végtelen magasan mintha egy sast látott volna repülni.
-Én már unom, elfáradtam! Majdnem egy egész oldalt teleírtam… -fészkelődött Elros a székén.
Maedhros elfordult az ablaktól.
-Kettőről volt szó. –jegyezte meg Maglor, akit szemmel láthatóan nem hatott meg a nyafogás.
-Jó, akkor majd holnap folytatom.
-Nem! Most fejezd be! Végy példát a testvéredről, ő szépen végzi a feladatát.
Maedhros arca megrándult, csak nehezen sikerült elfojtania a mosolyt. Elrond valóban elmélyülten hajolt a papír fölé, még az orra is tintás volt, de a tünde látta, hogy már jó ideje lovakat és mindenféle növényt rajzolgat a szépírás gyakorlása helyett. Azonban ez valahogyan elkerülte Maglor figyelmét.
-Eleget gyakoroltak, had menjenek játszani! –szólalt meg Maedhros- Nem dől össze a világ, ha nem ők lesznek a legszebb kézírású ikerpár Középföldén.
-Lehet, de én szeretném, ha jó nevelést kapnának.
Általában Maglor volt az engedékenyebb. Maedhros gyakran meg is szólta, hogy elkényezteti az ikreket, de most megsajnálta őket. Öccse szigorú tanár volt, ezt a maga bőrén is megtapasztalhatta…
Maedhros feltűrt ingujjal ült az asztalnál, és már minden csupa tinta volt körülötte, Maglor pedig felsőbbrendűen járt-kelt a háta mögött, és mint most énekelt. Még a dal is ugyanez volt.
-Nem csinálom tovább! Elég volt! –jelentette ki Maedhros homlokát megtörölve, és ezzel az arcán is szétkenve a tintát –Ennek nincs semmi értelme… soha nem fog menni.
Maglor felemelte a göcsörtös jelekkel teleírt lapokat.
-Igazad van, hagyjuk… Ha valakit meg kell hívnunk, és azt akarjuk, hogy ne jöjjön el, akkor te fogod írni a levelet. Az biztos, hogy nem bírja majd elolvasni. Különben is, arról volt szó, hogy mindegyik betűből legalább négy sort. Ez pedig itt, akárhogyan nézem, csak három, pedig négyig még az ujjaidon is elszámolhatsz… Talán a számokkal is foglalkoznunk kellene…
Maedhros legszívesebben testvére nyakába öntötte volna az egész üveg tintát, de erőt vett magán, mert Maglor csak jót akart, a gúnyos megjegyzésekkel kívánta elejét venni az önsajnálatnak.
Maedhrost gondolataiból öccse felháborodott hangja térítette magához: -Elrond, ezt igazán nem hittem volna! Ezek a betűk kísértetiesen lovakra meg fákra hasonlítanak, a többi része pedig Maedhros kézírásával vetekszik.
-Mi bajod a kézírásommal? El lehet olvasni, és ez a lényeg. –lépett Maedhros méltatlankodva az asztalhoz– Mutasd Elrond, had nézzem azt az írást! Majd én megmondom, hogy jó-e.
Ahogyan a papírért nyúlt ruhájával lesodorta az egyik tintásüveget az asztal széléről. Ösztönösen jobb kézzel kapott utána, és az üveg csörömpölve tört szét a kőpadlón. Maglor nem akarta kineveti bátyját, de az olyan meghökkent arccal nézte az egyre terjedelmesebbé váló tintafoltot a padlón, hogy nem bírta ki.
-Szóval van merszed kinevetni?! Kinevetni engem, aki bármikor fél kézzel legyőzlek?! –kérdezte Maedhros színlelt haraggal, és a hatás kedvéért még jobban kihúzta magát.
-Ha megvolna mindkét kezed, akkor sem biztos, hogy sikerülne. –kacagott Maglor- Magasabb vagy az igaz, de nem feltétlen erősebb.
Maglornak bosszantó módon már megint igaza volt, de Maedhrost ez a legkevésbé sem érdekelte.
-Azt majd meglátjuk! –jelentette ki és igyekezett elrettentő arcot vágni. –Tudod mit, ha legyőzöl, akkor százszor leírom neked a legszebb betűkkel, hogy Maglor az erősebb. Aztán kitűzheted a hárfádra, a lantodra, vagy ahová csak akarod.
-Ha ennyire biztos vagy a dolgodban, akkor gyere! –tűrte fel ruhája ujját Maglor.
Birkózni kezdtek, mint valamikor régen, gyermekkorukban. Jó darabig lehetetlen volt eldönteni, ki is áll nyerésre, majd egyre inkább Maglor kerekedett felül. Már majdnem földre szorította bátyját, ám ekkor Maedhrosnak mentőötlete támadt.
-Elrond, Elros, gyertek, segítsetek, semmi kedvem irkálással tölteni a napot! –szólt oda az ikreknek.
Végül hármuknak sikerült lefogniuk Maglort.
-No, te híres, ezt a győzelmünket igazán megénekelhetnéd valami szép dalban! –tréfálkozott Maedhros, miközben a kifolyt tintába mártotta az egyik ujját -Szívesen rád írnám, hogy Elrond, Elros és Maedhros legyőzte Maglort, de nem hiszem, hogy kiférne. Ezért csak a nevünk kezdőbetűjét írom a homlokodra. Ne fészkelődj, mert így bizony nem lesz túl szép. Kész is! Most már elengedhetitek! –mondta az ikreknek
Maglor még mindig annyira nevetett, hogy nem bírt felkelni a padlóról, úgy kellett felsegíteniük.
-Megyek és megmosakszom. Nagyon ajánlom neked, hogy lejöjjön… –jelentette ki.
