A csudálatos gyöngyházcsiga

Valamikor réges-régen, amikor mi, hobbitok még mind egy helyütt éltünk, sok-sok hobbitöltőnyivel ezelőtt, volt egy híres-nevezetes kincsünk, kedveskéim. Ez a kincs nagyon nagy érték volt ám, merthogy olyan szép volt, legalábbis hobbit szemmel nézvést, amilyennek párja nem volt az egész Anduin mentén, de talán egész Ardán se! Olyan volt, mint egy csiga, de nem egyszerű csiga volt az, hanem egy varázslatos jószág: ha innen nézte a hobbit, fehér volt, ha onnan, olyan rózsaszínes, máshonnan nézve meg inkább talán zöldes. Selymes fénnyel csillogott, bársonyos színekben tündökölt, bizony! A formája meg olyan volt, amire mi, félszerzetek nem is tudtunk jobb szót, mint azt, hogy olyan formás. No, hát ilyen volt a gyöngyházcsiga, mert hát ezt a nevet adták neki. Vagyis hát nem ezt, de ne szaladjunk a dolgok eleibe, de nem ám.

A sztúrok nagyasszonya, már az akkori, akit minden hobbit a legbölcsebb nagyanyónak tartott (bár sokuknak inkább déd- vagy ükanyja lehetett volna), a Szépfüzi Kikerics Nagyanyó, hallott a dédnagy-ük-ősöreganyjától egyszer egy törp mesét egy ősrégi ékszerről, amit a törpök egy híres-neves tündekirálynak adtak (vagy attól kaptak, ez igazán az ő dolguk). „Gyöngy”-nek hívták az ilyet – már úgy általában, mert az ékszernek éppen Nimphelos volt a neve – és arról nevezték el gyöngyházcsigának, mert a mese szerint ez a gyöngy lehetett olyan, mint a gyöngyházcsiga háza. Senki sem tudta, mi volt a gyöngy körül az igazság, de a csigára nagyon is illett az elnevezés, bármit is jelentsen a gyöngy, meg a gyöngyház. Ezért minden hobbit bölcsen elfogadta a nevet, de el ám, és nem vitatkoztak a Szépfüzi Kikerics Nagyanyóval. Minden jótét lélek tudta, hogy a bölcs öreg nagyanyóknak mindig igazuk van, hiszen a tapasztalatuk hosszabb, mint a folyó, és nemzedékek táplálják. Hosszabb bizony, és mélyebb is, jó ha ezt megjegyzitek, kedveseim.

Bizonyára szeretnétek tudni, hogyan került a gyöngyházcsiga Nősziromföldére? Sokan szeretnék tudni, de a csodálatos tárgy eredete a múlt ködébe veszett régen, bizony ám! – Pontosan már senki sem tudja, senki! No de én azért most elmondom nektek!

