Hallga csak, elmesélek nektek most egy történetet, ami bizony olyan régen esett meg, hogy azóta legalább háromszor felkelt a Hold!

Messze fent nyugaton, Nősziromfölde legnyugatibb csücskében, egészen a hegyek lábánál élt egy vénséges-vén hobbit. Na jó, lehet, hogy nem volt annyira vén, de nem volt már fiatal se. Egyedül élt, egy szál magában, és naphosszat horgászgatott egy kiszáradt tóban, de hát soha nem fogott semmit se. Hát, bizony, ínséges idők voltak azok, ha lett volna ott más is, mondogatta is volna mindenki, hogy „Hát bizony, ínséges idők járják!” Hanem ez a hobbit, akinek egyébként Talpas Dodó volt a neve, és a szőrréti Talpasok közül való volt, nem adta fel! Amikor a családja, meg azok családjai, és még néhányan, akik csak a Szőr-rét és a Szúnyogcsípte-hegy lábánál éltek, mind lejjebb húzódtak a Nőszirom mentén, Dodó nem tartott velük, hanem azt mondta, hogy neki az a szülőföldje, ott van otthon, fél napi járásnál messzebbre nem ment még soha, így ne is várják tőle, hogy velük tartson mindenféle messzi idegen tájakra. No, hát így maradt ott egyedül, aztán elég sanyarú lett a sorsa. Naphosszat horgászgatott, de mivel a tó is kiszáradt, nem fogott semmit se. Mígnem egyszer, épp a délutáni teaidő táján, de még az első uzsonna előtt, furcsa hangra lett figyelmes.

Valaki sírt. Valaki nagyon sírt, és egészen közel.

No, hát Dodó nem volt valami bátor hobbit, így először is jól elbújt, hátha egy ork az. De a hangból ítélve, ha ork volt, akkor egy nagyon kicsi és megszeppent ork lehetett, bizonyára teljesen ártalmatlan, mert olyan vékony kis hangocskája volt, mint egy kéthetes kismacskának. Dodó előbújt, és körülnézett, hogy vajon ki sírhat?

Egyszer csak, látja ám, hogy a száraz tómederben, az egyik mély repedésben sír egy aprócska kígyócska. Ne gondoljatok valami veszedelmes kígyóra, csak olyan kis vízisiklóra, ami legfeljebb a békaporontyoknak árthat.

– Hát te meg mit sírsz-rísz itt? – kérdezte Dodó a kígyócskától.

– Jaj-jaj! – válaszolt a kígyócska, – Beleszorultam ebbe a repedésbe, és most nem tudok kijönni! Segíts nekem, légy szíves, bizony meghálálom!

Dodó sok mesét hallott, és tudta, hogy ilyenkor nagy-nagy szerencse szokta érni azt, aki önzetlenül segít a másikon, ezért gyorsan előkapta a kisbicskáját, és fellazította a cseréppé száradt talajt a kígyócska körül. A kígyócska kiszabadult, és nagyon hálásan nézett Dodóra.

– És mivel hálálod meg, hogy segítettem? – kérdezte Dodó a kígyócskát.

– Hogyan, hát te nem érzed azt a boldogságot, azt a kellemes, melengető érzést, hogy megmenthettél valakit? – kérdezte a meglepett kígyócska.

– Hát, érzek én valami ilyesmit, – mondta Dodó, – de azért ez vajmi kevés ahhoz, hogy meghálálásnak lehessen nevezni.

– És nem látod az őszinte, megrendítően mély hálát a tekintetemben, amivel felnézek rád? – kérdezte újból a kígyócska.

– Hát, látok valami ilyesmit, de még erre sem mondanám azt, hogy ezzel meg van hálálva a segítségem.

– Nem érzed úgy, hogy az önzetlen segítségedtől jobb hobbit lettél, és a világ kegyesebb lett hozzád?

– Hát, most, hogy mondod, tényleg érzek valami ilyesfélét, de azért még ez is elég halovány ahhoz, hogy meghálálásnak lehessen mondani.

– No de hát mit vársz egy fél perces segítségért? Egy szerencsétlen kis vízisiklótól, aki a szárazon rekedt, és még annyira sem képes, hogy kimásszon egy résből, amibe belecsusszant?

– Hát a mesékben mindig három kívánság szokott lenni, meg hasonlók… – gondolkozott el Dodó, bár a gondolkodás – lássuk be – nem volt az erőssége.