-Amíg te mosakszol, addig mi győzelmi ünnepet ülünk. -jegyezte meg Maedhros vidáman.
-Inkább a tintát takarítanátok fel…
-Úgy hittem az a vesztesek feladata.
-Én pedig úgy tudom azé, aki csinálta.
-Legyen. –adta meg magát Maedhros kegyesen.
Az ikrek lelkesen takarítottak. Maedhros ugyan soknak találta a tintafolthoz a vödör vizet, de nem szólt. Elrond és Elros nevetve tapicskoltak a felmosórongyokkal a vízben.
-Majd felszárad. –gondolta Maedhros, miközben mosolyogva nézett kifelé a nyitott ablakon.
Észre sem vette, hogy magában dúdolgat, ez már rég nem volt szokása. Odakint sütött a nap, és teljes pompájában ragyogott a nyár. Az ég olyan kék volt, mint a tenger vize, amelyet semmi nem zavart fel. A könnyű szél elfeküdt a virágok között, a kert mozdulatlan volt. A táj végtelen nyugalma, az ikrek nevetése a háta mögött boldogsággal töltötte el Maedhrost. Azonban hirtelen abbahagyta a dúdolást, a távolban valami mozgást látott. Összehúzott szemmel figyelte a gyorsan közeledő pontokat: lovasok voltak, alig néhányan. Egyikük kezében zászlót tartott, amelybe belekapott a feltámadó szél. Maedhros még ilyen nagy távolságból is felismerte a kék-ezüst lobogót. Arca komorrá vált, sejtette, miért jöttek.
-Elros, Elrond, menjetek a szobátokba, most rögtön! –mondta.
A hangja szigorú volt, az ikrek nem mertek ellenkezni vele.
Maedhros kapkodva feltakarította a víztócsákat a földről, halomba szedte az asztalon a papírokat. Mire mindent elrendezett a lovasok már a kapu előtt voltak. Intézkedett, hogy engedjék be őket az udvarra, mialatt ő maga az ablakból, a függöny mögé húzódva figyelt. A váratlan látogatók valóban nem voltak sokan. Leszálltak lovaikról, és a kert árnyas fái alá ültek a meleg elől. Csak egyikőjük indult meg a ház felé. Ruhája alig különbözött a többiekétől, de Maedhros jól tudta ki ő, pedig mikor utoljára látta, a noldák nagykirálya gyermek volt csupán. Talán éppen ilyen nyári nap volt, valahol messze egy zöld réten. Fingon, a felesége, a kíséret… A lovak távolabb legeltek. Maedhros mindezt most olyan élesen látta, mintha valóság volna. Ereinion addig kérlelte, amíg a nyakába nem vette. Szaladt vele a napszítta, magas fűben.
-Repülök, mint a madarak! Madár vagyok, madár! –kiabált Ereinion széttárt karokkal.
- A nagykirály unokája most nagyobb mindenkinél. –nevetett Fingon.
Mindez azonban régen volt, nincs Fingon, talán a rét sincsen már meg…
-Üdv néked Feanor fia, Maedhros! –zökkentette ki gondolataiból a belépő.
A hasonlóság megdöbbentő volt: mintha a régi barát, Fingon állt volna az ajtóban.
-Üdv neked is Fingon fia, Ereinion, noldák királya! –hajtott fejet Maedhros és elmosolyodott.
-Ezt a nevet rég nem használom, szólíts kérlek Gil-galadnak! –mondta a király.
-Gil-galad. –ismételte utána Maedhros, miközben hellyel kínálta a vendéget. A mosoly eltűnt az arcáról.
-Nem akarok kertelni, gondolom, tudod, miért jöttem.
-Meglehet. –felelte Maedhros. Igyekezett higgadtnak látszani, de a keze megremegett és mellé töltötte a bort a pohárnak.
-Segítsek? –kérdezte Gil-galad.
-Nincs szükségem rá, egyedül is boldogulok! –szólt Maedhros hidegen, és a király elé tolta az egyik poharat. –Inkább mondd, minek is köszönhetem a látogatásod?
-Elwing és Earendil fiairól van szó…
-Elrond és Elros a nevük. –vetette közbe Maedhros mogorván, miközben mereven nézte szép mentésű üvegpoharában az italt.
-Círdan Ulmótól hallotta, hogy Earendil és Elwing együtt vannak, de nem térnek vissza Középföldére, más partok felé fordították a hajót. Meddig kívánjátok hát túszként tartani a fiaikat?
-Nem túszok! –válaszolta Maedhros és egy hirtelen mozdulattal felkelt az asztaltól.
-Akkor nem azok. Hívd őket vendégeknek, vagy aminek csak akarod! –mondta Gil-galad némi gúnnyal a hangjában és kortyolt a borból. –Círdan ellenezte, hogy ide jöjjek, de én úgy hiszem, lehet veletek tárgyalni. Egyezséget ajánlok: engedd el őket, én pedig szavamat adom, hogy nem támadlak meg benneteket. Senki nem fog háborgatni, ha kell, akkor írásba foglalom. Csak nyerhetsz a dolgon, hiszen nincs semmi remény, hogy a gyerekekért cserébe visszakapjátok a szilmarilt.
Maedhros nagy lépésekkel körbe-körbe járt, majd váratlanul megtorpant, éppen szemben Gil-galaddal.
-Nem! –jelentette ki, hangja kemény volt és határozott.
-Tudod, hogy bármikor megtámadhatnálak benneteket. Nincsenek seregeid… nincsenek szövetségeseid… -figyelmeztette higgadtan Gil-galad.