Beszélik, hogy az Aggbakok között, akiknek leszármazottjai valami vad, távoli, nyugati vidéken élnek,  és akik szoros rokonságban éltek a Harmatgyepiekkel, azok meg a Turkarétiek és a Mocsolyaiak rokonai voltak szegről-végről – de ne is mélyedjünk ebbe bele, mert a gyöngyházcsiga történetét szeretném elmesélni! – Nos, az Aggbakok között volt egy legényke, talán Mungónak, vagy valami hasonlónak hívták. De mindenki csak Potykának nevezte, mert igencsak szerette a pontyot, főleg kemencében sütve. De megette ám nyárson is, vagy agyagba bundázva, eleven tűz alatt sütve, de akár levesnek is, az ám. A levest pedig úgy csinálta, hogy fogott egy nagy cserépedényt, azt jól megtöltötte – de inkább ezeket a részleteket is hagyjuk, mert még mindig a gyöngyházcsigáról szeretnék mesélni nektek. Nos hát, ez az Aggbak Potyka beleszeretett Nősziromfölde legbefolyásosabb hobbit családjának legszebb leányába, a csodálatos hangú Szépfüzi Kankalinba, akiről, ha egy kicsinykét nagyobbra nő, és nincs olyan szép, lágyan omló, selymes-bodros szőr a lábán, bárki azt hihette volna, hogy valami tünde-királykisasszony. Hanem a Szépfüziek igencsak féltették az ő Kankalinjukat, mert tudták, hogy egy idő múltán minden hobbitok nagyasszonya lesz majd belőle, ő lesz a következő Nagyanyó, és nem akarták, hogy holmi Aggbak Potykákra pazarolja az idejét. Az az igazság, hogy Kankalin kedvelte ugyan Potykát, no de annyira azért nem szerette, hogy még férjül is vegye, mert a Potyka, valljuk be, egy kicsit ütődött volt. Tudjátok, kedveskéim, ez a hobbit suhancoknál nem is ritka dolog, de Potyka nem csak ütődött volt, hanem dinka is egy cseppet, és némileg szertelen. Ahelyett, hogy elrejtőzött volna, ha Nagyok jártak a hobbitok földjein, akár hiszitek, akár nem, kereste a tündék és a törpök, de főleg az emberek társaságát, mindenféle történeteket tanult el tőlük, olyan távoli vidékekről, ahol a hegyek nem nyugatra, hanem keletre vannak, és a víz olyan ízű, mint amikor az ifjú hobbit menyecske beleborítja a sótartót a levesbe. Hanem a Potyka mindenféle meséket elhitt, és tovább is mondogatta a barátainak, akik persze kinevették, mert még egy kölyökhobbit sem vesz be mindent. Potyka azonban a fejébe vette, hogy ő csak azért is bebizonyítja, mennyire rátermett: elmegy, és elhozza Kankalinnak az ismeretlen vidékekről a legszebb kincset, amit talál. Hát, ahogy döntött, úgy is tett, azt elhozta ezt a gyöngyházcsigát – amit út közben látott, azt a sok-sok aranyat meg drágakövet, ékszereket, selymet meg délibábot (bármi is legyen az), hát azt mind otthagyta. Pedig azért a törpök biztosan jó árat fizettek volna, jóféle szerszámokat adtak volna, hanem ez a Potyka csak egy csigát hozott. Ilyen volt ez a Potyka gyerek, ilyen hát. Mondták is a hobbitok, hogy kissé félnótás, meg hogy nagyon félnótás, sőt, volt egy Bütyök Bandi nevű – a lucskoslápi Bütyökök közül, nem a varsaréti Bütyököktől, mert a lucskoslápi Bütyök Tóni volt az apja neki, legalábbis úgy emlékszem – nos, a Bütyök Bandi meg azt mondta, hogy egésznótás. De őrá nem hallgatott senki, mert az maga is félnótás volt, a lelkem.

Hanem a Potyka azt mondta, hogy a gyöngyházcsiga nem csak szép, de hasznos is. No de hát miféle haszna lehet egy csigának, még ha oly tetszetős is? Micsoda, kedveskéim? Na, mindjárt az is elmondom sorjában!

Történt pedig – és mondom nektek, ez egy nagyon régi történet – hogy rettenetes teremtmények jelentek meg Nősziromfölde határában, hatalmas, fekete lények, szemre emberformák ugyan, de gonoszak, és nagyon büdösek is. De inkább gonoszak. Szóval, gonoszabbak voltak, mint amilyen büdösek, és büdösebbek, mint amilyen feketék, már pedig nagyon feketék voltak. Ebből következik, hogy nagyon gonoszak is, vagy még annál is gonoszabbak. Orkok voltak azok, vérszomjas és vad orkok, akiktől bizony nagyon félt minden félszerzet, és nem is hiába. És büdösek is voltak. (Meg feketék.)