– Nézzél már rám, Dodó! – mondta a kígyócska. – Nem aranyhal vagyok, se nem jóságos tündér, de még csak gonosz boszorka sem, csak egy egyszerű sikló. Mégis, mit vársz tőlem?

– Azért nem lehetsz olyan egyszerű kis sikló, – vetett ellent Dodó, – hiszen beszélni is tudsz. A siklók általában nem tudnak beszélni.

– Hmm, ebben igazad lehet… – gondolkodott el a kígyócska. – Lehet, hogy akkor mégis tudom teljesíteni három kívánságodat?

– Ha nem próbálod meg, sohasem fogod megtudni! – bólogatott Dodó. Erre a mondatra nagyon büszke volt, mert még a Nagyanyjától tanulta gyerekkorában, amikor nem akarta megenni a moszatlevest. Vagy valami hasonlót.

– Végül is, – gondolkodott el a kígyócska, – nagyobb baj nem lehet belőle! Kívánj valamit!

– Akkor azt kívánom, hogy a tavunkban újra legyen víz!

– Jaj, csak azt ne! – kiáltotta a kígyócska. – Gondolkozz már egy kicsit! A tó közepén vagyunk, ami legalább négy hobbit mélységű volt régen, a part meg sokórányi járásra van neked is, nekem is. Ha most egyszerre visszatér a víz, mind ketten jó eséllyel megfulladunk!

– Hú, az áldóját, ebben igazad van! – vakarta a fejét Dodó. – Akkor mit kívánjak? Mit is kívánjak?

– Hát nincs valami, amire nagyon vágysz? Amiről régóta álmodozol?

– Az éppen volna, – felelte Dodó, – például szeretnék egy szép nagy sügért fogni. Meg szeretném, ha visszatérne a víz, és a családom is visszajöhetne. Meg azt is szeretném, ha lenne még egy horgom, egy kicsivel nagyobb, amivel már harcsát is lehet fogni.

A kígyócska eltűnődött: Dodó reménytelen esetnek látszott. Mutatta már az is, hogy egy kiszáradt tómederben akart halat fogni. Bár ebben azért még volt valami értelem, mert a tómederben helyenként maradtak olyan kisebb tócsák, pocsolyák, ahol egy-két ványadt halacska meghúzódott, főleg ott, ahol a gyorsan növő ártéri növények elegendő árnyékot vetettek. De harcsa vagy sügér már régen nem élt a hajdani tóban, Dodó kívánsága tehát reménytelennek látszott. A kis siklónak elképzelése sem volt róla, hogyan teljesíthetne bármiféle kívánságot, főleg lehetetlen dolgokat. Eddig a hobbitoktól csak olyan kívánságokat hallott – már amikor hobbitok közelében sertepertélt – hogy „Jó napot kívánok!” meg „Jó étvágyat kívánok!” (ezt hallotta legtöbbször), esetleg „Boldog születésnapot kívánok!”. Remélte, hogy Dodó is valami hasonló kívánsággal áll elő, erre az meg sügért és harcsát kíván – no meg veszélyesen sok vizet.

Hanem ahogy gondolkodott, egyszer csak Dodó lelkendezése zavarta meg:

– Hát ez csodálatos! Megtörtént, teljesült a kívánságom!

Ahogy a kiskígyócska odanézett, azt látta, hogy Dodó egy jókora sügérrel a kezében ugrándozik, táncol, és a halat csókolgatja. A kiskígyócska ugyancsak meglepődött, úgy kérdezte:

– Te, várjál csak egy kicsit! Hadd kérdezzem meg: mi az ott a kezedben?

– Hát nem tudod? – csodálkozott Dodó. – Egy sügér!

– És hogy került az oda?

– Jaj, hát ne legyél már olyan értetlen! – sóhajtott Dodó, de még mindig öröm és tánc volt a hangjában. – Hát te teljesítetted a kívánságomat.

– Én??? … És nem tudod véletlenül, hogy hogyan csináltam?

– Hát, gondolom, hogy az ujjaddal csettintettél egyet…

– Khm, nem tudom felfigyeltél-e rá, de én egy sikló vagyok. Nincs kezem, nincs mivel csettintenem.

– Akkor dobbantottál…

– Lábam sincs!

– Hát akkor kacsintottál…

– Mi nem szoktunk kacsintani. Nem is tudom, hogyan kellene.

– Akkor nem tudom. Egyszer csak iderepült ez a hal a mellyemnek, és én meg elkaptam.

