A Csendkiáltó

A Csendkiáltó morcos, csuparánc anyóka volt, apró, de élénken csillogó szemekkel, hosszú, fehér hajjal, és éles, átható hanggal. Senki sem tudta, hogy hol lakik, mit csinál amikor egyedül van, sőt, azt sem, hogy előfordul-e vele ilyesmi. Mindig ott volt, ahol egybegyűltek a félszerzetek, és a világ dolgairól, a termésről, vagy más fontos dolgokról beszélgettek. Ha a szó érdektelen dolgokra terelődött, a Csendkiáltó eltűnt, mintha ott sem lett volna. A hobbitok észre sem vették, hogyan jelent meg, hogyan távozott: egyszerre csak ott volt, aztán meg huss! eltűnt, mintha köddé  vált volna. Nem tudták, hogy hogyan, mivel közlekedett, de nagy távolságokat bejárt, hogy ott lehessen, ahol csendet kell kiáltani. Mert a Csendkiáltó nem csak a neve, hanem a foglalkozása is volt a különös öregnek.

Réges-régen, sok-sok évvel ezelőtt a nagyanyjától tanulta meg, hogyan kell a csendet kiáltani, van annak talán már több hobbitöltőnyi ideje is. Bármiről is volt szó, a Csendkiáltó feszülten figyelt, gondosan ügyelt minden szóra, sőt, még azokra a gondolatokra is, amelyek a szavak között és mögött formálódtak meg, de nem mondattak ki soha; és, amikor valaki okos, fontos dolgot készült mondani (még ha nem is tudott róla), a Csendkiáltó felemelte csontos, girbe-gurba mutatóujját az égnek, és elkiáltotta magát: „Csend! Most figyeljetek!” – de leginkább csak annyit mondott, hogy „Csend!”, sőt, volt, amikor elég volt az ujját emelnie. Ekkor a népek elhallgattak, kivéve azt, aki szólni készült, mert mindenki tudta, hogy fontos dolog, bölcs beszéd következik, amire érdemes odafigyelni. A Csendkiáltó nem tévedett soha, és a sztúrok tudták, hogy bízhatnak az ítéletében, hiszen nemzedékek tapasztalata áll mögötte. Nagy dolgok hangzottak el olyankor, amikor a Csendkiáltó mutatóujja az égnek bökött, gyakran olyasmik, amiket a félszerzetek továbbmondogattak egymásnak, mint a legfontosabb alapbölcsességeket. Ezért aztán tisztelet és megbecsülés övezte a Csendkiáltót, a legjobb helyet biztosították neki a tűz mellett esténként, és félretették neki a legfinomabb falatokat a zsákmányból és a termésből, amiket ő aztán köszönettel elfogadott, és szétosztott a legelesettebbek között. Amikor ezt valaki szóvá tette neki, ő csak annyit mondott: „de hiszen nekik nagyobb szükségük volt rá, mint nekem!”

Történt egyszer, hogy egy beszélgetés közepén a Csendkiáltó megjelent a tábortűz mellett, szokásos módján feszült figyelembe burkolózott, és mindenki várta, hogy mikor emelkedik fel csontos mutatóujja, mikor szól valaki olyan bölcset, amire majd emlékezniük kell. De a Csendkiáltó nem mozdult, nem is szólt, csak hallgatta a beszélgetést, kezét a kötényébe rejtette, és időnként értetlenül nézett körbe a többieken, akik arcán egyre feszültebb várakozás tükröződött. Végül elült a beszélgetés, zavart csend vette át a helyét, a sztúrok nyugtalanul fészkelődtek, de senki sem mert szólni. Ha okos dolgot akartak volna mondani, a Csendkiáltó ujja úgyis a levegőbe emelkedett volna, ám nem tette, így a hobbitok tudták, hogy amit mondanának, lényegtelen, vagy ostobaság. Inkább hallgattak, zavarodottan és feszengve, és bánták, hogy semmi okos dolog nem jut az eszükbe. A Csendkiáltó velük hallgatott. Mozdulni sem mert senki, hosszú ideig ültek csak némán, és a tűz játékát figyelték, ahogy a hasábokat becézgetik a lángok.

– Idén hosszú lesz a tél. – mondta végül a Csendkiáltó, de az ujját nem emelte fel, így senki nem gondolta, hogy komolyan beszél. – Ki tudja, mit hoz a tavasz? – dünnyögte, – Ki tudja, ki látja meg közülünk a rügyfakadást?

A hobbitok csak hümmögtek és bólogattak, de senki nem tulajdonított túl nagy jelentőséget ezeknek a mondatoknak, mert a Csendkiáltó nem szólt, nem jelzett előre, hogy fontos dolog következne.

A következő tél pedig szokatlanul kemény volt, ismeretlen lények költöztek le a völgyekbe a nyugati hegyekből, megtizedelték a vadakat, és néha a hobbitokra is rátámadtak. Még elrejtőzni se lehetett előlük, annyira hajtotta őket a gonosz éhség, pedig a félszerzetek igazán ügyesek a rejtőzködésben. Szóbeszéd kelt, hogy a rémeket lángoló husángokkal lehet a legjobban elzavarni, így a félszerzetek még gondosabban őrizték a nemzetség tüzét, és őrök vigyáztak éjjelente – de a rejtélyes ragadozók így is sok kárt okoztak. A napfordulót követően pedig hatalmas vihar jött, és a tűz kialudt, a tomboló orkánban pedig észre sem vették, hogy egy hobbitot is elragadtak a szörnyetegek. Egy gyermeket, akit aztán sohasem találtak meg a többiek. Mindannyian elkeseredten ültek, és komor bólogatások között emlékeztek a gyermekre, a családjára, és a Csendkiáltót okolták.

– Miért nem szólt, hogy jobban vigyázzunk a tűzre? Miért nem figyelmeztetett minket, hogy a vadak a gyermekeinket is elrabolhatják? – kérdezgették egymást, nem tudván, fel sem fogván, hogy a Csendkiáltó nem jós, és csak azt ismeri fel, hogy mikor készül valaki fontos dolgot mondani. Egyre-másra őt hibáztatták, és kiáltoztak, hogy jöjjön elő, de a Csendkiáltó nem jelent meg. Ezért hát a keresésére indultak, derékig, mellkasig a hóban botorkálva kutatták a nyomát. De csak tavasszal, a hóolvadást követően találták meg, nem is őt, csak a maradványait, nem messze attól a helytől, ahol azon a bizonyos éjszakán táboroztak, a Csend Éjszakáján, ahogy maguk között nevezték. A Csendkiáltó magányosan halt meg, megfagyott, hiszen a nevezetes éjszaka után, amikor a félszerzetek nem mondtak okos dolgokat, nem jelenhetett meg közöttük. Tartalékai nem voltak, hiszen szétosztogatta, amit kapott. Nem maradt belőle, és nem maradt utána semmi, csak egy sekély üreg, és egy rozzant öregasszony fagyott teste.

A Csendkiáltónak nem volt unokája, pedig a csendkiáltást mindig a nagyanyák hagyományozták az unokákra. A sztúrok, amikor rátaláltak, összenéztek: most már sohasem fogják tudni, mikor mond valaki fontos, lényeges dolgot, és mikor üres fecsegést. Kénytelenek lesznek mind odafigyelni egymásra, és megtanulni mérlegelni a szavakat…