Nohát, amikor az orkok megjelentek, akkor derült ki, hogy Potyka nem csak úgy a levegőbe beszélt, és a csigának valóban komoly haszna van. Egyik este a csiga hirtelen zúgni kezdett, egyre hangosabban és hangosabban, olyan hangon, ami állítólag a távoli, nagy és sós vizek zúgása lehetne. Mindannyian hallottatok már vízesést zúgni, meg zubogókat zubogni, de a csigának még annál is sokkal vízesősebb meg zubogósabb volt a hangja, és ugyancsak hangos. A hobbitok nem tudták mire vélni ezt a zúgást, de Potyka azt állította, hogy nagy bajt jelez, jön az ellen! Hát, mi tagadás, volt, aki kinevette, még azt is mondták, hogy nincsenek neki odahaza, mert egy csiga ugyan honnan tudná, hogy jön-e az ellen, vagy nem jön? De azért biztos, ami biztos, elrejtőzött mindenki, mentették, ami csak érték volt. Akinek íja, parittyája, csúzlija vagy dobófája volt, no meg bátorsága is, az mind őrséget állt. Az éjjel aztán meg is jelentek az orkok, kutatták a félszerzetek nyomát, de hála az elővigyázatosságnak, nem találtak semmit és senkit. Pár éjszaka múlva megismétlődött mindez: a csiga zúgni kezdett, a hobbitok elrejtőztek, és az orkok nem találtak rájuk. Amikor harmadjára is előre jelezte a csiga zúgása a támadást, senki sem kételkedett már. Mindenki elhitte, hogy valóban a veszélyt jelzi, és onnantól fogva nagy becsben tartották. El is nevezték Éberen Őrködőnek, úgy ám!

Mesélhetnék nektek még arról, hogy hányszor mentette meg az őseinket a gyöngyházcsiga, de az is nagyon hosszú történet lenne. Hanem aztán egyszer csak nem szólalt meg többé, pedig már mindenki megszokta, hogy pár naponta megszólal esténként, és akkor iszkolni kell. Talán még meg is szerették a hangját, az ám! Megrettent mindenki, hogy hátha elromlott, vagy kifogyott belőle a zúgás, sőt, volt, aki azt mondta, hogy biztos éhes. Inkább elrejtőztek és őrt álltak minden éjszaka, hátha tévedésből nem zúg a csiga. Eleinte fel sem tűnt nekik, hogy az orkok is elmaradtak. Hanem aztán kiderült, kedveseim, hogy nem romlott el, és nem is volt éhes, hanem azért hallgatott, mert valami nagy változás történt a kinti világban, és az orkok nem támadtak már a félszerzetekre. Így a hobbitok továbbra is nagy becsben tartották az Éberen Őrködőt, és a hosszú évszázadok alatt a Nagyanyók egymásra hagyták, mint a legféltettebb kincseik egyikét. Szívesen mondanám, hogy a Potyka gyerek meg boldogan élt Kankalin oldalán, de hát nem így történt: a Potyka feje lágya sosem nőtt be teljesen, fejébe vette, hogy a Nagy-Zölderdőben különleges Kalandok várják, és nekivágott, pedig akkoriban furcsa dolgok történtek ám arra. Elindult, és sosem hallottunk hírt róla. Hát ez történt vele, bizony. A Kankalin pedig más férjet választott magának, rendes, dolgos, jóravaló férjet, a jó öreg Harcsa Béni bácsi személyében, aki akkor persze még nem volt sem öreg, sem bácsi, és igazából jóravaló sem. Valóban Kankalin lett a következő Nagyanyó, majd a leszármazottai követték a sorban, úgy mint a Tágasréti Szender nagyanyó, aztán a Tocsolya Petúnia néni, majd a… De jobb, ha most nem sorolom el mind a százkettőt.