-Nem fogod megtenni, akkor nem lennél különb nálunk. –jegyezte meg Maedhros és felvette poharát az asztalról.
Kínos, szinte tapinthatóvá szilárdult csend ülte meg a termet.
-Ne értem tedd meg… tedd meg az Ő emlékére, a régi barátságért! –kérte a király csendesen.
Maedhros arca megrándult, és háta mögé rejtette jobb karját.
-Sokat kívánsz tőlem! –rázta meg a fejét- Túl sokat… Megmondtam: Elros és Elrond nem túszok! Az eltelt idő alatt Maglor úgy megszerette őket, mintha a testvéreink lennének. Nem fogok fájdalmat okozni az öcsémnek, eleget szenvedett! Végre ismét vidámak a dalai… Jobb, ha tudod, a másik kezemet, sőt az életemet is odaadnám, hogy boldog legyen!
Gil-galad szürke szemeiben megértés tükröződött. Maedhros csodálkozva nézett rá: erre nem számított.
-Nem tudtam… –mondta nagy sokára a király.
-Ugyan, mit tudsz te?! Nem tudsz semmit! Nagykirálynak neveznek, pedig gyerek vagy még magad is! –emelte fel hirtelen a hangját Maedhros, miközben vadul fel-alá járt a szobában.
Gil-galad nem felelt a sértésre, úgy tett, mint aki nem hallotta.
-Öt testvéremet veszítettem el.- folytatta Maedhros valamivel nyugodtabban és lelassította lépteit- Celegorm és Caranthir még holtukban is a kardjukat markolták, Curufin arcán értetlen csodálkozás. Nagy pelyhekben hullt a hó Doriathra… Az ikrek egyike a karjaim között halt meg. Amrod, vagy Amras? Nem tudom, még a halálban is olyan egyformák voltak! Valamit mondani akart, a ruhámba kapaszkodott… nem felejtem el a tekintetét… a fivére ott feküdt mellette élettelenül… A két gyermek, Eluréd és Elurin… meg kellett volna találnom őket… félhettek egyedül az erdőben… de talán nem szenvedtek sokat, csak csendben elaludtak a hidegben. Nem akarok emlékezni, de nincs felejtés…
Maedhros csizmája orrát figyelte, arcát egészen eltakarta előrehulló haja. Gil-galad csak sokára merte megzavarni.
-Továbbra is szeretném, ha velem jönnének.
Maedhros meglepetten emelte fel a fejét, mint aki elfelejtette, hogy nincs egyedül.
-Attól tartasz, hogy rossz nevelést kapnak? –kérdezte gúnyos, hideg mosolyra húzva száját- Ne félj, nem tanulnak sem hajógyújtogatást, sem rokongyilkosságot!
-Nem azért… meg sem fordult a fejemben –jött zavarba Gil-galad
-Sok bűnt elkövettünk a múltban és Elwing fiai erre emlékeztetnek. Nem szoktam könyörögni, de most kérlek, adj egy esélyt, hogy jóvátegyünk valamit! Valaha Feanor házát dicsőség ragyogta be. Maitimonak hívtak, a noldák királya voltam… büszke herceg, Himring ura. És most? Maedhros vagyok, egy elátkozott szövetség megkötője, a félkezű gyilkos. Nincs rangom, nem használom a saját nyelvemet. Nézz csak körül, láthatod magad is: családom régi fénye oda.
Gil-galadnak csak most tűnt fel, hogy Maedhros bonyolult hímzésekkel díszített ruhája habár a legfinomabb anyagból készült, kopott volt, néhány helyen megfoltozták. A terem berendezése is egyszerű, a falakon tarka szőnyegek, néhány régi fegyver. A király habozott, nem tudta, hogyan is mondj el, amit akart. Nem nézett Maedhrosra, lehunyta a szemét.
-Mégis úgy vélem, jobb lenne, ha elvinném a gyermekeket. Az eskü… még ezen a távoli helyen sem rejtőzhettek el előle… nem akarom, hogy őket is magatokkal rántsátok a pusztulásba. –mondta és az aggodalom őszintének tűnt a hangjában.
Hirtelen üvegcsörömpölés hallatszott, és Gil-galad felkapta a fejét. Maedhros összeroppantotta a kezében tartott poharat.
-A pusztulásba…-motyogta maga elé meredve, és az arca hirtelen nagyon sápadtnak és fáradtnak tűnt. Hosszú szünetet tartott, majd vonakodva bólintott –Rendben, legyen, ahogyan kívánod: beszélek Maglorral.
Maedhros kilépett a folyosóra, majd néhány lépés után a falnak tántorodott. Az járt a fejében, egy órája még milyen boldog volt. Sírni szeretett volna, de rég nem voltak könnyei.
-Maglor szíve meg fog szakadni. –gondolta, és nagy sóhajjal elindult testvére szobája felé.
Maglor a mosdótál fölé hajolt és vadul szappanozta az arcát.
-Nem jön le rendesen! –mondta hátra sem fordulva a belépő Maedhrosnak –Tiszta bolond vagy Russandol! Még te róttad fel nekem, hogy nem tartok elég fegyelmet? Ezek után mit vársz?
Maedhros megremegett.
