Iluvatar ajándéka - A morális dualizmus teológiai értelmezése Tolkien mitológiájában

Tolkien életének nyilvános szeletében filológus kutatóként dolgozott, és a régi szövegek mélyén megbúvó mélyebb nyelvi, történeti, vallási és igazságok saját művei alkotásánál is mintaként szolgáltak mind formai, mind tartalmi tekintetben. Régóta ismert, hogy az által alkotott fikciós világ kibontakozásának indulópontja új nyelvek és új mítoszok alkotása iránti személyes szenvedélye volt. Azonban az már kevéssé ismert, hogy a kezdetben a „dicső Angliának” szánt mitológiai hiánypótlás egy sokkal nagyobb és nehezebb vállalkozássá változott az alkotás évtizedei során: érthető, átélhető magyarázatot adni a keresztény tanítás legmélyén megbúvó ellentmondásokra. Tolkien mitológiája végső formájában mindenestől keresztény, és a mondanivalóját teljesen áthatja a mély és alázatos hit. Azonban Tolkien (Lewis-zal ellentétben) nem az allegória, a példázatszerű beszéd egyszerű eszközét választotta, hanem a görögség ideje óta ismert „Logosz-Mütosz” ellentétpárból, a mitikus, múltbahelyezett valósnak tűnő, de mélyebb identitás-igazságokat hordozó elbeszélésforma mellett döntött. A mítoszként elmesélt igazság azonban rejtett, kibogozandó, értelmezésre váró jelenség, és Tolkien életében az egyik legnagyobb csalódás volt, hogy noha olvasói többsége érzékeli és értékeli a sorok mögé rejtett másik világot, a mélyebb igazságot, azt nem azonosítja közvetlenül a keresztény tanítás lényegével. Márpedig Tolkien a hivő lét és a kereszténység legnagyobb kihívásaival kíván szembesíteni: a szenvedéssel és látszólagos igazságtalansággal teli, halállal végződő létformának és Isten végtelen jóságának, bölcsességének és mindenhatóságának lélekbemarkoló ellentmondásával. Nem ír szabályos, direkt Theodíceát (noha az ismert, legfontosabb theodíceák mind ott vannak elrejtve az Ainulindale mitoszában), vagy teológiai-, filozófiai antropológiai írást, viszont mégis a hittudomány embertanának legmélyebb összefüggéseit magyarázza meg egy végletekig vitt ellentmondással. Megalkotja azt a lényt, azt a fajt, amely a földi világhoz kötődő ember legmélyebb vágyait testesíti meg: a tündéket, akik örök életűek, szépek, erősek, bölcsek és kreatívak. Alakjuk nem karikatúra, hanem mély harmóniát sugalló ideál, ám létük alapja mégis a végzetes csalódás. Mindenestől az anyagi világhoz kötődnek, és annak megrontottsága létezésük értelmét vonja kétségbe. A tolkieni emberképben, a halandóság, a sebezhetőség, a gyengeség szükséges elemként jelenik meg, mert csak ez teszi lehetővé a világtól való elszakadást, az Istennel való egyesülést. A halál ezért Iluvatar ajándéka, és méltán tárgya a tündék irígységének.