– És nem láttad, hogy ki dobta?

– Nem dobta senki, csak úgy jött valahonnét.

– Milyen irányból? – kérdezte gyanakvóan a kígyócska, és nagyon remélte, hogy Dodó nem azt fogja válaszolni, hogy felülről.

– Hát arról… – mutatott bizonytalanul Dodó kelet felé. A jelzett irányban, nem egészen egy kőhajításnyira, sűrű bokor nőtt, még néhány növendék fűz is akadt.

– Szerintem menjünk oda, és nézzük meg, ki rejtőzik ott! – mondta a kígyócska, bízva abban, hogy semmi veszedelmes nem lehet az olyan, ami teljesíti egy hobbit buta kívánságát.

Dodó csak a halat szorongatta, és eszében sem volt gyanakodni, így készségesen beleegyezett. Odamentek a bozóthoz, de senkit nem találtak. A talaj a bokrok árnyékában puha és nedves is volt, de semmi nyom nem látszott. A kígyócska gondolt egyet, és jó alaposan megnézte az ágakat is, de ott sem volt nyoma semmi sérülésnek, ami arra utalhatott volna, hogy bárki járt ott, aki nem a földön közlekedett.

– Nem járt itt senki. – jelentette ki Dodó boldogan. – Látod, te teljesítetted a kívánságomat!

– Akkor ez egyetlen egyet jelenthet. – mondta a kígyócska komor képpel. – Ideje lenne futnunk!

– Futni? De hát miért? – csodálkozott Dodó.

–  Futni, vagy legalább keresni egy biztonságos, magas fát, és arra felmászni. – válaszolta a sikló. – A második kívánságod az volt, hogy térjen vissza ide a víz!

Egy távolabbi növénycsoport közepén állt egy magasabb fa, és elég erősnek látszottak az ágai ahhoz, hogy egy öreg hobbitot (meg egy kígyócskát) elbírjanak, és még elég alacsonyak is voltak, hogy az a bizonyos hobbit fel is tudjon rájuk kapaszkodni. Odasiettek tehát (bár Dodó még mindig nem értette, hogy hová mennek, és mi elől), és felkapaszkodtak, amennyire csak mertek.

Bizony elég sokáig kucorogtak a fa ágán, de nem történt semmi. Lassan beesteledett, aztán éjszaka jött, mindenféle furcsa, az éji sötétre jellemző neszekkel. Aztán megvirradt, sőt, délelőtt lett, de alattuk még mindig száraz volt a talaj, eltekintve attól a két-három pocsolyától, ami eddig is ott volt – és azok sem változtak, egy fikarcnyival sem lettek se nagyobbak, se kisebbek.

– Mi is volt a második kívánságod? – kérdezte a kígyócska.

– Hát a víz. – válaszolta értetlenül Dodó.

– Jó, de hogyan volt pontosan? Szó szerint?

– Hát hogy legyen újra víz, és a családom térhessen vissza.

– Ez az! – kiáltotta a kígyócska, és körülkémlelt. – Nézz csak oda! – mondta, és a farkával arrafelé mutatott, ahol találkoztak.

Dodó kikémlelt az ágak között, és egy kutat látott.

– Mi az ott? – kérdezte, mert nem értette a dolgot. A kígyócska jobban átlátta a történteket.

– Az volt a második kívánságod, hogy térjen vissza a víz, de tartottunk attól, hogy megfulladunk, ha itt hirtelen újra tó lesz. – magyarázta. – A víz tehát úgy tért vissza, hogy ne kerüljünk bajba: egy kút lett azon a helyen, ahol kívántad.

– De hát a kútban nincsenek halak! – állapította meg Dodó, és egy kissé furcsán érezte magát.

– Halakról a második kívánságban szó sem volt. – mondta a kígyócska. – Te azt kérted, hogy térjen vissza a víz, és a családod is visszajöhessen. Most már visszajöhet, mert a kútban bizonyára van elegendő víz, hogy ellásson titeket.

Lekászálódtak a fáról, és elsétáltak a kúthoz. Dodó a karjára vette a kígyócskát, hogy annak ne kelljen olyan hosszú utat gyalogolni – bár a kis sikló hamarább és könnyebben odaért volna, mint az öreg, fáradt, és meglehetősen együgyű hobbit.

A kút színültig volt friss, hűvös vízzel. Dodó gyanakodva kóstolt bele, de a víz kristálytiszta volt, és jóízű. Ivás közben vette észre, hogy a kút káváján egy jókora, halcsontból készült horog hevert.