-Számtalanszor kértelek már, hogy ne nevezz így! Hányszor kell még erre figyelmeztetnem, hogy végre megjegyezd?! -csattant dühösen a hangja- Hát nem érted, csak Maedhros van, nincs se Russandol, se Maitimo! Hol és mikor maradtak el? Az eskünél? Alqualonde, Angband…? Nem tudom. És Nelyafinwe? –itt kényszeredett mosolyra húzta száját, fogai kivillantak- Nelyafinwe talán nem is létezett soha, csak apa álmaiban. Régen irigyeltem Curufint. Curufin volt mindaz, amire apa vágyott, egy fiú, aki olyan, mint ő…
Régen volt, nagyon régen, hogy a fehér hajók nekivágtak az útnak. Csend ült meg mindent, nem szólt ének, mindenki hallgatott, csupán kurta parancsszavak hangzottak el. Maglor a hajó végében állt mozdulatlan, mint valami szobor. A lassan eltűnő partot figyelte, ahonnan még apró pontokként idelátszottak a hátramaradtak tábortüzei. Maedhros nem tudott Alqualonde képétől szabadulni: vér a hajókon, vér a kikötő fehér kövein… élettelen testek a vízben, hosszú hajukban hínár… Magányra vágyott, gondolta a hajó gyomrában felhalmozott csomagok között egyedül lehet. A ládák között azonban Curufinra bukkant.
- Egész eddigi életemben azt hallottam, mennyire hasonlítok rá, a mása vagyok, és én ennek örültem… de most félek, hogy végül teljesen olyan leszek, mint Ő, ugyanaz a tűz ég bennem is… de nem akarom, nem… Én nem ő, hanem önmagam szeretnék lenni, ha van egyáltalán ilyen… -motyogta, és Maedhros gyerekkoruk óta akkor látta először sírni…
-Már nem irigylem. –mondta Maedhros, majd a nagy álló tükörhöz lépett és sokáig nézte magát benne. Gyűlölte a látványt: a hosszan lelógó ruhaujjat, a szemében égő vad fényeket… Ez a valaki nem Russandol volt, aki ábrándozva figyelte Aman egén a felhőket, sem Maitimo, akinek a háta mögött összesúgtak a lányok.
Maglor a mosdótál mellől aggódva figyelte bátyját, olyan különösen viselkedett. Félt, hogy összetöri a tükröt. Egyszer régen, ott a tó partján már megtette. Még nagyon gyenge volt, nem lett volna szabad felkelnie, de ő makacsul ragaszkodott hozzá. Sokáig állt a tükör előtt, miközben Maglor támogatta őt, nehogy összeessen. Aztán egy hirtelen mozdulattal -mielőtt öccse megakadályozhatta volna- ököllel a tükörbe vágott, ami csörömpölve hullt darabjaira. Maedhros sírt, mint egy kisgyerek, és Maglor kétségbeesetten próbálta megvigasztalni. Ijedt volt, mert még soha nem látta fivérét így zokogni. Most már tudta, amit akkor legfeljebb csak sejtett, hogy nem a tetvek miatt rövidre nyírt haját siratta, nem a testét borító sebeket, nem a levágott kezét… Az ártatlanságot gyászolta, ami örökre elveszett, amikor az első vért kiontották.
-Ne félj, nem töröm össze. –mondta Maedhros egy halvány mosollyal, látva testvére aggódó pillantásait, majd elfordult a tükörtől.
-Jó ég Maedhros, a tintásüveg vágta el ilyen csúnyán a kezedet?! Várj, keresek valamit, amivel beköthetem.
-Összetörtem egy poharat. –mondta Maedhros lassan, vontatottan, mint aki maga sem emlékszik pontosan, hogy mi történt.
-Jobban is vigyázhatnál!
-Nem véletlen volt, direkt csináltam.
-Megháborodtál? –nézett rá Maglor értetlenül.
-Dühös voltam, elkeseredett… nem is tudom…
-Bármi bajod is legyen, ez akkor sem megoldás!
-A király… -kezdte Maedhros.
-Ereinion? Ő hogy jön ehhez?
-Már nem így hívják, a neve Gil-galad.
-Maedhros, az ég szerelmére, beszélj végre értelmesen! –kérte Maglor, aki egyre jobban kezdett összezavarodni.
-Fingon fia itt van, a könyvtárban várakozik.
-Mit akar? Egészen idáig tudomást sem vett rólunk, mintha nem is léteznénk, és most mégis itt van?!
-Ilyen rokonsággal a helyében én sem dicsekednék… Mit akar? Beugrott uzsonnára, és ha már úgyis itt van, gondolom kölcsönkér néhány süteményreceptet. –gúnyolódott Maedhros. Ha akart nagyon undok tudott lenni. -Mégis, szerinted miért jöhetett? Az ikrekért… Elrondért és Elrosért. –mondta, és hogy ne kelljen Maglorra néznie, a zsebkendőt vizsgálgatta, amivel testvére bekötötte a kezét. –Egyezséget ajánlott… ha elengedjük őket vele, szavát adja, hogy békén hagy minket.
-Mit válaszoltál neki? Ugye nemet? –kérdezte Maglor fakó hangon, és leült az ágya szélére.
-Nem most és nem neki kellett volna nemet mondanom. –sóhajtott Maedhros.
-Mégis mit mondtál? –sürgette Maglor.
-Azt, hogy megbeszélem veled… Én azon a véleményen vagyok, hogy el kell engednünk őket. Gil-galad a nagykirály, engedelmességgel tartozunk neki.
-Engedelmességgel?! Mióta érdekel ez téged? –támadt hevesen testvérének Maglor.
-Egész életem másról sem szólt, mint az engedelmességről. –jelentette ki Maedhros.
Maglor sejtette, mire gondolt.
-Saját, szabad akaratunkból követtük apánkat. –mondta.