Nyilván szeretnétek tudni, hogy mi lett később az Éberen Őrködő sorsa? Hát azt bizony én sem tudom, sőt, senki sem tudja. Egyszeriben csak eltűnt. De nem csak úgy, hipp-hopp, elillant, ahogy az ilyen furmányos meg bűvös tárgyak szoktak, hanem elveszett! Furcsa egy eset lehetett, mert hát a Nagyanyók vigyáztak rá, a népünk legbölcsebbjei. Ott őrizték egy ideig a kandallópárkányon, szép, hímzett terítőt is tettek alája, de aztán féltek, hogy valamelyik kölyökhobbit leveri és eltörik, ezért inkább eltették a ládafiába. Hanem a láda szúvas lett, akkor aztán áttették az almáriumba, onnan meg máshova is, fel sem sorolhatnám mindet. De közben gondosan őrizték, amíg egyszer éppen a kisszekrénykébe került.

A Hérics Nagyanyó férje, a Kárászlaki Irmó apó történetesen meglepetést akart szerezni a Nagyanyónak, amikor annak eljött a kilencvenkilencedik születésnapja.  Összesúgott hát a fiaival meg az unokáival, és kitalálták, hogy a kisszekrénykének már nagyon nyekereg meg nyikorog az ajtaja, éjszakánként bizony még roppan is egyet-kettőt, kerítenek hát egy új kisszekrénykét a Nagyanyónak, annak biztosan örülni fog. A régit meg elcserélik, hátha úgy kevesebből kijönnek, úgy ám. Össze is szedték az összes szárított halat, nádkosarakat, sásból font derékaljakat, gyékényeket, és elmentek egy messzi faluba, épp ide, a vásárfalvi nagyvásárra. De akkor még új dolog volt ám a vásár, nem is nagyon jártak oda ennyiféle népek, nohát félszerzetek meg aztán még annyira se. (Mondom én, hogy régen történt az eset, hiszen ez az idei éppen a négyszázadik vásár!) Felkanyarítottak mindent, amit tudtak, csónakokra tettek, és elmentek a vásárba. Vitték a kisszekrénykét is, ahogy volt, épp csak kiszórták belőle, amit benne találtak. Eladták a halakat, gyékényeket, kosarakat, derékaljakat és minden egyebet, aztán keresték az ácsot, hogy ugyan csináljon nekik kisszekrényt, szakajtott olyat, mint a régi volt, csak ne nyikorogjon meg nyekeregjen, éjszakánként ne roppanjon, és hát lehet szebb és jobb is, mint a régi volt. Mondta az ács, hogy ő ilyet nem csinál, menjenek az asztaloshoz. Mert az emberek már akkor is ilyenek voltak, bizony ám. No, akkor elmentek az asztaloshoz, annak is előadták, hogy mit szeretnének, az meg azt mondta, hogy jól van. Ha ott hagyják neki a régi kisszekrénykét, megcsinálja nekik az újat, szakajtott olyan lesz, mint a régi, csak nem fog nyikorogni-nyekeregni, éjszaka meg roppangatni, és még szebb is lesz. És jobb is. Fizetniük se kellett sokat, elég volt annyi, hogy még bőven vehettek sálakat meg kelméket, de még szalagokat is az asszonyaiknak meg a lányaiknak. Már persze azon felül, amit amúgy is venniük kellett. Így is tettek. Hanem amikor hazaértek, a Nagyanyó kérdezte tőlük, hogy hol a kisszekrényke. Hát ímhol e, mondták, és nagy örömmel mutatták neki az újat. Nem nyekergett az, nem is nyikorgott, éjszaka sem roppant, és boldogan mutatták a Nagyanyónak, hogy még egy titkos rekesz is volt benne. Mindenki meg is csodálta, hogy mennyire titkos. Hanem a Nagyanyó éktelen haragra gerjedt, és azt mondta: még hogy titkos rekesz? Hát miféle titkos rekesz az olyan, aminek mindenki ismeri a helyét? Meg hát hogy miféle sületlen beszéd az, hogy nyikorgott meg nyekergett a régi kisszekrény ajtaja? Hát persze, hogy nyikorgott, meg nyekergett: azért csinálták ferdére a csapját, hogy