– Jé, itt egy horog is! Ezt vajon ki hagyhatta itt?

A kígyócska azon nyomban válaszolt: – Az a te horgod. Emlékszel, mi volt a harmadik kívánságod? „ Azt szeretném, ha lenne még egy horgom, egy kicsivel nagyobb, amivel már harcsát is lehet fogni.” – ezt mondtad. Ahogy elnézem, ez egy olyan horog lehet, bár én nem értek az ilyen szerszámokhoz.

Dodó felvette a horgot, és csodálkozva forgatta: – Valóban nagyobb egy kicsivel, mint a régi horgom, és akár harcsára is jó lenne. – tűnődött, – de hát hol találok errefelé harcsát?

– Az már nem volt a kívánságban, hogy a horoghoz harcsa is legyen.

Dodó értetlenül nézett a kígyócskára: – De hát én úgy gondoltam…

– Akárhogy is gondoltad, nem jól fogalmaztad meg a kívánságaidat. – vágott közbe a sikló.

– Nem lehetne pontosítanom? Ha ezeket tudtad teljesíteni, csak van rá valami módod, hogy igazítsál rajtuk egy kicsikét!

– Nézd Dodó, – válaszolta a kígyó, – három kívánságról volt szó, és a három kívánságod teljesült is. Igazság szerint nem tudom, hogyan, mert fogalmam sincs, hogy hogyan csináltam, vagy egyáltalán én csináltam-e.

– És ha újra kiszabadítanálak?

– Ezt meg hogy gondolod?

– Talán beragadhatnál újra egy repedésbe. – javasolta Dodó, – Újra sírhatnál, meg segítséget kérhetnél, és akkor én újra kiszabadítanálak, és akkor újabb három kívánságomat teljesíthetnéd.

– Ezt ugye te sem gondolod komolyan? – nézett rá sértődötten a kígyócska. – Azért szoruljak újra egy repedésbe, hogy hátha utána teljesíteni tudom a három újabb, meggondolatlan kívánságodat?

– De legalább megpróbálhatnánk… – próbálkozott Dodó.

– Mi lenne, ha most te szorulnál be, és én szabadítanálak ki? – kérdezte a sikló.

– De hát én nem tudok kívánságokat teljesíteni! – kiáltott fel reményvesztetten Dodó.

– Én is így tudtam magamról. – mondta a kígyócska. – Amikor azt kívántam, hogy bárcsak ki tudnék mászni a résből, az sem sikerült. Pedig azt nagyon őszintén és erősen kívántam.

– Nem látsz valahol egy nagyobbacska rést, amibe kényelmesen beszorulhatnék? – kérdezte Dodó, és nagy komor arccal a talajt fürkészte.

– Jaj, ne! – sóhajtott fel a kígyó. – Hát te semmiből nem tanulsz?

– Miért, ha egyszer te sem tudtad, hogy kívánságokat tudsz teljesíteni, amíg arra nem került a sor? – kérdezte Dodó értetlenül.

– Te Dodó! – mondta morcosan a sikló. – Nézzél már magadra! Ha te beszorulsz, gondolod, hogy én ki tudnálak húzni? Mennyivel vagy nagyobb, mint én?

– Azért egy próbát megér… – erősködött a hobbit.

– No figyelj. – mondta a kígyó nagy komolyan. – Én most elmegyek, és megpróbálok segítséget hozni. Az atyafiságom talán segít majd, és együtt kihúzhatunk. De amíg vissza nem érek, ne szorulj ám be sehova!

– Jó, én addig itt várok! – egyezett bele Dodó.

A kígyócska elment, Dodó pedig leült a kútkáva árnyékába. Már jó sok étkezést kihagyott, és a gyomra ugyancsak delet korgott. Az árnyék is egyre kisebbre húzódott, de a sikló nem került elő. „Mi lesz, ha a kígyócska nem jön vissza?” – gondolta magában a hobbit. – „De hát egy beszélő kígyócska csak nem hagy cserben!”

De a kiskígyócska harmadnapra sem került elő. Dodó szomorúan vette tudomásul, hogy nem lesz újabb három kívánsága, mert a kívánságok nem úgy működnek, hogy amikor csak azt kívánjuk, kapunk három lehetőséget.

– Ejnye, – gondolta magában Dodó, amikor negyednap végre az ürege felé indult. – De egy buta mesébe kerültem!