-Szabad akarat? –nevetett Maedhros, és öccse beleborzongott ebbe a nevetésbe–Szerinted létezett más akarat, mint az övé?! Nem, nem létezett, különösen számomra nem, hiszen én vagyok az elsőszülött. Sokáig bennem látta akarata, vágyai továbbélését, hordozóját… de én nem ő vagyok, bár néha észreveszem a vonásait az arcomon, azt a hideg dühöt a szemeimben!... Soha nem szerettem igazán a kovácsműhelyt, az örökké égő tüzet, a fojtó meleget. Azt remélte, kovács leszek, és én nem szegültem ellen. Miért? Talán büszkeségből, hogy megmutathassam, képes vagyok rá, …talán gyávaságból… a hajók Losgarban: akkor igazán féltem tőle.
-Melléd kellett volna állnom Losgarban, mégsem tettem. Lenyűgözött a lobogó tűz, gyönyörű volt és félelmetes.
-Ilyen volt ő is: gyönyörű és félelmetes lánggal égett, ami felperzselt mindent… az akaratunkat, vágyainkat, végül őt magát. Szeretnék úgy emlékezni rá, amilyen gyermekkorunkban volt, de nem megy. Szerinted mit szólna, ha most látná a két legidősebb fiát? –kérdezte Maedhros keserűen –Nézzük, ahogyan érnek az almák a kertben, várjuk az esőt, hogy szépen nőjenek a zöldségek…
-Almák és zöldségek… én boldog vagyok így, Ugye nem gondoltad komolyan, hogy engedelmeskedsz Er… Gil-galadnak? Azt nem teheted!
-De igen, és te is azt teszed... Ha másként nem megy, akkor nem mint a testvéred kérlek, hanem mint Feanor házának feje parancsolom! Engedelmességgel tartozol, amit mondok az lesz! –Maedhros úgy hitte kiabál, pedig egészen halkan beszélt.
Maglor ült az ágyon, nem szólt és nem mozdult. Meredten nézett maga elé, még csak nem is pislogott, nem lehetett olvasni a tekintetében.
-Feanor háza, ugyan miről beszélsz? Hiszen csak mi ketten maradtunk… -kérdezte végül tompa hangon.
Maedhros eléállt, és a vállára tette a kezét: -Bocsáss meg! –mondta megváltozott hangon- Tudod, hogy soha nem okoznék fájdalmat neked. Te mindig mellettem álltál. Amikor kiszabadulásom után ájultan feküdtem emlékszem, te ott voltál és énekeltél. Segített kijutni a fényre… Nem értettem a szavakat, csak hallottam a dalt a sötétben, mint régen, amikor gyerekek voltunk, és anya elalvás előtt énekelt nekünk. Feküdtünk az ágyban és nem tudtuk, csak álmodjuk-e a dalt, vagy maga a valóság.
Maglor komoran bólintott, de továbbra sem nézett fel.
-Nehéz idők voltak. sóhajtott- De most boldog vagyok.
-Tudom, hogy megszeretted a gyerekeket, de ők nem Amrod, és Amras, nem pótolhatják őket…
-Nem, mint a testvéreinkre gondolok rájuk. –mondta Maglor habozva.
Maedhros megrökönyödve nézett rá.
-Ezt nem gondolhatod komolyan! Ők nem a fiaid! Hallod, amit mondok Maglor? –kérdezte, és mivel testvére továbbra is makacsul bámulta a lábbelijét, ezért a hajába markolva kényszerítette, hogy végre ránézzen- Ők nem a fiaid, nekünk ők semmik, érted?! -mondta lassan, tagoltan és gyűlölte a saját hangját- Ha felnőnek, és megtudják az igazságot, úgyis meggyűlölnek minket, ellenünk fordulnak.
-Miért kellene, hogy rosszul érjen véget a történetünk? Beteljesítjük az esküt, és végre élhetünk békességben itt az otthonunkban.
-Otthon? Te is tudod, hogy ez nem az otthonunk, soha nem is volt az. Mások a fák, más itt minden, idegenek vagyunk egy idegen világban. Nincs otthonunk, ahová visszamehetnénk, messze van, már túl messze tőlünk…–mondta Maedhros, és tett egy bizonytalan mozdulatot nyugat felé- Felégettünk magunk mögött mindent.
Maglor felállt, és az íróasztalhoz lépett. A tintatartó mellett, a szokott helyén ott hevert egy medál. Maedhros tudta jól, hogy egy hajtincs van benne, pedig Maglor soha nem mutatta meg.
-Azt hiszed, hogy ő még mindig vár téged? –kérdezte hidegen.
Maglor nem felet, csak valami fájdalmas sóhajféle tört fel belőle.
-Elmondhatatlanul hiányzik Valinor. –mondta végül csendes szomorúsággal hangjában.
-Úgy véled, csak neked hiányzik? Én is sokat gondolok rá: a kertekre, a fákra, mindenre és mindenkire, aki ottmaradt, mégsem siránkozok! –emelte fel a hangját Maedhros, és hátat fordított öccsének. Bár nem látta Maglor arcát, mégis magán érezte a tekintetét, már bánta, hogy olyan durván szólt az előbb.
-Siránkozok? –kérdezett vissza Maglor rekedten- Mindent elvesztettünk, és most a gyerekek… kisemmizettek vagyunk így is. Annyit szenvedtem már...
-No nézd csak, az érzékeny művészlélek! Még te beszélsz nekem szenvedésről?! Látod ezt? –fordult ismét felé Maedhros, és a jobb karján könyékig feltűrte az inget.
-Azt hiszed, csak te szenvedtél?!! Egyes egyedül te?–kiabálta Maglor hirtelen hévvel, és az asztal egyik fiókját kirángatva sűrűn teleírt pergamenlapokat szórt Maedhros lába elé.