nyikorogjon-nyekeregjen, és jelezze, amikor illetéktelenek belenyúlkálnak. És különben is, hol van az Éberen Őrködő, a csudálatos gyöngyházcsiga? Miért, hát hol lenne, kérdezték. Ott van, ahol volt. Nosza, lett is ebből nagy perlekedés, sírás-rívás, mert az Éberen Őrködő a régi kisszekrényke titkos rekeszében volt, abban a titkos rekeszben, amiről aztán bizony a Nagyanyón kívül senki nem tudott. Mentek is vissza az asztaloshoz, de azt már nem találták Vásárfalván, már hogy is találták volna! Bizony, kérdezősködtek a hobbitok mindenfelé, nem tudják-e, merre lakik az asztalos, no meg nem talált-e valami játékszert, olyan búgócsigafélét, mert a félszerzetek királyának a legkisebb gyermeke igencsak odavan, hogy elveszítette a játékát. Azért mondták ezt, merthogy az embernépek között nagyon furcsa lett volna, ha a Nagyanyóról, meg hasonlókról beszélnek, mert a Nagyok mindent fordítva csinálnak. A férfiak tartják magukat a családfőnek, és azt hiszik, ők tartják össze a családokat. Pedig hát az az asszonyok tehetsége, nemdebár? Azt meg végképp nem akarták elárulni, hogy micsoda kincs a gyöngyházcsiga, mert akkor a Nagyok maguknak akarták volna, vagy ha nem akarják megtartani, csúfosan sokat kértek volna érte. Mert a Nagyok számító népség, úgy bizony! No de hát, a Nagyok nem tudtak semmilyen csigaféléről, de nem ám! Hanem azért javukra legyen szólva, hogy amikor gyerekbúról, elveszett játékról hallottak, egyszeriben igen segítőkészek lettek. Hamarjában összekapkodtak vagy százféle búgócsigát, de egyik sem hasonlított az Éberen Őrködőre. A hobbitok rendre csak a fejüket csóválták, és mondták, hogy egyik sem olyan, mint ami nekik kell. Ráadásul egyre szomorúbbak és elkeseredettebbek voltak, lefelé kanyarodott a szájuk széle, az emberek meg síró gyerekeknek vélték őket, és megesett rajtuk a szívük. Mert bizony, az emberek között még ilyen is akad, ha nem is sok! Hanem hamarjában megkeresték az asztalost, aki nem is lakott olyan messzire, csak a második faluban, egy nap alatt megjárták az utat egy irányba. De az asztalos ugyan nem talált semmiféle gyerekjátékot a szekrénykében, pedig biztos előkerült volna, mondta, mert széjjelszedte, úgy vitte haza. Volt abban bizony mindenféle lim-lom, kipréselt virág és foszlott keszkenő, törött gomb, és talán még az elkallódott varrótű likja is, de még egy fél pár fülbevaló is. Azt a fülbevalót megőrizte, el is küldte a hobbitoknak, de a lomokat bizony még ott, a vásárfalvi nagyréten elhajigálta. Így esett, kedveskéim, hogy a hobbitfiak bizony üres kézzel jöttek haza. Azaz nem teljesen üres kézzel, mert elhozták a harasztréti Kétcsolnakos családból való Pityer anyó fél pár fülbevalóját, már pedig a Pityer Nagyanyó a Hérics Nagyanyónak ük-ük-ük-unokanővére volt, és a régi emléktárgyat azért igen megbecsülték akkor is. Hanem az Éberen Őrködő, a csudálatos gyöngyházcsiga, na, az nem lett meg. Hiába tudakoltak mindenfelé a félszerzetek, még nemzedékek múltán is, nem találtak a nyomára. Ott kell hát annak lennie Vásárfalván, ott is van az biztos, csak hát elrejtőzött.

Pedig a mostani ínséges időkben megint elszaporodtak az orkok Nősziromfölde határai mentén, mint mondják, igencsak fontos lenne hát, hogy a gyöngyházcsiga visszatérjen, és jelezze, hogyha erre tévednének. Mert bizony mondom, mostanáig csak a puszta szerencsén múlott, hogy az orkok nem találtak ránk!