-Noldolante. –olvasta Maedhros félig hangosan az egyik lap tetején a kicirkalmazott betűket. Megremegett, a sziklán álló sötét alak szavai jutottak eszébe, és dühét hirtelen mérhetetlen üresség váltotta fel -Hát már mi is... már köztünk is viszály van… Bocsáss meg Maglor, kérlek, bocsáss meg. –mondta csendesen, és átölelte Maglort. Hosszú percekig álltak összeölelkezve: régi emléke annak az életnek, annak a szeretetnek, ami az eskü előtt volt.
-Igazítom a ruhájukat, vígasztalom őket, ha szomorúak, én... én, aki úgy hittem soha nem teszem majd ezt. Énekelem esténként az altatódalt, a dalt, amit a gyermekeimnek énekelnék... –törte meg Maglor a hallgatást, és elengedte az ölelésből bátyját.
Maedhros a legszívesebben befogta volna a fülét, Maglor hangja olyan idegenül, fáradtan szólt. Hosszan nézett maga elé, és amikor végre megszólalt, akkor sem emelte fel a tekintetét, mintha mondandóját egy láthatatlan kéz a padló kőkockáira írta volna.
-Még itt, ezen az eldugott, távoli helyen sem bújhatunk el az eskü elől. Te is tudod, hogy így van, bárhová megyünk, követni fog…
Maglor kinézett az ablakon. A kertben, két fa között kifeszítet kötélen ruhák száradtak: az ő nehéz ruhái közt könnyű, színes ingecskék libegtek, mintha el akarnának szállni a könnyű, nyári széllel.
-Maglor nézz rám, érted, amit mondok?
Maglor vonakodva hátat fordított az ablaknak, és a kinti napsütésnek.
-Legyen hát úgy, ahogyan Ereinion kívánja! –mondta, és az arca olyan volt, mint egy álarc, mint egy idegen arca.
Maedhros, ha megütötte volna őt, akkor sem érezte volna magát ilyen szörnyen.
-Megyek, közlöm Gil-galaddal a döntésünket, te addig beszélj a gyerekekkel. A szobájukban vannak–mondta, és nagy léptekkel távozott, úgy érezte, képtelen Maglorra nézni.
Gil-galad szórakozottan sétálgatott a teremben, nem találta a helyét. … Maglor, állítólag nagyon megszerette a két gyereket. Gil-galad ezt hitte is, meg nem is, hiszen ők Elwing fiai, aki birtokolja az egyik szilmarilt. Az elpusztított kikötőváros látványa, az üszkös romok, a friss sírok, amik közt Círdannal sétált… Próbálta felidézni magában a dühöt, amit akkor érzett, amikor megtudta: későn érkeztek. Azonban bárhogyan is igyekezett, nem tudta kiverni a fejéből Maedhros tekintetét, amikor a pusztulásról beszélt neki. A padlón heverő üvegcserepeken megcsillant a napfény. Gil-galad levett egy-két könyvet a polcról, és belelapozott. Hirtelen megakadt a szeme az egyik félhomályos sarokban, a falon függő íjon. Hosszan nézte, és arra gondolt, az apjának egészen hasonló volt. A szobájában őrizte és senki nem nyúlhatott hozzá. Mint annyi minden, azóta ez is elveszett. Gil-galad érezte, elszalasztotta az alkalmat, hogy Maedhrost Fingonról kérdezze. Az apja vitézségéről szóló történeteket mindenki jól ismerte: hogyan kelt át a jégen, hogyan mentette meg unokatestvérét… „Ó, király, akinek minden madár kedves…” –ennél a résznél gyermekként Gil-galad mindig szorosan behunyta a szemét, félt, mi lesz, ha nem jön a sas, de a sas mindig jött. Gil-galadot azonban nem a vitéz, a nagykirály tettei érdekelték, hallotta őket éppen elégszer. Ő Findekánora volt kíváncsi, Findekánora, akit Maedhroson kívül szinte már mindenki elfelejtett a tengernek ezen az oldalán. Váratlanul eszébe jutott valami, egy emlék, amiről úgy érezte olyan rég volt, hogy talán meg sem történt soha: egy zöld rét, nyár volt, mint most, talán éppen nyárközép napja, a nap, amely később olyan fájdalmassá lett… Saját, gyermeki hangját is hallani vélte: madár vagyok, madár… Lehet, hogy Maedhros és Maglor mégsem azok a kegyetlen szörnyetegek, akiknek képzelte őket? Lehet, hogy hibázott, amikor úgy döntött, ide jön?
A falon, az íj közelében függő régi térképre pillantott. Áthúzott nevek, eltűnt birodalmak: Doriath, Nargothrond… Ott volt ő is a térképen: Ereinion, és mellette egy szó: nagykirály. Habozott, majd fogta az asztalon heverő egyik tollat, hogy átjavítsa Gil-galadra. Ekkor egy vékony hang szólalt meg a háta mögül:
-Maedhros nem fog örülni. A térképet nem szabad összefirkálni még annak sem, aki a király.
Gil-galad csodálkozva fordult hátra. Eddig úgy hitte, egyedül van, az ajtóban azonban két gyerek állt, és kíváncsian nézte őt.
-Bizony, tudjuk ki vagy, te vagy Ereinion, a nagykirály. –mondta egyikük mosolyogva Gil-galad meglepettségén- Láttuk a címeres zászlódat ott kint az udvaron.
-Igen, Ereinion vagyok. –mondta ki Gil-galad a nevet, amin egykor anyja, apja, és azok szólították, akik már rég nincsenek- Titeket hogy hívnak?
-Elros vagyok.
-Nem így kell bemutatkozni! Erlond vagyok, Tengerész Earendil fia. –mondta a másik fontoskodva, és tintától maszatos ujjait a szívére téve meghajolt.
-Én pedig Elros, Tengerész Earendil fia, és én vagyok a magasabb.
-Nem is igaz! Láttam, hogy ágaskodtál, amikor Maglor megmért.
-Persze, Elrond a bölcs már megint jobban tudja! Akkor is magasabb vagyok!
-Elég! –szólt rájuk Gil-galad, és a két vitatkozó közé állt- Jobb, ha beletörődtök: ikrek vagytok, és ez azzal jár, hogy egyformák vagytok.
-Nem egészen.
-Tényleg? –nézett Gil-galad kétkedve a gyerekek egyforma arcára.
-Engem Elrondnak hívnak, őt pedig Elrosnak, és ez igazán fontos különbség.
-Igazatok van, erre nem is gondoltam! –nevette el magát Gil-galad.
-Igen, ez lényeges különbség, de általában mindenki összetéveszt minket. –bólintott Elros nagy komolyan
-Hol a koronád? –kérdezte Elrond, és kíváncsian körbenézett a szobában- Még soha nem láttam igazi koronát.
-Nincs nálam, egy király korona nélkül is király.
-Ezt nem tudtam, azt hittem, ahhoz feltétlenül kell a korona is, mert… -kezdte Elrond, de valami váratlan zajra félbehagyta a mondatot- Azt hittem, valaki jön. –magyarázta.
-Ugye nem mondod el senkinek? –kérdezte hirtlen Elros Gil-galadtól.
-Mit?
-Hát azt, hogy nem maradtunk a szobánkban, ahogyan Maedhros kérte. Nem akarok korábban lefeküdni. Amikor a falra rajzoltunk, akkor büntetésből már világosban le kellet feküdni.
-Ráadásul másnap le lett meszelve az összes rajz, pedig igazán sokat dolgoztunk rajta, és tényleg szépre sikerültek. –sóhajtott Elrond bánatosan.
-Tényleg, megnézed mit rajzoltunk? Maglornak készítettük, hogy ne legyen bánatos, amiért összekentük tintával. Vagyis Maedhros kente össze, mi csak segítettünk lefogni. Igazán mókás volt. –magyarázta Elros lelkesen, miközben kiterítette az asztalra a kezében szorongatott gyűrött lapot- Ez itt én vagyok…
-Ez pedig én. –fűzte hozzá Elrond.
-Igen, az ott Elrond, és látszik rajta, hogy kisebb nálam. –gonoszkodott Elros.
Elrond nyelvet öltött testvérére.
-Ő itt Maglor? –bökött Gil-galad sietve a papírlap egyik alakjára, hogy elejét vegye az újabb vitának.
-Igen, és éppen énekel. Sajnos a képen nem látszik, pedig valami szépet énekel. Az ott pedig Maedhros, véletlenül két kezet rajzoltam neki, de nem baj, mert képzeletben ezt is lehet. –válaszolta Elrond.
-Tudod mit, téged is lerajzolunk. –nyúlt Elros az egyik toll után- Éppen jössz hozzánk vendégségbe. Ez itt a házad, rajzolunk neki sok tornyot, ez pedig a lovad.
-És ők, az a két kicsi alak ott a háttérben, ők kik? –nézett Gil-galad a papír sarkában álló két kis alakra.
-Az ott anya és apa. –mondta Elrond csendesen, és az arca egészen komoly lett- Kicsik, mert messze vannak, tudod régen elmentek. Integetnek, mert örülnek, hogy amíg ők távol vannak, addig jó helyen vagyunk.
-Hajóval mentek, messze a tengeren. Mi eltévedtünk az erdőben, de Maglor ránk talált…
-Ki mondta ezt nektek? –kérdezte Gil-galad meglepetten, hiszen tudta, mindebből egy szó sem igaz.
-Senki. –válaszolta Elrond és Elros elpirulva.
-Hát akkor?
-Mi igazán nem akartunk hallgatózni. –mentegetőzött Elros- Csak véletlenül hallottuk, amint Maglor és Maedhros erről beszélgetnek. Maedhros azt mondta, hogy ő nem talált minket az erdőben, hiába keresett, de Maglornak sikerült. Aztán még mást is beszéltek, de azt nem értettük, pedig nagyon figyeltünk, csak tudod megint azt a nyelvet használták, amit néha egymás közt szoktak.
-Ugye nem mondod el nekik? Hallgatózni illetlenség, és Maglor olyan nagyon szeretné, ha jól neveltek lennénk. –kérte Elrond.
-Rendben. –bólintott Gil-galad, és szórakozott mosollyal nézte készülő portréját a lapon.
-Sokáig itt maradsz? –kérdezték a gyerekek szinte egyszerre.
-Ide soha nem jön vendég, főleg nem a nagykirály. Alhatsz a szobánkban. Jó lesz? A játékainkkal is játszhatsz. –ígérte Elrond nagylelkűen.
-Sok játékunk van. –dicsekedett Elros- Maedhros szerint még két gyereknek elég lenne, de mivel sokszor annyi gond van velünk, mintha négyen lennénk, ezért szerintem ez így igazságos.
-Akarod látni a játékainkat?
-Előbb a konyhába menjünk, a nagykirály biztosan kaphat süteményt vacsora előtt is…
-Sajnálom, de csak rövid ideig maradok, amint lehet, indulok haza. –felelte Gil-galad, akinek már zsongott a feje.
Elros és Elrond csalódottan sóhajtott.
-Igazából azért jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e kedvetek velem jönni, hogy a népünkkel éljetek.
-A néped? Ők kik? –kérdezte Elrond.
-A tündék.
-A tündék? Akkor mi is, meg itt mindenki? Nem is gondoltam volna…
-Van nagy palotád is? –vágott a szavába Elros.
-Van palotám, és hatalmas kertek is.
-Maglor és Maedhros is jön?- kérdezte Elros és Elrond egyszerre.
-Azt hiszem, nagyon magányosak lennének nélkülünk. –fűzte hozzá Elrond magyarázatképpen- Maglor nem tudná kinek előadni a dalait, azt mondta, mi vagyunk a legjobb közönség. Maedhrosnak is biztosan hiányoznánk, bár ő azt úgyse mondaná. Azzal szokott tréfálkozni, hogy mi vagyunk az ő jobb keze…
-…és a kertünk, valakinek gondoskodnia kell a kertünkről, amíg nem leszünk itt, nehogy megint elszáradjanak a virágok.
Gil-galad tűnődő, komoly arccal hallgatta a két gyereket…
Maedhros Maglor szobájából rögtön a könyvtárszobába sietett. A terem üres volt, csupán egy eltévedt bogár zümmögött minduntalan az ablaküvegnek szállva. Maedhros döbbenten állt a szoba közepén. Mintha távoli kürtszó hallatszott volna kintről. Az ablakhoz szaladt, és kihajolt rajta. A lovasok már a kapun túl jártak, a felvert por jelezte útjukat.
-Uram, a nagykirály… -lépett egy tünde a szobába.
-Ne most! Tudok róla… -szakította félbe Maedhros, és bezárta a nagy ablakszárnyakat. A címeres ólomüveg színes árnyéka a földön heverő véres üvegcserepekre vetült.
Maglor csak állt dermedten a gyerekek szobájában az ablakkeretet markolva, úgy tűnt, képtelen megmozdulni. A játékok szokás szerint szanaszéjjel hevertek a padlón. Miden olyan volt, mint máskor, mégis a szoba az ikrek nélkül szokatlanul tágasnak tűnt.
Maedhros az ajtóban állva aggódó arccal nézte öccsét.
Ők –bármennyire is szeretnéd- nem a családunk, soha nem lesznek az. Mi az ellenség vagyunk, azok, akik elpusztították az otthonukat. El kellett engednünk Elrondot és Elrost… Jobb lesz így mindenkinek. -mondta egészen halkan, és nem tudta, kit is akar igazából meggyőzni, önmagát, vagy Maglort.
Maglor nem figyelt rá, csak állt szótlan egyre a horizontot nézve, amelyen a címeres zászló csupán elmosódott kék-ezüst folt volt a messzeségben. A folyosón siető lábak hangját sem hallotta.
Elrond és Elros kis híján nekiszaladt az ajtóban álló Maedhrosnak.
-Azt mondtam, maradjatok itt. Hol voltatok?–kérdezte Maedhros, és majdnem elnevette magát, úgy megkönnyebbült.
-Ereinion megmutatta a lovát, ilyen nagy volt, és felülhettünk rá. Ő egyáltalán nem tartotta túl veszélyesnek –mondta Elrond, miközben jelentőségteljes pillantást vetett Maedhrosra.
-Ereinion levelet küldött neked, itt van rajta a neved. Nézd, milyen szépen ír! Ugye szép? Tett volna rá pecsétet is, mert van címeres pecsétgyűrűje, de nem talált viaszt. Nem baj, mert nem olvastuk el, nem illik más levelét elolvasni. –hadarta Elros egy szuszra.
Az ikrek csak ekkor vették észre az ablaknál álló Maglort.
-Nézd Malor, ezt Círdan küldte nekünk! –szaladtak oda hozzá kezükben a fából faragott kis játékhajókkal- Ő igazi hajóács, és nagyon bölcs. Ereinion mesélte, hogy találkoztunk már vele, régen.
Maglor a gyerekek mellé térdelt a földre, és kezébe vette a fehér hajókat.
-Képzeld, Ereinion is rokon. Gondold csak el, a nagykirály! Azt mondta, majd látogassuk meg, akármikor szívesen lát. Van palotája, és… Maglor hiszen te sírsz? Miért sírsz?-csodálkozott Elrond.
Maedhros fejét csóválva magukra hagyta őket, a levéllel a szobájába ment. Az ablakmélyedésben ülve hosszan nézte az összehajtott lapon a nevét. Gil-galadnak valóban szép kézírása volt.
„…Különös család a tiétek, de család, és boldognak látom. Most már tudom, Earendil fiai jó helyen vannak. Círdannak igaza volt, nem kellett volna idejönnöm…”
A lap alján az aláírás csupán ennyi: Ereinion. A név, amit annakidején ő javasolt a születendő gyermeknek, Fingon fiának.
Hamar eljött az este. Miközben Maglor lefektette az ikreket, Maedhros a nyitott ajtókon átszűrődő énekhangot hallgatta. Észre sem vette, mikor maradt abba a dal, csak testvére lépteire riadt fel gondolataiból.
-Nehéz, mozgalmas napunk volt, de jól ért véget. -jegyezte meg Maglor, és mosolygott- Azt hiszem, ma mind korán el fogunk aludni. Gyere, segítek megvetni az ágyad!
Maedhros nem mozdult.
-Tudod, sokszor, amikor az ég alja lassan nyugaton is homályba borul, és egy csillag sem látszik, az Örök Sötétségre gondolok. Apa, Celegorm, Caranthir, Curufin, Amrod és Amras… Szerinted van remény? –kérdezte öccsét, és már meg sem próbálta elrejteni könnyeit.
-Igen van… ha nem is nekünk, de van…–felelte Maglor határozottan, és a két alvó gyerekre gondolt.
Azon az éjjelen új csillag jelent meg az égen: gyönyörű fényű, különös csillag…
